Szabad Földműves, 1979. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1979-09-15 / 37. szám
1979. Szeptember IS.. SZABAD FÖLDMŰVES. 3 Világrészek találkozója / Ä kubai főváros népes találkozó színhelye volt. Havannában tanácskozott az el nem kötelezett országok hatodik világkonferenciája, melytől fontos határozatokat várnak korunk egyik fő világpolitikai kérdésében i— az imperializmus ellen, új, Igazságosabb gazdasági világrendért folyó harcban. Az e! nem kötelezettek frontja az utóbbi években kiszélesedett. 1978-ban 86 ország tartozott az el nem kötelezettek táborába, most ez újabb héttel bővült. Az új tagok közöt van Nicaragua, Suriname, Grenada, Bolívia, Irán, Zimbabwei Hazafias Front és Pakisztán. Bár lapzártakor még javában tanácskozott a konferencia, a felszólalásokból és a hangadók véleménynyilvánításából kicsengett, hogy e népes tömörülés átérzl felelősségét a béke sorsáért és az egyetemes emberiség jobb jövőjéért, felzárkózik a harcban a szocialista közösség mellett s nem hagyja magát eltántorítani ettől a vonaltól, azzal az imperialisták szekértolói által hangoztatott ámító jelszóval, hogy „egyenlő távolságra“ mind az Imperialistáktól, mind a szocialista közösségtől. A mozgalomban nézeteltérések ütötték fel a fejüket, ami nem meglepő. Hisz az el nem kötelezettek mozgalma monarchikus rendszerűektől népi demokratikus rendszerüekig külöféle országokat tömörít, tehát a teljesen homogén egység gyakorlatilag kivihetetlen. A fő dolog a fő elvi és gyakorlati kérdésekben megnyilvánuló nézetazonosság. Még nem Ismerjük az értekezlet döntését, de a legtöbbet vitatott kérdés t— az afrikai neokolonializ'mus, a dél-afrikai apartheid-rendszer felszámolása mellett — Kambodzsa képviselete és a közel-keleti kérdéssel kapcsolatban Egyiptom árulása volt. A felszólalók zöme haragosan megbélyegezte Szadat magatartását. A szocialista országok őszinte rokonszenvvel tekintettek az el nem kötelezettek világtalálkozójára. Leonyid Brezsnyev, az SZKP Központi Bizottságának főtitkára, a Legfelsőbb Tanács Elnökségének elnöke üdvözlő táviratában leszögezte, hogy „a Szovjetunió következetesen amellett van, hogy az enyhülés kiterjedjen a világ minden részére, s a politikai enyhülést katonai enyhülés egészítse ki. Támogatjuk a fejlődő országok harcát, melyet a nemzetközi kapcsolatoknak egyenjogúságon, igazságosságon, minden hátrányus megkülönböztetés kizárásán alapuló kialakításáért vívnak. A Szovjetunió határozottan kiáll a népek azon joga melett, hogy önmaguk rendelkezzenek nemzeti kincseik felett, hogy érdkeiknek megfelelő, a fiatal felszabadult országok szuverenitását és függetlenségét megerősítő társadalmigazdasági átalakulásokat hajtsanak végre“. Hasonló értelemben nyilatkozott Gustáv Husák elvtárs köztársasági elnök Is, amikor ezt írta táviratában: „Nagyra értékeljük azt a szerepet, amelyet az el nem kötelezettek mozgalma tölt be a lázas fegyverkezés beszüntetéséért, a leszerelés megoldásáért kifejtett erőfeszítésekben. Meggyőződésünk, hogy az el nem kötelezett országok mozgalma havannai 6. világkonferenciájának eredményei hozzájárulnak az imperializmus, a gyarmati rendszer és a neokolonializmus ellen, a békéért, a leszerelésért, a szabadságért, a függetlenségért, a demokráciáért és a társadalmi haladásért küzdő erők fokozott összefogásához.“ A szokásnak megfelelően a vendéglátó ország vezetőjét, Fidel Castro elvtársat választották az el nem kötelezettek mozgalma szervezetének elnökévé a következő megbízatási Időszakra (3 évre). Castro • világkonferencián elhangzott beszédében találó választ adott a mozgalom egységbontóinak, és nagyszerűen jellemezte Kuba politikáját. Megállapította, hogy terebélyesedett az el nem kötelezettek mozgalma, fejlődik a minősége, majd utalt a mozgalom megosztását célzó amerikai Imperialista kísérletekre, arra a vádaskodásra, hogy Kuba a mozgalmat a szovjet politika eszközévé kívánja tenni. „Kuba valóban szocialista ország, de senkire sem kívánja rákényszeríteni rendszerét vagy ideológiáját. Kuba a szocialista közösség és a Szovjetunió barátja. Meggyőződése, hogy ha a szocialista közösség nem volna jelen a nemzetközi színtéren, akkor az imperializmus ma sem késlekedne felosztani — érdekeinek megfelelően — a világot. A közel-keleti helyzettel foglalkozva leszögezte, hogy az el nem kötelezett országoknak el kell ítélniük a Cam David-1 megállapodásokat, s ez az erkölcsi szankció minimuma olyan helyzetben, amikor a Palesztinái nép sorsa továbbra is megoldatlan, amikor az Egyesült Államok Izrael után Egyiptomot is a térség csendőrének akarja metgenni. Castro megerősítette, hogy a mozgalom támogatja a zimbabwei, a namíbiai és a délafrikai nép igazságos harcát. Vietnammal kapcsolatban a kubai vezető leszögezte, hogy országa teljes támogatásáról biztosítja Vietnamot, amely anynyi vért veszített az amerikai agresszió következtében. „Kuba számára Vietnam szent“ — jelentette ki Castro. Feltette a kérdést, milyen jogon „ad leckét“ Peking a vietnami népnek. A kambodzsai kérdéssel kapcsolatban megismételte, hogy Kuba csakis a Kambodzsai Népi Köztársaság legális kormányzatát ismeri el. A múlt hónapban &z Egye« ** sült Államokban kirobbant Young-botrány frissiben széljegyzet Írására késztette volna az újságírót. Hogyisne. Az elnök kebelbarátja, egykori „műkedvelő“ prédikátor társa, most pedig fontos beosztású diplomatája ismét megfricskázta a washingtoni hatalmasokat. Adrew Young, az Egyesült Államok nemrégen lemondott ENSZ-nagykövete azonban csak látszatra „fenegyerek“. Amit eddig tett, azzal részben a saját politikai tekintélyét emelte bizonyos erőt képviselő rétegek körében, másrészt szolgálatot tett Amerika hatalmasainak, ha mással nem, politikai próbaléggömb szerepével. Emlékezzünk vissza: Young annak idején, amikor az Egyesült Államok kormánykörei az „emberi szabadságjogok“ tiszteletben tartásának égisze alatt nagyon átlátszó és Ízléstelen szovjetellenes kampányt gyűrűztettek a világ közvéleményének befolyásolására. Young félreérthetetlen célzást tett arra, hány ezer politikai fogoly ül amerikai börtönökben bírósági ítélet nélkül. Mondott még egyéb kellemetlenségeket is, amik miatt a kormánykörökben megnehezteltek rá. Young, aki Inkább félvér, mint tiszta néger, nagypolgári család sarja, apja jómódú, tekintélyes ügyvéd volt. Fia az apa nyomdokaiba lépett: tehetséges jogászként ismerték meg, emellett teológiai tanulmányokat végzett és olykor baptista gyülekezetekben prédikált, mint nagy barátja, az elnök. A társadalmi létrán azonban még egy fokot ért el: magas posztjain az amerikai négerek képviselőjét látták benne. Ez pedig egyáltalán nem mellékes tény: a mindenkori adminisztráció fejének roppant erkölcsi tőkét jelent, emellett pedig a választók millióinak szavazatát az esélyes elnökjelöltnek. Persze Young elsősorban a gazdag négerek szószólója! Az akkori Young-botrány feledésbe merült. Most azonban Washington ENSZ-diplomatája Carter Ismét magára Irányította a tüzet. Kiderült vagy kirobbant, hogy nem is olyan régen, pontosan július 26-án az ENSZ székhelyén találkozott és tárgyalt Terazival, a Palesztina! Felszabadítást Szervezet képviselőjével, a szervezet irodájának katonai vezetőjével. Ebédre voltak hivatalosak Kuvait ENSZ- delegátusánál. Ez a hír szenzációnak számított az Egyesült Államokban, és megindultak a találgatások. Hivatalos kapcsolatfelvétel volt-e ez a paleszttnalak el nem ismert szervezetének megbízottaival, tudott-e róla a kormvány, vagy csak a véletlen műve volt? Vance külügyminiszter, az amerikai diplomácia vezetője eleve elhárította azt a feltevést, hogy mindez a kormány tudtával történt volna, s megrótta Youngot túlzott önállóságáért, amivel diplomáciai bonyodalmakat idé-. zett elő. Valóban? Kiderült ugyanis, hogy nem történt valamilyen indiszkréció, hanem az izraeli ENSZ-küldött tudomást szerezve a találkozóról hivatalos tiltakozást jelentett be a washingtoni kormánynál és felfújta az ügyet. Ez jeladás volt a törvényhozás legszélsőségesebb képviselőinek, a „héjáknak“, akik Young azonnali menesztését követelték. Maga az elnök is elejtett egykét „illetlen“ szót Young rakoncátlankodásával kapcsolatban, de a megidézett ENSZ-fődelegátusnak azzal a tanúságtételével, hogy nem kapott a kormánytól semmilyen megbízást a kapcsolatfelvételre a palesztinaiak képviselőivel, saját szakállára cselekedett, és a körülmények hatására beadta lemondását, elhárult a vihar Washington feje fölött. Mégsem állíthatjuk, hogy nem történt semmi. Vezető államférfiak'nyilatkozataiból, a világ közvéleményének reagálásából és főként az izraeli kormány viselkedéséből kitűnégere nlk, hogy a Carter-kormány va* lóban szondázott, s e veszélyes küldetésre „áldozati bárány« ként“ Youngot használta fel. Két dologgal általában minden oldalon tisztában vannak. Azzal, hogy a Carter elnök áldásával létrejött Camp Davíd-1 alku nem oldott meg semmit* s hiába hagyta nyitva a kaput a palesztínaiak kérdésének rendezése előtt az izraeli kormány akaratának megfelelően semmi sem történik az érdemi megeldás érdekében, másrészt pedig az Egyesült Államoknak szüksége van az arab olajra, s mert a közel-keleti helyzet rendezetlensége az olajvezetéket eldugaszolta, valamilyen kivezető utat keres a vigasztalan helyzetből, ez pedig kétszínű politika lenne. Míg az arab államok egymás után veszik fel a kapcsolatot a PFSZ-szel s fordulnak szembe Szadat kapituláns politikájával, olyanok Is, amelyek á múltban inkább az ellentáborhoz tartoztak, mint például Jordánia, az amerikai. diplomaták egyre sikertelen kísérleteket tesznek az ellentétek áthidalására. Robert Strauss, az USA’ közel-keleti megbízottja eredménytelenül tért haza Begin izraeli miniszterelnökkel folytatott tárgyalásairól. Begirt kormánya az egyelőre fikcióként szereplő palesztin autonómiát valamilyen látszatmegoU dásként képzeli el, mely; semmiképpen nem vezethet tényleges önkormányzathoz és államisághoz. Evégett attól tart* hogy Washington támogathatna egy olyan kezdeményezést, amely az ENSZ Biztonsági Tanácsa ismert 242. határozatának olyan értelmű módosítását szorgalmazná, hogy ne „menekültekről“ tegyen említést, hanem nevén nevezve a gyermeket* igazságos, konkrét megoldást helyezzen kilátásba. Nyilván ez állt Young küldetésének hátterében« L. I* neusamm ннпмшнтп Külpolitikai kommentárunk Khomeini háborúja A forradalmi Irán polgárháború szélén áll. A külső és belső erőviszonyok eléggé ismertek, az ország gazdasági, geopolitikai és.stratégiai jelentősége is változatlan tényező, vitatott azonban az irány, melyben a forradalom kibontakozik, és bizonytalan a forradalmi erők, a sah trónfosztásában részes különféle színezetű és árnyalatú erők szerepe, elgondolásai és törekvései. Kiszámíthatatlan a politikai hatalmat szuverénen gyakorló agg főpap, Khomeini ajatollah magatartása, csak egy dolog vehető bizonyosra: a síita vallási formában megnyilvánuló iszlám demokráciát anakronisztikus teokratikus államrendszerré kívánja kiépíteni, s ebben nem Ismer akadályokat. Rövid és korántsem kimerítő jellemzése ez a jelenlegi iráni viszonyoknak, de a helyzet alakulása a forradalom és a haladó erők távlatai szempontjából kezd veszélyessé válni. Mindenekelőtt belviszályról, belső konfrontációról van szó olyan nemzetközi körülmények között, amikor a nemzetközi imperializmus, prédáját féltve, talán még reményeket táplál, hogy a maga számára megőrzi a sah egykori birodalmát, s a helyzet változásához alkalmazza fondorlatos taktikáját. A nyár folyamán Iránban több elgondolkoztató esemény történt, amely a politikai táborban nagyon megosztja a ajatollah híveit és politikai ellenfeleit. Először Is lezajlott a választás, melynek eredményeként megalakult az új iszlám alkotmány kidolgozására hivatott szakértői testület. A jelöltlistát azonban úgy állították össze és a választásokat úgy bonyolították le, hogy Khomeini ajatollah emberei, a csakis a Koránhoz alkalmazkodó merev mohamedán papok mindenképpen túlsúlyban legyenek, győzelmüket eleve biztosítsák. Ez eljen kelt ki már akkor Sariat Madari ajatollah, Khomeini legtekintélyesebb politikai ellenfele. Egy idejűleg Khomeini és környezete körvonalazta a leendő alkotmányt, kidomborítva annak szigorúan vallási jellegét. Ami a Koránnal ellentétben van, vagy amit a Korán nem ír elő, az rossz — így általánosíthatjuk a konzervatív tábor mottóját. Khomeini azonban nemcsak a szavak embere, rögtön cselekedett is. Sajtórendeleteivel minden ellenvéleményt elhallgattatott. A félreértés elkerülése végett: nem, hogy valamilyen imperialistabarát megnyilatkozásokat nem enged meg a sajtóban. Erről szó sincs, aligha akadnának politikai erők, melyek a forradalmat követően elszánnák magukat ilyesmire a politikai, társadalmi és egyéb kockázat vállalásával. Khomeini egyszerűen nem tűr ellenvéleményt, vagy más véleményt saját tábora berkeiben sem, a többi mohamedán főpap részéről sem. Másodszor, olykor nehéz eligazodni a főpap kijelentésein, niert sajátos szemléletéből következően nagyon sok fogalomzavart fedezünk fel. Ugyanis tisztázásra szorul, kik azok a demokratikus erők, kik a „nép ellenségei“, kiket tart kommunistáknak és általában mi a véleménye a szocialista irányzatú baloldalról. A belső ellentétek további tűzfészke a rendezetlen nemzetiségi kérdés, az iráni nemzetiségek autonomista követeléseinek mellőzése, melyből kifolyólag kirobbant a khuzisztáni arab és a kurdisztánl kurd lázadás, mely pillanatnyilag polgárháborúvá, tartós partizánháborúvá fajulással fenyeget. Ami az első kérdéscsoportot, a haladó erőkhöz való viszonyt illeti, jellemző, hogy Khomeini hatóságai betiltották az Iráni Néppárt (Tudeh), vagyis a kommunista párt lapját, а Mardom-ot, egyidejűleg forradalmi gárdisták megszállták a párt központi bizottsága titkárságának irodáját és akadályozzák a pártot tevékenységében. Nem egy iráni városban felelőtlen személyek megtámadták a párt funkcionáriusait, tönkretették kiadványait stb. A történtekkel kapcsolatban a párt központi bizottsága levélben fordult az Iszlám Forradalmi Tanácshoz és az Ideiglenes kormányhoz s ebben hangsúlyozta: „Az Iráni Néppárt szilárd és objektív álláspontot foglal el, konstruktív kritikájával igyekezett rámutatni, a végrehajtó hatalom hiányosságaira, több ízben leleplezett ellenforradalmi kísérleteket. Tevékenyen részt vett az új Irán építésében, harcolt a szélsőjobb- és szélsőbaloldali elemek ellen. Az Iráni forradalom fő irányát mindig is abban látta, hogy létre kell hozni mindazon erők szövetségét, amelyek megalkuvás nélkül harcolnak az imperializmus, elsősorban az amerikai imperializmus és a nemzetközi cionizmus politikai, gazdasági és katonai uralma ellen, a sah rendszerének teljes felszámolásáért, a különböző nemzetiségi és politikai erők szabadságjogainak biztosításáért...“ A párt minderre hivatkozva követelte az ellene alkalmazott intézkedések hatálytalanítását és zavartalan működésének engedélyezését. Memcsak az Iráni kommunistákat érik támadások. Az iráni sajtóban olyan jelentések láttak napvilágot, hogy a jelenlegi afganisztáni haladó rendszert „szovjet szuronyok“ tartják fenn és Taraki rezsimjének egyetlen célja az „iszlám megsemmisítése“. Függetlenül attól, hogy a hírforrások a nyugati tendenciózus hírügynökségi jelentések és külföldi emigráns körök, az Iráni tömegtájékoztatási eszközökben ezt kritikátlanul tálalták. A szovjet pártlap, a moszkvai Pravda ennek alapján arra a megállapításra jutott, hogy az iráni sajtónak „ez a szovjetellenes álláspontja nincs összhangban azokkal a hivatalos iráni nyilatkozatokkal, amelyek a szomszédos országok bel ügyeibe történő be nem avatkozást és a hagyományos szovjet—iráni barátság erősítésének óhaját bizonygatják“. Erős antikommunizmus hatja át Khomeininek és szűk körének a kurdok mozgalmával kapcsolatban tanúsított' állásfoglalását is. Khomeini a kurdok autonómiájáért küzdő erőkről kijelentette, hogy céljuk „kommunista állam teremtése Nyugat-Iránban“. Az utóbbi hetekben előzetes többszöri villongás után elemi erővel tört ki a kurdok függetlenségi harca. Khomeini vallási vezetőikkel együtt (Ezeddim Husszeini szunnita mohamedán főpap) „hazaárulóknak“ bélyegezte a kurd hazafiakat és a legutóbb „szent liáboi rút“ hirdetett ellenük. A legszigorúbb büntetéssel fenyegette meg azokat a katonai vezetőket is, akik átalkották a legkegyetlenebb eszközöket bevetni a kurd autonómisták ellen. I^homeinl szélsőséges radikaliz** musa, erősen teokratikus hajlamai és a valóságban korlátozott hatáskörű kormány között, egyebek szolgálatukban Is álltak. Áz imperialisták üzelmei az ő sorsukra Is kihatottak. A második világháború utárt megcsillant annak reménye, hogy saját demokratikus államot alapíthatnak. Az Irán és Irak egy részéből létrehozott Kurdisztáni Demokratikus Köztársaság azonban tiszavirágéletűnek bizonyult. A sah sokáig velük tartotta sakkban a szomszéd Irakot, ahol a Kurd Demokrata Párt Musztafa Barzani vezette szabadságmozgalma zászlót bontott. Sajnos, a kurdok Irakban a .monarchia megdöntését követő demokratikus rendszerek„SZÍRIA között a kurd kérdéssel kapcsolatban is kiéleződtek az ellentétek, s Bazargan miniszterelnök az őt ért szemrehányások miatt felajánlotta lemondását az ajatollahnak. Am Bazargan is ellenzi a kurdok fellépését, s bár merőben más álláspontból indul ki, mint Khomeini, a radikalizált siita fanatikus tömegekben szított kurdgyülölet, s az ezzel kapcsolatos propagandaszőlamok reá is hatással voltak. Például az az elképzelés, hogy a kurdok mozgalmát „kívülről Irányítják“« Az utóbbi időben Törökországot vádolta meg a kurdok mozgalmának szításával. Am lássuk, kik Is ezek a kurdok, akik most olyannyira hallatnak magukról Iránban. Több mint kétezer éves történelmi múltra tekintenek vissza. Az indoeurópai népek Iráni nyelvcsaládjához tartoznak. Számukat Illetően megoszlanak az adatok: a legvalószínűbbnek 10—12 millió kurd létezését tartják. A legtöbben Iránban találhatók, számukat itt 4—5 millióra teszik, Szíriában félmillió, Afganisztánban 200 ezer, Irakban két és fél millió, Törökországban 4—5 millió, a Szovjetunióban pedig mintegy 60 ezer kurd él. Történelmi sorsuk nagyon hányatott: a szabadságszerető vitéz nép nem tudta elkerülni a török hódoltságot. Nagy részük beilleszkedett az oszmán birodalomba, vakmerő harcosok voltak, de ugyanakkor függetlenségért, saját érdekeikért Is küzdöttek a szultánok ellen, még ha az ő kel sem tudtak szót érteni. Az 1970« március 11-i 15 pontos megállapodást, melyet az autonómia szempontjából történelmi jelentőségűnek tartottak, az iraki hatóságok nem tartották be, A kurd mozgalmat sikerült felszámolniuk. Barzani az idén az év elejért amerikai száműzetésben halt meg. Feltevések és következtetések szerint mozgalmát az utóbbi időben a CIA Is támogatta, az amerikai imperializmus érdekeit követve. Barzanitól azonban éppen konzervativizmusa miatt nagyon sok kurd hazafi eltávolodott. ' Iránban lehetőség nyílott volna arra, hogy létrejöjjön egy demokratikus kurd autonóm terület. Khomeini azonban ezt keresztülhúzta, s a perzsákat is kurd honfitársaik ellen ingerli. Igaz, ez nem nehéz, mert a kurdok, szunnita mohamedánok, sehol sem számítanak Allah igazi híveinek, Sok szokást nem tartanak meg, mint például a nők kötelező fátyolviselését, ami azonban korántsem vall „szabad erkölcsükre“. A kurd és fegyvere elválaszthatatlan fogalom, s minden erkölcsi kibicsaklást, a becsületén esett minden csorbát azonnal véresen megtorol. Szemléletükkel, életmódjukkal, szokásaikkal a kurdok „kilógnak a sorból“, ezért könnyű ellenük ingerelni más népeket. Most azonban vallási és politikai vezetőik irányításával hosszantartó gerillaháborúra rendezkednek be, s Khomeininek velük szemben még nincs nyert ügye LÖRINCZ LÁSZLÓ !
