Szabad Földműves, 1978. január-június (29. évfolyam, 1-25. szám)
1978-04-01 / 13. szám
1978. Április 1. IMU) FÖLDMŰVES. 7 Tavaszi szél vizet áraszt... énekli egy lányka a pataknál, észre sem véve, hogy figyelik. A megrökönyödött idegennek van is miért csodálkoznia: először hall éneket magyarul csendülni, s milyen angyali, tiszta hangotl Megbabonázva áll, hallgat, s mire felocsúdik, — a lány már el is tűnt... Ha emlékezetem nem csal, valahogy így tanultuk annak idején az iskolában. Virágom, virágom... szólopgatnak és felelgetnek a sorvégi szavak, ebben a legismertebb, és talán legrégibb virágénekben. Virágének. Lexikálisán fogalmazva: a népköltés, a népdal egyik közkedvelt formája volt — különösen a nép körében terjedt —, melyben a kedvest, a megdalolt személyét különféle virágnevek helyettesítették. Az egyház nem rajongott a műfajért — de hisz miért is danolásszon az, akinek a himnusza a robot, sorsa a kapa- s kaszanyél? Ha igen, legföljebb a templomban vasárnaponként — ott a körmére lehet nézni. Bujdosott a népdal a búvópatakországban, néha egyedüli hordozójaként a pusztuló nyelvnek Igaz, pusztult az ember is, erdő- és mocsárlakó lénnyé vetkőzve a török idejében. Csallóköz is a bujdosók kuruttyolásától lett Kukkóniává. S miért is érdekelte volna a tivornyás „honatyákat“ a nyelv? De jött más vész is. A tárogatók tiszta hangjába a szirupos műzene krepp-papír zizegése; az operett-polipkarok. De a tavaszi szél tavaszi szél maradt. A Bartók és Kodály óta polgárjogot nyert népdalt a szocialista társadalom értéknek tekinti. Formát keres — és talál — közös kincsünk megőrzésére. Egyike ennek a hagyományápolásnak a különféle fesztiválok, népdalversenyek, országos rendezvények rendszeresítése. Legrangosabb népdalversenyünk kétségtelenül a CSEMADOK KB és a Népművelési Intézet által rendezett „Tavaszi szél vizet áraszt“. Az idén hatodszor léptek a színpadokra a tizenhárom magyarlakta járás legjobb énekesei. Galánta, Nagykürtös, Tőketerebes és a többi dél-szlovákiai járáséi — mind, akik szeretik a népdalt s a sajátjuknak tekintik. A nyitrai járásban Lédecen rendezték a járási döntőt. Kilenc éneklőcsoport, tizenegy szólista, két citerazenekar és egy furulyaszóló alkották a műsort — ebből választ majd a rendező bizottság résztvevőket a körzeti versenyekhez. A huszonhárom műsorszám ezúttal Is nagy tetszést aratott, mintegy négyszáz fizetővendég tekintette meg, s jutalmazta tapssal. Formabontó volt a nyitrai járás — itt nem a szokásos elődöntőkön szűrték meg az előadók javát, hanem a már tavaly decemberben folyó Ki mit tud? vetélkedőn. Kétszáznyolcvanhárom versenyzőből így könnyebb volt a választás, talán ez is hozzájárult az idei színvonal-emelkedéshez. De a legfontosabb tény talán mégis az, hogy a versenyeket több mint kétezer ember tekinthette meg. Legyen a népdal mindenkié. A másik örvendetes tény, hogy a versenyzők korosztály szerinti megoszlása is „egészséges“ volt: ha három korosztályba sorolnánk őket, körülbelül azonos három csoportot kapnánk. A hetvennyolc éves furulyázó juhász mellett kategóriagyőztes lett az alsócsitári Dolinszky Katalin is, a maga húsz esztendejével. A rozsnyói járásban jártunkkor még csak készülődtek a járási elődöntőkre. Persze azóta lefolyt egy kis víz a Sajón, de a kezdeti láz már akkor sokat ígért. Soha nem tapasztalt érdeklődéssel várták itt a Tavaszi szelet, s ez tükröződött a jelentkezésben is: a járás valamennyi községe képviseltette magát legalább egy-két szólóénekessel. Itt több figyelemre méltó tervről beszéltek akkor: tervezték, hogy az elődöntők színhelyein rögtönzött néprajzi kiállítást is rendeznek, s ahol lehetőség nyílik rá, könyvsarkakat, könyvárusítással egybekötve. Különösen gazdag program képviselte az ötödik (a hagyományőrző) kategóriát. Hogy csak néhányat említsünk: a csoltóiak Betlehemes játékai; a liceiek Tavaszi sétálásá; a bárkaiak Húsvéti locsolkodása; a Legényavatás ugyanebből a községből; a borzovaiak juhásztáncai... Persze, akadt olyan község is, ahol „kötéllel kellett fogni“ a jóhangú, és népdalt Ismerő embereket. Ahol még mindig a CSEMADOK pénzén tett kirándulások jelentik a kizárólagos kultúrmunkát, ott ma is változatlanul nehéz a szervezők dolga. • * • Ez csak két járás példája dióhéjban, de talán tartalmazza mindazokat a pozitívumokat és esetlenségeket, amelyek velejárói ennek az országos rendezvénynek. A hatodik év talán még gyermekkornak számít, de ilyen szinten egy iskola kijárásához mégis elegendő. Ennyi idő alatt minden probléma és gátló körülmény kimutatja színét és visszáját, s aztán jöhet a pallérozás, a vadhajtások nyesése. De nem a tehermentesítés, a problémák félretologatása: az új és új ötletek fölvetése, a verseny — vagy inkább seregszemle — vonzóbbá, életképesebbé tétele. Mert mindig a szándék a döntő; az alfa és omega. Most csak egy példát a panaszok közül: elmosódik a szólóénekesek versenyében az igazi, értékes — és eredeti — népdal és a talán elnyüttebb, dallamosabb és könnyebben előadható számok közötti határ. Pontosabban szólva: legyen rá külön kategória (ha már kategorizálunk), vagy az értékelésnél van szükség szemlélet-változtatásra. Lehessen egy már-már elfeledett, szinte a homályból előgyöngyöző népdal legalább akkora érték, mint a brillírozva előadott, de mindenki által jól ismert. A szervező bizottságnak is ott lenne a helye minden járási döntőn, hisz csak így kaphat reális összehasonlítási alapot az előadásokról, s bizonnyal növeli az érdeklődést is. Nem titkolhatom: hallottam olyan hangot is — bármilyen kósza hír legyen az —, hogy a Tavaszi szél-nek esett a rangja, s hogy már nem az igazi. Ha van ilyen vélemény — márpedig van —, akkor mindenképp elgondolkoztató, miért van, s mit tehetünk azért, hogy ne lehessen. Mert az országos népdalverseny jelentőségét azt hiszem nem kell nagyítani, bárki fölmérheti, ha elgondolkodik’ rajta. (kövesd!) I t. , : Kidugta fejét Szabadságunknak ezer pici rügy. nagy volt az úra. tavaszba hajlik vér hullt a fűre, a föld mindenütt. vér hallt a fákra, vén Duna partján fant, a Szlavlnon könnyű pára száll, hősök pihennek, fű, fa, lomb, virág öldöklő harcban, egymásra talál. akik elestek. Virul az élet, a szivük adták, szebb mint valaha, hogy szebben éljünk, ünnepi díszben felemelt fejjel a házak fala. előre nézzünk. lobogók selyme Üszik a szélben, Szabadság, tavasz. ragyog a város. zsendülő ágak, tavaszi fényben. nyissatok sok-sok piros virágot! Szabadság tüzet keletről hozták, DÉNES C a dolgozóké legyen az ország. Asszonynapi kívánság Április, az erdők hónapja A nagy természet áhítatos, jeles ismerete és szeretető arra ösztökél, hogy minden erőmből óvjam és védjem szép hazánk erdőit. Halad a világ, az előretörő civilizációval sokszor rendkívül kedvezőtlen hatások érik erdőművelési rendszerünket. Ezért sohasem szabad az erdőhöz és a mezőgazdasághoz fűződő népgazdasági érdekeket, valamint a természetvédelmi és erdőgazdasági követelményeket egyoldalúan értelmezni. Az erdészettudomány egyes ágainak, például a növénytársulástannak és általában az erdőművelésnek mai gyorsütemű fej- ♦ lődése mellett elképzelhetetlen a múltban dívott erdőművelési rendszer: a tarvágás, amely megváltoztatta erdeink biológiai egyensú- ; lyát és kialakította a kü- ,, lönbözö erdőtípusokat s azok vadeltartó képességét. Az életközösség tagjai közötti összefüggések és kölcsönhatások adják meg az erdő életközösségének dinamikus egyensúlyát. Ezért ebben az életközösségben nincs egyetlen tag, amely kimondottan hasznos vagy kizárólag káros lenne. A MÜLT EMLÉKEI AZ ERDÖGAZDÄLKODÄSRÖL A huszadik század kezdetén, a nagy erdőkitermelés idején, az ipar első évtizedeiben nagyban folyt a rablógazdálkodás. A fejlődés, az igények növekedése, lakosságunk szaporodása, mind kisebb területre zsugorította a bejárhatatlan vadont. Amikor a rideg állattenyésztésről egyre szélesebb körben tértek át az intenzívebb földművelésre, kellett a föld, pusztult az erdő. Közrejátszott ebben az egyre terjeszkedő földesúri nagybirtok is, amely sorra elfoglalta a jobbágyföldeket, s az erdőbe szorította a megélhetés nélkül maradt lakosságot. A nagy fáradsággal termőre fogott erdei irtásföldeket nagyrészt elfoglalták az urak. Az iparosodás korában tömegesen jöttek a vidéki erdőkbe a szén- és mészégetők, a hamuzsirfőzök, s az ő munkájuk nyomán is rengeteg fa pusztult el. Az „erdőemésztő üveghuták" korszaka következett, a Vág és Garam folyókon a tutajok légiói közlekedtek a tavaszi hóolvadáskor, szállították a fát. Szlovákia erdörengetege rohamosan fogyni kezdett. Az első világháború alatt, s annak befejezése után is, a nagy fakereskedok a meggazdagodás vágyától hajtva rengeteg fát vágtak ki, törvényt kellett hozni az oktalan és nagy méretű pusztítások ellen. A Felsö-Garam völgyében még ma is láthatók a be nem fásított oldalak, vádolván az akkori felelőtlen kapzsi kereskedőket, akik a letarolt erdők pótlásáról nem gondoskodtak. Csak legújabban, a korszerű erdőgazdálkodás időszakában igyekszünk amenynyire lehet meggátolni a további pusztulást. A mostanában kivágott erdők helyébe újakat tjlepítenek az erdőgazdaságok, s a fafelhasználás és telepítés (erdősítés) mérlegét egyensúlyba hozzák. A hajdani őserdőnek ma már csak nyomai vannak. Erdő Szlovákia-szerte van elég még ma is, de ezek az erdők már telepített, ápolt, modern erdőségek. Csak itt-ott őrzünk még egy_egy kisebb-nagyobb foltot a hajdani vad és sőrű rengetegből, a természet érintetlen világából, mint emléket. Ilyen például a dobrocsi őserdő, amelyet 1913-ban létesítettek. Szocialista államunk természetvédelmi törekvése egyedülálló: a Magas Tátra nemzeti parkká nyilvánítása, az Alacsony Tátra, a Szlovák Paradicsom, a Kis és Nagy Fátra állami természeti rezervátumok. AZ ERDŐ MESEORSZÁG A fenyőgyantás illatú levegő belélegzése rózsás hangulatba ringatja lelkedet, és olyankor kebledre akarod ölelni az egész világegyetemet, s benne az embereket. Ha pedig esténként a fenyőfácskák gallyai között a lágy szellő muzsikáját és a meg nem írt szimfóniákat hallgatod, légy biztos, hogy e balzsamos levegőben álmod könnyű, édes lesz, reggel egészen biztosan új emberként ébredsz. Ma a természetjárás nem divat, hanem szükség, mert a szennyes, gázos városi levegőből ki akarunk szabadulni a természet templomába. Az erdő mindig tárt karokkal fogad téged. őrködik feletted, s ő ezzel szemben csak azt akarja: ismerd meg írott és íratlan törvényeit. Légy csendben, szeresd a benne megbúvó állatait, madarait, a madárdalt, és esténként gyönyörködj a csillagokban, mert agy a tok közül úgyis a tied. Az erdőtől nem illik búcsúzni, mert oda úgyis újra és újra visszatérsz! S ezért szíved mélyével szeresd, légy az ö szerelmese, mert nemes ihletet csak az erdő ad neked. Ján M. Habrovský Kemény télutónk volt az idén. A télapó most is többször megrázta a szakállát, s fehér lett a táj. A napocska erősödött, nyalogatta a havat, de éjszakára az újból megkeményedett. A nappal és az éjszaka vetélkedőjének az lett az eredménye, hogy jégpáncél keletkezett, amelyen csúszva-mászva közlekedtek az emberek. Fővárosunk egyik új negyedében kissé meredek domboldalon épült rangos blokkok előtt tükörsima jégpáncélon tipegtek az emberek a főúton közlekedő villamos előtt. Az ablakból egy fiatalasszony figyelte a csúszó-mászó embereket, s főleg az idősebbeket sajnálta. A gyerekek vidám kacajjal, bátran csúsztak lefelé. De ebből Is meglett a baj, mert egy kislánynak eltörött a lába. Az ablakból figyelő asszonyka azon töprengett, miként lehetne megoldani a biztonságosabb „közlekedést“. Hirtelen eszébe ötlött valami. Papírlapokat szedett elő, s a következőket írta rá: „Szereti a gyermekeket? Tiszteli az Idősebbeket? Ha igen, a férfiak a nőnap tiszteletére teremtsenek járható utat.“ A felhívást minden bejárati ajtóra és folyosói ablakra felragasztotta. A férfiak, mikor elolvasták, félrehúzták a szájukat. „A nőbízottság már megint okoskodik“, mormolták egyesek. Másnap szombat lévén, a felhívás szellemében a íehérnép kiugratta az ágyból az embereket, s addig-addig érvelt, míg életpárjuk neki nem látott az út rendezésének. Szikrázott a csákány, csorbult az ásó, lapát és a „jégtörő Mátyások“ járható utat teremtettek. Köszönetét senki nem mondott, az áldomás is elmaradt. A leleményes fiatalasszony emberé a munka elvégzésé után bosszankodva állított be. — Az ördög vigye el, aki kitalálta — zsörtölődött —, nézd, milyen csú nyán feltörte a csákány a kezemet. Brigádosné megsimogatta a hólyagos kezet. — Ne félj, nem halsz bele. Látod, ilyenek az asszonyok, mindenre rászednek benneteket. A nőnap megünneplésére a sarki eszpresszóban gyülekezett a blokk férfinépe. Már felhajtottak néhány kupicával a nők egészségére, amikor Brlgádos magasra emelve a poharát, ezekkel a szavakkal köszöntötte a szépnemet: — Sántuljon meg, aki kitalálta a jégcsákányozást! — Hurrá — hangoskodtak a koccintgatók —, de valaki közben megjegyezte: — A rossz nyelvek azt mesélik, hogy a feleséged volt a propagandista! — Bolond lyukból bolond szél fúj — legyintette le Brigádos. Zárórakor kitették a már óbégató férfiak szűrét. Brígádoséknál a gyerekek már lefeküdtek, csend honolt a házban. A „bűnös“ nekilátott a megígért mosogatásnak. Aránylag jól ment a munka: mindössze két tányért táncoltatott meg a betonon,amelyek szétreccsentek a kemény csókolózástól. A házigazda tőle telhetőén gyorsan összeszedte a tányérdarabokat, s a mosogatás után feltörülte a konyhát. Igaz, közben kétszer homlokkal csókolta meg a kony^ ha betonját. A ígéret szép sző, tovább hajszolta, és nekilátott az előszoba majd a lépcsőház feltörléséhez. A villanyfényben csillogott a víz, s Brigádos olyan szépnek látta a folyosót, mint még soha. Mint aki jól végezte a dolgát, ágyba bújt, s kisvártatva éktelenül horkolt. Már jó ideig húzta a bőrt, amikor jajgatásra ébredt. — Mintha az asszony lenne... morfondírozott magában. A nyöszörgés tovább tartott. Brigádos egy Ideig a szemét dörzsölte, aztán kikászálódott az ágyból. Amikor kinyitotta az előszoba ajtaját; rájött, hogy nem álmodott, valóban a neje sikoltott az éjszakába. — No most legalább megmondom a véleményemet — köszörülte a torkát a kissé kábult fejű házigazda, amikor meglátta a betonon fekvő feleségét. — No te édes, nekem ezután már papolhatsz. Szépen nézel ki, — korholta —, szólj még egyszer nekem egy szót, ha egy kicsit felhajtok a garatra! — István, segíts ... nem bírok felállni 1 — Minek szlopáltál? Kell ez neked? — Né bolondulj, azt hiszem eltörött a lábam, úgy elcsúsztam... KI az ördög hagyta ilyen csuromvizesen a folyosót? Siess, emelj fel! Brigádos becipelte nejét és az ágyba fektette. Hívta a mentőket, de azok nem nagyon igyekeztek. Cigarettára gyújtott, s töprengett. Mit is mondott a szomszéd? Hátha. .. én pedig megátkoztam. Erről meg kell bizonyosodni. — Mindjárt jönnek, csak légy egv kissé türelmes. Neked is úgy fáj, mint a szöszi lánynak, aki elesett a jégen. Ö is sikongott, mikor jöttek érte. — Lelkemig ért a jajgatása, azért ragasztottam ki a felhívást — szaladt ki akaratlanul a száján. — Szóval mégis te voltál. Hát akkor teljesült a nőnapi kívánságom —mormolta kissé keserű szá (fezéi.-ttx
