Szabad Földműves, 1978. január-június (29. évfolyam, 1-25. szám)

1978-04-22 / 16. szám

íerfl. április 22. SZABAD FÖLDMŰVES, 7 I eres Miska úgy belefe­ledkezett a kapálásba, hogy a gyerek főtt kt ér­te biciklivel, — Apja, gyere már, le­­késed a vonatot! — Mennyi idő van? — kérdezte anélkül, hogy fölegyenesedett volna, s meggyorsította a lépteit, hogy a sor végére érjen. — Hét óra elmúlott, amikor édes­anyám szólt. A sor végéről visszapillantott a ku­koricatáblára, még vagy száz négy­szögöl maradt. A kapát a kerékpár vázára kötötte, s rászólt a gyerekre, aki közben egy ürgelyukra akadt. — Indulási — Ki kéne öntenf azt az ürgét — vélekedett a fia. — Hát öntsd kt. — De honnan hozzak én annyi vi­zet? — Azt te tudod. — De jó szívű vagy, apja, az ürgé­nek dolgozol felesbei Még nem érte jel a nyerget, állva hajtotta az anyja biciklijét. Seres szo­kás szerint maga előtt engedte, s fi­gyelte a szőke fejet. „Még a gondo­latai is olyanok, mint az anyjának, nemcsak a színe“ — jutott eszébe. A felesége éppen kinézett a kapun, hogy jönnek-e már. Ahogy meglátta őket, tüstént befordult az udvarra. — Asztalon a vacsora. — Csak el ne késsekI Nem akartam félbehagyni azt a kis darabot. — Ha késel, ha nem, most már egyél! Vagy minek jöttem be főzni? Ha én is kint maradok, legalább be­fejeztük volna. — De oda vagy azzal a kukoricá­val, egye meg a fene! — fakadt kt Seres a tányér mellett. — Te vállaltad! Ez igaz volt, nem is lehetett vissza­vágni. Seres hát békülékenyebben vá­laszolt: — fó lesz az a disznóknak. — Azokat is én etetem — mondta az utolsó szó jogán az asszony, míg bepakolta a kolbászt, kenyeret, sava­nyúságot az ura aktatáskájába. Ezt mégse lehetett szó nélkül hagyni. — Reggel, mihelyt megjövök, majd én befejezem azt a kapálást! • — Nem is lopja el előled senki! A táskát a kormányra akasztotta, és szó nélkül elindult. A sor végén befordult a kövesútra, csak a kocsmá­nál lassított, mert nagyon jólesett volna neki egy korsó sör. De aztán mégsem állt meg. Nemcsak a sietség miatt, félt, hogy elálmosodik tőle. A házakat elhagyva hűvösebb szel­lő csapta meg a rétről, amint az eper­fák sora közt karikázott, s felélén­kült. Az is eszébe jutott, mivel vág­hatott volna vissza a feleségének: „A kapálást tudom, hogy nem veszed el, de majd a pénznek megtalálod a helyét!" Elmosolyodott amint arra gondolt, milyen mérges képet vágott volna erre az asszony: éppen ezzel lehetett kihozni a sodrából. Nem is bánta, hogy nem felelt így, már a gondolattól helyrebillent a lelki egyenúlya, s ismét elégedett volt ön­magával. „Azért ha szid is, hogy min­dent vállalok, mindenbe belevágok, a haszonnak örül, s jól beosztja.“ A vasúti megálló mögött volt egy fakorlát, amellett álltak a kerékpá­rok. ö is hozzáláncolta a magáét. A többiek már ott várakoztak a hársfa alatt, s a bakterral beszélgettek. Csatlakozbtt hozzájuk. Nem sokan jártak éjszakát műszakba: két nö a szövődébe, egyik a sógora feleségei meg négy férfi. Jobbára legényembe­rek. kettő közülük még katona sem volt. — Na, a sógor már a szomszédasz­­szonynál van — ugratta szokás sze­rint a sógornőjét —, rámbízott, hogy helyettesítsemI — Csak rajta, Miskám, amíg mi is látunk valamitl — mondta a bakter. Ezen mindnyájan jót nevettek, a só­gorasszony hátbavágta Serest, s ráki­áltott a bakterra: — Józsi bácsi egy­szer még kisiklatja a vonatot, mert mindig csak a szoknyákon jár az esze! Közben a vonat is megérkezett. Ép­pen csak annyit időzött, míg felka­paszkodtak a párnás kocsiba; mert egy fél éve mindnyájan arra váltot­ták a bérletet, akik éjszakáztak: ott mindig volt ülőhely. A férfiak elővették a kártyát az egyórás útra, de Seres Miska a sa­roknak fordult: hagyják aludni, csak ott ne felejtsék a vonatban. Alig tudták fölrázni: kinyitotta fé­lig a szemét, de csak annyit mondott, hogy „ráér az a kapálás". s tovább aludt. — Sógor, maga álmában is kapál! — kacagott a sógornője. — Más em­ber jobbat szokott álmodni! — Veled kapáltam, lelkem — ra vaszkodott Seres Miska, szemét 'dör­zsölve, mert semmiképp sem akart helyére állni benne a világ. A „Gallyvető“ mellett vezetett a gyalogösvény a gyárhoz — a kis vas­úti büfét nevezték el így, amelyik a magas töltésen különálló épületben volt. Seres ínyét újból megcsiklandoz­ta a söríz emléke, be is ment, de az­után inkább feketét kért, amit soha­sem szokott. — Ez majd segít! — gondolta. A gyárba így is korán érkezett. Ez volt a legrosszabb az éjszakai mű­szakban: este kilenckor ért be a vo­nat, s reggel csak negyed nyolckor indult visszafelé. Komótosan átöltö­zött, aztán a dohányzóba ballagott. Volt már, aki megelőzte: épp azon nevettek ott, hogy Seres a vonaton álmában is kapált. Erre lépett be. De­rűsen fordultak feléje az arcok, s egyik délutános, aki csak álltában NÉMETH FERENC: dott, hogy a hátralevő sorokat befe­jezze. De akárhogy iparkodott, a kapa nem akart gyorsabban mozogni. „De­­hát így késő lesz“ — kiabálta a fia. Összerezzent. — Késő lesz, Miskám! — kiabált a fülébe Balog bácsi, az egyik kenő, és lenyomta a prés kioldó fogantyúját szép lassan, Seres kezével együtt. Már rakták is be az új lemezeket. Seres meresztgette a szemét, mert minduntalan táncolt előtte a másod­percmutató. Három percet késett, ezt még be lehet hozni. De a berakást gyorsítani kell: a fölső etázsokba még rakták a lemezeket, máris be­nyomta az indítógombot. Az alsó etá­­zsok lassan emelkedni kezdtek, a ke­nők keze fürgén járt, valósággal re­pültek befelé a lemezek. A kapa egy­re gyorsabban mozgott előtte, na még egy sor! valamennyi kukoricáját! Ilyen mar­haságot se csinálok többé ... heengedte a prést. Az egyik kihúzó még nem érkezett vissza, odaugrott, hogy segítsen a társának. „Amíg mo­zogni kell, addig baj nem lehet“ — gondolta, míg sebesen kapkodta kt a forró lemezeket. Barna látta, hogy beállt a kihúzó helyére, ezért oda­ment a vezérlőasztalhoz: — Csak csi­náljad nyugodtan, Miska, majd én föl­­nyomatom! Ha már ott van, gondolta, ki is hordja a lemezeket. Frissen húzta a kocsit, hogy a másik kihúzó rá is ki­áltott: — De jó erőben vagy! S azt is elkapta a lendület, percek alatt végeztek a raktárban. A hűtő­­raktár ajtaja tárva volt, Seres kilé­pett. Hűvös szellő fújdogált a kender­áztató felől, de még annak a bűzével is jólesett. Kisétált a tűzcsaphoz, megengedte a vizet, s alá dugta a fe­jét. Vastag sugárban ömlött a víz a halába, nyakába, folyt be az inge alá, megcsiklandozta a hátát, derekát. Szinte borzongott a hideg víztől, de úgy érezte: megmenekült. Felfrissülve sietett vissza a prés­hez. «CSONTOS VILMOS: — Még három óra — mondta a mű­vezető. Körüljárta már az üzemet, s a bérlapokat írta, de elálmosodott az íróasztal mellett: beszélgetéssel fris­sítette magát. Seressel is eltöltött félórát, közben megnézte a hátsó szivattyút, amelyik eresztette az ola­jat, fölébredt benne a lakatos, s azt mondta: — Ha öt órakor leállnánk, váltásig ki lehetne tisztítani a szi­vattyút. I ÖREG Щ Ш1ШШШ Öreg bakter az éjszaka, Lámpása a csillag fénye, Hajnalonként úgy tér haza, Meggörnyeszti éj-emléke. szívott el egy fél cigarettát, ráhunyo­­rltott: — Aztán mennyire haladtál álmod­ban, Miska? — ľan, aki álmában is halad any­­nyira, mint más ébren — vágott visz­­sza Seres. A dohányzó sarkában rabicfallal le­választva, egyik ablakával az üzem, másikkal a dohányzó felé helyezke­dett el a művezetői kallcka. Bent sö­tét volt, Seres azt hitte, nincs ott senki. Amint a művezető belépett a dohányzóba, azt gondolta, hogy az üzemből jött, hiszen már munkaruhá­ban is volt. Nem tartotta dicsekedni valónak, hogy egyetlen perc alvás, nélkül — mert azért az útközben szunnyadást aligha lehet pihenésnek számítani —, nem éppen frissen állí­tott a munkába, így hát tüstént másra, terelte a beszélgetést Seres: — Talán nem tudtál aludni, Marat bátyám, hogy a délutánt is itt töltöt­ted? —Van úgy, hogy álmatlan az em­ber — mondta csendes mosollyal Barna Márton, és Seresre nézett. — Nem sokkal előbb érkeztem, épp a Callyavetőt látogattad, amikor elkari­­káztam az állomásnál. Még utánad is szóltam. — Ittam egy kávét, mert elnyomott az álom a vonaton. — Akkor ma nagyon friss leszel, igaz? — Remélem — dünnyögött Seres, s gyanakodva nézett Barna Márton arcába. De az olyan jóindulatú, ter­mészetes képet mutatott, hogy meg­nyugodott. — Megállni 111 Ösztönösen lerántotta a kioldó fo­gantyút, a prés nagyot zökkent. A sietséggel behajított lemez furnérja megakadt a préskoronába — talán szelésebb volt a furnér —, s Balog bácsi kézzel nyúlt be, hogy kiigazít­sa. Már rendben is volt. Seres újra nyomhatta az indítógombot, a prés fölzárt, s a manométer mutatója ug­rálva kapaszkodott a 200-as felé. A brigád gyanútlanul sietett vissza a kenőasztalhoz, de Seres Miska meg­izzadt. Beírta a sütést, leállította a motort, s az órára nézett. Négy perc késés. A másodpercmutató pedig siet­ve ugrált a vonásokon. A gyerek a tábla széléről szólítgatta, mindjárt fiam, még ez a sor, a kapa már úgy csapkodott a kezében, mint egy mo­tor, még berregett is. Nem is az ő kezében. Balog bácsi fogta, benyúlt a kapával a présbe, hogy lekotorjon egy faszilánkot a lemezről, de nem sikerült. Most kézzel nyúlt érte, 0 rá­kiáltott, mert a prés ment, s akár­hogy rángatta a kioldó fogantyút, a prés nem állt meg. „Mindjárt oda a keze" — akarta mondani, de inkább odaugrott, hogy félrerántsa. Össze­rezzent. — Ez nem lesz így jó! — dünnyö­gött Seres Miska. Meg kéne mosdani, az talán segítene. Na, majd a követ­kező berakás után, csak most ne aludjék el! Már oda is állt a kocst az új lemezekkel, a másodpercmutató közeledett. Seres meresztgette a sze­mét, izgett-mozgott, hogy ébren tartsa magát. Ebben a pilanatban Barna Márton tűnt föl a prés meleltt. Nézte a lemezeket.' — Csak jönne ide, tar­tana szóval! — fohászkodott Seres Miska. — Ott egye meg a fene a világ Ügy is történt. Seres meggyorsítot­ta a sütéseket, kt-be rakásnál egy­­egy percet spórolt, maga is éber ma­radt a sietős munka mellett. Ötkor leálltak, a brigád egy része az olajat cserélte le, ők meg — Barnával — a szivattyút tisztították kt. Kész lettek váltás előtt. — Most jólesne egy cigareta, igaz? Na gyerünk, a többit már elvégzi a brigád! Bementek a művezetői szobába, s rágyújtottak. — Egészen kiment az álom a sze­memből — mondta Seres. — Szóval tudod folytani a kapá­lást estig? — mosolygott rá Barna. — Estig? — képedt el Seres. — Az este itt bent öltözködtem, ami­kor mesélték az álmodat. Csak nem akartam szólni. Gondoltam, amit főz­tél, edd meg, majd rajtad tartom a szemem. — Túlságosan btztál! Minden perc­ben azért nem tarthattad rajtam a szemed... — Sn nem, de szóltam a brigádnak is a hátad mögött. Seres elhallgatott. Csak amikor el­szívta a cigarettát, s visszaindult — mert közben már érkeztek a délelőt­tösök is —, akkor mondott mlndösz­­sze ennyit: — Megértettem. Hogy mit értett meg s hogyan, ezt úgy látszik, se mondani, se kérdezni nem kellett. Mert amikor hazaért, azt mondta a feleségének: — megvár az a kapálás szombatig, mikor befejezem ezt az éjszakás hetet. Annyi mindent végignézett: Szépséget és gonoszságot... — Aki csókolt, lánggal égett, Aki rabolt — vérbe hágott. Itt vendégség, jókedv, nóta, Amott az ittas tántorog... — Itt táncolnak este óta, — Ott tovább egy asszony zokog. Öreg bakter indul újra, Üj csillagot gyújt — fényeset. Előtte az országútja: Géproncsok rajta, s véresek .., Bármerre néz — ugyan-e kép, S megfigyel kettős végzetet: Rosszat a jótól — semmiképp Elválasztani nem lehet... H a Ha a fák kopárak erdőbe járnak gallyért Ha a lovam szomjas vályút keres nyomban Ha a szív szegényes jobb ba meghal a porban. övary Péter Nem is érzett álmosságot éjfélig. Keverte a masszát a brigádjának, hajszálpontosan engedte le s nyomat­ta fel a prést, még arra is futotta az éberségéből, hogy lesöpörjön egy fa­szilánkot présbe rakás közben az egyik lemezről, ami bizony csúnya nyomott hagyott volna a bútorlap furnérjában. Közben — amíg sült a présben az öt lemez — egy selejtes bútorlapot is kijavított. Zsebkésével kifaragott egy furnércsíkot, éppen akkorára, mint az elengedett ragasz­tás miatt szétcsúszott furnérok között a hézag volt, finoman bekente a masszával, helyére illesztette, s amint öt-hat percet megtakarított a gyors ki-be rakások révén, sütés közben ki­csit leengedte a prést, a legfelső le­mezre rátette a foltozottat, s újból nyomást adott: a szivattyú sebesen kattogva nyomta a manométer muta­tóját a 200-as szám fölé. Ezt a sütést épp emiatt tovább hagyta a présben, s odakiáltott a brigádnak: — öt perc pipahujal — Szaladtak rágyújtani a dohányzóba. Míg azok bent voltak, egyedül ma­radt. Rákönyökölt a vezérlőasztalra, s a préslapot kozmetikázta, amelyen a műszak sütéseinek nyomás-, hő-, idő- és minőségadatait jegyezték a brigádvezetők. Egyszercsak összerez­zent: a ceruza kigurult a kezéből, egy pillanatra elnyomta az álom. Meg­dörzsölte a szemét, s az órára pillan­tott: még két perc. A másodpercmu­tató lassan mászott előtte, s egy­szercsak nem is a másodpercmutató volt, hanem a kapa. A gyerek kiabált a tábla végéből, ő meg azon iparko­

Next

/
Thumbnails
Contents