Szabad Földműves, 1979. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1979-09-01 / 35. szám
SZABAD FÖIDMÜVES 1979. szeptember ľ. T ILLÉS SÁNDOR: A huszergemb Keresgéltem a napokban Íróasztalom rejtett zugaiban valamit, és rábukkantam egy sárgaréz gombra. Kopott gyufásdobozban volt, rázogattam egy ideig, aztán a tenyeremben tartottam elérzékenyülten. Nagyapa huszárgombja volt valaha, a katonaságtól hozta haza emlékbe, a nagymama néha kifényesítette. Volt egy bukszája, abban tartotta és mindig magánál hordta, mint valami talizmánt. Forgatom a tenyeremben a régen elfelejtett és most meglelt gombot és nagyapára gondolok, fehér bajuszára, kemény tartására, nagyszerű emberségére. Gyermekkoromban mindig maga mellé ültetett a bakra és száguldottak velünk a lovak lobogó sörénnyel. Mentünk a Kertészlaposba herét hozni, krumplit szedni, vagy kukoricát kapálni. Amikor délben leültünk a madárfüttyös akácfa hűvösébe, a fűbe, s kibontottuk az elemózsiás tarisznyát, mindig mesélt nekem. A katonaságról leginkább, mert huszár volt és öreg korában is szőrén megülte a lovat. Egyszer engem is feltett a szürke hátára, de én sírva fakadtam és sikoltoztam, vegyen le. Ez nagyon elszomorította. „Mi lesz belőled, ha ilyen gyáva vagy?" — kérdezte eltűnődve, és láttam: bánat borongott a tekintetében. „A világ az erős, bátor emberekéi“... Hányszor gondoltam erre éltem során! De a rézgombről megfeledkeztem közben, pedig érdekes története van annak is. Észrevettem: gyávaságom miatt — a szomszédék Pali fia is megvert — a nagyapám mintha nem kedvelne már annyira. Pedig hogy igyekeztem mindent kedvére tenni, elszaladtam a boltba gyufáért, hoztam petróleumot, ecetet, segítettem a morzsolás után csutkázni, de mindezt nem sokra becsülte a nagyapám. Gyötrődtem én eleget, hogyan férkőzhetnék ismét a szívébe, míg aztán a véletlen segítségemre sietett. Már gimnazista voltam, emlékszem, és egy húsvéti szünetre felhorzsolt homlokkal értem haza. Rosszul ugrottam a tornateremben, elestem és ennek a nyomát viseltem. Neki nyomban feltűnt a horzsolás, s amikor egyedül maradtunk, izgatottan belém karolt. „Egy kis viadall“ — hazudtam szemrebbenés nélkül. „Tudod, milyenek a gyerekek az iskolában! Nekem jöttek, a Markovics a labdámat is elvette. Persze nem hagytam magam, jól elláttam a baját...“ Nagyapának remegett a bajusza. Ez kedvére való beszéd volt. Hiszen ő kemény, erős embert akart belőlem nevelni, utálta a puhányokat, a megfutamodókat. „Remélem, hogy jól elláttad a baját annak az izé... Markovicsnak? A földhöz csaptad és rátérdeltél. Mutasd meg, hogy csináltad!“ Kimentünk a kertbe és én megmutattam. Nagyapa bajusza remegett a boldogságtól. Szemében különös fények villogtak. El kellett ismételnem, s mutatnom, hogyan gáncsoltam el, majd hogyan ugrottam rá. Amikor délután beköszöntem hozzá, várva a moziravalót, adott fagylaltra is meg cukorkára külön. És én tudtam, hogy ettől a naptól kezdve viszszaút nincs. Belehajszoltam magam a hazugságba, izgalmas verekedésekről számoltam be neki minden alkalommal, amikor egy-egy napra hazautaztam a szülői házba. Egyszer ezt meséltem: „Tudod, van ott egy gyáva banda, bár hatan vannak, mind erősebbek, az egyiküknek, a Szőkének már a bajusza is serked, apja borotvájával kaszabolja magát, de ezektől se főiünk mii... Pedig mi csak négyen vagyunk... Rendes srácok.“ „És ki a vezér közöttetek?“ kérdezte hunyorogva. „Hát ki lenne? Én!“ — tettem fel hazugságaimra a koronát, mire ő nyomban tanácsokat adott: hogyan lehet ravasz módszerekkel legyűrni a túlerőt. Elmondta, hogy legény korában egyszer rá Is ketten támadtak, amint hazafelé ballagott a mulatságról. A sarkon estek neki, de ő felvette velük a küzdelmet. Először ártalmatlanná tette egyiküket egy jól Irányzott rúgással, aztán nyomban nekiesett a másik támadónak. „így rúgj mindig!“ — mutatta „Fontos a gyorsaság. A meglepetés!“ Kissé szégyenkezve hallgattam. Ha tudná a nagyapa, hogy mennyire félek én a Markovicstól. Megosztom vele az uzsonnám is, csak hogy ne bántson. Az a Szőke gyerek pedig, aki szerintem bandavezér volt és már serkedt a bajusza, egy vézna, sápadt kisfiú, anyja kézenfogva kíséri az iskolába. Vele ugyan könnyű lett volna elbánnom. „Huszár koromban egy éjszaka riadóztatták bennünket, valami verekedés volt a városban. Lóra pattantunk, kivágtattunk a helyszínre. Hát nem mondom, alaposan megszorongattak bennünket a részeg civilek. Engem hárman is közrefogtak, lerángattak a lóról. De ekkor előrántottam a kardom és nagyot rikkantottam. Ez mindig segít. Nagyot kell kiáltani, félelmetesét, attól megrémül az ellenfél. Próbáld csak ki!...“ A következő alkalommal beszámeltam, hogy milyen nagyszerű, szinte félelmetes hatása volt a rikkantásomnak. „A fél osztály berezelt, amikor rájuk ordítottam! Rémülten forgatták a szemüket. Én meg a táskámat forgatva ugrottam nekik“ ... Nagyapám mindenüvé magával vitt, még a vásárra Is, ahol malacokat néztünk hízónak. A lacikonyhán pecsenyét és kolbászt ettünk, vett a sátrasoknál mézeskalácsot, a bosnyákoknál tükröt és zsebkést. Aztán meglepett egy nyáron sallangos ostorral, amely akkorákat durrant, mint egy ágyú. Vásárolt valódi bőrlabdát is. Nem lehetett olyan kívánságom, amit ne teljesített volna, hiszen az ő szemében én voltam az erő és a bátorság. Igyekeztem is kihasználni a helyzetet, vetettem vele a nyáron kerékpárt meg flóbert puskát. „Ebből embert nevelek, majd meglátjátok. Ez nem egy gyáva nyúl...“ Nekem mindezért cserébe folytatnom kellett a hencegő hazudozást iskolai verekedésekről. Néha nagyvonalú voltam. „Markovicsnak megbocsátottam. A Szőke is rám hallgat, mellém állt a fél osztály ai“ Allegorikus kocsik sokasága vonul fel az aratóUnnepélycn. Fotó: =^tt„Igazságosnak kell lenned“ . mondta a nagyapám. „Ne feledd, soha, hogy az igazság minden kincsnél többet ér. Csak az igaz ember lehet becsületes. De a becsületességhez bátorság is kell ám. Ezért örülök, hogy bátor vagy. Látod, apád sosem volt az. És mire vitte?...“ Igen, apa valóban nem sokra vitte. Nekem illik most mindent pótolnom, de egyre nehezebb helyzetbe kerültem. Szégyelltem is magam, amiért félrevezettem a nagyapát. Valamit tennem kell. Amikor egyedül maradtunk, intettem neki, hogy beszédem van vele. Kijött utánam a kertbe. „Mi történt?“ — kérdezte gyanakodva. „Csak nincs valami baj?“ „De. Megelégelték, az iskolában a verekedéseket. Már az igazgató is tud mindent. Azt mondta nem tűri. Lehet, hogy kicsapnak. Akkor jöhetek haza, szégyenszemre. Űjjal mutogatnak majd rám a faluban ...“ Szótlanul lépkedett mellettem, néha feltekintett az égre. Láttam az arcán, hogy nagy elhatározások érlelődnek benne. De akkor még nem is sejtettem, hogy mi a szándéka. Aztán visszamentem a városba és meg is feledkeztem az egészről. Csak akkor lepődtem meg igazán, amikor néhány nap múlva megláttam a szürkét a gimnázium kapjuja előtt. A nagyapa jött be kocsival. Intett nyomban, szálljak fel mellé a pokróccal letakart deszkaülésre. Aztán megsuhintotta az ostort, a Duna felé Irányította a lovat. Akkor még széles nagy füves térségek voltak a Duna partján. Szótlanul ültem mellette, éreztem, hogy valami szokatlan dolog történt. Nem szokott ő kocsin a városba jönni. Csak nincs otthon baj? „Voltam az iskolában...“ — mondta később, amikor megálltunk egy fa árnyékában. Nem szálltunk le, csak ültünk a deszkán, a ló meg kapált, mert mérges legyek csípték. Nagyapa talán várta, hogy szólok majd. Hogy elmondom az igazságot, de hogyan mondjam el hazugságaimat a verekedésekről, amikor már úgyis tudja, hogy gyáva vagyok, életemben sose verekedtem, legfeljebb engem vertek el a társaim. Ültünk szótlanul a bakon, a Dunán egy gőzös kurjongatott, rekedten sípolt a híd alá érve. A nagyapa ekkor benyúlt a zsebébe, elővette a huszárgombot a bugyellárisából és a kezembe nyomta. „Neked adom!“ — mondta egyszerűen, majd hozzátette: „Lehet, hogy egyszer még hasznát veszed az életben ...“ Leszálltam, markomban a huszárgombbal, szememben könnyel, s Homályosan láttam csak, ahogyan kocogásba kezd a szürke a kocsi előtt, így vonult ki nagyapa az életemből. Nemsokára meghalt. A huszárgombot úgy őrizgettem, mint az ereklyét. Ifjúkorom legféltettebb kincse volt. Aztán megfeledkeztem róla. Lám, most előkerült. Tartogatom egy ideig a tenyeremben, majd a szívem fölé, ingem kis zsebébe teszem. Bátrabb ugyan nem leszek már tőle, azt hiszem, de ha magamnál hordom, gyakrabban gondolok majd nagyapa emberségére a rideg, közönyös világban ... Szombat délelőtt, csúcsforgalom van az üzletekben. A tágas önkiszolgáló élelmiszerboltban nagy a tolongás, mindenki kapkod, siet. A pénztárak előtt hosszú sorok kígyóznak, az emberek türelmetlenül várfák, hogy sorra kerüljenek, azután ismét nyakukba vehessék a várost, egy másik boltban állhassanak sort a húsért, a zöldségért. Még ketten vannak előttem, amikor váratlan dolog történik. Hajlott hátú nénike tipeg a pénztárhoz, egyenesen a sor elejére áll, és mielőtt még rászólhatnának, csendesen csak annyit mond: — Kérem, engem becsaptak. Mi, a sor elején állók, összenézünk, a fiatal pénztárosnő keze egy pillanatra megmerevedik a billentyüsor fölött. — Tizenöt koronával kevesebbet kaptam vissza — magyarázza a néniké. — Nem téved, Juliska néni? — kérdezi a lány és mosolyogni próbál. — Becsapják ezek az embereket — jegyzi meg foghegyről az előttem álló hölgy. Valaki nyomban lepisszegi, de nem hagyja magát. — Hát, engem nem fog meglopni — mondja, csak hogy övé legyen az utolsó szó, és tüntetőén átcipeli a kosarát a másik pénztárhoz. Mosolygunk rajta, de a beszélgetés elcsitul, érdeklődéssel várjuk a fejleményeket. — Még hogy én tévedek — bátorodik neki most már a nénike is —, inkább a kisasszony tanuljon meg számolni, ha már odaült a masinához. A lány elpirul, de feltalálja magát. ■— Adja csak ide azt a blokkot, Ju-Országszerte emlékművek őrzik a 35 évvel ezelőtt kitört Szlovák Nemzeti Felkelés emlékét. CSONTOS VILMOS: Két falu I. Régi falu, régi élet, Megrajzolom régi képed. Falu fele így, — a másik, Kopott cselédtől <— kanászig. Fényesre bokszolt csizmaszár, Rangot jelző, fllső határ. Foltos ruhában ünnepelt, Ösztövér gyermeket nevelt. Zsinóros nadrág — vasárnap, Benne a hízottak jártak. — Egyben volt egységes e nép: Munkába ölte erejét. Az eladó lány nyakában Aranylánc díszlett a bálban. S maradt egyhangú élete: Nem tudta, mit kezdjen vele. Pitykés a legény, lajbija, 1 Árulkodott: módos fia. U t Az új falu, s annak népe A múltnak pont ellentéte. Itthon csupán dolgát végzi, i— Bele fárad? >»- Meg se énzi. A várost lekopírozta. Villa áll az ősi porta Gépek kímélik erejét. Alma sem tetéz jegenyét. Helyén, s aszfalt az utcája, Iskolát jár fia, lánya. A vágya is addig ér el, Ahol az gyümölcsöt érlel. Viseletét divat szabja, и-i Alig ismer rá nagyapja. Ahol kiléphet a napra, Sérzi: már nem múlt parasztja. Tévét néz, s kirándul nyáron Autón, s túl fut a határon, Üj ember lett, olyan, aki Mindenki előtt Valaki! liska nénit Összeszámolom még egyszer. — Mit számol rajta? En már otthon kiszámítottam, mennyit kell fizetnem. Maga többet számolt — zsörtölődik a néni, de azért előkotorja a táskából a papírdarabkát. A lány a papír fölé hajol, összeadja a számoszlopot, előbb alulról fölfelé haladva, azután fordítva. Az arca már lángol. Többet számolt volna valamiért? Lehetetlen! Megrázza a fejét, szőke haja a szemébe hull. Ojra kezdi a számolást, stimmel. Juliska nem — Valami baj van, Erzsiké? — lép a pénztárhoz a boltvezető. — Kevesebbet adott vissza — kontárkodik bele ismét az előbbi hölgy. — Ezek azt hiszik, hogy a vevő nem tud számolni — folytatja élesen, de az üzletvezető pillantása hallgatásra készteti. Nem érdemes túlfeszítenie a húrt; még egy hete sincs, hogy megtalálták a táskájában azt a nagy tábla mogyorós csokoládét, amit „elfelejtett“ megfizetni. Most az üzletvezető veszi kézbe a cetlit. Bólint, s csendben kirakja a nént táskájából az árut. Megint bólint, aztán a nénihez fordul: i — Itt van az a cédula, Juliska niném, amin maga számolt?, Igen, persze hogy itt van — siet a válasszal a néni, s már szedegeti is elő a köténye zsebéből a gondosan összehajtogatott zsebkendőt. — Mindig felírom magamnak.. •. itt van ni — nyújtja a papírdarabkát, és már, hajtogatja is vissza a zsebkendőt, nehogy szétguruljanak a fillérek. Számolják egyszer, kétszer, de abban sem találnak hibát. Viszont a különbség mégis tizenöt korona. Az emberek türelmetlenek. Erzsikének gyöngyözni kezd a homloka, az üzletvezető pedig a tapasztalt kereskedő nyugalmával ismét számolni kezd. Fogja a két cédulát, egymás után kipipálja a tételeket. A negyediknél megáll, zsebre dugja a ceruzát, elmosolyodik, —< Juliska néni, drága! Maga tévedett. A hétdecis kord vodka már nem ötven korona, hanem hatvanöt, — Hatvanöt? Eh azt hittem... Nem szoktam pálinkát vásárolni. De most a fiamat várom. Az ország másik csücskében talált magának asszonynak valót, s ott is ragadt — mondja csendesen a néni, s lassan visszarakja a kopottas táskába a lisztet, cukrot, tejfölt, meg a vodkát. A nagy tejescsokt legfelülre kerül, nehogy összeroppanjon az úton. — Bizony, már hároméves is elmúlt az unokám, de még csak egyszer láttam — motyogja maga elé a nént és az ajtó felé indul. Hármat-négyet lép, azután még visszafordul: — Azért ne haragudjanak rám — rebegi, és megtörtén eltipeg. Egyik kezében a degeszre tömött bevásárlótáskát, másikban meg a filléreket rejtő, hétrét hajtogatott zsebkendőt szorongatja. Kádek Gábor