Szabad Földműves, 1979. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1979-08-25 / 34. szám
SZABAD FÖLDMŰVES 1979. augusztus 25. 7 MÄRIA JANCOVA: Még nem jártam iskolába. így édesanyámnak, aki napról-napra kereset után járt, volt kire bíznia a házat. Nem szívesen tette, de a szükség előtt meg kellett hajolnia. A nagy háború elragadta az urát. Apánk bevonulása után pedig szokatlanul gyorsan kiürült a lisztestarisznya, s anyámnak ezután már azért is törnie kellett magát, hogy puszta krumpli kerüljön az asztalra. Mert bizony egyébre nem is gondolhattunk.. Sok hosszú és egyhangú napon át őriztem szobakonyhás viskónkat. A kulcs a zárban. A szobán két ablak — kilátással a széles medrü folyóra. Cifra babarongyok és színes golyócskák nélkül voltam kénytelen viselni házörzösorsomat. Márpedig egy magányosságra ítélt kisleány, ha még játékszerei sincsenek, nem szokott vidám lenni. Még a legszívesebben — sír. így csalogatja a könyörületes álmot, mely a legbiztosabban elnyeli a felesleges időt. Csakhogy én lassanként már be-behatoltam a dolgok lényegébe, ami sokkal hasznosabb, noha szomorúbb időtöltés az alvásnál. Amint világosan emlékszem, hosszú-hosszú órákon át bolyongtam az asztal körül, tipegő lábam elé bámulva. Az édesanyám szőtte szőnyegekben ott láttam testvérbátyám két kis nadrágjának maradványait, az én piros kis ködmönöm rongyait, anyánk szoknyájának kék csíkjait és apám köznapló ingének foszlányait... Közben megfeledkeztem a tolakodó éhségről. A száraz burgonyalepényt, amit édesanyám ebédül hagyott számomra, rendszerint nyomban távozása után megettem. Folytonosan úgy rémlett, hogy látom, amint apám este megint hazajön ..., s az asztalon ott a párolgó vacsora meg a friss cipó ... Egyszer, egy ilyen sivár napon, talán már harmadszor vettem elő a ládafiából édesanyám imádságoskönyvét; szentképek voltak benne, meg édesapám levele, amit a háborúból írt. Nem tudtam még olvasni, de az egész levél a fejemben zsongott. Iskolás bátyám estéről estére végigbetüzgette. Könnyűszerrel elmondtuk mindnyájan, akár a miatyánkot. Nem is tekintettük másnak, mint imádságnak. Én is elkezdtem „olvasni* a levelet. Ámde a hangom az üres szobában idegenül, sőt rémltően hatott. Nem ismertem rá saját szavaimra, megrémültem önmagámtól, gyorsan abbahagytam a levél felmondását és az imakönyvet visszadugtam a fiókba. Szemem a sarokban függő tükörre tévedt. Beesett szemű aprócska arc bámult rám a tükörlapról. Ki vagyok én? Hogy kerültem ide. Miért vagyok itt? — suhantak át fejemen a kérdések. Ismeretlen, felfoghatatlan, kimondhatatlan rémület fogott el. Egy pillanatra megdermedtem. Talán az éhség, az álom és az iménti kérdéssorozat furcsa elegye szakadt rám. A szívem riadtan dörömbölni kezdett. Ösztönszerüen, gondolkodás nélkül az ablakhoz léptem, mint ahogy minden szorongatott élőlény a világosság felé menekül. ( A folyó, mely csaknem az ablak alatt hömpölygőit, hullámokat vert a parthoz. Élénken beszélt hozzám, mint a vén lúd sárga pelyhes kislibáihoz. Valami vidám fuvallat áradt felőle. Az embér is, aki a túlsó part füzesében eloldozta a csónakot, aztán beszállt és a házunk felé evezett, cseppenként békességet hozott a telkembe. Mindig vigasztalón hat ránk, ha a túloldalról valakit hoz a csónak ... Valami katona. Magas, sovány ember. Jól ismert módon bánik a rúddal. Integet... Magasba emeli a rudat... — Édesapám! — kiáltom el magam, és rohanok a konyhába hírül adni anyámnak apa jöttét. Anyámat nem találom a konyhában, hiszen még reggel elment hazulról. Nem volt, akivel megosszam végtelen nagy örömömet. Valahonnan a mélyből ezer gyönyörű emlék merült föl előttem az alatt a, rövidke idő alatt; látom, amint édesapám estéről estére jön haza munkából csónakon a folyón át... megszólal a harangjáték a csodálatos képben, melyet egyszer karácsonyra vett apám ... nagy kerek cipó az asztalon ... zúg az árvíz valahol a múltban az ablak alatt, de roppant biztonságot érzek ... Nem emlékszem már, mennyi ideig tartott ez az állapot. A konyhaajtóhoz szaladtam. De a kulcs nem akart engedelmeskedni: makacskodott. Már hallottam apám lépteinek kopogását... és nem tudtam ajtót nyitni! Türelmetlenségemben, hirtelen támadt boldogságomban felkaptam a tűzhely elől egy bükkfaszilánkot, és bedugtam a kulcsfejbe. Egy roppanás a zárban... — Istenem, istenem ... — pityeredtem el arra gondolva, hogy még .sohasem tettem Ilyen rosszat. Kívül, az ajtó előtt, kedves hangján megszólalt édesapám: — Ne sírj, Marka, ne sírj, gyerekem ... magad vagy itthon? — A mama munkába ment. Stevo meg iskolába, és. . eltörött a kulcs... Istenem... — Ne sírj, bogárkám, ne sírj! Nyisd ki az ablakot, és add ide az istálló kulcsát. Ott a szerszámaim. Könnyfátyollal a szememen leakasztottam a kulcsot a szegről. Odahúztam a kis széket, sebtiben ráálltam, félretoltam az ablakrekeszt és kiadtam a kulcsot. Édesapám mosolygott, arcát megváltozottnak találtam, katonasapkáján gombok csillogtak. De 6 volt az ... az én édesapám! Megcirógatta a képemet, és egy zacskó cukorkát nyomott a markomba. Fölszáradtak a könnyeim. Egykettőre. ott álltam a konyhában, az ajtóhoz simulva. Hallottam, amint nyílik az istállóajtó, édesapám keresgél a vasak között, aztán kopognak a léptei a bejárat felé. — Itt vagy, Marka? — Igen, itt vagyok. Kinyitja az altót, kinyitja? — Hogyne nyitnám ktl... Hát a mama hol van, édes gyerekem? A SZLOVÁK NEMZET. FELKELES MÚZEUM BANSKA BYSTRICAN ■— Dieskáékhoz ment napszámba. Valami vasrudacska tolul a zárba; fémnyikorgást, utána reszelést hallok. Csupa ismerős, kedves hang. Édesapám régi itthonléte éled fel a hangokban. — Hát Stevo hol van? ... — Bumm, bumm! — Iskolába ment. — Kenyeretek van?.,, Hrr, hrr... — Nincs, édesapám, krumplilepényt szokott sütni a mama... — Krumplilepényt?... — Bumm, bumm ... hrr, hr ... ropp ... rrropp! Az ajtó kitárult, édesapám kezéből kihullottak a 'szerszámok. Karjára kapott és fölemelt. — Megsápadtál, drága gyerekem... no, semmi! Nem baj!... — mondta inkább magamagának. — Hoztam kenyeret ... Bevitt a szobába, leültetett a padra, batyujából előhúzott egy hosszúkás komiszkenyeret. Az asztalon megszegte. — Nesze, egyél, Marka ... Nagyon móhon ehettem, mert egy ideig szótlanul nézett apám. Míg az ajtón befejezte a munkát, néhányszor jelsóhajtott. Oj kulcsot reszelt a zárba. Aztán anélkül, hogy megvárta volna, míg édesanyám hazajön a munkából, a bátyám meg az iskolából, elbúcsúzott tőlem. Összecsókolta az arcomat. — Mennem kell drága már, drága gyerekem ... Bizony ... A mamának mondd meg, hogy Stevóval együtt hozzon el Kubínba. és hogy máma csak két óra eltávozást kaptam. Tegnap jöttem Trencsénböl... az állomáson leszek... Elment. Az ablakból néztem, hogyan suhan át a csónakon a túlsó partra, hogyan köti meg a csónakot a füzesben, aztán fut a vasút mentén az állomásra. Olyan ijesztő volt, szinte beleborzongtam: soha azelőtt nem láttam apámat jutni... Ö, micsoda vidám, boldog utazások következtek aztán! Gondoktól meggyötört édesanyánk vasárnapról vasárnapra elvitte kisfiát és kisleányát a járási székhelyre, apához. Hej, de meg-megszaladt az út a gyerekek lába alatt! A állomás várótermében, mi gyerekek a katonák térdén üldögéltünk. Kézről kézre adtak bennünket. Mind hasonló volt apánkhoz. És mind apa volt . .. Közben a váróterem sarkában édesapánk tanácsokkal látta el édesayánkat, hogy tavasszal hová ‘vessen árpát, hová zabot... és azok az utak hazafelé! A legközelebbi látogatás tervét szövögettük mindig. Édesanyánk batyujában ott lapult a hosszúkás katonacipó. 0, dehogyis tudtuk mi, hogy ugyanakkor apánk, puskával a vállán, gyanakszik a nagy hóban a vasúti pálya mentén — éhesen... Mikor a magam gyerekeinek vágom a kenyeret, dehogy tudnám elfelejteni azt a katona apát, aki a világháborúban hosszú hónapokon át egész kenyereket vont el a szájától, hogy kisfiát és kisleányát jóltartsa. Talán csak így vészelték át azok a gyererekek a háború özönvizét. De lehet, hogy az a katona apa is azért ment el övéi közül hamarabb, mint ahogy általában egy derék ember földi vándorút ja véget ér,.i HAZÁNKBAN A MOSZKVA CIRKUSZ Néhány év után ismét ellátogatott hazánkba a Szovjet Állami Cirkusz együttese, amely eddig már több városban lépett fel. A nagyszámú közönség érdekes produkciókban gyönyörködhet: Féllépnek többek között Larisa és Viktor Tichonov állatszelídítők, akik világhírű atrakciókkal, „hátborzongató“ számokkal szórakoztajták a közönséget. Nagy sikere van Grigorij Novák sportmester, a Szovjetunió érdemes artistája fellépésének, akinek erőprodukciója egyedülálló a világon. A Moszkva cirkusz szeptember 2-ig Bratislavában szerepel, utána Prágában lép fel. ^-ita-— # A CSEMADOK Losonci Járási Bizottsága ez évre két dal- és táncünnepélyt tervezett. Sajnos, a július 1-re tervezett ünnepély elmaradt. A JB másik rendezvényére, a körzeti dal- és táncünnepőlyre az SZNF jegyében Vilkén (Vefké nad Ipľom) augusztus 26-án a futbalipályán kerül sor. Délután gazdag és változatos kultúrműsor várja a közönséget. A műsor a „Virágzó népművészet“ című összeállítással Indul, melyben a járás leglobb népi együttesei, kórusai, citeraegyüttesei és szólistái lépnek fel. A másik részben került sor a budapesti GENERAL együttes fellépésére, melyet nagy érdeklődés előz meg. Sólyom László VOJTECH MIHÄLIK: A tarlókon alszik a nyár, fülledtek a reggelek, Férfinek otthon kushadni, aludni most nem lehet. A hegyekben szelek fújnak, s tábortüzek izzanak. Puskát fogni gazok ellen eljött már a pillanat. Éjszakánként motorok búgnak a völgy házai felett. Bátor, merész sólyomcsapat gyors szárnyakon közeleg. Ennivalót készít anyám, Félretesszük a fokost. A gazdálkodást, legények, szögre akasztjuk mi most! Aki nem fél, jöjjön velünk kifüstölni a farkast. Jöhet a gálád fajzatja, vicsorgása nem aggaszt. Gyilkos náci, halljad szavunk: eljön még a hadd-el-hadd! Szóljon Mitya gépfegyvered, Hadd hulljon a csürhe had. Dongóként szállnak a golyók, úgy fütyülnek, mint a szél. Te beste, már nem menekülsz, puskánk elé kerültél. Veszted a hegyek között rőt vércseppek mutatják, felvirrad a szabadság! És a golyószórók szólnak erdőkben, vad hegyeken. Mi lesz velünk, fiúk, akkor, ha nem vagyunk elegen? Megadjuk magunkat talán? Fegyverünket letesszük? Elnök urunk megígérte, semmi bajunk nem esik... Golyó jár az ilyen szóérti Nincs velünk, ki így beszél! Kishitűek, sose legyünk, félre azzal, aki fél! És ha annak úgy kell lenni, feláldozzuk életünk. Gyalázatos szolga-élet nem kellhet, nem kell nekünk. Gyötört, megölt társainkért >— hány van, hány, kit a föld fed! végig küzdjük ezt a harcot s mi leszünk a győztesek. Keleten egy csillag fénylik, egyre közeleg, nő e fény. Remegjen, ki bitang, s féljen: népünk ökle kőkemény! És ezek a kemény öklök szétzúzták a rabságot, a tarlókról eltűnt a nyár, az éj tüzekkel lángolt. Hősök, partizánok vitték fiatal szívük lángját hegyeken, völgyeken által, s feltündökölt a szabadság. f I
