Szabad Földműves, 1978. január-június (29. évfolyam, 1-25. szám)
1978-01-21 / 3. szám
A lúdtenyésztési tudnivalókról - dióhéjban lius végén már értékesíthetők. Manapság a takarmányozás okoz legtöbb gondot a tenyészt tőknek. Közismert tény, hogy a jövedelmező lúdtartás egyik legfontosabb feltétele a legelő. Ezt viszont már csak igen kevesen tudják biztosítani állataik számára, ezért költségesebb a lúdtartás, mint valuha volt. A legelőre járó állatok a nyári hónapokban maguk keresik meg a táplálékukat s csak aludni járnak haza. A kifutóban tartott ludakról viszont a tenyésztőnek kell gondoskodnia. S ha nem tud elegendő zöldet biztosítani az állatoknak, akkor ugyancsak sok szemes takarmány vagy korpa fogy el már a nyár folyamán. A téli takarmányozás általában költségesebb, mint a nyári. Főleg akkor, ha nem gondoskodunk idejében a téli eleség bekészítéséről. Eleink télen-nyáron tiszta, száraz, szükség szerint almozott szálláson tartották és kiadósán takarmányozták a ludakat. A téli hónapokban reggel általában kevés korpával vagy darával kevert főtt tököt, burgonyát vagy takarmányrépát adtak a* állatoknak. Többen hangoztatták, hogy a korpával vagy darával kevert lucernatörmelék é* polyva (forrázva) Is igen jó lúdtakarmány. Este zabot, árpát, kukoricát vagy ezek keverékét tették az állatok elé. A tiszta ivóvíz szinte soha nem hiányzott az állatok elől. A tenyészállatoknak januárban csírázott árpával kedveskedtek, ezzel Is serkentve a ludak nemi aktivitását. Kntosko László mérnök iQombaegyetem mindenkinek A gomba fejlődéséhez aránylag sok nedvessségre van szükség. Érthető ez, hiszen a gomba teste nyolcvan-kílencven százalék vizet tartalmaz. Ebből következik, hogy a legtöbb gomba a csapadékos nyári és őszi hónapokban terem, de némely fajok télen és kora tavasszal is megtalálhatók. Csapadékos időben az őszi gombák általában tömegestől bújnak elő a földből, ám akadnak gombaszegény esztendők is. Ismerünk melegkedvelő (császárgomba, királyvargánya, sárga rókagomba) és hűvösebb időjárást szerető (laskagomba, lila pereszke. gyűrűs tölcsérgomba) gombafajokat. Némely gombák a meszes talajt kedvelik, más fajok meg nem tűrik az ilyen talajt. A legtöbb gomba a gyengén savanyú televénytalajt kedveli. A termőtest növekedésének gyorsasága fajonként változó s elsősorban az uralkodó hőmérséklettől függ. A legjobb gombatermő területek általában az avarral takart, jó nedvességtartó erdei talajok, a mélyebb fekvésű, tágas völgyek, a ligetes erdők, erdőszélek, a nedves, de nem túl vizenyős rétek és legelők. Minden gombatermő területnek megvan a sajátos gombaflórája. Kizárólag fenyvesekben terem például a rizike, a fenyőpereszke és a fenyőtinóru. A tölgyesek, a bükkösök és a vegyes erdők gombavilága rendkívül változatos és gazdag. Itt terem a gyilkos galóca, a császárgomba, a nagy őzlábgom-Mikor, hol és hogyan gyűjtsük a gombát? ba, a vargánya, a királyvargánya, sok galambgomba stb. Az akücerdőkben elsősorban őzlábgomba és csiperke található, Az érdesnyelű tinóruk a nyárfaligeteket kedvelik. A gyertyánosokban általában kevés gomba terem. Réteken, legelőkön találjuk a kerti csiperkét, a szegfűgombát, az ördögszekérgombát, a kucsmagombákat, a pöffetegrfket, valamint a parlagi tölcsérgombát. A legtöbb gomba kiadós esők után található, mégsem tanácsos ilyenkor gombázni, mert a sok nedvessséget tartalmazó termés könnyen romlik. A meleg déli vagy délutáni órákban gyűjtött gomba is hamar tönkremegy. A gombát enyhe csavargatással, jobbra-balra mozgatva emeljük ki a talajból, és a tönk tövéről eltávolítjuk a földes részt. Étkezési célra mindig ép és egészséges gombát gyűjtünk, a kukacos vagy csigarágta gombát nem tesszük a kosárba! Né gyűjtsük össze a fagyott, vízzel átitatott, elöregedett vagy fonnyadt gombákat se. A gombát lehetőleg falra akasztható, lapos fenekű kosárba szedjük, mert ebben nem nyomódik, nem törik össze és nem fülled be. A gombamérgezések elkerülése érdekében tartsuk be a következőket: csak biztosan ismert gombát gyújtsunk, s ha lehet, a gyűjtött gombát szakértővel ellenőriztessük; csak fejlett, de nem túl idős gombát szedjünk föl, mert a fejletlen gombák könnyen összetéveszthetők, az idősek pedig hamar romlanak; a gombát azonnal használjuk föl vagy száraz, szellős, hűvös helyen terítsük el; állott gombaételt ne fogyasszunk, mert mérgező lehet; némely gombafajok csak forrázás után fogyasztliatók vagy legalábbis hosszabb ideig tartő főzést igényelnek (pl. a gyűrűs tölcsérgomba, változékony tinóru); fehérlemezű, galléros gombát tilos fogyasztani! tei csak hat óra múlva jelentkeznek, akkor a hánytatás vagy hashajtás tilos, ellenben azonnal orvoshoz kell fordulni. A valóban mérges gombák száma nem túl nagy, életveszélyes mérgezést okozó gomba pedig alig néhány akad (párducgalóca, parlagi tölcsérgomba, téglavörös és kerti susulyka, nagy döggomba, redős papsapkagomba). A legveszedelmesebb, legtöbb mérgezéses megbetegedést — és mondjuk ki őszintén: a legtöbb halálos kimenetelű gombamérgezést — a közönséges gyilkos galóca vagy annak fehér színű változata okozza. Ezért ezt a gombát mindenkinek ismernie kell! A következő fejezetijén szólunk róla. Tasnádi Gábor mérnök Az éghajlati tényezőkön (hő-, csapadék és fényviszonyok stb.) kívül a gyümölcstermesztés eredményességét a talaj milyensége, elsősorban a talaj kémhatása befolyásolja nagy mértékben. A talaj kémhatását pH-számokban (hidrogénionkoncentráció) fejezzük ki. A hidrogénion-koncentráció szerint a gyakorlatban savanyú (pH 4,5—6,5), semleges (pH 6,6—7,2) és lúgos (pH 7,3 fölött) kémhatású talajokat különböztetünk meg. A talaj kémhatása jelentősen ■lefolyásul ja a tápanyagfelvételt. A kis pH-érték (savanyú talaj) az anion-felvételnek kedvez, a nagyobb pH-érték (lúgos talaj) viszont inkább a kation-felvételt segíti. Itt kell megemlíteni, hogy a talaj kémhatása nagy mértékben befolyásolja a Különféle makro- és mikroelemek oldhatóságát is. Lúgos kémhatású talajban példán! a foszforsav, a vas és a mangán vízben nem oldható kötésbe lép, ami a nevezett elemek viszonylagos hiányát okozza. A vas esetében ilyenkor klarózist tapasztalunk. Kis pH- érték esetén a növényekre károsan ható alumínium-ionok disszociálnak túl nagy mértékben (disszociáció — kémiai átalakulás; a szerk. megjegyzése), és ez ugyancsak a növények számára nélkülözhetetlen foszfor megkötéséhez vezethet. S ez viszont hiányos beporzást eredményez. A hidrogénion-koncentráció a talaj fizikai szerkezetére, vízgazdálkodására, valamint a talajlakó mikroorganizmusok szaporodására is hatással vau. A lentiek ismeretében Kimondhatjuk — a talaj kémhatása a gyümölcstermesztés eredményességét befolyásoló legfontosabb tényezők egyike. A hazánkban elterjedten termelt gyümölcsfajok többsége a közömbös, semleges kémhatású talajokat kedveli. Persze nem ritkaság, hogy az optimális hidrogénion-koncentrációval szembeni igény valamely irányban eltolódik. Nagy általánosságban azt mondhatjuk, hogy a gyümölcsfák bizonyos pH-értékek között még kielégítően fejlődnek. A szakirodalom szerint a körte, a cseresznye, a meggy, a szilva, a dió és a kajszi a pH 6,2—8,2 értékű talajokon díszük a legszebben, ám a legalább pH 5,5 és legfeljebb pH 8,5 értékű talajokon is jól megél. Az almafák valamivel savanyúbb talajt igényelnek. Számunkra az 5,7—8,2 között váltakozó pH-értékű talaj a legideálisabb termőterület (a talajigány néha még fajtán belül is változó). Az eszményinél kicsit savanyúbb, de legfeljebb pH 4,7 értékű talajt aránylag jól tűrik az almafák, de a jelzettnél lúgosabb (pH 8,2 fölött) talajt hamar megunják. Az almafákról tudni kell, hogy a lúgos kémhatású talajokon sokkal hamarább jelentkezik rajtuk a klorózis, mint a többi gyümölcstermő növényeken. A bogyósok közül a ribiszke, a szamóca és a málna a semleges talajt kedveli s a meszezést meghálálja, a köszméte viszont a savanyú kémhatású (pH 4,6—4,8) talajokat részesíti előnyben. Ugyanakkor azt sem árt előre tudni a telepítéskor, hogy a jelzettnél savanyúbb talajokon csak sínylődik, á pH 4,8-nál kevésbé savanyú talajokon viszont aránylag jól megél a köszméte. Az őszibarack fokozottan mészigényes. Legszebben a 6,8 —8,3 pH-értékű talajokon díszük. Ezzel szemben a gesztenye és a birs a mészben szegény talajokat kedveli. Már említettem, hogy a gyümölcsfák többsége aránylag jól tűri az eszményitől kissé eltérő kémhatást. A növények alkalmazkodó képességét szükség esetén ki keli használni, de nem szabad visszaélni vele. Akkor járunk el ésszerűen, ha előbb megállapítjuk a telepítésre kiszemelt terület kémhatását, majd az ismeretek birtokában választjuk meg a helyi adottságoknak legjobban megfelelő gyümölcsfajt és fajtát. Persze a későbbiekben, pédánl a talajművelés és a tápanyagpótlás során is arra kell törekednünk, hogy megőrizzük a termőterületnek a gyümölcsfák számára kedvező kémhatását. A talaj megfelelő kémhatása szerint savas vagy lúgos műtrágyákat használjunk. A kedvező kémhatás megőrzése a legfontosabb feladataink közé tartozik, mivel a nem kívánatos változások ugyancsak kedvezőtlenül befolyásolják a gyümölcsfák növekedését, fejlődését, egészségi állapotának és terméshozamának alakulását. A különböző kémhatású talajokon végzett gyakorlatias kísérletek során megállapítottam például, hogy az őszibarack a nagy hidrogénion-koncentrációjú talaA talaj kémhatása és a gyümölcstermesztés A lúgos talajokon gyakori jelenség a klorózis. (Szokol Erzsébet felvétele) jón gyengébben növekedett és a terméshozam is jelentősen csökkent. Ráadásul igen gyakori jelenség volt a klorózis (levéísárgulás). A kajszifáknál hasonló tüneteket figyeltem meg, az almafák viszont csaknem ugyanolyan bőségesen teremtek, mint másutt. Az elmondottakból is látható, hogy a gazdaságos gyümölcstermelés megalapozásának egyik igen fontos tényezője a talaj kémhatásának Ismerete. A nagyüzemekben és a háztájiban, illetve a kerttelepeken egyaránt úgy irányítsuk a munkát, hogy a gyümölcsfákat a számukra legmegfelelőbb talajba ültessük! Szokol Dezső, Kolárovo Mivel a megfelelő tenyészállatok beszerzése aránylag körülményes és költséges, a háztáji lúdtenyésztök közül még ma is igen sokan természetes módon keltetnek és nevelnek maguknak kislibákat. Ha a tojó jó kotlósnak bizonyul, akkor ez nem okoz különösebb gondot. A szakszerűség azonban döntő tényezőként szerepel, ezért gon- Öolom, nem árt feleleveníteni a keltetés, nevelés és takarmányozás, egyszóval a lúdtenyésztés eredményességét befolyásoló fontosabb tudnivalókat. Kezdjük talán a keltetéssel. Ha kotlóssal költetünk, akkor a tizedik napon lámpázással megvizsgáljuk a tojásokat s a világosakat eltávolítjuk a tojó alól. A tizennegyedik naptól kezdve minden nap enyhén megpermetezzük, majd a huszonhatodik és a huszonhetedik napon meleg vízbe tesszük a tojásokat. A kislibák a huszonnyolcadik napon kelnek. A víz porhanyóvá teszi a tojáshéjat, így a pipéknek éppen csak érinteniük kell a csőrükkel, hogy kipattanjon. Előfordulhat, hogy némely tojások még a huszonkilencedik nap reggelén sem pattannak ki. Ilyenkor a vastagabb végén megfúrjuk, sőt, ha szükségesnek látszik, akár nagyobb nyílást is készíthetünk a tojáson, hogy megmentsük a pipék életét. A víziszárnyasok ugyanis igen könynyén „befúlnak“. elpusztulnak Ne higgyünk a babonákban, mi szerint a mérges gombák főzete megfeketíti az ezüstkanalat, illetve kék színűre festi a hagymát! S ha mégis megtörténik a baj? Ha gombamérgezésre gyanakszunk, azonnal hánytassuk a beteget. Ha a mérgezés tünea tojásban, viszont azt sem árt tudni, hogy annál erősebb és életképesebb utódokat nyerünk, minél több nedvességet biztosítunk számukra a költés idején. Régi hagyomány, hogy a költőfészkek aljára gyeptéglát kell helyezni, mégpedig a földiabdát felfelé fordítva és készítjük. A második heten na sonlóan takarmányozzuk a kis libákat, de ekkor már a kelte téskor üresnek bizonyult tojá sokat Is felhasználhatjuk a apróra vágott csalánból vág salátából és friss teliéntúróbó készült eleség kiegészítésére A harmadik héten adagolt ke szénával letakarva. Igen fontos, hogy az utolsó napokban rendszeresen kiszedjük a kotlós alól a tojáshéjat. A kislibákat az első napon a kotlós alatt hagyjuk s még a második napon sem étetjük őket, hiszen a tojásban felvett tápanyagok kellően ellátják a fiatal szervezetet. A harmadik napon langyos vízzel kevert tejjel itatunk, ami nagyban elősegíti a kislibák gyors fejlődését. Ezt követően egy héten át naponta három ízben etetjük a kislibákat. A keveréket tojásból, apróra vágott csalánból és finom kukoricadarából verék apróra vágott csalánból, főtt burgonyából és árpalisztből készülhet. A kislibákat négy vagy öthetes korukban engedjük ki a szabadba, a harmattól azonban óvjuk, és naponta három-négy ízben eleséggel kínáljuk őket. A keverék főtt burgonyából, zöldségfélékből, zsenge lóheréből stb. készülhet. A kislibák régen is drágák voltak, ezért eleink a már tollasodó kislibáknak mageleségét is adtak, hogy jobban húsosodjanak. A legelőről hazatérő libáknak általában zabot adtak, tíz darabnak egy liternyit. A jól tartott állatok jú-
