Szabad Földműves, 1979. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1979-06-23 / 25. szám
4 1979. jünius 23. SZABAD FÖLDMŰVES 7 „Kolompszó vagyok a mezők felett“... SZÁZ ÉVE SZÜLETETT MÓRA FERENC Száz évvel ezelőtt, 1879. július 19-én született Kiskunfélegyházán MŰRA FERENC, a huszadik századi magyar prózairodalom egyéni hangú művelője. Életútja viszonylag nem volt hosszú, mégis nagy utat Járt be a szülővárosa szegénysorán élő foltozószűcs fia, amíg saját erejéből elérkezett az írói hírnévig és az 1934-ben bekövetkezett halála óta is egyre növekvő népszerűségig. Nem volt könnyű dolga, mivel Ferenc József Magyarországában drágán adták a tudományt. Móra Ferencnek pedig nem volt se pénze, se úri neve. Volt azonban tehetsége és megtörhetetlen szorgalma, amelyek lehetővé tették számára, hogy — a nyomorúságos körülmények között is — eredményesen befejezze a középiskolát és tanári oklevelet szerezzen a budapesti egyetemen. A tanári pályát azonban hamarosan felcserélte az újságíróival és a Szegedi Napló munkatársa, majd főszerkesztője lett. Ebben az időben mondta önmagáról: „az én sok foglalkozásom között csak egy van, ami után én sem teszek kérdőjelet, s ez az újságírás. Nem vagyok más csak a magyar élet riportere, riportokat írok, hol a hallott témákról, hol az élő tanyasiakról, vagy ha jobb témám nincs — a szívemről“. Ehhez az elvéhez hű maradt akkor Is, amikor 1917-ben Tömörkény István utódaként a szegedi Városi Múzeum igazgatója lett. Már tudós és író korában sem befolyásolta ezért a körülmény, hogy Horthy Miklós országában a hatalom birtokosai nagyon rossz szemmel néztek mindazokra, akik egyre csak a szegény nép igazáról beszéltek. „Móra Ferencet — írta róla találóan Hegedűs Géza — semmivel sem lehetett rávenni, hogy udvaroljon azoknak, akik a nép rovására ülnek a hatalom karosszékeiben. Nem is kapott soha életében hivatalos elismerést, holott a legolvasottabb magyar írók közé tartozott. Mindvégig megmaradt vidéki múzeumvezetőnek, pedig minden illetékes tudta, hogy milyen kiváló tudós, hiszen ezrével tárt fel népvándorlás kori értékes leleteket az Alföldön. Ö azonban nem is tartott igényt uraktól jött kitüntetésekre, jól érezte magát a szegedi világban és bölcs mosollyal figyelte, hogy kavarog körülötte a hatalomra vágyók törekedése. Tudta, hogy hivatalosan „destruktív“-nak, romboló szellemű embernek mondják, de még ennél is jobban tudta, hogy mindaz, amit tesz: a lélek építése. Hiszen tanította és gyönyörködtette az embereket. Nem a kiváltságosokhoz, és nem is a kivételes műveltségűekhez beszélt, hanem mindenkihez: a néphez, amelyből származott, s amelyhez mindhalálig hűséges maradt.“ Móra Ferenc szegénységére jellemző saját önvallomása is, amikor többek között kijelentette: „Én az irodalomnak csak barkácsoló kismestere vagyok. Én utánam nem maradnak piramisok, sokat kell fúrnom-farigcsálnom. Nem vagyok nagy regisztert! orgona, kolompszó vagyok a magyar mezők felett, de fáradt emberek ezt is szeretik hallgatni néha. Nem vagyok csillag, csak rőzsetűz, de amíg ég, meleget tud adni egyszerű embereknek“. Szépirodalmi műveiben Móra ezért is ábrázolja olyan kitűnően, élethűen a Szeged környéki parasztság és kisemberek sorsát s életét. Nagyon kedvelte a gyermekeket, ami sok művéből kiderül. Velük kapcsolatos tanácsa most a nemzetközi gyermekévben is figyelemre méltó és megszívlelendő. Egyhelyütt ugyanis arra figyelmeztet, hogy: „Szeresd a gyermeket! Hisz oly hálás szegény, / Egyszerre„ könny, mosoly ragyog csillagszemén. '/ Ártatlan kis szívét az öröm megteli, / S köszönetét akár az esti fuvalom, / Mely félve játszadoz a harmatos gallyon, 7 Oly halkan rebegi“. Móra Ferenc írói munkásságának jelentőségét mindenekelőtt az egyszerű emberek iránti mérhetetlen szeretete, életkörülményeik alapos, ismerete és a társadalmi igazságtalanságok láttán, éles szatírába csapó ízes humora adja meg. Általában a rövidebb irodalmi műfajokat kedvelte, de regényei is jelentősek, népszerűek, keresettek. A Négy apának egy leánya (1923) és a Hannibál föltámasztása (1924) a Horthy-reakció első szakaszának irónikus körképe, egy elnyomott tanár kálváriája. Az Ének a búzamezőkről (1927) az egyik legjelentősebb magyar háborúellenes regény, annak ábrázolása, mint nyúl bele a háború a hátország életébe, a legszegényebb, robotoló néposztályok életének lírai színezésű megidézése. Az Aranykoporsó (1932) nagyszabású történelmi tabló, a pogányság és a keresztény kultúra küzdelme a római birodalom végnapjaiban. Életéről és tevékenységéről ad viszont számot a Daru-útcából a Móra Ferenc utcáig című, egyéni hangvételű önéletrajzi regényében, amely a többi Móra írással együtt, napjainkban nálunk Is minden korosztály kedvenc olvasmányai közé tartozik. Minden alkotásából mély humanizmus csendül ki, ezért is tisztelegtek illő alázattal — a CSEMADOK országos irodalmi vetélkedőjén, a XVI. Jókai-napokon, illetve más rendezvényeken — csehszlovákiai olvasói is, a tudós, a közkedvelt, nagy író, Móra Ferenc éinléke előtt, születésének centenáriuma alkalmából. KANIZSA ISTVÁN GÁRDONYI GÉZA: Ebéd a körtefa alatt Az aratógazda körültekintett, és megszólalt: — Dél van. Csak a körülötte állók hallották meg. De azért megái lőtt az egész munkástábor. Mert nem is kell oda kiabálás. Ahogy a gazda megáll, és a közelében levők felé fordulva fölemeli a mutatóujját, meglátják azt az egész földön. A kaszák és a sarlók leereszkednek. Mindenki a nagy vadkörtefához igyekszik. Annak az árárnyéka kerek szőnyeg gyanánt terül el a gyepen. A nyári tüzes délnek egyetlen enyhe sátora. De nincs is oly hűvöse semmiféle fának! Megnéztem az órámat. Éppen tizenkettőt mutatott. i Illés bácsi — mondom a gazdának —, honnan tudta meg, hogy dél van? A nagy, erős ember mosolyogva vont vállat: — Tudj* az isten. Megérzem én azt, uram, mint paizs a szelet. — Sohase hibáz öt percet se — Jegyezte meg-az ispán, aki a határköven ülve hírlapot olvasott. — Beállhatna akármelyik városba toronyórának. A körtefa alatt már akkor ott volt a szép Szabó Magda is az ura mellett. Ok a szomszéd földről jöttek ide által. Csak négyen aratnak ott, de a magukét aratják. A szép Szabó Magda kihozta az urának az ebédet. Láttam, mikor jött. Egyik karján a gyerek, másik kezében a fazekat lógatta. Tizenhat éves gyönge kis teremtés, és már asszony és már anya. Csík Imre először a fiáért nyúl. A fia csak kis Inges, ölbeli gyermek; még nincs egyesztendös. Aki megnézi, semmi különöset nem lát rajta: se járni nem tud, se beszélni, és még csak szépnek sem mondható, mert a feje hosszú. De azért Csíkék nagyra vannak azzal a kis poronttyal. Ha valaki egy tarisznya gyémántot kínálna a kis tudatlan féregért, bizonyára komolyan és határozottan visszautasítanák. Mert Csíkék azt tartják, hogy olyen gyerek, mint a Fercsl, nincs több sem a faluban, sem az egész világon. Lám, hogy leemeli Csík Imre az anyja karjáról, olyanokat csókol a kis pufitos pofácskáján, hogy szinte csattan: és nevetve nézdegélt, mintha most találta volna a bokorban. — Nézd csak milyen fekete a szeme! — mondja selypítve. És a szép Magda mosolyogva nézi, hogy milyen fekete a szeme a fiának. — Mondjad, fiam: apai A kis féreg együgyű képpel nézi az apját. A szájacskája megmozdul: — Hapapap. Ez tetszik Csíkéknek. — Mondjad, fiam: apa! — Hapapap. Elmondatják tízszer-hússzor. A Fércei gyerek mindig csak azt feleli: hapapap, de ez mindig új és mindig meglepő. Pál úgy véli, hogy a szó kimondása kifogástalan, sőt kellemesen' is hangzik. Olyan büszkén néz a fiára, mintha az máris valami generális volna. Az anya nem olyannak látja. Az azt mondja neki: ■— Jaj, te kis angyal! Eközben odatelepednek az uraság aratói is. Hej, ti királyok, királykisasszonyok és királylegények, ti pápák, bárók és grófok és egyéb aranykanalú nagy urak, ha a ti magatok drága tálaiban ilyen jó falatokat találhatnátok! Ha a ti jégbe hűtött cifra üvegeitekből olyan jóleső italt tudnátok húzni, mint ezek húznak itt a csöcsöskorsóból vagy a csőbőlyóból! Ha a ti szmirnai és lyoni művészettel puhított divánaltokon és hentergőiteken olyan édes nyugalmat tudnátok találni, mint ezek itt a vadkörtefa kétujjnyi kis gyepén, mikor ebéd után egy rövid félórácskát szenderegnekl Csík Imre is a felesége ölébe hajtotta a fejét. A gyerek mellettük betakarva- aludt. A szép Magda egy fűszálat húzott olykor el az ura bajuszán; az be akarta kapni mindig a fűszálat. Játszottak, mint a gyerekek. — Nini — mondja az ispán —, a Matyi. Csakugyan az jött az úton, a Tóth Antal szamara. Honnan jöhetett egymagában? A jóisten tudja. Mert Tóth Antal el szokta adni a szamarát, és az mindig visszatér hozzá. A Matyi sétálva ment hazafelé. Nyomán felporzott a kocsiút. Olykor megállóit és letépett valami zöldet az árokpartról, és útközben eddegélte. Egyszer csak lefeküdt a porba, és meghempergődzött. — Eső lesz — mondta Gönczö! Illés. — Az lesz — felelt rá az egyik arató —, hangyákat láttam, ahogy visszafelé vitték a tojásukat Az égen csak egy kis fehér felhő látszott. De meleg volt. Egy légy csípése olyan volt a kezemen, mint egy tűszúrás. A szamár eltűnt már a kocsiútról. Helyette könnyű forgószél jelent meg az úton, és a port magasra szórva keringélt. Amint a forgószél hozzánk ér, egyszer csak látom, hogy az egyik arató lány beleröpíti ä sarlóját. '7 Egyik se szólt rá semmit. Magam is tudtam, hogy a forgószél most rútul járt. Mert a forgószél nem egyéb, mint az ördög meg egy boszorkány. Összeölelkezve táncolnak. De mi is volna egyéb? A levegőben valamelyik ördög tartja a lakodalmát Egy-egy táncoló pár olykor leért a földre, és látni való, hogyan sodorja a port magával. A sarló bizonnyal megvágta a táncolók lábát. A leány kifut az útra, nézi, hogy van-e ott vércsepp. Vércsepp nincsen, de majd holnap meg lehet látni, melyik öregasszony jár sántítva. Az égben csakugyan valami nagy eset történik. Sötét palaszürke felhők tolonganak odafenn. Néha egy lomha szörnyeteg alakú elő-előválik. Az a sárkánv, amelyen fölszállott valamelyik tóból a garabonciás. Honnan jöttek ezek a felhők? Hova mennek? Mi a szél, amely nyomni tud, meg csavarni, rázni, szórni, emelni, morogni, sziszegni és sírni? Hót mi az? Levegő? Puszta levegő? Föl tud kapni a levegő egy marék port a földről, hogy szétszórja a tarlón? Ki tudja ragadni a levegő az újságpapirost az ispán kezéből? A semmit nem olvas. A szél pedig magasra emeli az újságot, és forgatja, olvassa. Az iskolában persze nem tanul erről senki, de hát arra való a két szeme, hogy lássa. Amit a tanító mond, hogy a szél nem egyéb, mint levegő, a levegő pedig nem egyéb, mint hidrogénium meg oxigénium, azt is el lehet hinni. Az andocsi szűzről soha nem tanította senki, hogy az csak olajfesték. Csuda háti Hát mért ne higgyünk abban, hogy a föld színe felett lelkek kavarognakl? íme, a fecske is, mintha már főni nem volna elég helye, csaknem a földet érinti gyors kanyargásaiban. A magasság és a mélység megtelik várakozással. Az ég színe fekete. És íme, alácikázik a nyomott csendben egy cíkcakkos, hegyes villám. Dehogy villám: istennyila. Az Isten meglátott valahol egy gonosz ördögöt, és lesújtotta. A hatalmas lövéstől megrendül a sarkában. Hol vagytok, festők, hogy vászonra vetnétek azt a képet, amint az ördög a mezőn élettelenül elterülve fekszik, s mellében áll az Istennek izzó, piros nyila. A zápor zuhogva ömlött alá. Az aratók elmélázva, hallgatva nézték az esőt. Csík Imre kibontotta a szűrét, és rátakarta a feleségére. DÉNES GYÖRGY VERSEI: Légy hű Légy hű magadhoz, a virradathoz, fűszálak erejéhez, a csönd vizéhez, légy hű a házhoz, hazádhoz, anyád legszebb szavához, apád szívéhez, a napot dajkáló éghez, a földhöz, ringatódhoz, ösvényhez, dombhoz, hol az ifjúság álmát , ringatták árva nyárfák, ahol, magadhoz árnyas csermelyek vize forr s szebb hazát nem lelsz sehol. Szeresd a földet, anyád árnyéka áll mögötted, barackfaág, virág, a megfoghatatlan ifjúság. Szeresd a házat, hazádat, a földet,, mely élni rendelt, öleld magadhoz örök szerelemmel. Nyár A mezőkön az életért folyik a nagy csata, szívemre dűl a végtelen földek paraszt-szaga. Látom az omló gabonát; delelőn áll a nap. A tarlón zengve ömlik át a víg arany-patak. Brummogva jár a gép s körül a gyűrűs ég lobog, áldott kévét ölelgetnek szoborszép asszonyok. Jó volna onnan egy marék gyöngyfényű búzamag, hogy benne őrizzem tovább a szép paraszt-nyarat. Fényképkiállítás a művelődési házban A múlt évi sikeres bratíslavai kiállítás után rendezte meg Dunaszerdahelyen a Csallóközi Múzeum a városi művelődési házzal karöltve Tóthpál Gyula ELEMENTÁRIS SZIMMETRIA című fotókiállítását. A városi művelődési ház gyönyörű előcsarnokában nagyszerűen érvényesülnek Tóthpál csodálatos fotói. A kiállítás iránt a dunaszerdahelyiek részéről nagy volt az érdeklődés. Tóthpál Gyula művészi fotói csupa gyönyörű szép megörökített lírák, életünk egy-egy mozzanatának művészi megfogalmazású rögzítései. Kiállított portréi között különleges helyet foglalnak el irodalmi életünk képviselőiről készített fotói. Ismerős arcok néznek ránk s érezzük azt a bensőséges emberi kapcsolatot, ami a fotós és fotózott között kialakult. Portréiról a póznélküli hitelesség árad felénk, melyeket egy-egy jellegzetes mosoly, vagy a tipikus kézmozdulat tesz vonzóbbá és hitelesebbé. E fotók hátterei igen gyakran — és nagyon találóan — a földtől a mennyezetig érő sokszáz könyvtől roskadozó könyvespolcok. Tóthpál fotóin központi szerep jut az embernek. Minden képén — még azokon is, amelyeken konkrétan nincs jelen az ember — érződik az emberi értelem, az emberi munka hatása. Nagyszerűen tudja érzékeltetni képein a magányosság, az elesettség, a kirekesztettség, az öregség és az öröm érzé" sét. Érdekes megfigyelni a fotókon az ember és az állatok (általában az emberhez ragaszkodó állatok) közti kapcsolatot. Az ember közelségében általában a galambot, kutyát és a lovat figyelhetjük meg Tóthpál fotóin, művészi megfogalmazásban. A galambok érdekes megörökítését lói megfigyelhetjük a Galambok golgotája, Hírközlők és az Elementáris szimmetria képéin. A művész a kutyát mindig a hűséges ragaszkodás jelképeként áb-, rázoüa, mint pl. a Hűségesek fo tón, ahol az öreg juhász és koromfekete kutyája elválaszthatatlan egymástól. Vagy a Hűség gyökerei képen a kivágott fatönk mellett fekvő hűséges tarka kutya, mintha egymás nyugalma fölött őrködnének. A Sors című képén a kidöntött fánál álldogáló sovány szürke és az őszi táj az elmúlást sugallja. Tóthpál kiállított munkái közül legnagyobb szeretettel és gyönyörűséggel álldogálnak meg a nézők a gyermekfotók előtt. Nem is csoda, hiszen e fotók bravúros megfígyeiőképességgel örökítik meg a gyermeki ártatlanság egy-egy csodálatos példáját. Jól megfigyelhető ez a Diadalkapu-n, ahol a kisgyerek fölé hajoló két kedves matróz alkot dtadalkaput, védőpajzsot a kicsinek. Meglepő éleslátással fedezi fel és mindig a legmegfelelőbb pillanatban örökíti meg a gyermeki tisztaság és őszinteség kitárulkozását. Jól megfigyelhetjük ezt az anyja tűsarkú cipőjében baktató leányka mozdulatain, a kiflit magához ölelő gyermek őszinte tágranyltott ijedt szemein, vagy a Sértődött arcán csillogó hatalmas könnycseppeken és az Agresszív várakozás-on a jellegzetes beállás, a kihívő tekintet és a zsebbe dugott, ökölbe szorított kezeken. Meghatódva állunk meg a Rohanó vonóval fotó előtt, a vasúti kocsiban muzsikáló féllábű, mankóra támaszkodó vándor muzsikus láttán, akt saját maga szorulna vigasztalásra, s mégis mások feivldftásán fáradozik. Igen széD példája ez az emberek egymásra szorultságának, az egymás iránti segítség és megértés fontosságának. Végezetül leszögezhetjük, hogy Tóthpál Gyula minden kiállított művészi fotója külön méltatást érdemelne, de erre helyszűke miatt nem kerülhet sor. A legtöbb esetben e Csodálatos fotókat nem is Iahet méltóképpen leírni; ezeket látni kell, mert mindenkinek sok érdekességet és felejthetetlen művészi élményt ielentenek. Mag Gyula v
