Szabad Földműves, 1979. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1979-10-20 / 42. szám
I 1979. október 20. . SZABAD FÖLDMŰVES 7 0 ét éve múlt már akkoriban, hogy az első cserfalombos, felvirágozott katonavonat elment a frontra — s fagyottan, kéz, láb nélkül főttek vissza a cimboráim, ha ugyan nem maradtak ott a Don-kanyarban. Katona voltam magam ts. Pesten lapítottam egy hadiraktárban. Nyugdíjbál visszahívott, reumás, csúzos Őrnagy a parancsnokom — különben peckes kis ember — , aki beteg lábain kívül állandóan az önérzetét gyógyítgáttá, és arról ábrándozott, hogy rendkívüli helyzetben talán még öt is előléptetik egyszer alezredessé. Halálra válton fogadott egy délután, mikor visszaföttem a kosárcipelésböl a piacról, ahová naponta el kellett kísérnem nagy orrú, raccsoló feleségét. Rángatta magán ültében a civil kabátot az öreg. — Mit csinált megint, Szentiványi honvéd? — Őrnagy úr, alázatosan jelentem, semmit. — Nono! Mint a múltkor is, nem tisztelgett Csipkés Ernő ezredes úrnak, Budapest városparancsnokának. Ojságot olvasva sétifikált a Nagykörúton ... Az magának semmi! Vagy a repülő százados, aki telefonon köve' telte a példás büntetést, mert a helyes közlekedésre merészelte kioktatni a százados urat. Maga rettenetes ember! — Alázatosan jelentem, a százados majdnem elütötte motorral a társaságomban levő kislányt a réten ... és.., — Elég! Maga teszi tönkre a katonai karrieremet. — Azért volt humora az öregnek. — Mondja meg őszintén, mit müveit megint? — Alázatosan jelentem, semmit. — Kemény vigyázzban várakoztam. — Akkor miért rendelték holnap reggel kilencre ezredkíhallgalásra, mi? Közhonvédet az ezredhez?! Maga az új ezredparancsnok, Borsányí alezredes úr telefonált az imént. S előírja a szolgálati szabályzat, hogy nekem, a parancsnokának, kísérnem kell magát. Mondjon el mindent szépen ... — Őrnagy úr, alázatosan jelentem, semmit nem tudok. — S valóban nem tudtam. De fészkelt bennem a félsz, mert az új parancsnok fiatal tiszt volt, aki a fronton nagyon kitüntette magát. Felékesítették mindenféle kardokkal és tölgyfalombokkal. Mert megfagyott a lábujja és golyót kapott a kimondhatatlan felébe. Lábadozása alatt front mögötti szolgálatra, hozzánk helyezték. Az egész napot töprengéssel töltöttem, de nem mentem semmire, pedig minden bűnöm eszembe jutott. Ugyan mit akarhatnak tőlem az ezrednél? Az őrnagy másnapra gondosan kifényesítette első háborúból származó kitüntetéseit, magam is előírás szerint öltöztem, kegyetlenül izzadtam a szoros köpenyben, fejemet pántként fogta az acélsisak. A parancsnokság folyosóján, mint legalacsonyabb rangú, a balszárnyra kerültem. A várakozó tisztek, altisztek sápadtan kémlelték egymást. Altó csattant, megjelent a félelmetes alezredes. Hajadonfőit egészen fiatal embernek tűnt, kicsit bicegett, de teste nem oldalt ingott el a szokásos iránytól, hanem eiőre-hátra, a sebesülés természetének megfelelően. Tőlem messze kezdődött a kihallgatás. Csak az alezredes korbácsként csapódó hangját figyeltem: — Nem engedélyezem! Aztán:, — Huszonegy nap szigorított fogság. Maid később: — Beosztandó a legközelebbi menetszázadba. Nem mertem lecsorgó izzadságomat letörülni, az őrnagy sziszegett még mellettem akadozva, hogy legyek egészen őszinte, az itt ts segíthet valamit. Végre elém vágódott a keskeny arcú, szúrós szemű fiatal alezredes, körülfolyt pacsulival kevert konyakos leheletével. Hangom remegtette a közeli ablakot. — Alezredes úr, Szentiványi Kálmán honvéd alázatosan jelentem, ezredkihallgatásra parancsra megjelentem! — Aztán miért, te jómadár?! — lővelíte felém horkanó orrhangon. — Alázatosan jelentem, nem tudom. Megállt bennem az ütő, hogy most mi lesz. — Mi?! No várj csak..-. Te vagy az a Szentiványi? — Igenis! — De fogalmam sem volt, hogy mit akarhat. — Ahá ... Ezredkihallgatással idáig — végeztem! Majdnem leszakadt az emelet a dobbanó jobbra át-tói. A tisztek, altisztek keményen kiléptek és elvonultak. — Köszönöm, őrnagy úr! — Mire az én parancsnokom is elkotródott megkönnyebbülten, úgy pillantott vissza rám, mint kivégzésre átadott halálraítéltre szokás. Karjára rántotta a kardját, és elkocogott sántikálva. Az alezredes villámló szemmel kémlelt, majd odavetette: — Gyere áz irodámba! Az előszobában fapofájú katona írnokok, kinyalt altisztek és kényeskedően nyafka gépírónők bámullak rám, amint becsörtettem a parancsnok nyomában. Gondosan becsuktam az ajtót, meredten várakoztam, míg az alezredes billegve járkált a szőnyegen. Hirtelen felém fordult, ujjával a mellemre bökött, és azt kérdezte: 1— Szóval te költő vagy, mi? — li-ii-igenis... — Úristen, mi lesz itt? Majdnem elájultam. — Nahát! Azzal, remélem, tisztában vagy, hogy haditörvényszék elé kéne téged állítani, nyavalyás! — böködte a levegőt a szemem előtt. — Mert a honvéáegyén semmiféle sajtóközleményt nem eszközölhet a parancsnokság hozzájárulása nélkül. S most a SZENTIVÄNYI KALMAN: — Alázatosan jelentem, az nem megy csak úgy ... — Mi?l No, persze.-.. Annyit mondhatok, hogy a menyasszonyomnak AnL na a keresztneve, szőke és kék szemű. Elég az neked. Meg aztán ... szép, na! Délre kész legyen a vers, mert kutya világ lesz! — Csákót vágott a fejébe, autóért csengetett, és a belépő segédtisztnek azt mondta keményen: — Ez a honvéd itt marad az irodámban, amíg vissza nem jövök., Adjanak neki papírt, ceruzát. Hozhatnak a kantinból tízórait a számlámra. Végeztem! — S kicsörtetett. Egyedül maradtam a kellemesen meleg parancsnoki irodában. A segédtiszt gyanakodva méregetett, mintha máris fogdába akarna vitetni, netán nehogy ellopjak valamit. Egy sunyin röhögő írnok jött be, ceruzát, papírt lökött oda, s mikor egy pohár vizet kértem tőle, rám förmedt, hogy menjek a fenébe, a folyosó végén van a csap. Ki akartam menni, de akkor nek, hanem némelyik írnoknak is sikere vail náluk. Azért megsajnáltam a lányt. — Majd írok magának egy verset, de nem azért, mert az ales megígérte Mi a neve? — S nézem a középter metü, jó alakú, kissé csúnyácska nőt — Gizi... de a menyasszonyt An nának hívják. Az egy utálatos per szóna. — Most annak muszáj összetákolnom valami vacakot. De magának majd szép verset írok, Giziké... — Nézett rám a nő seprős pillantású szemével. Melegem lett, zavaromban firkáltam. — A verset majd beküldőm a hivatalos postával. — faj, azt ne, mert ezek itt észreveszik, és csak röhögnek. Ha igazán szép lesz a vers, telefonáljon, aztán találkozunk. De van civil ruhája? Mert tudja, én a katonaruhát nem szeretem, meg aztán... Megértettem: Giziké nem mutatkozhat egyszerű katonával. Ha tiszt len-M tetejébe még háború van! Tudod, mi várna rád, nyavalyás, a haditörvényszék előtt?! — Dühöngött, mint egy őrült. — Alázatosan jelentem ... ezt én nem tudtam ... Soha nem írok többet, ha egyszer haditörvényszék ... alázatosan. — No, állj, fiam kényelmesen. — Fújt néhányat, s billegve tovább járkált. — Nem akarom én kitörni a nyakadat. Bár a katonai törvények ... De ebben a koszos, molyos raktárban semmibe veszik a fegyelmet. Majd én megtanítom ezt a bandát! Becsukatóm, a frontra zavarom, dögöljenek meg! Nahát! — Sokáig őrjöngött még, én meg kemény vigyázzban reszkettem előtte. Hirtelen megenyhült, szája mosolyra ferdült. — Szóval, fiam, te tényleg költő vagy? — Igenis! — Aztán jó verseket írsz, mi? — li-ii-igenis ... Az alezredes hátratette a kezét, ingatta magát, képe még mosolygósabbra fordult. — Hát arról van szó, fiam... de ez köztünk maradjon ,.. van nekem egy menyasszonyom, érted? — Igenis! — Nahát! A menyasszonyom valóságos bolondja a verseknek. A múltkor felolvasott egyet nekem, az Orinök Lapjából, hogy a szerelem soha nem múlik el, vagy valami efféle marhaságot. Nem te írtad? — Alázatosan jelentem, nem. — Szerencséd, mert ezen összevesztem, a menyasszonyommal. Azóta kétszer küldtem neki virágot, de semmi hatás ... Azt üzente, csak olyanhoz megy feleségül, aki megérti a művészetet. No, majd én megmutatonf neki, azt a fűzfánfütyülőjét! Mondta Itt az egyik írnok, vagy valaki más említette, hogy te költő vagy ... Verseket írsz. írsz most egy szép verset, mi az neked? En meg odaadom a nenyasszonyomnak izzat, hogy az én művem. Éppen ma van a születésnapja ... így majd ktbékül velem. Tudsz egy szép verset írni? — Igenis! — Nahát akkor láss neki. ЁП kimegyek a gyakorlótérre, de délre bejövök, addigra megírod. De figyelmeztetlek, nem szélhámoskodhatsz, ha a vers nem lesz szép, becsukatlak, hoqy meggebedsz! A menyasszonyom valóságos szakértő, mindig verseket mond. Teleírt már vagy öt pepita füzetet, meg a naplóját és az emlékkönyvét. No, nekilátsz?. meg a segédtiszt ordítozott, és visszalökött az irodába. Erre hozott at írnok vizet, de kitolt< velem, ihatatlan, langyos lötty volt a pohárban. Mit csináljak hát? Mindenekelőtt ismerkedtem a helyzettel. Köpenyemet, sisakomat hanyagul a fogasra akasztottam, és elfoglaltam a parancsnok díszes íróasztalát. Az ablakon díszes kovácsolt rács, odakint tavaszi madarak viháncoltak, nótáztak. Sávosan besütött a nap. Kissé megfeledkeztem a parancsnokról, és hogy verset kéne írnom a szőke és kék szemű Annának, az alezredes nevében. Nyílt az ajtó, és bejött egy kacér szoknyájú gépírónő. Mintha dolga lenne, matatott a szekrényben. Majd közel jött, az íróasztal sarkára támaszkodott, és rám nyitotta nedves fényű, barna szemét. — Nekem köszönheti, hogy itt van ■— mondta halkan. — Ne vicceljen, kisasszony — fölényeskedtem. — Én mondtam az alezredes úrnak, hogy maga költő. Olvastam a versét a Tolnai Világlapjában. Mondja, minden nőhöz tud verset írni? — Várakozón bámult rám. — Hát csak akt tetszik nekem, kisasszony .., akit szeretek. — Jé... ez nagyon érdekes. De most még semmit sem írt... Tudja, én imádom a szép verseket. Azt hittem, az alezredes úr nekem akar íratni. Azt Ígérte ... Aztán most... — s törülgeite a könnyeit. Eszembe jutott a sok mendemonda, hogy mi mindent híresztelnek ezekről a gépirólányokról, nemcsak a tisztekA/VVWW» nék, az nyilván más lenne. Intettem, hogy civilbe öltözhetek, erre rendbe hozta az arcát és kiment. Odakint kiabált a segédtiszt, hívta öt. Nekikönyököltem a versírásnak, de elkáromkodtam magam, mert Gizkét írtam Anna helyett, kék szem helyett meg barnát. De hát mit tegyek, tényleg szép szeme van Gizikének. A fene egye meg az alezredest a szőke menyasszonyával együtt. Giziké talán a szeretője, ha egyszer ennek is verset ígért. Néhányszor újrakezdtem, de semmire nem jutottam. Életemben nem kínlódtam ennyit az írással. Egyszer csak arra eszméltem, hogy kint élesedő kürtszó közeleg. Jattad-rattad-rattadra ... Tattad-rattad-rattadra“ ... Úristen, már dél van, jönnek a gyakorlótérről. Nem az izzadt, fáradt katonákra gondoltam, hanem az alezredes úrra, aki ki akar békülni a szőke és kék szemű Annával. Most szégyenben maradjak? Hiszen hadbírósággal fenyegetett. Csak ne jött volna be Giziké. Egészen megzavart a sírás, barna szemével. Mi lesi? A kürt már itt harsogott, és rezegtette az ablakot a közelgő szárad pattogó éneke. Szokás szerint pajkos katonanótát kiabáltak a laktanya melletti villanegyedben. Életemben nem plagizáltam, se azelőtt, se azóta. Akkor nem tehettem mást. Kívülről tudtam Juhász Gyula örökszép versét. írtam hát sebesen. Éppen végeztem, mikor kint az alezredes úr hangja harsant: — Nem szökött meg az a honvédegyén? jelentették neki, hogy reggel óta szakadatlanul dolgozom és a tízórait Az őszi napfényben, és a víz tükrében fürdik Piešťany egyik legelőkelőbb szálludája. Fotó testté nem fogadtam el. Hazudtak, mert fel sem ajánlották. Bejött az alezredes, perdítette a fogósra a csákóját, és rám morrant: — Megcsináltad? — Igenis! ' — Eredj az asztalomtól. Olvasd feli Az ablakhoz támolyogtam elszorult torokkal, nem mertem felnézni sem. — Alázatosan jelentem, a címe: Annához. Milyen volt szőkesége, nem tudom már, de azt tudom, hogy szőkék a mezők s ha dús kalásszal jő a sárguló nyár, e szőkeségben újra érzem öt. Az alezredes félbeszakította áhítatos felolvasásomat. Mérges volt. — Vári csak. Khm ... Szerinted ez jó vers, te nyavalyás? — Alázatosan jelentem, ez nagyon jó vers. — Olvastam tovább. Milyen volt szeme kékje, sem tudom már, de ha kinyílnak ősszel az egek a szeptemberi bágyadt búcsúzónál szeme kékjére visszaréuedek. Milyen volt hangja selyme, nem tudom már, de tavaszodván, ha sóhajt a rét, úgy érzem, Anna meleg szava szól át egy tavaszból, mely messze, , mint az ég. Azt hittem, az alezredes azért hallgat olyan sokáig, mert a vers nagy hatással volt rá. Vagy tán észrevett valamit? Nagyon megijedtem, mert az alezredes veszettül ordítani kezdett, és közben taszigált engem. — Szélhámos, csirkefogói Nem megmondtam, hogy én békülni akarok, te meg ilyen nyavalygással etetnél? Ez vers?! Zagyvaság, az ördög érti, nincs benne semmi tűz, semmi katonás, Megmondtam, hogy engem nem csapsz be. Hé, főhadnagy úr! — Csak legyint tett a bedobbanó segédtisztnek, és utálattal intett felém. — Ezí a cstrkefogót vitesse azonnal a fogdába, majd később megmondom, hány nap szigor rított fogság jár neki. Kirángattak az irodából. A vers le* hullt a kezemből, ott maradt a szönyegén. Futva jött az őrség, közrefogtak, kifőzték a bakancsom szíját, elvették a szuronyomat. Többen megnéztek a laktanyaudvaron, amint hátracsavart karral kísértek. A fogdában azon keseregtem estefelé, hogy miért nem kértem legalább a tízórait, mert ide semmit nem hoztak enni. Dideregtem a sötét betoncellában. Morzsoltam az órákat. Atkoztam Gizit, az alezredest, a menyasszonyát, az egész világot, Még az őrség sem állt velem szóba, Néha azért félrehúzták a „júdásreteszt“, nehogy felakasszam magam, El voltam készülve mindenre, éjfél álmatlanul vacogtam, és halálfélelem gyötört. Óránként benézett az őrparancsnok a kémlelőnyíláson. Lassan változtak odakint a zajok, éreztem, már reggel lehet. Búcsúlevelet fogalmaztam magamOan a hozzátartozóimhoz. Százféleképpen elgondoltam, hogy milyen borzasztó sors vár rám. Minden büntetést jogosnak éreztem rettenetes bűnömért, amiért elloptam Juhász Gyula versét ...De hát mit tehettem volna? Azt mondta az ales, művelt az Annája. Amúgy is rájött volna a csalásra. Ha ugyan nem vette észre maga a parancsnok is, csak nekem nem szólt. Odákint lépések dobbantak. 'Az őr jelentett, de félbeszakították. Sarkig tárult a vasaftó, és maga az alezredes • főtt be szigorú képpel, kék atillában, kiküldte az őrt. A príccsemre tette csizmás lábát, és azt mondta cinkos mosollyal: — A fene egyen meg, azt hittem tegnap, hogy becsaptál. De hát ki a fene ismeri ki magát a versekben? Te tényleg fő verset írtál. , ■ Gondoltam, veszett fejsze nyele, elviszem Annácskámnak. S nagy lett a siker. Anna hálás volt nekem. Azt mondta, Igazán örül a születésnapi versnek. Végül is ... elégedett vagyok veled. Tegnap ugyan kiadtam a parancsot, hogy hét nap szigorított fogság, Ezt letöltőd, katonadolog, mi? De úgy döntöttem, utána elmehetsz három hét szabadságra. Mert az este megszavazta a társaság Annácskáéknál a jutalmat a költőnek, s én megkaptam . > így te is megkapod. Három hét szabadság. Ez aztán jutalom. Örülsz, mt, nyavalyás?! Pengette a sarkantyúját, mielőtt elment, még a képembe sziszegte: — De aztán tartsd a pofád, ami történt, köztünk marad.,. Megértetted? Ezért nem veszem vissza a büntetést se. Nehogy azt hidd, most már komázhatsz vetem. — IgenisI Elment. Nemsokára hoztak enni. A büntetést nem nagyon bántam, legalább vezekelhettem Juhász Gyula előtt, öt szegényt aligha jutalmazták verséért bármivel is, mint engem három hét szabadsággal a nagy hatalmú alezredes. S kiszabadulásom után Gizikének Is le kellett írnom a verset, mert hallott már a nagy sikerről. S ő aztán nekem gratulált a jutalomhoz,
