Szabad Földműves, 1978. július-december (29. évfolyam, 26-52. szám)
1978-08-19 / 33. szám
1978. augusztus 19. SZABAD FOLDMOVES GALAMBOS LAJOS: A vén kutya meg az öreg ember Korszerű lakótömbökben él a főváros lakosságának többsége. Nem tartozott ő senkihez. Mord, mogorva öregember volt a vön Venyige János. Még a lovát sem szerette, a kutyáját se, a feleségérdi nem is beszélve. Két fiáról, aki mezőgazdászdoktor lett, hallani sem akart. Magányosan élt magának, asszonyához hétszám egy szót sem szólt, néha megrágta a kutyáját, de azért étellel ellátta az állatokat rendesen. Volt a kertből bora is, de ha megkívánta a bort reggelente a gyomra, megverte. — Te büdös gyomorI Kell neked bor? S akkor odament a kúthoz, s teleitta magát vízzel. — Jól vagy már, te büdös? — kérdezte a gyomrától. Az meg mit szólhatott volna? Talán tudta, hogy ilyen fukar öregember tán nem is létezik több a földön. Egy lova volt, azzal fuvarozott. A kutyája ott poroszkált mindig a szekér mögött. Hívták Venyigét a szövetkezetbe számtalanszor, ám 6 csak legyintett: — Nagyobb ember vagyok én annál, hogy bandába kerüljek. így aztán kimaradt a világból, bár néha felmerült benne, hogy kár. Amikor ez a gondolat felötlött benne, a lova több abrakot kapott, a kutya pedig csülkös bablevest, amelyet a tálból együtt ettek meg, nehogy két edényt kelljen mosogatni majd. Ö kanállal evett, a kutya lefetyelt. Amikor végeztek, azt mondta a kutyának: — Jól van, te mocsok. Aztán belerúgott, hogy takarodjék a küszöbről, ahol ettek. Az asszonyhoz ilyenkor már semmi szava nem volt. Jó estén elvégezte a férfi dolgát Boriska asszonnyal, aztán horkolt hajnalig. Néha reggel is rájött a happáré, s ha Boriska vonakodott, a nadrágszíjjal megverte őt. Hetvenöt éves volt az öreg, a kutyája huszonöt. Kutý áéknál a huszonöt nagyon nagy idő, embernél a hetvenöt, ha gyengécskén is, de elmegyen. Indult aztán reggel az öreg a Sanyi lovával, meg a szekerével a szomszédban levő járási székhelyre építőanyagért. Neki azt csak felpakolták ott a gumikerekű járgányára, aztán fordulhatott vissza. Gazdagok a parasztok manapság, megfizetnek minden lépést. A kutyának nem volt neve, csak egyszerűen kutya volt, valahogyan nem mögötte poroszkált most, mindjárt az első kerék mellett haladt. Rászólt, hogy hátra, tel de az nem hallgatott rá, a farkát behúzta, és vékonyát nyüszített, majd igen halkan vonított is, mintha valakinek a halálát érezné. — Te büdös, mi van teveled? Már nem jártak messze a jalutól, a Kecskés-dombok vonalában jártak, amikor egy számukláló motoros kerülte őket. A kutyát farban kapta el a motor, aztán robogott tovább, mintha mi sem történt volna. Venyige szólt a lovának, megálltak. Leszállt a járgányról, megnézte a párát; életet nemigen látott benne, behúzta az árokba, otthagyta. Bent a faluban mordon, mogorván rakatta le a kocsijáról az építőanyagot, s bár lett volna délutánra fuvarja, ment egyenesen haza. Boriska aszszony még nem látta ilyen szürke arcúnak az urát soha. — Drága Jánosom, mit tegyek neked? — Készíts fürdőt. — Fürdőt? — A taposókádat odaállítom a szekérszínbe, ott fogok megfürdeni. — De hiszen — vélte az asszony — húsvét rég elmúlt. Karácsony szent ünnepe pedig mikor lesz még? Kétszer szoktál fürödni évente! — Csináld, amit mondtam! Vagy elővegyem a nadrágszíjat? — Készítettem jó étket. Petrezselymes krumplit sült csirkével, tejfeles uborkasalátával. Ennél, uram? Tudom, hogy szereted. Az ebédhez való borodat a mély kútban lehűtöttem. — Fürdőt — mondotta Venyige. — Előtte meleg vizet a lavórba, hadd borotválkozzam meg. — Uramisten, hetenként csak egyszer szoktál borotválkozni, vasárnap reggelén — mondta Boriska asszonu. — Tedd, ahogy parancsoltam. Adott enni a lovának, dupla adag zabot is vitt neki, majd két vödör vizet. A taposókádat kimosta, beállította a színbe, a kádba száraz lucernavirágot szórt bőven, hogy illata legyen a fürdőnek, majd a késborotvájával lekaszálta arca szőrzetét. Bajuszát is megreperálta szépen. Amíg az asszony a forró vizet vitte a kádba a nagy fazékkal, feltűnt neki, hogy nem látja a kutyát. — Hát a kutya? — kérdezte. — A Kecskés-domboknál, egy árokban. ö már elment. De előtte halottért vonított. — Venyige! Csak nem akarsz itthagyni? — Eljönnek az idők, asszony. — Az a kutya szeretett téged. — Egyformák voltunk — vélte Venyige. — Állatok. — Te ember vagy! — Rongyabb, mint egy kutya, aszszony. Hányszor emeltem rád kezet? Miféle ember az, akt kezet emel a másikra? Kutyább a veszett kutyánál. Gyere, mosd meg a hátam, Boriska. Akkor megfürdött az ember. Utána megette a finom ebédet, és a friss gatyában, ingben lefeküdt. Várta a halált. Tisztesen várom, gondolta, megborotválkoztam, megfürödtem, tiszta alsóneműt vettem fel. Talán még a szekér tengelyét meg kellene kenni, de minek? Ki fog azzal fuvarozni még? A kerti szőlőt is ideje lenne permetezni, de minek, ki fogja majd meginni a bort, az asszony nem, az bizonyos. Papért is kellene küldeni, hogy adja fel az utolsó kenetet, ám az is mire való? Előtte meg kellene vallanom embertelen voltomat: holott elég már, ha én rájöttem, s ez a szegény Boriska szenvedett általa egész életén. A két fiút is jó lenne hívni, leülhetnének egyszer tisztességesen, nem mogorván, nem gyűlölködve; derűsen elbeszélgetni hűtött bor mellett az én szép nagy fiaimmal. De már jön a halál. Nincsen idő. Immár besteledett, és hallom a templom tornyából a baglyot. Boriska asszony az esti etetést végezte az állatok körül. Friss vizet is húzott nekik a mély kútból. — Ilyen setét alkonykor, amikor már lement a nap, ilyenkor szoktak jönni a lelkekért — mondotta asszonyának Venyige. — A kútnál lévén véletlenül nem láttál elmenni az úton, itt, előttünk, három fehér ruhás, ősz öreg embert? — Nem láttam, Jánosom — sírt Bortska. — Akkor késnek. — Késsenek is, úgy kívánom én. — De a kutya jelezte! — Vén volt már, biztosan tévedett. Ezzel el is aludtak. Majd három napig feküdt az ágyban Venyige, álig evett, alig ivott, és az általa képzelt három fehér ruhás nem akart jönni. Pedig visszatartotta kís- és nagydolgát, nehogy, amint jönnek illetlen helyen találják őt. Az nagy szégyen lett volna. Akkor csak az asszony örömmel jött: — Mit mondtál te nekem? Hogy a Kecskés-domboknál elment tőlünk a kutyánk? Hiszen itt van, mocskosán és soványan, de itt van. Hazajött! Venyige kiugrott az ágyból. Kiszaladt, megsimogatta a síró kutya fejét, és eltűrte, hogy az nyalogassa keze fejét. — Adjál neki tejet — mondta Boriska asszonynak. — Aztán szaladj a postára, adj fel két táviratot a fiúknak. Jöjjenek, és ne féljenek többé tőlem, csak jöjjenek. A taposókád ott áll még a színben? — Ott, hisz nem bírtam egyedül vele. — Maradjon is. Fürdőt készítek a kutyának, amíg odaleszel, megmosom a sebeit. Nincsen halál, asszony, gyerünk dologra! Teljesen megéledt a vén Venyige János, s ha zene szólt volna, tán táncolni sem lett volna rest. и Már hajnal óta hordták a sebesülteket a műtőbe. A második világháború utolsó napjait éltük, jobban mondva szenvedtük át, de még akkor is sokan haltak meg. Az orvosok megfeszített erővel dolgoztak, sokszor úgy néztek ki, mint a mészárosok. Még arra sem volt idejük, hogy lemossák a gumikesztyűkről a vért, már újabb véres, jajgató sebesültet tettek eléjük. Én Is ott nyöszörögtem a többi sebesült katona között, s éppen akkor kötöztek át, amikor egyszerre mind elhallgattunk. Jól hallottuk, vagy csak seblázunkban halucínálunk? ... Igen__ez gyerekslrás. S már hoznak is be egy olyan ötéves kisfiút a műtőbe. Az anyja sírva rimánkodlk az orvosnak: — Doktor urak — zokogja — mentsék meg az én ártatlanságomat, az én kisfiámat. Már reggel óta haldoklik, nem tud lélegzeni, csak fullad és hörög... — Ez nem ide tartozik, ez hadikórház — mordul rá az egyik orvos az asszonyra. — Vedd már kézbe a kis kölyköt — súgja oda a sebésznek a kollégája —, hisz ez is a háború áldozata... ha úgy vesszük... 1 S már jódozzák is a kisfiú torkát, már adja a mütősnővér a csipeszt, meg a kést, már főzik is ki a gumicsövet, főzik a varróbelet a tűbe. A kisfiú még párat visít, aztán már arcán az éteres vatta, csak hördül kettőt s már alszik is. Az orvos hosszában felvágja a kis torkát, sziszegve tör elő a véres levegő, csövet tesznek bele s már varrják is össze. Ezt hívják orvosi nyelven aranymetszésnek. Ha ezt nem csinálják, megfullad a torokgyíkos gyerek. Egy ápoló gyengéden felülteti a gyereket, mellén a kis feje, nagy kezével óvatosan életre pofozgatja. — No, kiskomám, ébredj... — dörmögi neki apásan — ne aludj már. Már nem fog fájni... élni fogsz, ne félj. S mint amikor hajnalban kinyílik a virág, úgy tárul kerekre a kisfiú szeme. Olyan kék, mint az ibolya. Benne IMI az étermámor zavarodottsága, a nagy félelem és sok-sok könny. Szinte benne úszik a szeme világa. Ha csövön át is, de lélegzik. Aztán sírni kezd, anyja után nyúl, egyszóval él! Még a sokat látott orvosok is meghatódnak s mi sem jajgatunk. Csak nézzük a gyereket. Az meg sir torkaszakadtából. Csak most ér rá megijedni igazán. Anyja, meg a közben besomfordult apja vigasztalja, „csígesztell“. — Mi kéne, kis bogaram? — így az anyja —, no ne félj, mindjárt hazaviszlek. Csak ne „ríjjál“ már annyit, hisz megszakadsz, te szegény ... — Mit hozzak neked kisfiam? — mozdul közelebb az apja is —, Berciként, hallod?! Mit hozzon neked az „idesapa“... ? S akkor felnéz a gyerek, csupa könny az arca s azt szipogja: — Adják nekem ide az „ustoromat“... 1 Hát ez kell neki, könnyebbülünk meg mind. Hozzák be azt az ostort, kiált az asszonyra az orvos, ne rtkassák. S már hozza is az apja. De milyen ostort?! Még a libapásztornak sem kellene. Egy méteres vessző, rajta pántlika darab, végén kibontott madzagvég, sugár helyett. S a gyerek boldogan kapja kis kezébe, nézi, pattlntgatja s már nem sír, kicsit mosolyog is. Mind meghatódunk. Milyen kevés kell a boldogsághoz, sóhajtjuk, elég sokszor egy ilyen vacak ostor is. S a kis Bercit elviszik. Soha többé nem láttam őt. Már meglett ember léhét... A minap aztán az egyik áruházban látok egy kíntól elgyötört apát a kisfiával. A gyerek mindenre azt mondta, hogy „Ez sem kell, az sem kell...“, az apja meg csak mondja: „De édes fiam, már van biciklid, kis vonatod, focid kettő is ... a múltkor anyu megvette neked a légpuskát, hát mit akarsz még?!...“ A gyerek, olyan 7—8 éves forma, meg csak „megbicsakolja“ magát és bőgni kezd. — Azt vegye meg-а, s mutat föl a polcra, s mikor kérdi apja melyiket, hát rávágja — azt mind. Az apja már dühös, s rászól a gyerekre: „Berciként, ne légy már olyan akaratos. Az egész boltot ne vegyem meg neked?!...“ Belém vág a név! Hol is hallottam? Berci... Berci. Ja persze, azt a kis srácot is Bercinek hívták, ott a hadikórházban. Node... annak csak egy kívánsága volt a műtét utón, hogy adják oda neki a vacak kis ostorát... S ez itt... Ahogy elmegyünk mellettük, belenézek a férfi szemébe. Szép kék szemei vannak. Most ugyan kicsit dühös, de azért kékek. Mint annak a szegény kis Bercinek. Lehet, hogy nem 6 volt az a kis Berci, de nagyon hasonlított rá, meg ez is olyan negyvenéves forma lehetett... Sipos* Ernő n> Nyári szünidő. Mennyi kellemes emlék fűződik ehhez a két hónaphoz. A gyerekek jórésze üdülőtáborban tölti az idejét, és vannak olyanok is, akik külföldön nyaralnak és felejthetetlen emlékekkel térnek haza. De akik a falujukban töltötték el a vakációt, amellett, hogy otthon segítettek, jól érezték magukat. Sokat fürődtek a patakban, a határban levő kavicsgödörben, medencében, sokat játszottak önfeledten és soksok boldogságban volt részük, de csintalankodtak is, amiben kedvük tellett. Még van néhány nap hátra és ezt is minden bizonnyal jól kihasználják a csengető szóig a diákok. Foto: —tt— ■iHUiMMMiiuuMiiiiiiiiiiiiHimsiHiMiiiiiimiiiin
