Szabad Földműves, 1978. július-december (29. évfolyam, 26-52. szám)

1978-10-07 / 40. szám

1978. október 7.

SZABAD FÖLDMŰVES

ШЛадуарб már harmadik napja szüntelenül csuklik. Kora reggel kezdte. Annak ellenére, hogy kipróbálta a rokonság legképtelenebb tanácsait is, a csuklás mégsem szűnt meg. Este nagyapó már nem is törődött vele, kiült a ház előtti padra.

Az apám, aki épp akkortájt jött meg a horgászatból, odaült melléje. Mindketten az eget bámulták és itták szemükkel a csillagok ragyogását.

Nagyapó csuklóit egyet:

— Ádi, mint gondolsz, hogyan keletkezett a világ?

— Hát, tudja apu, az úgy van — kezdte óvatosan apa —, magyarázzák azt sok)éleképpen.

— Ёп amondó vagyok — csuklóit közbe nagyapó —, hogy valami természetjölötti lény müve ez, az irányítja ezt az egész mindenséget.

— Apu, próbált már kockacukrot bevenni a csuklás ellen? — kérdezte a nagybácsi és a másik oldalról letelepedett nagyapó mellé.

Nagyapó csak legyintett:

— Próbáltam én már mindenjélét, de hiába. Inkább azt mondd meg nekem, Karcsi, hogyan keletkezett a világ.

A nagybácsi gondolkodóba esett:

— Hát szóval a fejlődés ...

—Miféle fejlődés? — csuklóit rá nagyapó. — Milyen fejlődés.:.

— A fajok kiválasztódása révén — bökte ki fontoskodva a nagybácsi.

— fa... — csuklóit rá nagyapó.

— Ez azonban csupán egyetlen vélemény a sok közül — szólt bele apám. — Aztán ott van még a biblia is.

— Szóval, kérem — vélekedett a nagybácsi —- miattam gondolhatnak amit akarnak, én kitartok a szüntelen fejlődés elmélete mellett.

— Én azt hiszem, egyikőtöknek sincs igaza — csuklóit bele nagyapó. — Egészen másként van azt

Kiballagott a ház elé, és megállt a pad előtt:

— Ml van apu, még mindig csuklasz?

— Még mindig — bólogatott nagyapó.

— Próbálj nyelni hármat és tartsd viszsa a lélegzeted! — tanácsolta a mami.

Nagyapó szót fogadott. Mindanynyian lesték az eredményt.

— Már elég lesz, nagyapó! — vélte apa. — Beszéljen csak nyugodtan, meglátja, ezután már tényleg nem fog csuklani.

Nagyapó végre lélegzetet vett és mamira mutatott:

— Mit gondolsz, hogyan keletkezett a világ?

A mami eltűnődött.

A nagyapó megint csuklóit.

— Apu próbálta már vízzel és cukorral? — kérdezte a nagybácsi.

— Hát persze — mondta és újra a lányára mutatott: — Mondd hát, hogyan keletkezett a világ?

A mami mutatóujját az ajkára tette és hosszan gondolkodott. Végül azt mondta:

— Hát, apu én úgy vélem, hogy előbb volt egy hatalmas tüzes golyó. Abból a golyóból aztán letört egy darabka ...

A nagyapó csuklóit és elcsodálkozott:

A mami folytatta.

— S aztán az ami letört, ilyen gömbölyűre formálódott. Szóval: leszakadtunk és kihűltünk.

Apa és a nagybácsi borzadva feszkelődtek a helyükön.

— Ez a magyarázat nem is olyan rossz — csuklóit közbe nagyapó — de mégiscsak hiányos.

— Meg aztán, ki az aki irányítja? — okoskodott a nagybácsi. — Hát nem?

— Hát szóval — kezdte diadalmasan nagyapó — ki volt az, aki letörte azt a darabot, ki volt az, aki azt a forró anyagot lehütötte, ki irányítja azóta is, hogy nem ütközik egy másikba.

— Hát az már úgy van elrendezve nagyapó, hogy a világűrben az egyik gömb kitér a másiknak, hogy fölöslegesen ne ütközzenek egymásnak és ne zúzódjanak szét — vélekedett mami.

— Ugyan már, tiltakozott nagyapó, az lehetetlen, valakinek, aki azt a darabot leszakította és hagyta, hogy kihűljön, annak irányítani is kell: különben ez a sokfajta gömb szétzúzná egymást.

— Valószínűleg valami bölcs lény lehet — vélte apa.

— Meghiszem azt! — csuklott rá nagyapa a pádon. — Nagyon eszes lénynek kell lennie! Milyen okosan irányít! Lámcsak, ma is milyen szép idő van.

— Tudja, apóka, ha már megvannak azok a gömbök, akkor már megy minden magától — szólt tréfásan mami.

ZDENEK HENDRYCH:

— Apóka, még mindig csuklasz? — állt meg a padnál nagyanyó.

— Még mindig — mondta nagyapó.

— Éppen arról beszélgettünk, hogyan keletkezett a világ és ki irányítja. Mit gondolsz, kinek a műve mindez?

— Hát a Gondviselésé — mondta anyóka és leült.

— Rendben van — csuklott nagyapó —, ez eddig hihető. Dehát ki az a Gondviselés?

— Hát azt senki sem tudja — mondta nagyanyó —, de bizonyára minden hájjal megkent valaki lehet.

— Vagy olyasvalaki, aki dühös ránk

— mondta epésen a nagybácsi.

— Már hogy mondhatsz ilyet? — csuklott mérgesen nagyapó. — Miféle dühről fecsegsz, hiszen minden simán megy. Nyáron süt a nap. Télen hull a hó, ősszel érik az alma. Tavasszal meg úgy virágzik minden, hogy elképzelni sem lehetne jobban, olyan gyönyörűséges.

— És ha kitör a háború? Az emberek pusztulnak — szólt a nagybácsi.

— Azt az emberek csinálják, nem az a lény — szólt nyugodtan nagyanyó. — Az a lény hagyja, hadd csináljanak, amit akarnak.

— S hajlandó nyugodtan nézni az

GALAMBOS LAJOS:

A világ keletkezése

— Mi az hogy megvannak — hördült jel a nagybácsi. — A fejlődés, a természetes fejlődés eredménye az. A világon minden változik és tökéletesedik, s közben örökös harcban áll a gyengébb az erősebbel. Az élet harc! Nézzük csak a halakat! A nagyok felfalják a kicsiket.

— Nem falják fel, dehogy falják fel — mondta apa.

— Hogyhogy? — mérgelődött a nagybácsi.

— Nem falják fel — állította újra apa., — Éppen ma voltam a pataknál, semmi ilyesmit nem tapasztaltam. Halat nem is láttam.

— Ejnye, ejnye — hüledezett a nagybácsi —, hát én azt csak képletesen gondoltam.

— Én is — mondta apa. — Vannak patakok, ahol egyáltalán nincsenek is halak.

— Akkor rákok vannak ott! — mondta dühösen a nagybácsi.

— Jó, jó, de hát miért van az hogy a rák hátrafelé megy? — szólt bele a vitába apóka. — Kinek a müve az, kié?

— Hát a ráké — mondta sértődötten a nagybácsi. — Csak nem gondolja, hogy lökdösni kell visszajelé. Tudja a rák maga is, hogy mit kell csinálnia.

— Rendben van, de hát ki mondta neki, ki irányítja, hogy tudja, neki hátrafelé kell mennie? — akadékoskodott apóka.

—*■ Ez a faji sajátsága — közölte a nagybácsi. — Olyan sajátossága, ami a fejlődés során alakult ki az élőlények egyes fajtáinál.

— Jó — dünnyögte apóka és gyöngén csuklott —, dehát ki irányítja mindezt?

egészet? — szólt haragosan a nagybácsi.

— Miért ne? — mondta nagyanyó.

— Mindenkinek módjában áll, hogy jó vagy rossz legyen.

— Akkor hát az a lény is azt tehet, amit akar — szólt hirtelen a nagybácsi. — Ez ellen akkor nincs appelláta.

— Én jómagam úgy vélem — szólalt meg csendesen a mami, — hogy amint leváltunk és ez a gömb kialakult, az a bizonyos lény már előre tudta, hogy mi fog történni ezen a világon. Ahogy fokozatosan kihűltünk, úgy kezdődött ez az egész, ez a történelem.

— Nekem más a véleményem —■ szólt a nagyapó. — Ahhoz a leszakadáshoz meg a kihűléshez a Gondviselésnek semmi köze. Én úgy vélem, hogy léteztünk már örök időktől fogva.

— Az ókori kultúrák bizonyítják, hogy az emberiség már ősidők óta ismer mindent — mondta lelkendezve a nagybácsi.

— Tényleg? — csuklott közbe nagyapó. — S ki irányította azokat a kultúrákat?

— Valóban, ez a kérdés helyénvaló

— szólalt meg apa. — Ugyan ki irányította ezeket a kultúrákat? Valakinek lennie kellett, különben micsoda fölfordulás lett volna belőle.

— Nem fog esni? — kérdezte mami és az eget szemlélte.

— Az lehetetlen — köhintett apóka.

— Ma már ez is másképpen van.

A nagyanyó kinyújtott maga elé bütykös kezét:

— Már szemereg...

Feltámadt a szél is.

— Gyerünk inkább a verandára — szólt apa. — Alighanem zivatar lesz.

Súlyos cseppek doboltak a háztetőn. Hirtelen lehűlt a levegő .

— Elemi csapás! — kiáltott fel rémülten a nagybácsi. — Jégeső!

Nagyapó meglepődött és egyre jobban csuklott.

— Valóban, ez jégverés, mindent tönkre tesz!

— Sajnos — szólalt meg a nagybácsi — már megint csúnya látvány lesz az idei termés. Valami okos lény, aki ezt a mindenséget irányítja, jégverést zúdított a fejünkre.

— De hisz ez nem is olyan nagy baj — mondta anyu. — A csuklás ellen a legjobb lenyelni néhány szem jeget!

Nagyapó gyorsan kiment az udvarra és telemerítette a markát jégdarabkákkal. Mielőtt még a szájába vett volna egyet is, a jelenlevőkre pillantott.

Mindannyian feszülten figyeltek.

— Tényleg, már nem is csuklók...

— mondta meglepődve nagyapó.

— Na, mit mondtam én már a legelején? — szólt anya.

— Az ég szerelmére, sógornőm — ne mondjon ilyeneket!

Hanem a nagyapó odament a lányához és kezét a vállára tette:

— Na, kinek volt igaza? Hogyan keletkezett a világ? — kérdezte a mamit.

A nagybácsi belesüppedt a karosszékbe és hallgatott.

A mami meg a felszakadozó felhők közül kibontakozó égre nézett és vidáman mondta:

— Elszakadtunk és kihűltünk!

Fordította: Vércse Miklós

Minthogy az öreg diófa, amely alatt nyaralta üldögélni, ebédelni szoktunk, a múlt évben nem hajtott iki, nézelődni kezdtünk, hol üthetnénk fel egy kerti asztalt. Az udvaron már nem, az eperfák alkalmatlanok ilyesmire, az érett eper belehullhat akár az ember levesébe is.

Nem beszélve a baromfiakról, amelyek szüntelen körülöttünk bóklásznának. Lett volna egy alkalmas hely egy nagy almafa alatt, de édesanyánk azt mondta: messze van az utcai kaputól, messze a ház bejárati ajtajától: mindig csukni-zárni mindent mirevaló.

— Itt ez az öreg körtefa — mondta —, jobb helyet tán el sem lehet képzelni. Kilátás van alóla, az étket sem kell messzire hordani.

— Túl sűrű — véltem —, beverjük a fejünket az ágakba.

— Ugyan nézzetek csak ide, van itt egy, kettő, három ág, termés sincs rajta, ezt lefürészeljük, és olyan udvara lesz a fának, hogy csudájára lehet majd járni.

Valóban így történt: a három ágat levágva, anélkül, hogy a.lombkoszorú árnyéka csorbát szenvedett volna, állva lehetett sétálni, a szép, kicsi udvaron. Még ki kellett vágni három sor krumplit, hogy tiszta utat kapjunk e pompásan fölfedezett helyhez.

A nagy udvaron hulladékdeszkahalmok voltak, tüzelőnek árulják ezt az almaládagyárak, csak legyen, aki vigye. Többe kerül a fuvarja, mint maga az ára.

Kiválogatván a megfelelő mennyiséget, megfelelő méretben a kerti asztalhoz, asztalláb után kellett néznünk, ha négy oszlopot leállítunk megfelelő magasságban a földbe, jöhet rá az előre elkészített asztallap.

Mindent kimértünk a kislányommal pontosan, centire: nem is centire, colira, mert anyámnál csak ilyen, ácsmértékegység volt, kiástuk a négy lábnak való gödröcskét, azt is méretre, azután visszamentünk az udvarra keresgélni a rönkök között olyan, nem túl vastag, könnyen fűrészelhető szálfát, amelyet rövid idő alatt, földarabolva már földbe üthetünk.

Akkor csak megakadt a szemem égy öreg gerendán. Oda volt támasztva az egyik eperfához. Kiemelve onnan és lefektetvén a földre, már szemre is úgy tűnt: ebből a négy asztalláb pontosan kijön. Már a szögeket is előkerítettük a régi istálló falába vert, vén szögön álló, százéves tarisznyából; előkészítettük a kecskelábat, elő a jó fűrészt, amikor a pitvarból kinézett mama.

— Nocsak — azt mondta.

Már a gerenda, metélésre várva, ott trónolt a kecskelábon.

— Azt nem lehet, fiam — mondta.

— Miért?

— Nem lehet.

— Az egyik vége szuvas, de a földben még elmenne — mondtam.

— Állítsd vissza helyére, mert azt nem lehet. Adok én nektek könnyű, megfelelő asztallábnak valót. Ott van az a két szál, húsz centi vastag ecetfa. Ilyen célra megfelel, mert a tűzre se jó.

— Ez a gerenda tűzre kell? Aprítósnak? Télire?

— Ňe kísérts istent és ne is kérdezz — .mondta édesanyám

— A két ecetfát csak' ketté kell vágni, talán egy kicsit mélyebb gödör kell hozzájuk; ebbe a gerendába, ha négyfelé szabnád, háromszor kellene belemártani a fűrészt. Minek törnéd magad. Tedd csak vissza a helyére.

S ott a kettő másik. Csináljátok.

Tettük volna tovább a dolgunkat, de megeredt a zápor.

Csak a reggeli napsütésben folytathattuk a munkát.

Mi sem természetesebb azonban, hogy a gerenda ügye a pitvarban elgyasztott vacsora után sem hagyott nyugton. Anyám beszédes, mesélő típusú asszony, s ha hetvenéves korára nem szólal meg most előttem ebben a dologban, nem kérdem meg az okot én sem. Annál tartózkodóbbnak illő lenni.

Lefeküdtünk.

Reggel úgy mutatta magát az idő, hogy tán ma már délutánra sem érkezik meg ez az utóbbi időben mindennapos zápor. Ecetfáből tehát elkészítvén az asztal négy lábát, leütöttük azt a földbe. Jó keményen megdöngöltük az oszlopok környékét, majd ráhelyeztük a már kész asztallapot. A jő szögek a négy lábon megfogták azt. Az asztal már úgy állt, ahogyan annak a rendje-módja, mázsányi súlylyal sem moccant.

Mármost a székek következtek. Hányolódott az udvaron egy hoszszabb lóca, a mondott jellegű hulladékdeszkából készítve. A lábai igencsak inogtak; megreperáltuk rövid időn belül, bár akkor is csak úgy szolgált tovább, ha támasztéknak segítségül hívjuk a körtefát Ennek a helye is ki lett' mérve előre, sőt három rosszabb széket is összeütöttünk.

Fejedelmi helynek mutatkozott négy-öt ember számára mindjárt. Mármég mit kellene tenni? Nájlonterítővel lehúzni ezt a nem gyalult deszkaasztalt, aztán egy használt abrosszal leteríteni.: így történt.Már ott ebédeltünk a körtefa alatt, habart zöldpaszuly levest és rántott csirkét mindenféle hozzávalóval. Gyönge édeskés pecsenyeborocskát is hoztam az ebédhez.

Ügy elültünk ott az asztal letakarítása után a nagy-jó levegőn, a nagy csendben, mint a tyúkok szürkületkor az ülőn. Hallgattuk anyám áradó meséit. Ám bennem újra a gerenda dolga járt, és azt édesanyám észrevette hamar.

— Bánt? — kérdezte.

— Mi?

— A gerenda.

— Hazudnék, ha azt mondanám: bántana.

— Hát akkor?

— Mindent megszokott engedni a gyerekeinek, ha itt járnak. Emlékezetem szerint, az az egyetlen, amire azt mondta: nem.

ö akkor nagyon messze nézett.

— Látod ezt a házat?

— Ismerem észmélkedésem óta.

— Itt születtetek, itt nőttetek fel.

— Ki nem tudja ezt, mama.

Elnéző tekintetét visszavonta:

— Ehhez a házhoz minden gerendát, a deszkamennyezethez minden szál deszkát én hordtam fel a vállamon a templom melletti fakereskedőtől. Tizenhárom éves voltam akkor, amikor ez a ház épült. A ház az enyém. A gyerekeimen kívül ez van nekem. Amikor ezt a gerendát ki kellett húzni szuvasodása miatt, és újat tenni a helyébe, sírtam én bizony. Láttad már azt az újat?

— Igen.

— Az már nem az enyém. Autó hozta ide, nem az én vállam. Ha meghalok, hisz jön az idő hetven év után nagy léptekkel, abból a gerendából az apátok sírja mellett ácsoltassatok nekem egy kis keresztet. Azt az ideiglenest legalább, amilyet le szoktak dugni mindjárt a temetés után. Aztán csináltok, amit akartok. A többit már úgysem érzem.

S ültünk tovább a fa alatt. Míg a jószág esti etetését el nem kellett végezni, derűsen mesélt tovább, mintha ezt a gerendadolgot soha, senkinek meg sem említette volna. Ügy gondolta, hogy elfeledjük?

Hajdanában a legtöbb tájegységnek megvolt a sajátos népviselete. Napjainkban ezeket a különböző vidékeken levő népi együttesek stilizáltan viselik. Fotó: —tt-