Szabad Földműves, 1978. július-december (29. évfolyam, 26-52. szám)

1978-08-12 / 32. szám

1978. augusztus 12. SZABAD FÖLDMŰVES 7 Volt az én időmben a castellól templomban egy pap, itt Firenze kör­nyékén, ügy hívták, hogy Ser Tinac­­cio. Öregember volt már ez a pap, ha­nem volt neki valamikor régen egy rózsája (avagy éppenséggel tövise?) egy Ognissanti községből való szép leány, akitől egy kislánya is született neki, ki ekkor, mármint az én időm­ben, már nagyon is szép leány volt, eladó leány. Híre is volt annak, mily takaros kis jószág a plébános lánya. Tőlük meg nem messze egy fiatalem­ber lakott, kinek nevét s családját most inkább elhallgatom. Látta ez többször is azt a kislányt, s mivelhogy bele is szeretett, jó gonosz kis ravasz­ságot eszelt ki s vitt is véghez aztán, hogy együtt hálhasson vele. Esős idő volt éppen, mikor egy este, már jó régóta várja, s azt is, hogy miért. Az­tán a gyónást is elnyújtotta jó hosz­­szan, hogy csak teljék az éjszaka. Mi­kor aztán a gyónással megvolt, akkor meg nagy sóhajtozások közepette, bá­natosan kérdé: — Hát én most már Ily késő éjnek évadján vajon hová menjek? Mondá erre Ser Tinaccio néki: — Bolondság is volna, hogyha útra kelne, lelkem. Sötét éjszaka vagyon, esik is már, sőt már jó erősen meg­eredt. Ne menjen hát sehova; éjsza­kára majd csak ellesz a kislányommal, reggel jókor aztán elmehet. Ahogy ezt hallotta az átöltözött fér­fiú, máris abban volt, hogy teljesül is már, amit szépen kitervelt vala, s mi­velhogy kedvére volt, amit a paptól hallott, így szólt: Franco Sacchetti: Ser Tinaccio meg a lánya későn, parasztasszonynak öltözött az a fiatalember, jól megkötötte a .fej­kendőt az álla alatt, elöl meg jól ki­tömte magát szalmával és ronggyal, úgy ment a templomba gyónni, amint szokásban is volt, hogy meggyónnak a fehérszemélyek szülés előtt. Éjfél után egy óra volt már, amikor odaért s megkopogtatta a templomkaput, s mondá az egyházfinak, ki kaput nyit­ni kijött, hogy 6 bizony a papot keres­né. Mondta az egyházfi, hogy a pap oda van, nemrég ment el megáldoz­­tatni valakit, hanem azért majd siet haza. — Jaj nekem, boldogtalannak — is­­tenkedett az állapotos személy, szor­galmasan nyomkodván orcáját a kész­­kendőjével, hogy fel ne ismerjék vala­hogy. Ezért hát úgy tett, mintha a ve­rejtékét törölgetné szaporán, majd nagy nyögések közepette le is ült a templomkapuba, mondván: — Megvá­rom én itt a főtisztelendő urat, mert hiszen vissza úgysem fordulhatok ez­zel az elnehezült testtel; ha meg az Isten másképp rendelkeznék énvelem, hát énrajtam ne múljék a késedelem. Mondta az egyházfi is, hogy hát várjon csak szerencsével. Hát várt is, várakozott, így aztán éjfél után egy órakor meg is érkezett a pap. Nagy volt a nyája annak a papnak, mindenik báránykáját nem ismerheté. Ahogy a homályban a pa­pot észrevette, a fehérnépnek öltözött személy nagy fontoskodva s orcáját is sűrűn törülgetve mondá néki mily — Ügy teszek atyám, ahogy taná­csolja, hiszen már az idejövésbe is úgy belefáradtam, hogy gondolom, száz lépést sem tehetnék súlyos ve­szedelem nélkül: meg az idő is rossz, éjszaka is van, hát úgy teszek csak­ugyan, ahogy mondani tetszett. Kérni is csak egyre kérem: hogyha az uram kérdezősködnék, hát tessék akkor helytállni értem. Mondta a pap: — Azt csak bízza rám — azzal már küldte is a konyhába a lányához, hogy vacsoráznék meg vele. Meg is vacso­rázott ott a lánnyal, sűrűn törülget­­vén a képét most is azzal a keszkenő­vel, hogy takargatná magát el vele.. Mikor aztán megvoltak a vacsorá­val is, elmentek akkor lefeküdni, a lány szobájába, amelyet a Ser Tinac­­cióétól nem választott el csak egy deszkafal. Még alig aludta első álmát a leány, mikor az álöltözetü fehérsze­mély kezdte már babrálgatni a melle bimbaját. A lány, mondom, aludt már akkorára egy verset, a pap is hallotta a horkolást; de amikor az állapotos aszonynak vélt személy közelébb nyo­­makodott hozzá, s a lány érezni kezd­te, ami iránta emelkedők, hát átkiál­tott Ser TinacctÓhak, mondván: — Hiszen ez fiúi Háromszor is, meg még többször is elkiáltotta ezt, hogy Ser Tinaccio végtére is felébredne arra. Negyedsze­ri kiáltásra, hogy Ser Tinaccio, hiszen ez fiú!“ — negyedszerre, mondom, fel is serkent valamelyest Ser Tinaccio, de csak mintegy félálmában dörmö­­gött vissza rá: — Mit mondtál? Mi az? —- Mondom, hogy fiúi Gondolta magában Ser Tinaccio, hogy fiút szült közben az a jóasszony, hát azt felelte rá: Segíts csak neki, kislányom, segíts csak nekiI Többször is kiáltott még a lány, hogy „Ser Tinaccio, mondom, hogy fiú!“ — de Ser Tinoccio mindannyi­szor csak azt felelte rá: — Segít neki, édes lányom, segíts neki Isten nevébenI Fáradt volt nagyon Ser Tinoccio, hát az álom gyorsan rájött, újra, no meg álmos volt a lány is, s az egész dologba ő is belefáradt, s utóvégre hallotta azt is, amit a pap mondott, hogy „segítsen neki", mármint annak, aki véle hál; így aztán gondolta ma­gában, hogy ez a legjobb, amit tehet, s így tölté véle az éjszakát. Hajnalfelé aztán, amikor az ifjú em­ber már kedvére minden vágyát be­töltő a lánnyal, az már fölöttébb ke­zes volt, s az ifjúnak szerelmén maga is egészen szerelmes nőszeméllyé gyulladozott, nőszeméllyé bizony, ki­nek mondotta is az ifjú, hogy véle kí­ván csak lenni, mivelhogy mindenek­nél őt jobban szereti. Ennek zálogául az ifjú ember elmenőben még odaadta néki minden pénzét, ami nála volt, még a jövőre nézve is rendelkezők, hogy gyakran találkoznának; aztán pedig sűrű csókok, ölelések közt el­­búcsúzkodék, mondván: — Ha meg Ser Tinaccio kérdezős­ködnék, hogy az állapotos asszonnyal mi lett, légyen, mondd neki, hogy éj­jel annak fia született, éppen akkor, amikor kiabáltál is, s hogy reggelre kelvén együtt innen Isten hírével el­ment. Így aztán, mikor elment fés még a szalmát is, amivel állapotos asszonnyá tömte ki magát, a Ser Tinaccio zsák­jába dugta), kikelt az ágyából Ser Ti­naccio is, átment a lányához, s kérdé: — Hát téged mi lelt az éjjel, hogy nem hagytál aludni? Egész éjjel: „Ser Tinaccio, Ser Tinaccio!" Mi ütött be­léd? S mondá erre a leány: — Hát csak az, hogy annak az asz­­szonynak az éjjel szép kis fia lett. — S hol az asszony? — Jókor reggel az már el is ment a gyerekével együtt; gondolom, szé­­gyenletében. — No — morogta Ser Tinaccio —, Jöjjön rájuk a rossz húsvét, hogy ad­­dig-addig késlekednek némelyek, míg csak oda vetik a gyereküket, ahol ép­pen puffan! Lássam csak meg valahol, vagy tudnám csak, ki az ura ennek, az a szerencsétlen marha, maid mon­danék néki valamit! Mondta erre a leány: — Azt bizony jól is tenné, mert bi­zony engem sem hagyott aludni egész éjszaka. Es hát így végződék ott ez a dolog. Az öngyilkos szarvasbika Nem hiszem, hogy lenne vadász, vagy erdész a Csallóközben, aki ne ismerné Fiedler lóska bácsit, aki 40 éve él egy nádfödeles vadászházban. Itt nőtt fel Józsi bácsi, élte le az éle­tét, s talán ott is teszi le a garast. Ha találkozom vele, kedélyes, „har­­csabajuszos“ arcáról eszembe jut fia­talságom sok-sok vadászélménye, s ve­le mintha a gyermekkorom is vissza­térne. Nagy tisztelet és szeretet övezi Józsi bácsit, de meg is érdemli, hisz senki sem ismeri ügy az erdőket és vizeket, halakat, állatokat mint ő. Né­ma tanúja ennek az a sok-sok trófea, amit őriz, no meg az a sok élmény, amit néha baráti körben elmesél. Ne­kem a múltkor elmondott egyet, ami ritkaságszámba megy. — Tudod, az úgy volt — kezdte jel­lemző, vidám, rekedtes hangján —, hogy már évek óta kísértett az erdőn egy kapitális szarvasbika. Akik látták — erdei emberek, favágók, halászok, gombaszedők — esküdöztek, hogy olyan agancsa van, mint egy galago­nyabokor. Ravasz lehetett a mi bi­kánk, mert csak puskátlan embernek mutatta magát és csak tilalmi időben. Ősszel mintha elnyelte volna a föld, úgy eltűnt a bőgő bikák közt. Aztán egyszer mégiscsak megleltem az öreg bikát. Késő ősszel szarvastehénre haj­tottunk az erdőn, és a kutyáktól űzve már messziről nagy recsegéssel köze­ledett valami az én leshelyem felé. Egy kis tisztás volt előttem, azon kel­lett áthaladnia. Pár pillanat múlva át is rohant a tisztáson egy szarvastehén. Odadurrantottam neki. Nagy robajjal zuhant bele a sűrűbe. — No ez meg­volt — gondoltam magamban. Ilyen­kor szokott az embei egy nagyot szippantani a jó hűvös őszi levegőből, esetleg rágyújtani egy cigarettára. Egyrészt azért, hogy az idegeit nyug­tassa, másrészt, hogy időt adjon a vadnak a kimúlásra, ha esetleg súlyo­san megsebesült. Meg aztán az igazi vadász nem rohan rögtön az elejtett vadhoz, hagyja csendben kimúlni. Hadd búcsúzzék el illően az élettől. — A cigaretta elfogyott, meg a tü­relem is ... — kacsintott rám az öreg vadász — és lassan, óvatosan megin­dultam a sűrű felé, ahol a tehén ösz­­szerogyott. S ahogy megkerültem egy bokrot, hát majd hanyatt estem a meglepetéstől. Vagy harminc méterre tőlem, a vérben fekvő tehén mellett, ott állt egy hatalmas szarvasbika. Mint egy kísértet! Azonnal láttam, hogy ez a „nagy“ bika lehet, hisz, egy pillanat alatt megszámoltam az agan­csát. „Páratlan tizenhatos“ volt. A meglepetéstől, meg kicsit az ijedelem­től is földbegyökerezett a lábam, és a puskát sem tudtam a váltamhoz emel­ni. Csak néztem, hogy mi történik. Az öreg bika lehajtotta koronás fejét a tehénhez, végigszagolgatta, s csende­sen mordult egyet. Talán Így vett hü­lfe elhiszed... Ne hidd hogy szótlan aki néma s megvert úton jár KI szótlan néma mozdulása s nem repíti a vágy Ne hidd a szó értelem virág kakkuk-fű víz csút élete pírjától. Ahogy felemelte a fejét, meglátott engem, és egy hatal­mas ugrással belevetette magát a sű­rűbe. Párat ugrott, aztán egy nagy zuhanást hallottam és csend lett. De olyan csend, hogy még a cinkék csi­pogását is meghallottam, sőt azt is, hogy nem messze tőlem egy sündisznó matat az avarban. — Mit gondolsz, mi történt? — kér­dezte az öreg izgatottan. — Először én sem tudtam, csak amikor óvatosan belopakodtam a sűrűbe, akkor láttam meg a tragédiát. Egy nagy csőnk mel­lett ott feküdt a vén bika, törött ge­rinccel, üvegesedő szemmel. Az ugrás­kor nekirohant egy nagy csőnknek és a gerincét törte. — Az én vadászéletembe — fejezte be Jóska bácsi — úgy vonult be ez a kapitális tizenhatos, mint az „öngyil­kos szarvasbika .. .1“ Siposs Ernő Duna pocsolya Ha elhiszed hallgatásom te vagy az ostoba. Ne haragudj Nem tudom milyen volt a kezed simogatott vagy ütött de azt tudom ha megfogtad az eke szarvát fellélegzett a rög. Óvári Péter versei Frederic Joliot-Curie Húsz éve, 1958. augusztus 14-én halt meg a világhfrü Nobel-dfjas atomfizi­kus, a haladó tudományos világ kima­gasló alakja és a Béke-világtanács elnöke. Apja is lelkes híve volt a párizsi kommünnek. A fiatal Joliot-Curie így korán ösztönzést kapott már otthon, a családi körben, a társadalmi, poli­tikai kérdések irán­ti érdeklődésre. Pá­rizsban, egyetemi tanulmányai köz­ben, ismerkedett meg a híres fran­cia fizikussal, Paul Langevinnel, aki igen nagy hatással volt szakmai fejlő­désére, s ugyanak­kor támogatta tu­dományos célkitű­zéseiben, harcostársa volt a politikai küzdelmekben is. Tanulmányai befe­jeztével mérnökként dolgozott egy luxemburgi kohóüzemben, ahol — mint a későbbi megnyilatkozások mu­tatják — mély hatást gyakorolt rá a munkáskörnyezet. Tudományos munkássága a legszo­rosabban összeforrott korunk egyik nagy felfedezésének, az atommagban rejlő energia felszabadításának és bé­kés célokra való felhasználásának ki­munkálásával. „A neutron felfedezése jelzi az egyik legfontosabb mérföldkövet az atommagban rejlő energia felszabadí­tásához vezető úton“ — írja Joliot- Curie. Bebizonyosodott, hogy a kis atomsúlyú elemeknek a sugarakkal történő bombázása során keletkező igen nagy áthatoló képességű sugár­zás atommagokat szakíthat ki. „A neutron felfedezése — folytatja Joliot-Curie — három kísérletsorozat eredménye, amelyek közül mindegyik az utána következőnek logikus előfel­tétele volt.“ Ezeket a kísérleteket há­rom különböző országban végezték el. Az első kísérlet Bothe és Becker ne­véhez, a második kísérlet Iréné Curie és Joliot-Curie nevéhez, míg a harma­dik kísérlet Chadwig nevéhez fűződik. „Chadwig fedezte fel a neutront, ml. után megismerte Joliot-Curie-ék Wil­­son-kamra felvételeit. Frederic Joliot-Curie-t nagy jelentő­ségű kutatásaiért 1935. december 12-én Nobel-díjjal tüntették ki. 1938- ben jelentést küldött a Francia Akadé­miának a kutatások eredményeiről, majd ezt követően 1940-ben megkapta Norvégiából a további kísérletekhez szükséges nehézvizet, mely abban az időben csaknem az egész világ nehéz­­vízkészletét jelentette. A fasiszta Né­metország agressziója véget vetett a nagyszerű kísérleteknek. A háború idején nem folytathatta a munkát, minden erejét a fasiszta megszállók elleni küzdelem kötötte le. 1944-ben új korszak kezdődött. A Tudományos Kutatások Nemzetközi Központjának igazgatója lett. 1948. de­cember 15-én Chatillonban megindult a ZOE, az első francia atomreaktor. A ZOE görög szó, a jelentése: élet. Joliot-Curie-ék ezzel Is a felhasználás békés célját fejezték ki. A francia atomreaktor létesítésével természete­sen megszűnt az amerikai atommono­­pólium is. 1949-ben, mint a béke-világmozga­­lom egyik kezdeményezőjét, megvá­lasztották a Béke-világtanács elnöké­nek. Többször is feltette magában a kérdést: „Az én dolgom-e, hogy beszé­deket tartsak, kongresszusokra utaz­zam?" Azonnal válaszolt is rá: „Ha azt akarom, hogy a tudomány fenn­maradjon, hogy a fiatalok holnap jobb körülmények között folytathassák a munkát, mint mi, olyan társadalmat kell építeni, ahol érdeme szerint be­csülik a tudományt, ahol lehetetlen, sőt el sem képzelhető a háború. Sen­kire sem háríthatom át, amit köteles­ségemnek tartok, végeredményben a tudományért harcolok.“ 1958. augusztus 14-én megtudta a világ, hogy Frederic Joliot-Curie, a század egyik legnagyobb tudósa, a tiszta, igaz ember meghalt, akinek a neve a tudományért és a békéért ví­vott harcot jelképezi. A nagy tudós a francia atommáglya atyja volt, aki az atom felhasználását a békés élet szol­gálatába akarta állítani! rp. Leoš Janáček ötven évvel ezelőtt, 1928. augusztus 12-én halt meg a kiváló cseh zeneszer­ző, aki életének nagy részét Brnóban töltötte. Ott dolgozott, tanított a kon­zervatóriumban s vezényelte a filhar­monikusokat. Színpadi műveit is job­bára Brnóban mutatták be. Róla ne­vezték el a város operaházát, hazánk második nagy dalszínházát. Luhačovi­ce, ahová gyakran ellátogatott, szob­rot állított emlékére a díszparkban. Janáček tanulmányait Prágában, Lipcsében és Bécsben végezte. Csak hatvankét éves korában, operája, a Jenufa prágai bemutatója után, vált ismertté hazájában. Az 1918-as bécsi premiert követően pedig a nemzetközi zeneértők is felfigyeltek tehetségére. A második világháború után a bécsi Universal Edition zeneműkiadó cég felfigyelt munkásságára és szerződést kötött vele. Csak akkor tudott igazán ezzel a művével, a Jenufával, külföldi színpadra kerülni. Janáček már közel járt a hetvenhez — hazájában ünne­pelt zenész — amikor az operaszínpa­dok, Bécs, Berlin, Lipcse s más váro­sok színházai sorra jelentkeztek az előadási jogért. Így a Budapesti Álla­mi Operaház is. Janáček művészetének forrása a morva népzene. Alapvető drámai vé­nája a színpadi zenében találta meg természetes kifejezési formáját. Szíve­sen, otthonosan komponált a falusiak zenéjét közvetlenül idéző énekhangra. Operatémának a parasztdráma ragad­ta meg a századfordulón Janáček fi-Ne haragudj, hogy a termőföld alatt már nincs jogod de tudom ha élnél ugyanaz volnál mint az életed. Keressed... Reggelente a zord fagyok faggatóra fognak, csípős nyelvvel ostromolnak, nyugalmat nem hagynak. Elindultál fagyos rögön, járhatatlan úton, töprengeni nincsen időd már a nyárutókon. gyeimét. Janáček a morva népdalok gyűjtője is volt. A nevelt lány, a ké­sőbbi Jenufa szüzséjéből népi ihletésű remekművet komponált. Valódi nép­zene szövi át a történetet, s így lett a Jenufáből az egyik legremekebb cseh zenedráma, amelyben újítás az emberi beszéd lejtésének természetes ének­­beszédben való megformálása. Janáček a modern opera egyik úttö­rője, mestere. Kilenc dalműve közül a Jenufa az egyik legremekebb cseh ze­nedráma, 1894-től 1904-ig készült. Is­mertebb operái még a Kátja Kabanova és a Makropolusz-ügy. Nagyszerű munka a Tarasz Bulba zenekari rap­szódia és az Ószláv mise. 1926-ban, 72 éves korában fejezte be a Szimfonlet­­táját. E kompozícióban az ünnepi har­sonák derűs, népies motlviumokkal, népdalszerű hangvétellel, sóhajos vá­gyakozással váltakoznak. A befejezés a nép és a történelem hangjának egy­­becsendülése: diadalzene. Janáček évtizedeken át tervszerűen, kitartóan dolgozott. Tudatosan formál­ta az új zenét. A minta nélküli muzsi­kának előbb valóságos tankönyvét írta meg, s csak azután próbálta elképze­léseit a gyakorlatban is megvalósítani. Cseh Muszorgszkijnak, sőt Bartóknak nevezték. Okkal. Muszorgszkij módján ő is kialakította hazájában a műzené­nek a népies hanglejtésből és ritmus­ból származtatott dallambeszédét, né­pies deklamáclóját. És Bartók módján Janáček is a modern zene klasszikusa lett. Maga is gyűjtött, kiadott, feldol­gozott morva népdalokat. Utolsó ope­rája, A holtak házából, csonkán ma­radt. A mester 1928. augusztus 12-én halt meg Ostravám Janáček Bratislavában is járt, elő­ször a Kátja Kabanova című opera fő­próbáján és premierjén, majd 1925-ben egy koncerten vett részt, ahol főleg az 6 műveit adták elő. Janáček zongo­raműveinek első szlovák interpretálója Anna Kafendová volt, később Klára Havlíková majd Eugen Suchoft. Janá­ček bratislaval látogatása alkalmával megtekintette a szép öreg várost, a Duna-partot, a várat, amelyek annyira megnyerték tetszését, hogy egynéhány későbbi kompozíciójában inspiráló ha­tással is voltak ezek a kedves brati­­slavai emlékek. rp.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents