Szabad Földműves, 1979. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1979-03-10 / 10. szám

1:979. március 10.

SEA&AD FÖLDMŰVES,

Csatazaj a jemeni határon

Az utóbbi időben a két Jemen határán lezajlott katonai összecsapásokról érkeztek nyugtalanító hírek. Ez nemcsak az arab világot, hanem általában a békeszerető közvéleményt is nyugtalanítja, mert az ázsiai légkör most amúgy is feszültséggel terhes és a jemeni határ viszonylag közel van Iránhoz. A kérdéssel az Arab Liga is foglalkozott, s közvetítő akcióiba bevonta Irakot és Szíriát, melynek kölcsönös kapcsolatai az utóbbi időben határozottan javultak. Az Arab Liga kezdeményezésébe a Jemeni Népi Demokratikus Köztársaság is beleegyezett.

Az olyan ellenségeskedések, mint amilyenek színhelyé most a két Jemen határa, a múltban is előfordultak köztük. Gyökereik részben a történelembe nyúlnak vissza, amikor a hatalmas Jemei gyarmatbirodalom alakult ki, de alkotó részei, a különféle kisebb fejedelemségek és az etnikai csoportok között ádáz gyűlölet hatott taszító erőként. A múltnak ezek a negatív kihatásai végigkísérték a jemeni népet egészen modern történelméig, melyben két fontos évforduló jelent határkövet. 1962-ben megdőlt az annak idején hazánkban is járt uralkodó, Mohammed el Badr imám hatalma, de a népi forradalom csak látszólag győzedelmeskedett. A vallási életben is nagy szerepet játszó imám a szomszéd Szaúd-Arábiába menekült s innen szőtte álnok terveit, melyeknek megvalósítása a családját támogató törzsekre várt. Ezek a törzsek valóban többször is fellázadtak a köztársasági rendszer ellen. Jelentős mértékben befolyásuknak tudható be, hogy a mai Jemeni Arab Köztársaság rendszere eléggé konzervatív és nyugati orientációjú, s féltékeny szemmel nézi a szocialista orientációjú Jemen kibontakozását.

Valamilyen átok ül a két nép viszonyán. Valahányszor közeledési kísérletek történnek köztük, valaki láthatatlanul közbeszól és elmérgesedik a helyzet. így volt 1977-ben Hamadí észak-jemeni köztársasági elnök adeni látogatása előtt, amikor ismeretlen tettesek meggyilkolták az elnököt, tavaly ugyancsak ilyen körülmények között végeztek Ghasimi elnökkel, s most, a határháború, az összecsapások kiújulása előtt szintén sző volt a két Jemen vezetőinek találkozójáról.

Észak-Jemen orientációjával, mint említettük, a Nyugat, elsősorban az Egyesült Államok előretolt bástyájának a szerepét is kénytelen játszani. Washington például nem is olyan régen százmillió dollár értékű fegyverszállítást eszközölt Jemennek.

Ennek is szerepe lehet a mostani ellenségeskedésben, de beavatott meg- y figyelők a feszültség levezetésének módját vélik felfedezni az észak- , Jemeni rendszer kitörésében, mert a belső problémák elmérgesedtek és Sana a nép megmozdulásától tart.

A történteknek van még egy magyarázatuk, összefüggésbe hozhatók a mostani iráni eseményekkel. A sah ugyanis imperialista barátai megbízásából a térség csendőrének szerepére vállalkozva csapatokat állomásoztatotatt a háborgó Omamban, s a%térségben levő reakciós kis fejedelemségeknek is oltalmat nyújtott a forradalmi változásokkal szemben. Most viszont az iráni példa megismétlődésétől és a forradalmi megmozdulás terjedésétől tartanak.

A ikét Jemen békéje azonban az arab és a többi népek nagy érdeke, ez vitathatatlan. —r—

A szocializmus országaiból

A romániai energiahelyzet

Kimutatták, hogy Romániában jóval több energiát használnak fel egyes gyártási folyamatoknál, mint több más országban. Egy tonna acélt a román gyárakban 732 kilowattóra energiával állítanak elő, ugyanakkor az Egyesült Államokban 550, Japánban pedig 525 kilowattóra szükséges ehhez. Az egy főre jutó energiafogyasztást figyelembe véve Romániában 3629, Ausztriában 3600, Olaszországban pedig 3012 kilogramm kőszenet használnak fel. Az ezer dollárnyi nemzeti jövedelemre jutó energia fogyasztásban — annak ellenére, hogy Románia a« villamosenergia-termelés dinamikáját tekintve a világ élvonalába tartozik — az ország majdnem háromszor annyival több hagyományos fűtőanyagot éget el, mint Svédország, Olaszország vagy az NSZK.

A villamosítási terv Romániát az energetikailag közepes fejlett országok közé emelte. A nagyarányú energiafejlesztéshez az országban továbbra is jő adottságok vannak, beleértve a hő- és vízierőművek, valamint az atomerőmüvek építését. Mindezek ellenére az ország energiagondokkal küzd. Ennek oka. hogy nagymértékű ez energiaigényes Iparosítás. Ezért az

energiatermelést gyorsabban kell fejleszteni, mint az ipart. A napokban nyilvánosságra hozott adatok szerint a múlt évben 64 milliárd 230 millió ■kilowattóra villamos energiát állítottak elő az országban. Az idén ennél még nagyobbak a feladatok: célul tűzték ki, hogy hetvenmilliárd kilowattóra energiát termelnek. A jelentős mértékű nöyekedés mellett rendkívül fontos feladatnak tekintik a takarékoskodást az energiával. Az Iparvállalatoknak és más gazdasági egységeknek villamosenergla-f elhasználás! tervet szabtak, arra ösztönözve ezeket á vállalatokat, gyárakat, üzemeket, gazdasági egységeket, hogy minimálisra csökkentsék a villamosenergia- és a fűtőanyag-fogyasztást. A fűtőanyagmérlég deficitjének kiegyenlítésére Románia ugyanis jelentős mértékben Importál kokszot, kőolajat és szenet, valutáért.

Az energiatakarékosság országos mozgalommá terebélyesedett. Felhívták a lakosság figyelmét is: ne pazarolják az áramot, az udvarokon, a lépcsőházakban az égőket kisebb fogyasztásúakra cseréljék ki, s a lakásokban se égessék feleslegesen a lámpákat.

ХУШНИХСЫ79

Hitler kísértetképe a pekingi agresszorhoz: — Én is meg akartam hódítani az egész világot... (Kukrinyikszi rajza)

Az iráni tömegek túláradó felbuzdulása lassan mérséklődik, s lassan visszatér normális medrébe az élet, amint erre Khomeini ayatollah is újabban többször felszólította híveit. Ezt mindenekelőtt a termelés, elsősorban az olajtermelés mielőbb újrakezdésének érdeke követeli meg. Biztató jel, hogy a közeljövőben megkezdődik az iráni olaj exportálása is — persze ebben vissza fog tükröződni a lényegében megváltozott politikai helyzet. Dél-Afrika és Izrael, melyekkel a forradalmi Irán megszakította kapcsolatait, nem részesül az iráni olajból. A nyugati országokban általában érdekük az olajszállítási együttműködés felújítása és keresik is ezt Iránnal. A Bazargan-kormány az Egyesült Államoktól sem tagadja meg az olajszállítást, de ezt kizárólag az iráni nemzeti olajipari vezetőség bonyolítja le és ebbe semmi beleszólása, még kevésbé különhaszna nem lesz ebből a nemzetközi, főként amerikai konzorciumoknak.

A jelenlegi rendszer, amely formájában és ideológiailag még eléggé képlékeny most a békés munka hétköznapjainak jelszavát hirdette meg. A helyzetet úgy ítélhetnénk meg, hogy most következik az iráni forradalom nehezebbik része. A sah gyűlöletéből fakadó harci lelkesedést most a munkalelkesedésnek kell felváltania. Ez vitathatatlanul nehezebb, de pozitív jelei már érezhetők Iránban. Mégsem olyan egyszerű a helyzet, mert az átállás a békés hétköznapi életre bonyolult politikai fejlődés, erőpolarizálódás közepette megy végbe. Ugyanakkor Irán sem kivétel az alól a régi szabály alól, hogy a vereséget szenvedett reakció nem hagy fel kísérleteivel, hogy visszaszerezze befolyását vagy legalább is zavarja az új rendszer stabilizálódását. Lelepleződtek a sah kísérletei, hogy Marokkóból hű emberei révén államcsínyt készítsen elő. Ezek a hű emberek a volt tisztikarban szervezkedtek, melynek megtisztítása éppen folyamatban van.

Irán a várakozás napjaiban

Ugyanakkor a belpolitikai életben színre léptek más politikai erők is,

melyek bizonyos dolgokkal elégedetlenek, vagy több forradalmi változást kívánnának elérni, mint amennyire Khomeini közvetlen környezete gondol. Az átmeneti helyzet képlékenységére vall az is, hogy Bazargan kormánya kissé kapkodóan nyúlt fontos konszolidációs kérdésekhez. Amikor a legfőbb gondot a forradalmi rend biztosítása, a normális gazdasági élet helyrehozása jelenti, megfontolatlan elgondolás volt, hogy az ország államformájáról dönteni hivatott népszavazást március 21-re tűzték ki. Igaz, a több felől jött bírálat hatására most bizonytalan időre halasztották a népszavazást. Vannak másféle zavaró körülmények is. A legfontosabbnak Bazargannak azt a kijelentését tartjuk, hogy ő személyesen nem kíván együttműködni a Tudeh Párttal és más marxista csoportokkal.

Az ayatollah óvatosabb volt, Ilyen kijelentést nem tett. Bizonyos diplomáciai rutinnal irányítja a tömegek mozgalmát, s most látszólag a háttérbe vonult, mert a siiták szent városába, Qumba költözött — nyilván nemcsak vallási kérdéseken elmélkedni. A legexponáltabb személy pillanatnyilag Bazargan, a kormányfő.

Bizonyos csoportok követelése és Bazargan megnyilatkozása arra enged következtetni, hogy Iránban a forradalmi eseményeket követően elég gyorsan bekövetkezett az erjedés. A jobboldal esetleges próbálkozásai a jelenlegi forradalmi légkörben eleve meddők. Am igen erősen hallatja szavát a szocialista irányzatú, erősen baloldali fedajin csoport, mely a Palesztinái , Felszabadítást Szervezet, Jasszer Arafat harcosai mintájára szerveződött meg. Ez a szervezet, taktikusan kerülve az összetűzést, például tömeggyfllésével kapcsolatban,

megfelelő formában terjesztette elő követeléseit az ún. minimális program keretében. Ezek között szerepel a forradalom eredményeinek megszilárdítása, beleértve a sah idején vérontásokért felelős tisztségviselők felelősségre vonását valamilyen népbirőság előtt. Ez a dolog ugyan már folyamatban van, de az ítélkezést amolyan iszlám titkos bíróságok intézik, s ezzel kapcsolatban nézeteltérések merültek fel a népi mozgalmon belül. A fedajlnok követelik továbbá a föld visszaadását a parasztoknak (az eddigi földreformokat ki játszották). Követelik a rendfenntartó népi hadsereg szervezését, amely alkalmas volna a honvédelmi feladatok későbbi ellátására is, s lemondanak az amerikai fegyverekről. (Az olajkereskedelemmel kapcsolatban szóba sem jöhetnek.) Külpolitikai téren követelik a fedajinok Irán tömbönkívüliségét, mindenekelőtt kilépését a CEbJTO-ből és más imperialista tömbökből.

Ez az iráni baloldal hangja. Nem nehéz megállapítani, hogy azok érdekéit fejezi ki, akik mint Khomeini ayatollah mozgalmának támogatói az utca népéből, az üzemek dolgozóibői, vagy a munkanélküli proletáriátusból tevődnek össze. Most a fedajinok révén ezek hallatják hangjukat, s ebből arra következtethetünk, hogy Khomeini tábora a jövőt illetően már nem olyan egységes, hogy a forradalom szilárdulásával, a sah örökségének felszámolásával egyidejűleg erőátcsoportosulásokra kerül sor, s a konzervatívoknak függetlenül attól, hogy a szent Korán mögé bújnak-e vagy sem, előbb vagy utóbb színt kell vallaniuk. Ez az objektív történelmi fejlődés és az osztályharc szükségszerűségéből következik, s elkerülhetetlen.

—in—

Külpolitikai kommentárunk

A Vietnami Szocialista Köztársaság ellen gáládul megindított kínai támadás következményeinek februári jellemzői nem hathatnak bátorítóan az agresszorra. A három fő irányból 36 ponton támadó, több mint 3Ö0 ezer főnyi kínai sereg, mintegy 40 kilométernyi területre tudott behatolni, s noha minduntalan kapja az erősítéseket, a vietnami hazafiak, a honvédő milícia, újabban pedig a sorkatonaság határozott ellenállása folytán fokozódnak az összecsapások, de az agresszor nem tudott tért hódítani.

Míg a harctereken pusztít a háborús tűz, emberéletekben és anyagi javakban nagy károkat okozva, a diplomáciai csatatér is zajos. A Biztonsági Tanács, melynek összehívását Washington is sürgette, ám korántsem azért, hogy lényegbe vágó döntésekkel megfékezze az agressziót, hanem inkább azért, hogy elkenje a dolgokat és valamilyen kétoldalú viszály képét mutassa a közvéleménynek, őszszeült, hogy megvitassa a tragikus eseményeket. Február végén elhatározta, hogy a vita megszakításával egyidőben „keresni fogja - az eredménnyel biztató rendezés módjait“. A BT március elején folytatja a vitát, miközben az el nem kötelezett országok és követőik egy újabb határozati javaslat megszövegezésén dolgoznak, de semmi remény nem kecsegtet, hogy haladás történne a fő kérdésben. Ebben ugyanis hazánk és a Szovjetunió nyújtotta be a legtisztább, a kérdést érdemlegesen kezelő javaslatot: el kell ítélni az agresszort és szigorúan meg kell követelni, hogy vonja ki csapatait Vietnam elfoglalt földjéről. Ezt természetesen annak kellene követnie, hogy Kína ababhagyná a VSZK ellen már évek óta folytatott gálád aknamunkáját.

Tény, hogy a Vietnammal szemben elkövetett kínai agresszió ténye megosztotta a világ közvéleményét. Egyrészt erősítette annak tudatát, hogy veszélyben forog a világbéke is, mert ez a helyi háború, határháború, ahogyan Peking szeretné beállítani, világkonfliktussá is fajulhatna. A kínai terjeszkedés nagyon konkrét eszköze, s a maóisták terjeszkedési iránya Laoszt és Kambodzsát, majd tovább Burmát is érinti, de Thaiföldön is nyugtalanságot keltenek a kínai hadmozdulatok. A kiállás Vietnam igaza mellett, a szolidaritás egy sokat szenvedett, s most újra megtámadott néppel a világközvélemény határozott reagálása volt a történtekre. Kormányok, intézmények, szervezetek stb. kapcsolódtak bele a szolidaritási mozgalomba.

E pozitívum mellett azonban látnunk kell egy veszélyes irányzatot is, amely kihathat a közvéleményre. Ez az Egyesült Államok és bizonyos NATO-országok leplezett cinkossága,

amely abban a látszólagos objektivista törekvésben is megnyilvánul, hogy kétértelmű „bírálatot“ mondanak az agresszióról, de inkább agressziókról, legalább is két agresszióról beszélnek, a VSZK félremagyarázott, állítólagos agressziójáról, s ennek mostani kínai „megtorlásáról“. Minden látszólagos objektivista állásfoglalásával Washington Peking kezére játssza a labdát. Márpedig az agresszor és áldozata között nem lehet egyenlőségjel.

A maóisták egyébként újabb megnyilatkozásaikkal maguk is leleplezik, hogy a „korlátozott visszavágásra“, „Kambodzsa megtorlására“, Vietnam „megleckéztetésére“ vonatkozó kijelentéseiket nem lehet készpénznek venni. Szabályos agressziót követtek el diplomáciai és politikai ékesszólással álcázva. A Biztonsági Tanácsban olyan magabiztos hangú határozati javaslatot terjesztettek be, melyben kínai agresszióról egyáltalán nincs szó, de annál inkább Vietnam „megrendszabályozásárói“. Mivel a nyugati

tett, mintha nem is tudná mi történt, mintha a háború áldozatainak jajkiáltása nem jutna el hozzá. Milyen rikító példája a farizeizmusnak, hogy az Imperialista nagyhatalom küldötte éppen akkor tárgyal a pekingi rendszer megsegítéséről, talpra állításáról, amikor az példátlan agressziót követ el és szembeállítja magával a békeszerető erők közvéleményét.

Erőltetett derűlátás nélkül azonban fel kell fedeznünk bizonyos pozitívumokat is az események kibontakozásában. Az egyik ilyen „jó pont“ az agresszor nemzetközi elszigetelődése. Sőt, bizonyos nyugati vezetők, akiknek országai egyébként eléggé közeledtek Pekinghez, felismerve a kínai terjeszkedés veszélyét, óvatosabb politikát ajánlanak elsősorban Carternak. Másodszor, polarizálódás kezdődött Ázsiában is, ahol a nyugati tömbhöz tartozónak számító nem egy ország éppen a kínai hegemonizmus láttán próbál óvatosabb külpolitikát folytatni és nem zárható ki, hogy egyszer majd jobban szót tud érteni szocialista irányzatú szomszédaival. Harmadszor, látnunk kell a maóista propaganda kudarcát. Nemcsak külPeking hadilábon a tényekkel

világban jellemző törekvések mutatkoznak arra, hogy az agresszort szőre mentén simogatva bírálják, valójában titkon segítsék, vezető szovjet személyiségek a most folyó választási kampányban elhangzott beszédeikben első helyen foglalkoztak a távol-keleti konfliktussal és határozottan leszögezték a szovjet kormány s egyúttal a nép változhatatlan álláspontját. Az ugyancsak képviselőnek jelölt Gromiko külügyminiszter választási beszédében a minap jelentette ki: „Nyugaton és a Távol-Keleten mindazoknak, akiket illet, tudniuk kell, hogy a Szovjetunió, barátai ás szövetségesei nem engedik meg, hogy sérelmes helyzetbe jussanak. De országunk senkit sem fenyeget, egyetlen törekvése, hogy béke legyen a földön ... A Szovjetunió határozottan követeli, hogy a pekingi vezetés addig szüntesse meg a szocialista Vietnam elleni agresszióját, amíg nem késő, s haladéktalanul vonja ki Vietnam területéről a kínai csapatokat“.

Félreérthetetlen, világos álláspont. Am Peking és Washington ezt vagy nem érti, vagy a végtelenségig dacolni kíván a békeszerető közvélemény követelésével. Ugyanis most, az agreszszió tüzének hevében látogatott el Pekingbe Blumenthal amerikai pénzügyminiszter s tárgyalásai során úgy

földön, hanem belföldön Is. Noha a maóisták leplezni igyekszenek a történteket, a Vietnam ellen indított agressziót népük elől, az információk áramlását ma már nem szigeteli el „nagy fal“. Így tudnak róla, s már tacepaók, falragaszok jelentek meg róla, amelyek szerzői helytelenítik a kínai kormánynak ezt a politikáját.

A pozitívumok közé tartoznak még a Vietnam szomszédságában zajló események is. Kambodzsában szilárdul az új rendszer, mely politikájának egyik szegletköve a barátság ápolása a vietnami szomszéddal, s ez már szerződésben is testet öltött. A másik szomszédban is változások történtek. Az ország demokratikus erőit tömörítő egykori Hazafias Frontot új szervezet váltotta fel, Laosz Nemzeti Építési Frontja, melynek élén Szufanuvong, az ismert hazafi áll. Magasabb szinten szervezik meg az ország életének irányítását, s az átszervezésekből világosan kitűnik, hogy Laosz esetleges kínai behatolás ellen is felkészül.

LÖRINCZ LÄSZLÖ