Szabad Földműves, 1979. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1979-09-29 / 39. szám

Í979. szeptember 29.

Gyönyörű a táj a Magas-Tátra orbiai alatt. A néhanapján odakerülő nem tud betelni a látnivalókkal, s szinte újjáéled, ha tele szívja tüdejét az özondús levegővel.

A kiadós séták után megjön az étvágy is, követelőzni l kezd a gyomor. 'Hiába ellene minden emberi akaraterő, a „nagyúr“ parancsának eleget kell tenni. Nekem is megjött az étvágyam, s betértem egy lomnici vendéglőbe a békétlen megbékítésére. Délidő lévén, az asztalok legtöbbjét körülülték a vendégek. Tekintgettem jobbra-balra, s végül az egyik homályos sarokban szemeltem ki egy asztalt, ahol csak egy férfi ült egy korsó sör mellett, Szabad? — kérdeztem. A deresedö hajú, sovány, napbarnított. arcú férfi megbiccentette a fejét.

Egy ideig szótlanul szemlélgettük egymást, lehet, ő is azt gondolta amit én, hogy olyan egyidős formák lehetünk. Az asztaltársam, akinek az arcán mély barázdát szántott az élet, női szemmel még mindig csinos férfinak mondható. Az ajka energikus, a szája akaraterős és az acélszürke szeme még mindig fiatalosan csillogott. Magas homloka felett már ritkultak a hajszálak, kitépték a gyorsan rohanó évek. Volt köztünk egy rokon vonás is: az ő kampós botja is ott lógott az asztalsarkára akasztva, s egyensúlyozásként az enyémet a másik oldalra akasztottam.

Telt múlt az idő, s egyre türelmetlenebbül tekintgettem az unott arcú pincér felé, de az, nem sokat hederített rám.

— Itt is olyanok a pincérek, mint nálunk Bfattslavában? — mormoltam a bajuszom alatt.

— A fővárosból jött? — villant meg a szeme érdeklődőén az asztaltársamnak.

•— Odavalósi lennék.

— Jól ismerem Bratislavát, ott katonáskodtam a háború alatt — vált közlékennyé az eddig hallgatag férfi. — Komor idők jártak akkoriban, mégis ezernyi szép emlék fűz a Duna menti városhoz. Fiatal voltam, akadtak szép lányok, olcsó volt a kapásbor, s néhány koronáért jókora adag ízletes kolbászt, hurkát árultak. Kimenőt kaptunk, pénzmag is akadt. Jó dolgom volt, mégis búcsúszó nélkül hagytam ott a kaszárnyát egy estilagfényes szeptemberi estén.

— Miért? — kíváncsiskodtam.

— Bármennyire is szerették volna titkolni előttünk, hogy kitört a Szlovák Nemzeti Felkelés, hamarosan megtudtuk. A tisztek mindenfélével ijesztgettek bennünket, de nekem nem volt maradásom. Hívott a Dunajec melletti kis falu, no meg valaki, aki több volt a fővárosi lányoknál. Az egyik ismerősömnél katonamudérért kaptam cserébe egy ócska civilt. Jó érzés volt újból civil nadrágba bújni, zakót ölteni. Aztán kezdtem töprengeni, hová — merre. A kapásoknál poharazgató emberektől mindenféle híreket hallottam, s valóban megkezdődtek a szigorú igazoltatások. Vettem hát a táskámat, és búcsút mondtam Bratislavának. Néhány napig a Kis-Kárpátok alatt levő szőlőtengerben bujkáltam. A seregélyekkel együtt dézsmáltam a gazdag fürtöket. Az egyik verőfényes őszi délután elnyomott az álom, s az egyik szőlötábla feletti erdőszélen leheveredtem egy rozsdásbarna színű gesztenyefa alá. Elszundítottam.y Valami zörgésfélére riadtam jel, s amikor kidörzsöltem szememből az álmot, egy puskás embert pillantottam meg egy jó lépésnyire. A szívem a torkomba ugrott, s egész testemben reszketve tápászkodtam fel.

—* Maga mit keres itt? — szólt rám keményen egy vadászkalapos.

Dadogtam, hímeztem-hámoztam.

— Csak az igazat, mert különben baj lesz. — Csapott nyomatékül az egyenruhás a vállán levő puska agyára.

Láttam, nem tréfál, de az igazat nem mertem megmondani.

— Gyerünk az erdészlakba i— vette le válláról figyelmeztetésül a puskát. — Odahívom a csendőröket, s akkor minden bizonnyal őszintébb lesz.

— Csak azt ne — néztem rá könyörgően. A nagy izgalomban azt is észrevettem, hogy az egyenruhás, cserzett arcú férfinak meleg, jóságos barna szeme van. Gondoltam lesz ami lesz, bevallom az igazat.

Egy ideig szótlanul méregetett aztán a váltamra ‘csapott és ezt mondta:

—■ Miért nem ezzel kezdted, s miért épp Itt kell bújkálni, ahol legnagyobb a veszély? Ha már elindultál, akkor menj, s lehetőleg éjjel. Ha aludni akarsz, akkor keress jobb búvóhelyet. Most gyere velem, adok valami útravalót. Nincs ám mindenütt annyi szőlőj mint a pezinoki határban, s az út még hosszú lesz.

Jól belaktam az erdöör tanyáján, s míg tömtem a fejem, a házigazda magyarüzgatta, mi is a helyzet a felkeléssel, hogyan akarnak a németek és a gárdisták visszavágni. A hallottak egy kicsit elrettentettek a szándékomtól. de már visszatáncolni nem lehetett. Otravalóul egy jókora darab szalonna, friss kenyér került az ácsSZABAD FÖLDMŰVES,

ka aktatáskámba, amelyet ráadásul kaptam a mundércseréért.

— Járj szerencsével — engedett útnak estefelé a szemembe nagyra nőtt erdöör. — És ha szükség lesz rád, becsületes, szlovák emberként állj helyt.

Már vagy ötödik napja bandukoltam napkelet irányába, megfogadva az erdöör tanácsát, este és éjjel. Szerencsére gyönyörű száraz őszi napok voltak, s egyszer sem áztam bőrig. Untam már az egyedüllétet, s bemerészkedtem az egyik tanyára. Ott tudtam meg, hogy Martin környékén elég sok a partizán, s a német fasiszták irtó hadjáratra készülnek ellenük. Kedves volt a család, jól tartottak, de nem engedték meg, hogy a pajtában aludjak. ,/Jem szeretném, ha valami kellemetlenség érné a családomat“ — mondta a gazda mentegetőzve. Mentem, mendegéltem hát tovább. Az egyik szép holdvilágos este újból róttam a kilométereket. Az erdei úton egyszercsak azt vettem észre, megrezzent mögöttem a bokor. Ijedten fordultam hátra, s egy géppisztolyossal találtam magam szemben. — Fel a kezekkelI — kiáltott rám. — Hová tartasz? — kérdezte a bőrkabátos. — Haza — válaszoltam.-— Azt kérdeztem, hova? — szólt rám, s nyomatékül meglóbálta a géppisztolyát.

Megmondtam, hol laknak a szüleim.

— Egyelőre gyere csak velem — bökött oldalba a géppisztolyos. — Majd elválik, ki vagy.

— Nemsokára egy tanyára értünk, ahol valami parancsnoki éle hallgatott ki. Mindenre kíváncsi volt, s amikor jól megizzasztott, ezt mondta: „Ne menj tovább, mert ha elkapnak a fasiszták, felkötnek. Nem drága mostanában az emberi élet. Ha őszinte a szándékod, inkább maradj köziünk. Menj aludni, majd reqqel választ adsz.

A ,jzénamatracon" nemigen tudtam elaludni. Egész éjjel forgolódtam, s közben azon töprengtem, mitévő legyek. Nagyon szerettem volna már a szüléimét, testvéreimet látni, s Márkámat a keblemre ölelni. Mégis partizán. lettem. Eszembe jutott a becsületes erdőőr szava, a „helytállás“.

Reggel jelentkeztem a parancsnoknál. — Hogy döntöttél Janák? — kérdezte barátságosan a parancsnok. — Maradok — válaszoltam.

Néhány napig gondtalanul éltem. Ismerkedtem a fiúkkal, kártyáztunk, beszélgettünk erről-arról. A parancsnok, vagy a helyetese napról-napra ismertette a hadi helyzetet, s Szlovákiában a bosszúálló fasiszták hátborzongató kegyetlenségeit.

Az egyik verőfényes reggel hozták a hírt: tankokkal és harci kocsikkal felszerelt német egységek közelednek, s átfésülik az erdőt. Még aznap délután jött a gyűlölt ellenség, s felvettük velük a kutya-macska harcot, és néhány napig tartottuk a túlerőt. Amikor a tűzharcban elesett a parancsnokunk, visszahúzódtunk a magasabb hegyek közé, de ott sem hagytak békén a csukaszürke egyenruhások. Az egyik társammal azt a feladatot kaptuk, hogy kézigránáttal semmisítsük meg a szállásunk közelében levő harckocsit. A közelébe férkőztünk a gulyákkal álcázott masinának és sikerült gránátokkal a levegőbe repíteni. Sietve kúsztunk viszszafelé, akkor kaptam a dum-dum golyót a lábamba. A társam segítségével nagynehezen elvergődtem az állásunkig. Ez a fő oka, hogy láb helyett, csak egy csonk maradt.

— Levágták?

—1 Akkor nem. A nagy visszavonulásnál a társaim magukkal cipeltek és Lipt. Mikuláš közelében egy hadikórházban sikeresen megoperáltak. Lassan gyógyulni kezdett a seb, de újból menekülnünk kellett, szerencsére már a saját lábamon sántikáltam. Kegyetlen fájdalmaim voltak, dehát mit tehettem. Egyszer egy Magyarországról hazánkba került orvos is megvizsgálta a lábamat. „Ezzel nem szabadna járkálni — mondta. — Nagyon vigyázzon fiatalemberI — figyelmeztetett nyomatékosan."

A Tátra közelében bújdostunk, amikor megjöttek a várva várt szovjet egységek. Nem messze voltam az otthonomtól, s ezért sikerült gyorsan hazavergődnöm. Szerencsére Marka hűségesen várt rám és hamarosan egybekeltünk. Néhány hét után éreztük, hogy a szülői házban nagyon szorosan vagyunk, s munka ts alig akadt az isten háta mögöt. Ezért a párommal összedugtuk a fejüket és elkezdtünk töprengeni, mitévők legyünk. Az egyik gyűlésen újságolták, hogy Nagylomnic környékén sok a gazdátlan föld. El is kutyagoltunk oda, s igaznak bizonyultak a hírek. A németek és mások is elkötródtak a visszavonuló fasisztákkal, de a portát,

a földet nem tudták felrakni a szekérre. Kaptunk hát lakást, s földből is mértek eleget, csakhát igavonó állat nem volt, Márpedig a termőföld fabatkát sem ér, ha nem művelik. Lovakat kellene szerezni, de honnan? Egy újdonsült ismerősöm már előbb mesélte, hol lehetne olcsón lovat venni. Javorníky, az említett falucska, jó messze volt tőlünk. Vonattal, majd gyalog kutyagolva tettem meg az utat. A rossz lábammal nagy nehezen elvergődtem a szűk völgyben meghúzódó falucskába. De amikor lovak után érdeklődtem, kinevettek. „Nagyon jól jelültették magát“ — csóválták a fejüket a jobbérzésűek. Nekibúsulva bandukoltam vissza a majdnem 20 kilométerre levő állomásra. A jeges úton megcsúsztam és olyan szerencsétlenül estem el, hogy eltörött az amúgy is nyomorult lábam. Először azt hittem, csak megütöttem és próbáltam jeltápaszkodni, de sehogy sem ment. Gondoltam, ennek a fele sem tréfa. Nagy keservesen levonszoltam magam az út padkájára. Jó ideig feküdtem ott, a jeges szél mardosta arco^m, s majdnem a csontomig hatolt. Ez a vég — gondoltam. Már feladtam minden reményt, s elszundítqttam, mint általában a megfagyás előtt levő emberek, amikor autójék nyikorgása riasztott fel. F.gy orosz őrnagy és sofőrje cipelt be egy zsipbe és csak a kórháznál álltak meg. Hosszasan vizsgálták, majd levágták a lábam. Annak idején nagyon lassan járt a posta. Szegény Markám már elsiratott, amikor megkapta a kórházból az értesítést. Bár nagyon előrehaladott állapotban volt, mégis azonnal utánam jött. A visszontlátás örömére sírtunk, mint a gyerekek. Örültem az aszszonynak, de rettentően el volt keseredve. Minden álmom összeomlott.

— Szóval a földművelésből nem tett semmi?

— Ez keserített el a legjobban. Pedig az éltető föld volt a mindenem, s nagyon szeretem az állatokat. Csöppnyi gyermekkorom óta mindig paraszti munkát végeztem. Nagyon nehéz körülmények között műveltük a köves talajt. Mitévő legyek? Merült fel bennem sokszor a kérdés, amikor hosszú idő után elkezdtem a mankóval bicegni. Nem szeretem a mások közbejárását, mégis a partizán szövetséghez fordultam segítségért. Kocsmába teszünk, mondták. Nagy- Lomnicon kaptam vendéglőt. Az aszszonyommal együtt nagy lelkesedéssel láttunk hozzá a munkához. Dehát akkoriban nagyon nehéz volt az áru beszerzése, szaladgálni meg nem nagyon tudtam. A részeg emberektől is viszolyogtam. A pult mögötti álldogálás sem tett jót a lábamnak, s a csonk vége gyakran kisebesedett. A háború után a mülábakat eléggé primitíven készítették. Egyszóval a kocsmároskodás sem volt kedvemre való, ezért abbahagytam. Közben megalakult a gép- és traktorállomás, és oda javasoltak őrnek. Néhány hónapig bírtam az üldögélést, de végképp nem elégített ki a munkaköröm. Szóltam is az igazgatónak: „Andrej, én kitanulnám a traktorvezetés mesterségét."

— Ne bolondozz, Janko, hogy képzeled, műlábbal?

— Megpróbálom - makacskodtam.

— Hát ha annyira akarod, én nem állok az utadba.

— Sikeresen elvégeztem a tanfolyamot és megkaptam a hajtási engedélyt. Eleinte keservesen ment a fel- és leszállás, de lasanként megszoktam. Napról-napra otthonosabban éreztem magam a pufogó masina nyergében. Újból magamba szívhattam a földszagot, látam, hogy sorolnak utánam a barázdák, s ez jó érzéssel töltött el. Később a traktorállomások átszervezése után a szövetkezetbe kerültem. Közel nyolcszáz hektár volt a közös határa és a szántást jóformán egyedül végeztem. Aztán állami gazdasággá vedlettünk át, s akkor már három-négy traktorral is alig bírtuk a fontos talajmunkát. Igaz, az efsz-ben 15—16 órát ültem a vasnyeregben.

— Bírta?

— Muszáj volt. Jöttek a gyerekek — három fiú és négy lány — kellett a pénz. Heten vannak mint a gonoszok. De nem azok. Valamennyien nagyon jó gyerekek. Már csak nekünk gyerekek, hiszen hét unoka sürgölődik körülöttünk. Ha néhanapján összejön a család, afféle kis lakodalmat tartunk. A páromnak ezernyi tennivalója akad ilyenkor, de örömmel végzi, mert nagyon szereti a gyerekeket. Egyszóval jól meglennénk, az évek során a házam is felépült. Csak ezzel a vacak csonkkal van bajom, amely néha-néha pihenőre kényszerít. Pedig már sokkal jobbak a műlábak, mint hajdanában. Az a baj az ember néha

megfeledkezik, hogy mégsem húsból, vérből van, és többet ugrál a kelleténél. Ilyenkor nemcsak a fájdalomtól szenvedek, de azért is, mert nem lehetek kint a határban, Ősszel pedig ezernyi a t,ennivaló, és én meg otthon üldögélek.• Nagyon szeretek olvasni, a televízióból szintén kiválasztom, ami tetszik, de azért mégis unatkozom. Ezért is vettem örömmel, amikor a fiam beköszönt, s hívott, hogy menjek vele Lomnicra. Peter testnevelési tanár, s valami dolga akadt Smokovecen. Amíg visszajön, itt üldögélek. nézelődöm. Kell az embernek egy kis kiruccanás, ha már ez a szerencsétlen — csapott a kampós bottal a lábára — újból kivette a kormányt a kezemből. Igaz, hiába szidom a háborút, mert ha nincs is dum-dum golyó, akkor se igen lenne lábam.

— Hogyhogy?

— Valaki megátkozta ezt a szerencsétlent. Tíz évvel ezelőtt dupla rokkant lettem, a traktor zúzta szét a lábain. Nálunk nagyon meredek utak is vannak a határban, s bizony rá kell kapcsolni, be ne dögöljön a motor. Egy újdonsült gyerektraktorossal mentünk szántani, s a ,£zakikám" megelőzött az úton. Egyszercsak azt vettem észre, hogy meg-I

áll a traktorral a meredek dómból* dalon. — Nem húz ez a dög — kiáltott hátra. — Lekászálódtam megnézni mi történt. Ö is kiugrott, nézegette a motort. Már majdnem odaértem, amikor a vaskolosszus elkezdett hátrálni. El akartam ugrani, de akkor már a traktor kereke a mülábamat taposta. Az újonc nem fékezte be rendesen a masinát, s ilyenkor rákmódon megy a traktor. Szégyen ide, szégyen oda, jobban megijedtem, mint amikor a németek pujogtattak. A traktor tovább gurult és úgy homlokon csókolta a Zetoromat, hogy alig tudtuk helyre kalapálni. Az ijedtség nem soká tartott, mert eszembe jutott, van otthon tartalék lábam. Az volt a baj, hogy az egyik szomszédasszony az ablakból meglátta, hogy a traktor alá estem. Lélekszakadva rohant a faluba és elhíresztelte tragikus halálomat. Szegény asszonykám kirohant a határba és csak akkor tért magához, amikor nevetve mutogattam szétgyúrt műlábamat. Aztán gondolkoztam rajta, hogy mégiscsak jó volt a műláb, mert a levágásánál nem szükséges kórházban szenvedni, csak egyszerűen kicserélem és kész.

— Apa megjöttem — köszönt ránk egy elegánsán öltözött férfi.

— A fiatalabb fiam, a tornatanár —« nézett Janák büszkén a napbarnított arcú fiatalemberre. — Máris megyek — mondta, és búcsúzóul keményen megszorította a kezemet.

Élgondolkozva néztem a magas, szD kár, bicegő férfi után és akaratlanul is. B. Polevoj Mereszjevje jutott az eszembe, a mindent legyőző emberi akarat.

TÖTH DEZSŐ

Séta a tentiiszedien

(GERSTNER ISTVÁN TÄRLATA A CSALLÓKÖZI MÚZEUMBAN)’

A Csallóközi Múzeum legújabb képzőművészeti tárlatán GERSTNER ISTVÁN festőművész alkotásaival ismerkedhet meg a látogató. A tárlatnyitó ünnepségen dr. Milan Jankovský, a bratislavai Városi Képtár igazgatója, Gerstner István művészi munkásságát értékelve nagyon találóan jegyezte meg: „E képeket nézve úgy érzi az ember, mintha a természetben sétálna.“ Tájképei, valóban a csodálatosan szép és változatos három folyó — a Garam, Duna és Ipoly *— vidékét örökítik meg meglepő őszinteséggel és magasfokú művészi hivatástudattal. E folyók környéke, a szülőföld érlelte Gerstner Istvánt festővé, művésszé. E tájhoz, a szülőföldhöz elválaszthatatlan kapcsok, erős kötelékek fűzik a festőt. A szülőföldről készített tájképeiről a szépség és kiegyensúlyozottság mellett nagyfokú biztonságérzet is árad. Ilyen biztonságérzetet, ilyen szilárd talajt csak a forrón szeretett hűséges föld adhat. Cgy érzem, ezért igyekszik e felemelően szép táj szinte minden mozzanatát megörökíteni a művész, önkéntelenül is az az érzése támad az embernek, mintha az elmúlástól akarná megmenteni, ezért ábrázolja ily sok változatban, az év minden szakában: tavasszal, nyáron, ősszel és télen, a perzselő napfényben, vagy a ködös hajnalokban és az esti félhomályban.

Gerstner Istvánt a festészet „rabul ejtette“. Ez a hatalom vezérelte ütját a Nyitrai Pedagógiai Főiskolára, ahol a képzőművészeti szakon folytatta tanulmányait. De a diploma megszerzése után is hosszú éveken ét komoly és intenzív tanulás következett. Megismerkedett az orosz realista festészettel, a párizsi iskola képviselőivel, a fiatal szovjet művészek munkásságával”, s természetesen a hazai, a cseh és szlovák képzőművészeti élet kiválóságaival. Tanulmányait a moszkvai Társadalomtudományi Akadémián a Művészettörténet Kandidátusa tudományos fokozat megszerzésével fejezte be.

Természetesen az ismeretgyarapítás évei csiszolták, formálták, alakították művészetét s hozzásegítették a jellegzetes sajátos „gerstneri* forma* nyelv kialakításához,

Vásznain megelevenedik a táj, és csodálatos harmóniát alkot a folyó kéklő vize, a fák üdezöld lombja és a dimbes-dombos mező. E harmónia nagyszerűen érvényesül a Garamnál cimű alkotásán, ahol a rügyfakasztő tavasz hatására kizöldellő fák összeolvadnak a folyóvíz sima tükrével. A fák védelmében meghúzódó házak pedig az ember jelenlétét jelzik, aki szorosan kapcsolódik e tájhoz, aki a főszereplője e harmóniának.

A Szovjetunióban töltött évek eredményeképpen szép és érdekes alkotásokkal gazdagodott a művész gyűjteménye. A Kubányi tavasz vásznán

a beláthatatlan síkság, a tiszta kék égbolt, a hatalmas víz, s a mellette meghúzódó alacsony házikók igazi falusias idillt árasztanak és bizony nagyon hasonlítanak a csallóközi tanya tavaszi képéhez.

Mindent egybevetve elmondhatjukj hogy Gerstner István kiállított képei a természet csodálatos varázsát ‘ sugallják felénk. Művei előtt szívesen meg-megállnak a nézők és nehezen tudnak betelni a természet hű, művészi tolmácsolásával. A „természetbeni séta“ után mindenki felüdülve és maradandó élménnyel gazdagodva távozhat e sikeres múzeumi tárlatról. Mag Gyula

Az öbölben. (1979, olaj.)

Kiss László felvétele