Szabad Földműves, 1978. július-december (29. évfolyam, 26-52. szám)

1978-09-16 / 37. szám

ANOKA ESZTER 1978. szeptember 18. SZABAD FÖLDMŰVES * Л ■ШИЛОМ? — Menekülök magam elöl... — ndta barátnőiének a telefonba. — yhamar ne várj. De már ennyi őszinteség, annyi kis magafeltárás is nehezére esett, örült, amikor a nö hamar elbúcsúzott és le­tette a kagylót. Menekült. A munkába. Es amilyen szerencsés, tavasz léuén van munka dögivei. Senkinek sem tűnik fel,hogy még este hétkor is itt van, vagy fagy­­veszély, jégveszély miatt bent alszik a rongyszőnyeggel takart keskeny di­­kón az üvegházban, jóllehet semmit sem tehet a fagy ellen, a jég ellen meg végképp nem. A nagy pénzt ho­zó, húsvétra kifejlődő saláta idén is lefagyott, sok hiábavaló munka volt vele, emiatt kell most megfeszített erővel dolgozni, a könnyű nagy pénzt nehéz munkával apránként behozni. Az asszonyok szeretik, tisztelik. Ab­ból is látszik ez, hogy soha egy szó­val se céloznak magánéletére. Talán mert évek óta ismerik. Mert ha csak most került volna az élükre, hát nem tudná kézben tartant őket. Hol jó a kedve, hol rossz, hol ingerült, hol nyugodt, de hogy mikor milyen, csak utólag érzi. Van, hogy еду-két nap is letelik, mire rájön, hogy igazságtala­nul rákiabált az egyikre, vagy kap a fejéhez, hogy fegyelmezetlenséget in­dokolatlanul megbocsátott, vagy eset­leg észre sem vett. Nem akart válni. S bár ezt a békí­tőn megkérdezték, voltaképpen mit se számított. Ügy vélte, ismeri a fele­ségét kívülről-belülröl, lobban tán, mint magát — bár szívesen tagadta volna — szerette. Ugyanúgy szerette, mint mikor az anyja ellenére elvette, és ugyanazzal az akarattal: legyőzve látni a szerelemben, ahogy őt győzte az iránta érzett szerelem. Mert ez nem sikerült, ez sosem stkerült, bár mintha három és fél évig így lett vol­na, de felesége ezt a három és fél évet a tárgyaláson meghazudtolta,, mondván: nem szerelemből ment férj­hez, hanem érdekből. A bírák meglepetten és elítélően emelték föl a fejüket erre, hiszen mindketten fiatalok, ő jókiállású fér­fi, még fiatalabb Is a feleségénél, és hát nálunk a hetvenes években... De a felesége elérte, amit akart: megza­varta őket, és rájuk kényszerítette gondolatmenetét. Hiszen veszélyes já­ték ilyet mondani a bíróságon, eleve haragjuk kihívása, mert önmagában erkölcsi ítélet, de mert megismerke­désükkor felesége első házasságából származó gyereke állami gondozásban volt, mégsem lehetett elítélni, hiszen ennek a gyereknek akart otthont és apát, mint ahogy 6 szlve-lelke sze­rint apja is lett, és egy év alatt ott­hont is teremtett nekik. Hite szerint jó férj volt és jó apa. Nemcsak megkereste és hazaadta a pénzt, hanem minden idejét otthon töltötte, ült a felesége szoknyáján, és sokat volt a gyerekekkel. Mert hama­rosan meglett a második, a közös gyerek, s amikor rábeszélte feleségét, hogy a gyermekgondozási segély ide­je alatt fejezze be félbehagyott egye­temi tanulmányait, tudván vállalta a még több kötelességet. Az asszony húzódott. Rossz emlékei maradtak az egyetemről: éppenhogy, elkésve megírt dolgozatok, szorongva letett vizsgák, mulasztás miatti elta­­nácsolás. De. 6 bíztatta: az az eltaná­­csolás már terhessége, szülése idején történt, vissza lehet azt még csinálni, csak egy kérvény kell, hogy férje akkor magára hagyta, s ő összerop­pant. S hogy szorongva, rossz eredmé­nyekkel vizsgázott? Hát nyugtalan volt, nem tudott tanulni, most, rende­zett életében majd jobban megy. S a bíróságon azt kellett visszakapnia, hogy felsége második indoka a vá­lásra a diplomája. Hogy egyetemet végzett, kinőtte őt. Nevetséges. Végül is idestova hét éve éltek együtt, ezalatt tapasztalhat­ta, hogy felesége semmivel sem mű­veltebb nála, legfeljebb jártasabb az idegen szavak és szakszavak haszná­latában, gondolkodni meg kevésbé tud. Nem azért, mert nő, hanem mert sose dolgozott, sose felelt magáért, nem ismert a valóságot, s csak filo­zófia-tankönyvekből szerezni világné­zetet és logikus gondolkodási képes­séget, ez nem megy. Felesége nép­nevelő szakon végzett világmegváltó szándéktól lobogva, emiatt aztán ta­náraival állandóan elégedetlenkedett. S ez rendben ts lett volna, hiszen többnyire olyanok tanítottak az egye­temen, akik egy napig sem voltak a népművelés gyakorlatában, tudásukat és világnézetüket ők is könyvekből merítették. Lett volna min vitakoznia velük, de úgy látta, felesége nézetei legalább annyira elrugaszkodtak a va­lóságtól, mint tanáraié, csakhogy azok legalább azt tudták, hogy a népműve­lés mai szervezeti formáján és költ­ségvetési keretén belül mit lehet és mit nem. Neki tehát nemcsak a tanárokkal, hanem feleségével is vitáznia kellett. Kellett, mert nem hagyhatta szó nél­kül a légvárakat, az álmodozásokat, amelyek — úgy érezte — az ö bőrére is mennek, hiszen ö is ad ahhoz a pénzhez, amelyből a saját népműve­lésére költenek. 0, mint kertészveze­tő — meggyőződése szerint — gya­korló népművelő munkát is végez. Ö tudja, mit lehet egy embertől kí­vánni napi nyolc-tíz órai munka, egy­két órai utazás után, ha még ott a háztartás és a gyerekek, feltéve, hogy az a munka nem látszattevékenység, lógás a fizetésért. Ö szerette a művé­szeteket, de mint gyakorló vezető úgy látta, az embereknek alapvető a jó munka, a jó munkahelyi közérzet, a nyugodt és örömöt adó családi élet, s nem utolsó sorban az, hogy gyara­podjanak, hogy ne legyenek filléres gondjaik, és a holnapjukat Is bizto­sítva lássák. Mindehhez idő kell és erő, a népművelést tehát csak az em­bereket, a munkát, a családi életet jól ismerő, elhivatott, de nem felhő­­faló emberek végezhetik, akik tudják, hogy a szabad idő gyakorlatilag na­gyon kevés, és ezért mindenkinek ér­tékes, így minden műsort úgy kell előkészíteni, összeállítani, megszer­vezni, hogy a ráfordított időt az em­berek ne tartsák holt időnek, elfecsé­relt Időnek, s mert az idő pénz: ki­dobott pénznek. Például felesége nagyon szerette Csáth Géza tragikus, fekete novelláit. Kétségkívül remekművek. Csakhogy ő azt tapasztalta, hogy az embereknek épp elég a saját gondjuk, nehézsé­gük és feketeségük ahhoz, hogy ne vágyjanak, vagy csak ritkán, művi fe­keteségre. Ö is, mióta ez a válási herce-hurca folyik, egy komoly köny­vet se olvasott. Sőt, jóformán nem is olvas, inkább dolgozik, kártyázik, té­vét néz, sétál vagy alszik. Mert hol nem tud elaludni az istennek se, hol meg kialudná a tehénből a borjút. Felesége mindig, bármely lelkiálla­potában képes komoly irodalmat ol­vasni, de hát ez nem általánosítható és éppen ezért nem természetes, eb­ben a viszonylatban felesége elüt az átlagtól, és nem feltétlenül a maga javára, mert épp ez utóbbi képessége mutatja legnagyobb hibáját, nem éli az életet, hanem irodalmazza, — el­játssza. Szerepeket játszik anélkül, hogy tudná, mert minden szerepét elhiszi. Érettségi után jelentkezett színészi szakra, de nem vették fél. Ez önma­gában még nem bizonyítaná, hogy te­hetségtelen, hiszen megesett már, hogy a felvételi bizottság tévedett, de az, hogy felhagyott vele, többé nem próbálta, hogy más pályát választott, és ott — hite szerint — megtalálta magát, bizonyítja, hogy nem való szí­nésznek. Amit játszik, csak magán­­színház, négyszemközt érvényesül, a színpadról nem jönne le. S a színész magánéletében nem szinészkedik, em­ber, mint bárki más, legalábbis, ha nem ripacs. Barátnője keserűen elhúzta a szá­ját, amikor ő egyszer azt találta mon­dani: úgy lehet sajnálni. Igen, felelte barátnője, erre én nem vagyok képes. Belebolondulnék, ha engem sajnálná­nak. A felesége, világosan látja, bár házasságuk folyamán csak lassan tá­rult jel előtte, sajnálatból él. A hét ‘év alatt ez a negyedik munkahelye, mindenhonnan kikopott, épphogy nem kibukott. Villogni tud, amikor bemu­tatkozik, hitet kelt maga tránt, hogy van elképzelése és meg is tudja majd valósítani, de ez az utóbbi nem megy, és amikor ez lassacskán kiderül, ked­vét vesztve, környezetét, családját okolja sikertelenségéért, és odébbáll. De meddig lehet ezt így? Mostani munkája — akár felfogta, akár nem — próbakő. Mert innen már csak le­felé mehet. Egy falu kultúrházának igazgatója, belecsöppent a valóságba, most aztán megfeszülhet, hogy be­hozza az embereket az általa kiötlött és megszervezett programokra, hogy kialakítsa azt a kis magot maga kö­ré, amely segíti munkáját, akik nél­kül — mint jöttmentek, ahogy itt az idegeneket nevezik — nem boldogul­hat, mert legalább öt évig kell jól dolgozata és tisztességesen élnie ah­hoz, hogy a falu lakossága előtt le­gyen hitele, akik által, és akikben meggyökerezhet. De ezt is rosszul kezdte. Volt év­folyamtársait, és másokat lobogó és világmegváltó fálművészeket, a falu szemében legalább gyanús alafcokat lát állandóan vendégül, és éjszakázik, s ezáltal mert elvált, hírbe is hozza magát velük, mint — akár igazságo­san, akár igaztalanul — azzal ts, hogy nagyobbik gyereke más nevű, mint a kisebb, tehát már kétszer vált el, és annak még csak le se jár az apja, nemhogy tartásdíjat küldene. Mióta meg ott a kislány is, hiszen elperelte tőle, Időkedvezményekért sír a ta­nácsban, egyedülálló anya voltára hi­vatkozva, holott már amikor elvállal­ta, tudhatta, hogy egy kultúrház ve­zetője nem szaladhat haza este hétkor vacsorát adni és fürdetni és fektetni, arról nem is beszélve, hogy a gyere­kekkel nem tud foglalkozni, mert a délutánja sosem szabad, az a népmű­velő munka csúcsideje. Nem szereti magát ezért a szere­lemért, ezért az akarásért. Lelke rosz­­szabbik fele ez, de nem tud tenni el­lene. Kívánja, akarja, néha úgy érzi, mindenre képes érte. Míg a kislány vele volt, az anyja kéthetenként itt aludt egy éjjelt, s persze szeretkez­tek, hogy is lehetett volna másképp. Így jó, mondta a felesége. Ha csak ennyi lenne, nekem nagyon megjelel­ne. Es pénzt kért minden alkalom­mal, mert hiába keres háromezren fe­lül, kifolyik a keze közül. Megalázta őt, hogy aki a felesége volt, szerető­nek használja, de beletelt fél év, mire azt tudta mondani magának, elég, ne tovább. Am mikor a kislányt elvitte, s ő — bár előtte jogadkozott, hogy a lábát se teszi be — nem bírta nél­küle, s lejár héthetenként két napra, és — persze — megint együtthálnak; s persze a pénz most se elég neki sose, pedig már vonják neki a nyolc­száz gyerektartást, s ő még négy­százzal megtoldja. Az ágyban, igen, az ágyban sose tudta legyőzni. Talán ez minden baj forrása. A felesége csak ritkán kíván­ta, s hogy öröme megjátszott, arra csak a második esztendő végén jött rá. De ő nem tehetett róla. A felesé­ge ugyanis élethűen játszotta el a ki­­elégült, boldog asszony szerepét, hi­szen akkor az volt a célja: megkösse, megtartsa. Próbált ő mindent, s két éve, mióta — kis megszakításokkal — válnak, felesége néha már igazán örült. Csakhogy nem örült örömének, nem törődött bele. Ha vitáztak, s neki volt igaza, felesége kisiklott, sosem ismerte be vereségét. S most azt kel­lett látnia, hogy a szerelemben tá­madt örömét megaláztatásnak érzi, nem hajlik rá, hogy ezt az örömet az ő közösségük erősségének tekint­se. Ami más asszonyt lágyít, strnulé­­konnyá tesz, a közös öröm, megvadí­totta, mint egy macskát a kutya lát­ványa. Nem lehet ebbe belenyugodni. Vagy lehetne? Legyinteni, hogy sze­rencsétlen, nyomorult, és kész? Hi­szen magát is nyugodtan szembeköp­heti. Es a gyerekek. A nagyobbikat is magáénak érzi. Hároméves kora óta van a keze alatt, s szerinte azé a gyerek, aki neveli, az mellékes, hogy ki volt az apja. S most ez az új tö­rés neki, hogy voltaképpen ő sem az apja, hogy tulajdonképpen nincs is semmiféle apja. Ezt tartja felesége legnagyobb bűnének, hogy szerepibe magával rántja a gyerekeit. S ezért — bármit tesz is felesége — hozzá van kötve, ki van neki szolgáltatva, hogy a gyerekek ne legyenek felesé­gének kiszolgáltatva. Megérti a barát­nője, még megérti. De előbb-utóbb majd nem kér belőle, hogy ő nem a maga ura, hogy egy másik nő, egy szédült tyúk rángathatja. Egész em­bert kíván maga mellé, de ő csak fél­ember. Menekül maga elől, szülei, testvé­rei, barátnője elől. Ám néha, ha szem­betalálkozik magával menekülés köz­ben, elborzasztja, hogy a felesége még mindig vonzza, hogy mégis ez az asszony a sorsa. FALUKÉP Fotó: -tU ■ ajos cigány volt, írástudatlan és szegény, a világtól elha-' gyott öregember. Süket, mint az ágyú. Úgy élt, mint a többi társa, a tátraaljl péróban. Ritkán lakott jól kedvére, javarészt éhezett mint a többiek. Őszidőben kosarakat font, s ebből volt némi jövedelme. A Rakúsy melletti péró sík terü­leten, a hegyaljai legelőn terült el A viskókat öreg deszkákból, girbe-görbe rozsdás pléhből, hulla­déktéglából, terméskőből eszkábál­­ták össze. Ajtó helyett zsákféle anyag lógott rajtuk. A viskók egy­máshoz bújtak, tapadtak, s így együttesen amolyan ősrégi telepü­lés látványát keltették. Minden viskóban vagy tíz ci­­gánypurdé visongott. A Lajoséban is. A süket Lajos leginkább a nyolc­esztendős Káimánkát szerette, a lánya fiát. S az apja? Ugyan ki MICHAL CHUDÍK: törődött itt azzal, hogy ki a gye­rek apja?! Még Róza, a Kálmán anyja sem tudja, ki a fiú apja. Ez­zel a péróban senki sem törődött. Ilyen gyerekek voltak ezek! Kál­mán sem kérdezősködött soha az apja felől. Nem hiányzott neki. Végtére is volt nagyapja, a süket Lajos, ö volt a mindene. Eljött az ősz. A Tátra felől fü­­työrészni kezdtek až első hűvös szelek, a cigánypéróban a hamu­ba sült krumpli illata szállt, amit a falusiak közeli földjeiről „köl­csönöztek“. Az egyik napon süket Lajos ma­gához intette az unokáját: — Gyere, Kálmán, elmegyünk kosárnak való vesszőt szedni! — jó, nagyapa, de csinálsz majd nekem is? — kiabált vissza a gye­rek teli torokból. Megszokta már, hogy így beszélgessen a nagyapjá­val. Az öreg csak bólintott. A nagy­apa meg az unokája a lapos lege­lőn át indultak az ártéri füzesek felé. Arcukba tűzött a langyos őszi nap, de azért már hűvös szelek dudorá^ztak. A faluból libagágo­gás hallatszott. Az öreg cigányt a csend világa vette körül. Könnyedén lépdelt, me­zítelen lábával élvezte a kitapo­sott ösvény melegét. Mögötte ug­rándozott Kálmánka. Elégedett volt, örült, hogy a nagyapja magával viszi a füzesbe. Időnként hol bal­ra, hol jobbra szökdécselt. Pillan­gót kergetett, bogarat fogdosott, madárkát riogatott. így ballagtak kettecskén, gond­talanul. Élvezték, gyönyörködtek a tátrai természetben. A nap, a szél, a csend volt a világuk, örül­tek, ahogy csak a gyerekei? és az ői egek tudnak örülni minden ki­csiségnek. Odaértek a füzeshez. Az öreg Lajos élvezettel nézegette a fiatal, sűrű füzest. A kis Kálmán azon­ban egyszeriben félni kezdett. Ä füzes áthatolhatatlan, titokzatos függönyként állt előtte. A cigányok félnek az erdőtől. A sűrű bozótba a világért se lép­nének be. Kálmán is megkönnyeb­bült, amikor a nagyapja intett ne­ki, hogy várjon, amíg megszedi a vesszőt. A süket Lajos azzal bement a fü­zesbe, és kis idő múlva hallani lehetett, amint munka közben hal­kan fütyörészett. Kálmán azalatt lapos kavicsokat szedegetett, amelyeket a Biela hor­dott ily messzire a medertől a ta­vaszi áradások idején. Autó bugá­sa zavarta meg a játékban. A „mo­tor“ hangja kíváncsivá tette, s arra gondolt, felszalad a közeli dombra, hogy lássa. De a fehér kavicsok olyan gyönyörűek voltak, hogy vé­gül legyőzte kíváncsiságát és to­vább rakosgatta halomra az érté­kes lapos kavicsokat. A járási székhely felől két teher­autó igyekezett Tatranská Kotlina irányába, tömve német katonákkal A katonák hangosan énekelték a Lili Marlen-t. A nap sugarai meg­csillantak géppisztolyaik csövén. A németek egyszer csak emberi alakot pillantottak meg a füzes­ben. Erre dörömbölni kezdtek a gépkocsivezető kabinján. A teher­autók megálltak. A katonák kia­bálni kezdtek a füzesben matató emberre. — Gyere ide, ide hé! Ide azon­nal! (Komm her, komm her, Komm gleich!) A kiabálást hatalmas röhej kí­sérte, aztán lármázni kezdtek ösz­­sze-vissza. Legalábbis a kis Kálmán a füzes alatti gödörben semmit sem értett belőle. A füzesben bíbelődő férfi nyil­ván nem respektálta a németek utasításait, hiszen a helyi parancs­nokság halálbüntetés terhe alatt megtiltotta az erdőkben és a ne­hezen áttekinthető helyeken való tartózkodást. A katonák feldühödtek. Aztán felugattak a géppisztolyok, mint a dühös kutyák. Ott nyomban végre­hajtották az ítéletet az emberen, aki csupán fűzfavesszőt szedege­tett, hogy majd krumpliskosarakat fonjon belőle az embereknek. Ahogy felhangzottak az első lö­vések, a füzesben levő férfi hirte­len megfordult. Az úton két teher­autót pillantott meg, tele röhögő katonákkal. Aztán arccal előre bukott. Tán föl sem fogta, mi is történt tulaj­donképpen. A kis Kálmán is hallotta a lövé­seket. Megrémült. Még jobban ösz­­szehúzta magát a gödörben, a fe­hér kavicshalom mögött. Aztán újra felbúgtak az autók, és elrobogtak. Csak ezután kezdte hívni a kis cígányfiú a nagyapját: — Nagyapó, apóka! Majd összeszedte minden bátor­ságát és egész testében remegve bemerészkedett a füzesbe. Megtalálta a nagyapját. Nem mozdult, a fejénél vékony csíkban folydogált a vére. — Nagyapó, nagyapa! — kiabált kétségbeesve a cigánygyerek. Lár­máját sokszorosan visszhangozták körös-körül a csendes erdőségek. A legelőn át kétségbeesve rohant hazafelé a kis Kálmán. Fekete, göndör hajú feje meg-megrándult a fáljdalmas zokogástól. Az arcán patakzott a könny. Piszkos kezé­vel szétkente egész arcocskáján. Véres! Miklós fordítása \ л

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents