Szabad Földműves, 1978. január-június (29. évfolyam, 1-25. szám)
1978-02-25 / 8. szám
1978. február 25. SZABAD FÖLDMŰVES, Szenvedéllyel, hittel, önfeláldozással — HETVENÖT ÉVE SZÜLETETT JÚLIUS FUCÍK NEMZETI HŐS -Emberi alakja példa ás tanulság. A szó valódi és hamisítatlan értelmében volt szenvedélyes forradalmár és újságíró. A dolgozó emberek százezreihez beszélt napról-napra, segített nekik megérteni az átélt történelmi idő jelentőségét, eltöltötte őket azzal az örömteli tudattal, hogy az emberiség, melyet a forradalmi munkásosztály vezet, történelmének új, boldog, s valóban emberi korszakába lép. így, pár sorban nehéz lenne foglalkozni életével, harcaival. A legfontosabb: mindig és mindenütt felismerte az egyetlen lehetséges tennivalót a í munkásosztályért. Tüntetésen, május elsejei ünnepségeken, a katonáknak, a dolgozóknak, s végül a börtönben is — mindenütt a szenvedély és a forradalmi öntudat hangjával szólt. Mint a párt központi vezetőségének tagja, kommunista újságíró, a föld alatti harc szervezője, példával járt elől tetteivel. A legsúlyosabb időkben sem hallgat: erkölcsi ereje, lángoló hite, történelmi optimizmusa élteti a legnehezebb percekben is. Gondoljunk csak az „Üzenet az élőknek“ szavaira: „Es most, ezekben az órákban, emberek milliói vívják az utolsó csatát az ember szabadságáért, és ezrek hullanak el ebben a harcban. Egy vagyok közülük. S egynek lenni közülük, az utolsó csata harcosai közül, ez gyönyörű ...“ A fasizmus megölte, nem érhette meg az eszme végső győzelmét. De amit megélt, azt szenvedéllyel, hittel, önfeláldozással élte. Élete, életműve legyen tanulság, hisz a fenevadak sohasem alusznak. — k— (RÉSZLET) Csengetnek. Most, éjnek idején? Ki lehet az? A látogatók nem valami türelmesek. Döngetik az ajtót. — Kinyitna A rendőrségt — Gyorsan az ablakhoz! Meneküljetek! Van pisztolyom, fedezem a szökéseteketI Késó, az ablak alatt ott állnak a Gestapo emberei, s pisztolyukat a szobának szegezik. A folyosó felöl a ktfeszített ajtón át titkosrendőrök tódulnak a konyhába, s onnan a szobába. Egy, kettő, három — kilenc ember. Engem nem látnak, mert a hátuk mögött állok, s eltakar a sarkig kitárt ajtó. Nyugodtan lőhetnék hát. De kilenc pisztoly mered két asszonyra és három fegyvertelen jérfira. Ha elsütöm fegyveremet, ők előbb esnek el, mint én. Sőt még akkor is áldozatul esnek, ha magamra lövök, mert a Gestapo-fogdmegek rögtön tüzelni kezdenek. Ha nem lövök, társaim leülnek egy fél évet vagy egy évet, s a forradalom kiszabadítja őket. Csak Mirek meg én nem kerülhetünk ki ebből ép bőrrel. Megkínoznak majd minket. — Belőlem ugyan semmit ki nem szednek ... Ha föbelövöm magam, senkinek sem használok; én magam megmenekülök ugyan a kínzástól, ezzel szemben négy elvtárs életét áldozom jel feleslegesen. Így van ez? Így bizony! Döntöttem. Kilépek rejtekemből. , — Hohó, még egy! Az első ütés arcomba sújt. Talán knock-autolni akart. ...A Petschek-palota. Sohsem hitm volna, hogy valamikor élve ide trülök. Most futólépésben fel, a ne /edik emeletre. Ahá, a hírhedt ll-A I, kommunistellenes osztály — Hogy hívnak? Beszélj! Hol a lakásod? Beszélj! Kikkel érintkezel? Beszélj! Azok hol laknak? Beszélj! Beszélj! Beszélj! Ha nem beszélsz, agyonverünk! Vajon hány ütést bír ki egy életerős ember? A rádió éjfélt jelez. A kávéházak bezárnak, az utolsó vendégek hazamennek, a szerelmespárok ott járnak le s fel a kapuk előtt, nem bírnak elválni egymástól. A hosszú, sovány rendörbiztos kedélyesen mosolyogva lép a szobába. — Nincs semmi baj — szerkesztő úr? Ki árulhatott el? — No látod, mindent tudunk. Beszélj már! Legyen eszed! Különös szótár! „Legyen eszed“ itt annyit jelent, mint — „légy áruló!" Nem, nincs eszem. — Kötözzétek meg! Es üssétek! Rajta! Egy óra. Az utolsó villamosok döcögnek a lassan elnéptelendö utcákon, a rádió jóéjszakát kíván hűséges hallgatóinak. — Kik a tagjai rajtad kívül a Központi Bizottságnak? Hol van a leadótok? Hol vannak a nyomdák? Beszélj! Beszélj! Beszélj hát! Most már megint nyugodtabban tudom számlálni az ütlegeket. Csak szétharapdált ajkam fáj, más fájdalmat nem érzek. \ — Le a cipővel! Hát igen, a talpam még nem zsibbadt el a kínzástól. Ezt érzem, öt, hat, hét. a bot mintha most egyenesen az agyamat csapkodná. Két óra. Prága alszik. Talán valahol felsír álmában egy kisgyerek, s egy férfi megsimogatja felesége domború csípőjét. , — Beszélj! Beszélj! Nyelvem végigjártatom a számban, próbálom megolvasni, hány fogamat verték ki. Nem megy. Tizenkettőt, tizenötöt, tizenhetet? Nem, de legalább annyi itt a rendörbiztos, akt „kihallgat. Némelyik már láthatóan fáradt. Es a halál még mindig nem jön. Három óra. jön a hajnal, a külváros éled, zöldségkocsik döcögnek a vásárcsarnok felé, utcaseprők mennek munkába. A végén talán még megérem a reggelt. Elővezetik a feleségemet. — Ismeri ezt az embert? Nyelem a vért, nehogy meglássa ... Meddő erőlködés, hiszen arcom minden kis porcikájából és ujjaim hegyéből csurog a vér. — Ismeri? — Nem ismerem. Ezt mondta, s tekintete sem árulta el megrendülését. Drágám. Betartottad megállapodásunkat, hogy sohasem fogsz megismerni, bár ez most már fölösleges. Elvezették... A földre esem. Belémrúgnak. Rámtaposnak. Igen, így most gyorsan vége lesz. A fekete rendőrbiztos szakállamnál fogva a magasba húz, és elégedetten nevetve mutatja a markába maradt szőrcsomót. Van ebben valami komikus. Fájdalmat már semmit sem érzek... Egy hosszú SS-katona, aki mellettem áll ismét belémrúg, hogy keljek jel. Hasztalan. Valaki megint felmos, ismét leülök, egy asszony orvosságot tölt belém és megkérdi, mim fáj, s akkor egyszerre úgy érzem, minden fájdalom a szívemben sajog ... Aztán megint eltűnik minden, a fal, az orvosságos asszony, a hosszú SS-katona... — Nem éri meg a reggelt... (Beclpeltek a zárkába.) A zárka ajtaja kinyílik. Es itt van megint a két pár magasszárú csizma. Es — most már tudom: az egyik pár a kutya gazdájáé, a pankráci fogház igazgatójáé, a másik a Gestapo kommunistaellenes osztályának főnökéé, aki éjszakai kihallgatásomon elnökölt. Leül egy székre, s megkezdi a kihallgatást: — A játszámát elvesztetted, mentsed meg legalább magadat! Beszélj! — Mennyi ideig laktál Baxáéknál? Baxáéknál? Ezt is tudják? Ki árulta el? — Na látod, mindent tudunk. Beszélj! Ha mindent tudtok, minek beszéljek? Nem éltem hiába — a befejezést nem rontom el. — Hát nem érted? Vége! Mindent elvesztettetek. — Csak én veszítettem. — Te még hiszel a kommün győzelmében? — Természetesen. — Hát ő még hisz? — kérdi a főnök németül s a hosszú biztos fordítja — ő még hisz Oroszország győzelmében? — Természetesen. A háború nem végződhet másképp. Már fáradt vagyok. Minden erőmet megfeszítettem, hogy résen legyek, most aztán öntudatom gyorsan elfolyik, mint a vér a mély sebből. Még érzem, hogy kezet adnak — talán a halál jegyét látják a homlokomon. Igaz is, egyes országokban az a szokás, hogy a hóhér megcsókolja az elítéltet, mielőtt végrehajtja az ítéletet. Május elseje. Hajnal. A fogház toronyórája hármat üt. Most először hallom tisztán ütését. Tehát lebukásom óta most először vagyok teljesen öntudatnál. Érzem a nyitott ablakon át betóduló friss levegőt, ahogy elárad földön fekvő szalmazsákom körül, érzem a szalmaszálakat, szúrják mellem és hasam, testem minden porcikája ezer fájdalomtól sajog, nehezen lélegzem. Hirtelen olyan tisztán látom, mintha ablakot nyitottak volna: ez a vég. Meghalok. Szerettem az életet, a szépségéért mentem a harcmezőre. Szerettelek titeket emberek, boldog voltam, ha szeretetemet viszonoztátok, és szenvedtem, ha nem is értettétek meg. Akit megbántottam, bocsásson .meg nekem, akit megvigasztaltam, felejtsen el. Sose ébresszen gyászt a nevem. Ez a végrendeletem, ezt hagyom nektek, apám, anyám, testvéreim, neked, én Gusztlnám, nektek, elvtársaim, mindenkinek akit szerettem. Ha azt hiszitek, hogy a könnyek elmálasztják a panasz kemény rögeit, ám sírjatok egy kicsit. De ne sajnáljatok! Az örömért éltem, az örömért halok meg. Nem illenék síromra a gyász angyala. Május elseje! Ezekben az órákban már sorba álltunk a város peremén, zászlóinkat bontogattuk. Ezekben az órákban Moszkva utcáin már felsorakoznak az első osztagok, s indulnak a májust seregszemlére. Es most, ezekben az órákban milliók vívják a végső harcot az ember szabadságáért, ezren, meg ezren esnek el ebben a küzdelemben. En egy vagyok közülük. Egynek lenni ezek közül, egynek lenni a végső harc katonái közül — szép dolog. ★ Emberek, szerettelek titeket. Legyetek éberek! DÉNES GYÖRGY: Nem röpül el a szó sem nyomtalan, mert benne él a népben, gondolatában, eszmélkedésében, higgyéttek el, a szó is megfogan s átlényegül, hogy tett legyen belőle, munkában, harcban lobbanjon erőre és szárnyaljon tovább, hogy összefűzze tegnappal a mát, hajtson belőle lombos ág, népek között a béke lombos ága. fgy kelt útra a mi szavunk is, hogy a nagy csöndből életet fakasszon, a jeget törő február nyomán kapott szárnyra, hogy lelkűnkben virrasszon, mert kellett a szó, a boldog üzenet a behavazott tág mezők felett, hogy a csüggedők hazára leljenek s kezet nyújtsanak népek, nemzetek e tájon, és ami fájt, többé már ne fájjon. S hallván a szót, ott lent, a Csallóközben már nagyobb kedvvel vetett a paraszt, megérezte a biztató szavakból a világ fölé gyúló új tavaszt, s a magyar munkás két keze nyomán gazdagabb lett a közös haza, és ott virrasztott mindnyájunk fölött reményeink csillaga. És száll a sző, tettre serkentve egyre száll harminc éve már. „En akkor is, akkor is!11 Búcsú Hagy Lászlótól Kegyetlen meglepetést hozott az új év. Alig múlt el a hetvenhetes, nagyjainkból vágva a rendet, új vámszedő jött legjobbjaink egyikét elragadni. Az íróféle, a művész így is kiszolgáltatott, s ha hullik, nagyobbat hallik zuhanása. Aki most kidőlt a sorból, a magyar költészet klasszikusa, messze világító fáklya. „Túl csökönyös vagyok“ — mondta utolsó interjújában a karácsonyi Népszabadságnak, és terveiről beszélt — arról, hogy talán drámát is ír; a jő légkörről, amely utolsó „aratását“ játékossá szelídítette. De meg nem szelídíti a halál sem, s ha a belső cenzor csitítgat is, az nem az „áhitat bársonya“. Hisz az ablakunkba besütő poklot nem lehet feledni, az álmot rabló kínok vánkosát szélbe rázni soha! Míg élt, félte ezt a poklot, az ember-fenevad műhelyét, hol „áru és árulás van“, féltette az embert, akire puskacső gondol, jajgatott érte, védte, odadobta testét. — Nem ismerek semmi fontosabbat az egészségnél — mondta a minap egyik ismerősöm, s mert nem marad más, mint fölvenni a kesztyűt, rohantam fújva, vakon a vörös posztónak. "En Istenem, aki nem vagy, kérdeznélek: fme a példa? De milyen keserű! ötvenhárom évet élt, mert a költők korán halnak. Addig él, ameddig élni általunk megadatik neki. Mit üzen a jövő nemzedékeinek? Szóljon mindünkhöz üzenete: „Ha még emberi arcuk lesz, csókomat küldöm nekik... (kövesdi) A falusi filmtavasz műsorából Amint arról elóző számunkban már hírt adtunk, az idei Falusi Filmtavasz keretében több új értékes filmet mutat be a Szlovák Filmkölcsönző Vállalat. Ez alkalommal a vetítésre kerülő filmek közül kettőt szeretnénk ismertetni. A szlovák filmgyártás egyik újdonsága a Martin Та pák rendezte Kegyetlen szerelem című film, mely két hasonló hangvételű elbeszélést elevenít meg és foglal öszsze. Az epizódok főszereplői szerető, alázatos, de ha kell sziklaszilárd, sőt kegyetlen nők. Mindkét történetben szerelmükért harcolnak. Az egyik szenvedélyes hévvel, a másik gyengéden. Célját az egyik kegyetlenség árán, a másik pedig szerető jóságával éri el. A film olyan női típusokat rajzol meg, amilyenekkel a múltban is találkozhattunk, a jelenben is, sőt a jövőben is találkozhatunk. A filmből mélyen kicseng a civilizációtól érintetlen természet, az ősök verejtékével áztatott föld, a szülőföld és szépségei iránti odaadó szertet. Ez adja meg a kiváló színészi alakítások mellett a film komoly művészi értékét. A szövetkezetek megalakításának viharos időszakát Idézi fel A Morvaföldről című cseh film, amely ugyancsak az idei Falusi Filmtavasz műsorán szerepel. Akkor tájt falvainkon erősen kiéleződött a helyzet a közös gazdálkodás meggyőződéses hívei, valamint azok között, akik a régi megszokott kerékvágásban haladva mindenáron ■ kisüzemi termelés elavult módszerével „sajátjukon“ akartak dolgozni. E maradi nézetek szószólói körömszakadtáíg harcoltak és Igyekeztek kitartani téves nézeteik mellett. A Morvaföldön című film egyik központi alakja Jagoi, egyébként igen ügyes földműves, aki azonban semmiképpen sem hajlandó belépni a frissen megalakított földművesszövetkezetbe. Ez a szövetkezet a reá bízott tisztség betöltésére alkalmatlan, a gyenge elnök vezetése alatt képtelen előrelépni, egyre hanyatlik, mind gyengébb eredményeivel a csőd szélére jut. Az évek múltával a körülmények kényszerítő hatására Jagoš megváltoztatja álláspontját és belép a szövetkezetbe. A szövetkezet tagjai Jagošt mint igen ügyes és lelkiismeretes dolgozót ismerik meg a közösen végzett munkában. Azonban szófukar, zárkózott magatartása és következetes szigora ellen a falubeliek végül is fellázadnak. Csak évek múltával ébrednek annak tudatára, hogy a Jagoš által megkövetelt rend, a lelkiismeretesség és az általa meghonosított újdonságok az egész közösség, a szövetkezet és végeredményben a szociálist átalakulás útján haladó falu előnyére vált. i Két új, a falu életével foglalkozó filmet szerettünk volna olvasóinkkal legalább néhány sorban megismertetni. Talán nem túlzunk, ha azt állítjuk, hogy jó néha feleleveníteni az elmúlt esztendők eseményeit és a hétköznapok epizódjai által ismét átélhetjük a régmúlt éveket. A fiataloknak viszont, akik ezekre az eseményekre nem emlékezhetnek, szintén sokat nyújthat, mivel élethűen mutatja be falvaink élete gyökeres megváltozásának folyamatát. .(ben) 4 u
