Szabad Földműves, 1978. július-december (29. évfolyam, 26-52. szám)
1978-08-26 / 34. szám
1078. augusztus 28. SZABAD FÖLDMŰVES 7 JAROSLAW IWASZKIEWICZ: cílorm Breughelnek van egy festménye, Ikarosz a címe. Amikor ránéz az ember erre a képre, látja a magas tengerparton szántó parasztot, a nyájat legeltető közönyös pásztort, a horgászt, amint épp kihúzza horgát a tengerből és a békés várost a távolban. A tengeren kibontott vitorlákkal hajó úszik, fedélzetén a kereskedők üzletekről tárgyalnak. Egyszóval az életet látjuk mindennapos gondjaival és a szokott emberi törődés és fáradozás mindennapos erőfeszítéseivel. De hol van itt Ikarosz? Hol van az, aki megkísérelte, hogy felrepüljön a napba? Es csak amikor jól szemügyre veszszük a képet, pillantjuk meg a tenger egyik sarkában a vízből kiemelkedő két lábat és a víz fölött libegő néhány tolifoszlányt, melyet az elmésen szerkesztett szárnyból kitépett a zuhanás ereje. Egy pillanattal előbb zuhant le Ikarosz. A vakmerő, aki szárnyat csinált magának s — a görög rege szerint — magasra, olyan magasra emelkedett, hogy a nap közelébe jutott. A napsugár megolvasztotta ja viaszt, amellyel szárnnyá rótta össze a tolisorokat, és az ifjú lezuhant. Beteljesült a tragédia — s íme, éppen süllyed és alámerül a tengerbe, de az emberek észre sem vették. Sem a földet szántó paraszt, sem a távolban hajózó kereskedő, sem az égre bámészkodó pásztor — senki sem vette észre Ikarosz halálát. Csak egy költő vagy festő pillantotta meg ezt a halált és hagyta az utókorra. Mindig eszembe jut ez a festmény, valahányszor egy élményemre gondolok. Szép nyári este szállt Varsóra, rózsaszínű fények dobáltak díszítő árnyékot a kopott falakra, és a hirtelen támadt forgalomban — mindenki igyekezett haza, sietett, hogy még a kijárási tilalom előtt elérje a villamost — a civilruhások tömege eltakarta az ekkor már ritka egyenruhát. Ha valaki ebben a percben rávetette szemét a megélénkült és júniusi időtől megszépült Varsó utcáira, egy pillanatig azt hihette, hogy a város megszabadult a megszállóktól. Egy pillanatig ... A Trebacka és a Krakowskie Przedmiescie utcák kereszteződésénél, a villamosmegállónál várakoztam. A villamosok vörös, lomha testükkel nagy csilingeléssel sorjáztak végig a Krakowskie Przedmiescién. Az emberek tömegesen nyomultak a kocsikba, álltak a lépcsőn, kapaszkodtak az ütközőn, lógtak fürtökben oldalt, hátul. Néha-néha elsurrant egy vörös „nullás“ csak a németek számára fenntartott, tehát üres kocsi. Elég sokáig kellett várni olyan kocsira, amelyre könynyebben fel lehetett szállni. Mikor végre jött, már nem akartam felülni, hirtelen kedvem leltem ebben a tömegben, amely körülfogott, s közömbösen vett rólam tudomást. Előttem magasan állt talapzatán Mlckiewicz, a szobor körül szerény virágok nyíltak és illatoztak, az autók csikorogva fordultak a karmeliták temploma előtt, a fiúk hangosan ordítozva újságot árultak, a cigaretta- és süteményárusok csak úgy rajzoltak a csillogó üzletek előtt, zajosan húzták le a redőnyöket, a raktárajtókra és ablakokra rácsot raktak, a parkban az utolsó helyig megteltek a padok öregekkel és fiatalokkal, csiripeltek a verebek, amelyek sűrű tömegben lepték el a csenevész fákat — és mindez lassan elmerült a nyári este kékes homályában. Ebben a pillanatban meghallottam Varsó szívének dobogását, és akaratlanul is húztam az időt az emberek között, hogy még egy kicsit együtt lehessek velük, és velük együtt érezzem ezt a városi nyári estét. Egyszer csak megpillantottam egy fiatalkorút, aki a Bednarska utca felől jött, s eléggé meggondolatlanul került elő a megindult villamos vörös törzse mögül, és arccal a járdának, háttal a forgalomnak, a kis szigeten megállt; szemét egy pillanatra sem vette le a könyvről, amellyel előbukkant a szürkülő homályból. Tizenöt, legfeljebb tizenhat éves lehetett. Olvasott, néha-néha hátracsapta szüntelenül homlokába hulló rakoncátlan hajtincsét. Oldalzsebéből is kikandikált egy könyv, a másikat meg kettéhajtva tartotta szeme előtt, látszott, hogy nem tudja abbahagyni az olvasást. Biztosan nemrég kapta pajtásától vagy valamelyik titkos kölcsönzőből és nem várta meg, míg hazaért, tartalmával azon melegében az utcán akart megismerkedni. Sajnáltam, hogy nem láttam, milyen könyv volt az, messziről tankönyvnek tetszett, de talán egyetlen tankönyv sem ébreszt fel ekkora érdeklődést egyetlen fiatalban sem. Talán verseskötet volt? Talán valamilyen közgazdasági könyv? Nem tudom. A fiú egy pillanatig a szigetecskén állt, elmerülve az olvasásban. Nem törődött a lökdöséssel, a kocsiba nyomakodó tömeggel. Néhány vörös csík elvonult mögötte, és ö még most sem vette le szemét a könyvről. Es ezzel a könyvvel a szeme előtt — talán azért, mert megúnta a lökösődést és a kiabálást, vagy mert hirtelen ösztönösen megérezte, hogy sietnie kell haza — láttam, hogy lelépett a kis szigetről az úttestre, egyenesen egy száguldó kocsi elé. A hirtelen megrántott fék vészes csikorgása, és a gumi fütyülése hallatszott. Az autó nem ütötte el a fiút, hirtelen oldalra fordult, és a Trebacka utca sarkán váratlanul megállt. Rémülten vettem észre, hogy Gestapokocsi volt. A könyves fiú megpróbálta elkerülni az autót. De ugyanebben a pillanatban a kocsi hátsó ajtaja kinyílt, és két halálfejsisakos legény ktugrott az úttestre. Az egyik mély torokhangján rákiáltott, a másik meg egy karlendítéssel gúnyosan a kocsiba invitálta. A mai napig látom a fiút, hogyan állt ott a kocsi ajtajánál, zavartan, egyszerűen, szégyenkezve ... Hogy tiltakozott naiv fejmozdulattal, mint egy gyermek, aki megígérte, hogy most már soha többé nem teszi... „En nem csináltam semmit — úgy rémlett, hogy szól hozzájuk — én csak úgy...“ — a könyvre mutatott, figyelmetlenségének okára. Mintha itt ugyan meg lehetett volna valamit magyarázni. Nem akart bemenni a kocsiba, elveszett életének utolsó ösztönével tiltakozott. A zsandár iratokat követelt tőle, elkapta a kivett kennkartent és erőszakkal belökte a fiút a kocsiba. A másik segített neki. A fiú leült, mögötte a Gestapo-legény. Az ajtócskát becsapták, és a kocsi nyomban nekiiramodott, gyors tempóban száguldva a Szucha-fasor felé... Eltűntek a szemem elől. Körülnéztem, igyekeztem valakinél megértést keresni, együttérzést az itt történtekkel. Hiszen az ifjú könyvvel pusztult el. Megdöbbenve láttam, hogy senki nem vette észre ezt az eseményt. Mindazt, amit leírtam, olyan gyorsan, olyan villámgyorsan történt, s az utcán tolongó tömeg annyira el volt foglalva a rohanással, hogy a fiú elrablása észrevétlenül ment végbe. A közelemben álló hölgyek vitatkoztak, hogy melyik villamossal kényelmesebb utazniuk, két férfi villamososzlop között cigarettára gyújtott, egy asszony a fal tövébe állított kosár mellett, mint valami buddhista ráolvasást, szüntelenül ismételte: „Citromot, ctiromot, szép citromot tessék“. Fiatal fiúk futottak át az utcán a távolodó kocsik után, kockáztatva, hogy más autó alá kerülnek ... Mickiewicz nyugodtan állt a helyén, és a virágok illatoztak a szobor mellett, a nyírfácskák és a berkenye hajladozott a lágy fuvallattól, annak a fiatalembernek az eltűnése nem jelentett senki számára semmit. Csak én vettem észre, hogy Ikarosz elmerült. Sokáig álltam még azon a helyen, vártam, vártam, míg a tömeg megritkul. Azt gondoltam, „Michas“ — így neveztem el gondolatban — talán visszatér. Magam elé idéztem otthonát, szülei várják hazatérését, anyja vacsorát készít: és sehogy sem tudtam elképzelni, hogy szülei már soha nem tudják meg, hogyan veszett el a fiúk. Nem tételeztem fel, ismerve megszállóink szokásait, hogy karmaik közül kiszabadul. S olyan ostobán bukott le! Ennek az elrablásnak esztelen kegyetlensége mélyen megrendített, s megrendít g mai napig. Azok, akik harcban estek el, azok„ akik tudták, hogy miért esnek el, talán abban leltek vigaszt, hogy haláluknak van valami értelme. De hányán voltak olyanok, mint az én Ikaroszom, akik saját gondatlanságukból süllyedtek el a feledés rettenetes tengerében. Leszállt az este, a város lázas, egészségtelen álommal szenderedett el. Végre megindultam, elhagytam a Mickiewicz-szobrot, gyalog baktattam haza... Gondolatban állandóan üldözött Michas képe, ahogy fejével tagadólag int, mintha azt mondaná: „Nem, nem, csak a könyv a hibás..., most már vigyázni fogok.. .; ^AAAAAAAAAAAA^AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA^A^^^^VWWWWN A Szlovák Nemzeti Felkelés „fővárosa“, Banská Bystrica. VOJTECH MIHÄLIK: A tarlókon alszik a nyár, fülledtek a reggelek, Férfinak otthon kushadni, aludni most nem lehet. A hegyeikben szelek fújnak, s tábortüzek izzanak. Puskát fogni gazok ellen eljött már a pillanat. Éjszakánként motorok búgnak a völgy házai felett. Bátor, merész sólyomcsapat gyors szárnyukon közeleg. Ennivalót készít anyám, Félretesszük a fokost. A gazdálkodást, legények, szögre akasztjuk mi most! Aki nem fél, jöjjön velünk kifüstölni a farkast. Jöhet a gálád fajzatja, vicsorgása nem aggaszt. Gyilkos náci, halljad szavunk: eljön még a hadd-el-hadd! Szóljon, Mitya, gépfegyvered, Hadd hulljon a csürhe had. És a golyószórók szólnak erdőkben, vad hegyeken. Mi lesz velünk, fiúk, akkor, ha nem vagyunk elegen? Megadjuk magunkat talán?, Fegyverünket letesszük?. Elnök urunk megígérte, semmi bajunk nem esik..4 Golyó jár az ilyen szóérti Nincs velünk, ki így beszél! Kishitűek sose legyünk, félre azzal, aki fél! És ha annak úgy kell lenni, feláldozzuk életünk. Gyalázatos szolga-élet nem kellhet, nem kell nekünk. Gyötört, megölt társainkért — hány van, hány, akit a föld fed! végig küzdjüik ezt a harcot s mi leszünk a győztesek. Keleten egy csillag fénylik, egyre közeleg, nó e fény, Remegjen, ki bitang s féljen: népünk ökle kőkemény! Jaroslav Kolár bemutatkozása a Dunamenti Múzeumban Nagy akarattal és kitartó munkával jutott el JAROSLAV KOLÄR oda, hogy kialakítsa művészi nézőpontját és a legutóbbi évek terméséből egy áttekinthető és értékelhető tárlaton mutatkozzon be a Dunamenti Múzeumban. Alkotásai figyelemre méltóak, mert magukon viselik a töprengő, gondolkodó ember lelki villanásait: a személyes emléket, a terveket és álmokat, az örömöket és bánatokat, a művészi útkereséseket. A most negyvenegy éves Jaroslav Koláf a morva vidékről, Kŕižovicérôl költözött hozzánk és telepedett le Bátorkeszin, ahol családjával él és alkot. A komáromi Hajógyár propagációs osztályán dolgozik, mint képzőművész-grafikus. Rajzokkal, grafikai alkotásokkal és pasztellképekkel szerepel ezen az első nagyobb méretű kiállításon. Fa- és linolmetszet, rézkarc és tollrajz az erőssége. Rendszerető szemlélete itt kapja meg értelmét. A képszerkezet felszabadító fegyelme is itt hoz újabb tartalmakat a felszínre, hogy az egyre konkrétabb fogalmazások szintézisét is sejttessék. Néhány évvel ezelőtt Koláf grafikáiban, de főleg metszeteiben és tematikus kompozícióiban, még iskolásán követte a látványt. Képei szerkezeti rendszere egynemű, szinte naivan egyszerű volt. Későbbi művei mór szárnyalóbbak lettek, elmélyültebbek és igényesebben láttatták a mondanivalót, Ha a tájat, a természetet rajzolta is, vagy illusztrációkat fogalmazott, portrét rajzolt vagy a munkahelyén készített vázlatokat a hajóépítőkről, mindinkább észrevette a formai összetevők: a vonal, a képszerkezet önállóságának jelentőségét. Megértette, hogy a művésznek köze van társadalmához, s formálőan szólhat bele környezete gondjaiba, örömeibe. No persze, ha van mondanivalója. így mindent elkövetett, hogy rajzait, alakos kompozícióit áttekinthetőbbé, általánosabb érvényűvé tegye, hogy a jövőben már magasabb szinten képviselhesse az igényesebb rajz és grafika mívességét. Koláf még fiatal, van ideje sokat tapasztalni és tanulni, de azt senki sem vitatja el, hogy korszerű kifejezési eszközei, egyre tartalmasabb mondanivalói máris a grafikus szemmel néző, rajzosán látó és e műfajhoz technikailag is hű maradó művészek közé került. Munkássága mélyebbé, önállóbbá vált és fejlődési iránya is egyenesvonalúbb lett. Sok rajza és rézkarca bizonyítja, hogy az igazi kibontakozás lehetősége csillant meg előtte. Olyan műveket prezentál ezen a bemutatkozó kiállításán, amelyeket már magasabb szempontok mércéjével értékelhetünk. S ha a műveihez kötődő szeretete még szigorúbb lesz, az ebből fakadó szelekció is csak előnyére válhat a róla alkotott összképnek. Pasztellképeinek szerkesztettsége is egyértelmű. Színesek, tetszetősek ezek a falusi házak, utcák, kertrészletek. Az újonnan felfedezett táj köti le, s ennek ábrázolásakor nem a megszokott struktúrák, hanem az általa igaznak vélt konstruktív törekvések kerülnek az előtérbe. Koláf közölni akar valamit, szólni az őt körülvevő világról. Töprengései közben úgy nyilatkozik meg, mint aki érzi és érti a neki szóló üzeneteket, s mindenkor elmondhatja róluk a maga véleményét az alkotó ember nevében. Ügy szemléli a körülötte folyó életet, hogy a hétköznapok alakulását ragadja meg. És nem feledkezik el a művészi kifejezés másik alapvető tényezőjéről sem: a gondolat kiemelkedő volta mellett az élet érzelmi gazdagságáról. Így közelíti meg kompozícióinak harmóniáját: az értelmi és érzelmi szférák már-már egyénileg látott szintézisét. S míg a neves grafikusok művészete racionális-egyetem vonásokat mutat, addig Jaroslav Koláf grafikai próbálkozásai híven tükrözik hazai rajzművészetünk ösztönösen érzett, de már tudatosan végrehajtott grafikai megnyilvánulások lényegét. Meg vagyok győződve, hogy a látogatók észre fogják venni Koláf őszinte intését a jóra, az emberben való hitre, az életszeretetre. Szándékát olyan morális felelősség tudata határozza meg, amelynek jelenlétét ez a komáromi bemutatkozása teljes egészében bizonyítani is képes. Szuchy M. Emi] Dongóként szállnak a golyók, úgy fütyülnek, mint a szél. Te beste, már nem menekülsz, puskánk elé kerültél. Veszted a hegyek között rőt vércseppek mutatják , fegyvereink segítenek, felvirrad a szabadsági És ezek a kemény öklök' szétzúzták a rabságot, a tarlókról eltűnt a nyár, az éj tüzekkel lángolt. Hősök, partizánok vitték fiatal szívük lángját hegyeken, völgyeken által, s feltündökölt a szabadság. Partizán szoborcsoport a bratislavai Szlovák Nemzeti Felkelés téren. Fotó; — R—i luiiuiuunimuiiiinnniii / I