Szabad Földműves, 1978. január-június (29. évfolyam, 1-25. szám)

1978-02-04 / 5. szám

1978. február 4.

SZABAD FÖLDMŰVES,

7

~Ó n és a vőlegényem, Vittorio, kitaláltunk egy játékot. Csak magunknak: a közhely-vadászatot. így kezdődött. Egy napon Vittorio azt mondta:

— Hiába, csak egy anya érthet meg bizonyos dolgokat.

Nem tudom, miért, hirtelen felcsattantam:

— Ez közhely.

— Miért volna közhely?'

— Gondolj egy pillanatra arra a te hülye anyádra', aztán mondd meg, ntncs-e igazam.

—- De én nem a saját anyámról beszéltem.

— Mindegy. Ha nincs valamiről semmi olyan mondanivalód, amiről biztos vagy, hogy eredeti, jobb, ha nem mondasz semmit.

— Inkább hallgassak?

— Ne hallgass. De igyekezz teljesen jelentéktelen dolgokról beszélni.

— Például.

— Tudom is én: ma csütörtök van; az ég kék; hideg van; délután öt óra van.

— Értem. De bizonyos vagy benne, hogy te sohasem beszélsz közhelyekben?

— Egyáltalán nem. Egyébként fel szólítalak, hogy mindig lapíts ki, va lahányszor közhely szalad ki a szá mon.

így kezdődött a játék. Eleinte Vit torio állt rosszabbul. Már csak azért is, mivel mind a ketten ugyanabban a minisztériumban dolgoztunk, és én három egyetemi évvel, amelyet az irodalmi fakultáson töltöttem, előnyben vagyok vele szemben: nekem a nyelvi problémákhoz kifinomodott a hallásom. Mint a nyári legyek azokon a gumírozott papírcsíkokon, amelyeket mostanság a vidéki trafikokban használnak, a közhelyek és az előregyártott mondatok úgy tapadtak rajokban Vittorio beszédéhez. Nem győztem rajtakapni: „Állfl: kispolgári kifejezés. Vigyázz: vezércikk-ízű jelszó. Ojra visszaestél: sznobtsztikusnagyvilági beszédmodor. Na már megint: bürokrata nyelvezet, faj, jaj: politikai zsargon-formula.“ Elkeseredve ettől az akadályversennyé változott beszélgetéstől, végül is Vittorio követte a tanácsomat, és mindinkább funkcionális mondatokkal fejezte ki magát. A velem folytatott beszélgetése így efféle mondatok sorozatává vált: „Ma csütörtök van. Az ég kék. Hideg van. Délután öt óra van.“ Unatkoztam, de nem tehettem szemrehányást neki, mert én „terrorizáltam* öt, én kezdeményeztem, hogy a beszédét egy sereg jelentéktelen állításra korlátozza. Így ment ez egy Ideig, aztán megértettem, hogy Vittorio, amíg közhelyekkel fejezte ki magát, ügy látszott, mintha szeretne engem, most pedig, mióta funkctonállsan beszél, ki tudja miért, egyre hidegebb és távolibb lesz. Egy szép napon aztán r.em bírtam legyőzni magamban a sötét. féltékenységet, ami kínzott, és azt mondtam neki:

— Ide hallgass. A te szívedet egy másik nő bitorolja.

— Most ki beszél közhelyekben?

— Lehet, hogy közhely, de ez az igazság.

— Miféle igazság? A sanremói dalfesztiválon hangzanak el ilyesfajta igazságok. f

— Borzasztó banális.

— Vittorio, felelj erre a kérdésre: Képes vagy még emberi melegségre, vagy a szíved már teljesen léggé vált?

— Ponyva.

— Vittorio ne tréfálj: számomra ez élet vagy halál kérdése.

— Romantikus vagy.

— Vittorio, valid be: te tudat alatt gyűlölsz engem.

— Érzelgős pszlchologtzálás.

— Vittorio, ne taszíts a kétségbeesésbe.

— Melodramatikus.

— A végén még valami meggondolanságra ragadtatom el magam.

— A bűnügyi krónika zsurnalisztastílusa.

Bosszút állt. Ettől a -naptól kezdve mindinkább elvesztettem á talajt a lábam alól; és többé nem is tértem magamhoz. Igen, mert miután még néhány hónapig kíméletlenül gyomláltam a stílusát, egyszerre csak rá-ALBERTO MORAVIA:

jöttem, hogy én is rabja vagyok a közhelyeknek. A különbség közte és köztem csak abban volt, hogy nála a közhelyek a közéletre vonatkoztak: politikára, társadalomra, kultúrára, munkára. Ezzel szemben nálam a magánéletre, vagy ahogyan közhelyesen, szokványosán mondani szokás: a szívügyekre. Nem volt kétséges: amint szerelemről beszéltünk, nemcsak hogy úgy fűztem a legkészebb, a legcsépeltebb frázisokat, egyiket a másik után, mint a gyöngyszemeket, de még ezek a csinált mondatok tetszettek is nekem, magamra ismertem bennük, s a kifejezés pillanatában egyenesen a legmegalapozottabban valódiaknak éreztem őket.

Egyikén ezeknek a kétségbeesett estéknek elhatároztam, hogy döntésre viszem a dolgot. Vittortonak válaszolnia kell: vagy én... vagy az a nő, aki kétségkívül már-már elfoglalja a helyemet a szivében. Nálam van a lakásának a kulcsa, beosontam hozzá, leültem a nappalijában, Este volt, nem gyújtottam villanyt, azt gondoltam, ha belép, úgy talál rám Ä félhomályban, mint egy hallgatag és mozdulatlan kísérteire, mint arra a kísértetre, aki voltam számára, és aki tudtam, hogy ezentúl nem leszek többé. Erre a gondolatra hevesen sírva fakadtam, sajnáltam is magam, meg dühös is voltam, mert ez alkalommal sem fogom kikerülni a ponyvák stílusát. Azután arra gondoltam, ha a szerelem — amint látszik — arra van ítélve, hogy konvencionális legyen, kárpótlásképpen a tett nem lehet konvencionális semmi esetre sem, amennyiben közvetlenül az érzelem mélységéből fakad. A szavakat bárki képes kimondani. Ám kevesen cselekszenek, és mindenki csak a maga módján. De mifajta cselekvés legyen ez? Zokogva, a már sűrű homályban, azt gondoltam magamban, hogy az öngyilkosság lenne az egyedüli tett, ami megfelelne annak a helyzetnek, amiben vagyok. Igen, csak ha megölöm magam, tudom bebizonyítani Vittoriónak, de saját magamnak is, hogy az én szerelmem, ha közhelyekkel fejezte is ki magát, mégiscsak őszinte és valódi. Pontosabban, mivel a célom nem az volt, hogy meghaljak, hanem hogy meggyőzzek, meg kell elégednem az öngyilkosság kísérletével. De komolyan kell megkísérelnem, mtnden fenntartás nélkül. Olyan komolysággal, amely a negyven napon belül gyógyuló gyomormosásig, lábtörésig, pisztolylövésig terjed.

Már jó ideje felkészültem erre a lehetőségre. A táskámban volt a revolverem és egy tubus altatószer. Először is, még mindig a sötétben ülve, megragadtam a kis rövid, súlyos pisztolyt, és a szívem alá, a bordámnak szegeztem. Képzeletbeli szememmel azonnal látam magamat hanyatt fekve, a blúzom csupa vér, kezemben még mindig a revolver. De voltak bizonyos kellemetlenségek: először is annak a veszélye, hogy a vérveszteségtől meghalok, ha Vittorio, amint szokott, késlekedne. Másodszor, ki biztosít arról, hogy ahová a pisztolycsövet irányítottam, nem valami életfontosságú szerv. Visszatettem a pisztolyt a táskámba, és méa mindig a sötétben mesterkedve, elővettem a tubust az altatókkal, tapogatózva kiöntöttem az asztalkán levő kancsóból a vizet eou pohárba, lecsavartam a tubus fedelét... De akkor ráiöttem, hoay enváltnián nem tudom, mennyi a halálos dózis, és mennyi, mondjuk az. ami csak elkábít. Eayszóval — a tubus csatlakozott a pisztolyhoz a táskám mélyén. Főben a pillanatban a bejárat felől hallani lehetett, hogy nyílik az ajtó.

Vittorßo. mert ő volt az. bekukkantott az előszobábóla lény kissé rám esett; ő meglátott, és meglepetten felkiáltott:

— Te vnay az? Ugyan, mit csinálsz itt a sötétben?

Síri hanaon válaszoltam, akárcsak valami kísértet:

— Vittorio, ez így nem mehet tovább.

— Előreayártott frázisok.

— Vittorio, az én életem már nem élet.

— Közhely.

— Vittorio, Isten veled, az én vérem a fejedre hull vissza.

Felálltam, eauenesen a fürdőszobába mentem, kulcsra zártam az attőt, felayúltottam a villanyt. Az ablak ki volt tárva, a második emeleten voltunk, szerettem volna levetni magam: tudtam, ha talpra esem, eay virágágyra zuhanok, és legrosszabb esetben a lábamat törhetem csak ki. Az iskolában rúduaró bajnok voltam, ehhez értettem. Könnyáztatta arccal az ablakhoz léptem, klhafoltom. hogy felmérjem a magasságot. Ekkor, éppen abban a pillanatban, amikor kt akartam ugrani, az ablakpárkány márványán meapiUantottam egu képeslapot, amelyben képregények voltak. Bizonyára Vittorio szobalánya, akt, mint tudtam, falta ezeket, haouta ott. De тара Vittorio is bevallotta nekem eayszer, hogy a képreaény az ő naau, bár titkolt és szégyenteUes szenvedélye. A borítólapon egy fénykép volt. A hősnő, szép barna, jól fésült, lány, ablakpárkányon áll, és szájából a kővetkező ponuvaízű monda* hanoiik el: „lsen veled, gondolj néha rám.“ A lány mögött, a nyitott ajtóban riadt fiatalember képe. A fiú így szól: „Gilda, az Isten szerelmére, mit teszel, meaőrültél?" Csak egy plllanatia tartott, az a pillanat azonban, mint mondani szokás, eay egész élet perspektíváját ölelte fel. Azután leléptem a párkányról, és nem törődve azzal, hogy Vittorio az ajtón döröm bői. a tükör elé álltam és belenéztem Szóval — aondoltam — méa a legmé lg ebben át érzett és legvalódibb csele kedet is végül nem egyéb, csak paró dia: a leaőszíntébb halálvágy is né! külözi a hitelességet. Néhány plllana tig vártam, aztán kinyitottam az aj tót: a felindult Vittorio majdnem rám zuhant. En pedig azt mondtam;

— Vége a játéknak.

— Milyen játéknak?

— A közhelyek játékának. Ezentúl úgy beszélünk, ahogy jön, és úgy is cselekszünk.

Tél a parkban.

Jubiláló színházunk a néző szemével

Sokféle kultúrhőz van az országban. Van kicsi és van nagy, luxuskivitelű és egyszerű, {él működű és csöndes, mert nincs benne tevékenység. A Csenkei művelődési húz szép is. tágas is, s élénk kulturális élet zajlik benne. Az épület maga kevés volna lelkes, hozzáérte kultúrmunkás nélkül. Csenkén azonban — a sok adottság mellett — hozzáértő szakember vezeti a kultúra házát, Kurda J ú z s ef személyében.

Fiatalember, s már színes életrajzzal dicsekedhet. Helybeli születésű, a

HEVES A

MATES

A Magas-Tátrában télen is kellemes az üdülés.

somorjai gimnáziumban érettségizett. A Prágai Károly Egyetem orvosi fakultásán kezdett tanulni, de mindig is a népnevelő munka vonzotta. Búcsút mondott Prágának, s inkább vállalta a katonaságot, minthogy rossz orvos váljék belőle. A határőrség politikai osztályán dolgozott, s a politikai munka mellett részt vett a kulturális élet irányításában is. Zenekarokat szervezett, énekkart vezetett, színjátszókat toborzott.

Kérdés: Engedjen meg egy indiszkrét kérdést. Két ilyen, fiatalokat vonzó pályát is otthagyott. Miért tette?

Felelet: Nagyon egyszerű a válasz. Katonaságom ideje alatt tölépült a csenkei művelődési ház, s a szövetkezet vezetősége abban a megtiszteltetésben részesített, hogy megkért, vállaljam el a vezetését. Ürömmel vállaltam, hazajöttem. Végre azt csinálhattam, amire hivatást éreztem.

Kérdés: Hogy kezdődött kulturális működése Csenkén?

Felelet: Éreztem a bizalmat, s a hitet, hogy egy ilyen kis községben is lehet jól működő kultűrház. Ez volt eleinte a legfőbb serkentőm.

Működésünk alatt rengeteg esemény zajlott le nálunk. Kétszer is fellépett az Ifjú Szívek és a Szőttes, s mindig zsúfolt ház előtt. A Magyar Tanítók Központi Énekkarának fergeteges sikere volt nálunk. Aztán itt tartották a „Tavaszi Szél“ körzeti döntőjét. Rossulkové érdemes művésznő kerámiáinak gyűjteményes kiállítása, Báčik Emil akadémiai festő tárlata, Almási Róbert kiállítása — ezek a rendezvények mind azt példázzák, hogy a falusi ember is hozzáférhet a legigényesebb kultúrához.

Kérdés: És a MATESZ? Tólük mit láthattak a csenkeiek?

Felelet: Dicséret illeti a szervezési osztályukat. Nagy Laci mindig felkeres, ba valami jó darabot tud ajánlani számunkra, s mi örömmel látjuk őket. Emlékezetes marad fán Solovič Meridiánja, vagy az „Ezüst jaguár“. A Solovič darab harmadik részét is nagy érdeklődéssel várja a közönség. Az „Aranyesőt“ föltétlenül el kell hoznia ide is a MATESZ-nak. A „Ténye“, a „Cigány“ is telt ház előtt szerepelt nálunk, vagy hadd említsem a Thália színpadtól az „Apróhirdetést“, vagy Szakonyi „Adáshibá“-ját.

Kérdés: S mit szeretnének ezentúl látni?

Felelet: Mindent, ami jó, nevelő és szórakoztató. De lenne egy kérésem: no feledkezzen meg a színház az ifjúságról sem! A „Légy jó mindhalálig“ra a három szomszédos iskola is eljött hozzánk, s jó tanulságul szolgált az előadás. Sőt, a legkisebbeknek ie elkelne valami mesejáték időnként, hisz ők lesznek majdani felnőtt nézőink. Már most meg kell szerettetni velük a szlnbázat.

Kérdés: Személyes tapasztalatai a színházzal...

Felelet: Diákkoromban én Is szerepeltem Somarján, de szfnész azért nem lennék. Sok színhőzl élményben volt részem, hisz nagyon szeretem ezt a műfajt. A határőrségnél is szakítottam rá időt mindig, hogy vagy Plzefiben, vagy Kartové Vary-ban, Mariánské Lázne-ban meg-raegnézzek egy jó előadást.

Kérdés: Van esetleg személyes barátja is a MATESZ színészei közőtt7

Felelet: Igen. Holocsy Pistával

együtt jártam alapiskolába. Már akkor, gyerekkorában is megvolt benne a színészvér. Emlékszem, mennyit szervezett, játszottunk is, ahol csak lehetett. Egy humoros esetre is emlékszem. Holocsy Pista és Németh Imre (aki jelenleg dz Ifjú Szívek szólistája) egy ízben zenekart szervezett. Nagy sikerrel szerepelt a hangzatos Fortuna a környéken. Egyik este egy kis kultúrházban léptek fel, ahol elég gyöngécske volt a felszerelés, s így a rövid kábel és alacsony mikrofon miatt Pistának görnyedt testtartásban kellett énekelnie. Meg Is szúlta agy idős bácsi: Szépen énekelt ez a Pista gyerek, csak ne görnyedezett volna közben, mint egy nyavaiyatörős...

Kérdés: Végezetül tolmácsolna valami üzenetet a jubiláló MATESZ-nak?

Felelet: Nagyon jól esett elbeszélgetni ezekről a dolgokról. A MATESZ- nak a magam és a közönség nevében további sok sikert kívánok.

A beszélgetést köszöni: Siposs Ernő