Szabad Földműves, 1979. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1979-10-27 / 43. szám
1979. október 27. SZABAD FÖLDMŰVES SZÉP ERNŐ: Pomponia, Garba proconsul felesége, a pazar fürdőszobában ült; az ezüst tükörbe figyelt, amelyet a hispaniai szobalány tartott két farral elébe, ügy hallgatta Floreus poéta udvarlását. A fürdőszoba közepén a judeai szobalány mirhát égetett három lábon álló aranyedényben; hátul, a kerevet előtt, a perzsiai szőnyegen, a görög szobalány kuporgott, lantot ölelt a szívéhez, gyengéden horzsolta a lant húrjait és halkan énekelt hozzá. Még egy szobalány foglalatoskodott ott a fürdőszobában: egy fényes, barnapiros gesztenyeképű lány, ez ott térdepelt jobb felöl Pomponia mellett, ezüst tálca feküdt a mozaikon, azon tüzelt az eleven parázs, afölött a lebegő fehér izzásban melegítette a barna lány a hajsütő vasat. A méltóságos asszony már fürdés után volt, a rózsaszín thasosi márványkádban a fürdővíz színén merengve vándoroltak az olaffoltocskák, meg a szappanhabok, bánkódva, mert el kellett válniok az imádott testtől. A masszázson is túl volt már a proconsul felesége, a frictión is, a szőrvesztö kezelésen is; a szemöldök alatt a bőre meg az orrcimpája enyhén sajogtak még a csípésektől, amiket elszenvedtek a kegyetlen elefántcsont-csipeszektől; ma reggel ugyanis az orrából Is ki kellett rántani egy előbújt szőrszálat. Túl volt a kéz- és lábápoláson is; kezének, lábának körmei kármínpirossal ragyogtak, akárcsak rózsaszirmocskák ragadtak volna a körmeire. Az arcápolás is végbement m(ir, lekerült Pomponia arcáról a kenyérbélből és szamártejből gyúrt pép, mert éjszakára avval vonták be az arcot; most már az alatt a piros vakolat alatt mosolygott az előkelő római hölgy arca, azt a megfelelő árnyalatokban dörzsölte reá a szobalány, akit erre a műveletre kiképeztek. Ezek után még ‘egy órát töltött a fürdőszobában Garbáné Öméltósága. Reggeli, fésülés, hajsütés következett. Aztán felöltöztetik és viszik gyaloghintön Róma belső utcáira: nyalánkságokat, meg selymet, szövetet, ékszert válogat a drága kereskedők csarnokaiban, közben udvaroltál magának a szép fiatal matrónák után járó patrícius suhancokkal. Hát ezt a haszontalan fürdőszobai órát töltötte ki Pomponia Floreussal, a poétával való társalkodással. Floreust Garba, a férj, ezért a szolgálatért illendően megfizette, ö maga ilyenkor délelőtt már elsétált, a szenátus üléstermében, a folyosókon folytatott üzleti tárgyalásokat Sulla barátaival, azok élvezik most a hatalmat. Floreus, a poéta, jól nevelt ifjú volt, római tisztviselőésalád gyermeke, be lehetett bocsátani a fürdőszobáikba. Divatosan redőzött, finom tógában járt, a halát naponta göndörítette; a haját, a nyakát, a kezét megkente perzsiai nárdusolajjal, ha emberek közé ment, akár az igazi úrfiak. lönben a Fórumon nem volt olyan kelendő portékájuk, hogy abból megélhetést szerezhettek volna. Floreus azzal kezdte a társalgási órát, hogy leadta Pomponia Öméltóságának a legfrissebb római pletykákat. Pomponia a reggelijét fogyasztotta: szőlőt és fügét evett, vízzel kevert xeresi bort ivott hozzá; ott állott a reggeliző ébenasztalka bal kéz felől, Pomponia és Floreus közt; a poéta előttSis csillogott egy aranypohár xeresi borral; ő víz nélkül kortyolt fecsegése közben a pohárból; a poéták Rómában is csak borral szerették a bort, akár Debrecenben. Ma reggel például azzal az üdítő históriával ült le Floreus a vörös tóga matutinában, vagyis pizsamában párolgó szép proconsulné mellé, hogy Monius, az előkelő kéjenc, tegnap kirúgta héliát, a barátnőjét, a szerelméért ünnepelt hetérát. jAz éjszaka mesélték az ügyet egy divatos spelunkában.f Mi történt? Az történt, hogy" Moniusnak fogytán a pénze, egymás után szedi fel a kölcsönöket a campaniaí földjeire. Persze mindenét erre a pénznyelő Léliára pazarolja. Mostanában már a leggaládabb uzsorásokkal kénytelen operálni, jó minap is odarendelt magához egy uzsorabankárt, a föld alól is teremtsen elő neki tízezer se?*°rtiust. A bankár azt mondja, csak 'en percenttel tud kölcsönt szeri >. ló, jó, a gaz bankár rögtön bejelenteti magát Léliánál. Nézd, kedves Lélia — azt mondja — a te vén bolondodnak megint pénz kell. Tudom, neked akarja adni. En ma nehezen mozdulok fiam, mindenem kinn van az uraknál. Minek menjen az a gyönyörű kamat idegen kézbe. Neked sok pénzed van eldugva, drága Lélia; hallgass ide: tízezer sestertiusért kapsz egy hónap múlva tizenötezret, azaz tizenháromezret, mert ugyebár húsz percentet az ötvenböl kegyes leszel nekem átengedni a közvetítésért. De te, édes Lélia, nem is tizenhármat kapsz, a tízért, hanem huszonhármat, hiszen ezt a tízezret, amit adsz, ezt is azonnal elragadod a te Moniusodtól; én abban az órában értesítlek, amint leolvastam Monius kezéhez a tízezer sestertiust. Mit szólsz az üzlethez, cukros Lélia? Lélia el volt ragadtatva. Ez történt vagy három hete. Bizonyosan tudja, matróna, hogy Lélia halálosan szeret egy Nisibis nevű, bizonytalan származású szép fiút. Nisibist egy másik szép fiú beadta tegnapelőtt Léhának, hogy megcsalja egy fiatal egyiptomi hetérával és a pénzt, amit tőle kap, ait is mind odaadja a kis egyiptominak. Lélia elájult. Azon éjjel véresre tépte és félholtra korbácsolta szegény Nisibist. és elkergette természetesen: a lovagok szerint máris a feljelentő fiúval vigasztalódik. Nisibisnek pedig első dolga volt levelet írni Moniusnak, leleplezte az uzsorakölcsönt. A vén Monius karddal kergette tegnap délben a piacon a bankárt. Léliát rögtön kirúgta. Szóval a hetérák gyöngye e pillanatban szabad. Hozzátartozik még az esethez, hogy a bankár megugrott Rómából, biztos nem mer egypár hétig hazajönni. A római dámácskáknak műveltnek Pomponia olyan édeset kacagott a Illett lenniök, szépen beszélniük; a tündéri történeten, hogy a szőlőszem, szellemüket ápolgatták ezektől a kel- amelyet éppen a nyelvére kapott, kilemesebb fajta poétáktól, akiknek kü- ugrott az ajkai közül. ' Azután rögtön áttért az irodalomra Floreus; egy borzas szatírairót kezdett pocskondiázni, az ma reggel a piacon gúnyverset olvasott fel egy köztiszteletben álló aedilisről; az az aedilis, tudniillik az este lakomát adott és ezer fáklyást állíttatott fel a környező utcákban, hogy a vendégei teljes bátorsággal vonulhassanak a házához és mehessenek majd az olyan kevéssé biztonságos római éjszakában. De nem is azért csap ilyen fényt, az illető aedilis, azt motjdja ez a züllött szatíraíró, hanem azért vakítja a fáklyáival a kerület polgárainak szemét, hogy azok ne nézhessenek a körmére. Ezenközben az a barna leány meghullámosította már a borostyán-nyélű sütővassal a matróna leomló haját, a homlok körül pedig sűrű sorban tökéletes csigákat bodoritott. A poéta bókokkal üdvözölte a méltóságos aszszony hajremekét; hízelgő pillantása, megnyúftva a müvészkezü barna lány arcáig ért el, hiszen a leányt illető elismeréssel is csak a matróna ízlésének adózott. A barna leánynak önkéntelenül elnyílt az ajka, boldogan mosolyogni; a foga kivillant sötét arcából, akár a hold gyémánt csücske az éj borult fellegzetéból. Pomponia Öméltósága érdemesnek tartotta egy szót ejteni a leány felől: — Ez a legtanulékonyabb az összes szolgálóleányaim közt, tavaly kaptam ajándékba Núbiából. A lány most már a fésüléshez fogott. Először is a matrónának adott a kezébe egy smaragdfejes, hosszú aranytűt, azután belemártotta a széles elefántcsont fésűt a méltóságos asszony halába. Pomponia Öméltósága azt a jobb kezébe adott tűt a fésülő leány derekának szegezte, különben veszteg ült, hallgatta a poétát annyi figyelemmel, amennyit a tükörben való nézés meghagyott a fejében. A poéta, mert úgyse nézhetett a méltóságos asszony szemébe, rajtarajta felejtette a tekintetét a núbiai leányon. Annak a karjai lassú, szinte dallamos íveléssel jártak le meg föl, a tunikája jobban simult a combiához, amint gyengéden el-elhajolt a fésűvel; a két elmerült a szemében a núbiai erdők ismeretlen homálya sötétedett, ismeretlen vadállatainak a félelme, szomjúsága fénylett. Egyszer csak kényelmesen mozdult a Pomponia karja, s abban a pillanatban odadöfött az aranytűvel a barna leány derekába. Ez azt jelentette: vigyázz, megrántottad á hajamat. A núbiai leány aria semmit sem árult el a meglepetésből, amit idegzetének a szúrás jelentett. Csak bal könyöke rezzent meg egy árva pillanatra. Mi lelte ma ezt az ügyes leánytl Talán a poétának rajta járó pillantásai tették. Alig egy perc múlva megint ügyetlenséget csinált: sőt, erőset ránthatott a matróna haján, mert Öméltósága fölszisszent és szinte tövig döfte a tüt a leány feszülő derekába. Az, szegény, meg nem mozdult, egy nyögést sem adott. Azt nem is volt szabad néki. De megremegtek azok a fényes orrcimpák; remegtek, a núbiai leány orra mentén két felől iramodni kezdtek a könnycseppek lefelé. Floreus elakadt a versmondásban. (Mert már az 6 legfrissebb elégiáját skandálta.) Az úri divat szerint való sápadt képe piros lett hirtelen. Hallgatott egypár pillanatig, aztán mosolyogva, de reszketeg szóval azt mondta: — Matróna — azt mondja. — nem különös? Azt találtam most gondolni, amikor a núbiai leány csurgó könynyeit néztem, hogy ez is ember, ez a szolgálóleány... olyan ember, mint te magad, matróna. A méltóságos asszony odenézett a núbiai leány arcára, furcsállotta egykét pillanatra; aztán elnevette magát, átalnézett a poétára: — Zöldeket beszélsz, Floreus. Hogy lenne ez ember? — megint elnevette magát a tükörhöz visszaegyenesedve: — Még te se vagy ember, barátom, mert csak egy jöttment poéta vagy. Tovább fejlesztik a világszinten is jónevfi Piešťany fürdőt. Már építik az új ötszázágyas pavilont^ amelyet lövőre szeretnének átadni rendeltetésének. CSONTOS VILMOS: Az én falum A dombalatti fehér házfalak A fák közül csak itt-ott látszanak. Kopott színfoltok a vén háztetők, A legtöbbje már mohával benőtt. De ha tágra nyíl a kíváncsi szem, Ű) házsort lát a faluvégiben, Arra, ahol a partját csobogva Szikince sebes patakja mossa..> S megpillanthat még további csodát: Egy többlakásos — modern palotát..! •— Az én falum vagy, kicsi Zalaba. Már csinosabb, mint voltál valaha. S képed naponként megszínesedik: Piros vággyal él minden ember itt, Fehér-tisztába öltözött hite Zöld remény fáját levelezi be. ■— S amíg így élnek — serénykedve itt: A bút mosollyal messzi kergetiki MEKIS JÄNOS: // Ét! Több helyen még mindig megrendezik a hagyományos szüreti felvonulást, amelyen részt vesznek a hordák készítői is. Fotó: í—tt—i — Kovács... A mondat többi részét nem lehetett hallani. Sötétedett már. Az utat kellett figyelni. — Kovács ... A hátul ülő hangját elhordja a huzat. Fékezett hirtelen. — Igen, főnök? — Énekeljen, Kovácsi Énekeljen, az Istenit! — Igen, főnök. — Indíts, Kovács! „Nehéz a boldogságtól búcsút venni...“ Érti? A nagy, húsos tenyeret érezte a hátán, amint veri a taktust. A motor bőgött megint. Az énekfoszlányokat, akár a fénypászmán túl feltünedező fákat, házsorokat, hátrahordta a szél. XXX „Nehéz a boldogságtól...“ Dühösen hátrakapta a fejét. Szerette volna az öklével szétcsapni a gúnyos vigyort. Mióta híre járt, hogy új művezetőt kapnak, gyakran felzümmögött körülötte ez az utálatos sláger. Nem énekelték, nem. Csak fütyülték, sziszegve, a háta mögött. A művezető aztán valahogy maradt. És maradt a fütty is. — Kovács! Hátrafordult. — Igen, főnök. Belepirult a másik elégedett mosolyába. Ezek a füttyögések mostanában idegessé tették, kiszakították a biztos talajt a talpa alól. — Jöjjön, járunk egyet! Ez már kellemesebben hangzott. Trógerokl „Kovács a főnök kedvence.“ Igen. Megszakadhatnak, őt már nem tudja senki kipottyantani a nyeregből. Csak bratyizzatok! Míg güriztek, mi elegánsan tesszük magunkat a főnökkel valamelyik presszóban. Piás gyerek a főnők, mi? — Darabban van a meló, főnök. — Hagyja csak, majd én elboronálom. Hivatalos úton leszünk, érti Kovács? Átveszi más a munkát addig. XXX Fékez a motorral a házuk előtt. Megérkeztünk, Kovács? Rohadt helyzet, hogy olyan kevés pénze van. De itthon még kell lennie egy fél üveg pálinkának. Máskor soha nem hordta haza a főnökét. Az anyjáékhoz mentek mindig: ahol van szőlő, bor is akad.' Utána: irány a presszó, a szomszéd faluban. De máma valahogy beleesett a szomjúság ebbe az emberbe. Mintha a vesztüket éreznék, csak tépnek egész nap, egyik helyről a másikra. A piával nincs baj, amíg csak Inni kell. Rettenetesen bírja a feje az italt, talán ezért is kedvelte meg három éve pont őt a főnök. — Kovácsi összerezzent. — Töltsön már, az istenit, üres a poharam! XXX „Nehéz a boldogságtól.. .* A zenekar rázendített. Hogy az úristenbe kellett pont ide hozni ezt a részeg disznót? A haverok csak nekik játszottak. Egy nyáron át itt püfölte 6 is a dobot esténként. Jó kis buli volt. „Nehéz a boldogságtól...“ Már ordít a főnök. Mit kornyikál ez itt, leégeti teljesen a haverok előtt. Felvágott a finom muskőval, hogy micsoda pártfogója van neki: csak egy szavába kerül, és van pénz, vagy jutalom, van minden.is — Kovácsi Gépiesen felelt: ■ <— Igen, főnök? — Énekeljen! Miért nem énekel? XXX Csend volt és sötétség. Nem hallotta a közeledő lépteket, egyszerre itt áll ez az asszony, fölé hajol, és valami érthetetlen iszonyat ül az arcán. Fénycsóva tépett a szemébe, fájdalmasan. A feje mellett valakinek a cipője, megfoghatná, de csak a szavakba markol — valamit ordítottak mindketten, a motor keresztbe vágódott *az úton, felborultak... Valamit énekeltek a motoron, nem tudom.. Nem látta az utat, de már nem is akarta látni. Csak szabadulni! Szabadulni végre a vlgyorgő pofáktól, a kabátján doboló kéztől. Ellökte magától a kormányt, és kiemelkedett a nyeregből. Repülni, repülni a csendes, puha sötétben ... Már nem fájt a fény. Már nem hallott semmit. Végre csend volt, s végre körül« fonta a békítő sötétség.
