Szabad Földműves, 1977. július-december (28. évfolyam, 26-52. szám)

1977-07-02 / 26. szám

SZABAD FOLDMOVES

1977. jűliue 2.

10

» síksági kis állomás a ragyogó,

/\ átlátszóan harmatos reggelen trár tisztára söpörve várta a személyvonatot. Mihály, az újonnan kinevetett vasúti szolga boldogan, megelégedett arccal nézte végig munkáját. Kézben tartotta a nagy nyírágseprűt, amelynek vonásai olyan szépen meglátszanak a porban, mintha rajzolva volnának. Kár azt eltaposni.

— No, Mihályi — szólt rá a forgalmi tiszt, aki a vonatot várva ott sétált le s föl — maga már kész ember. Csak meg kell házasodnia.

A legény katonásan kihúzta magát.

— Igenis, csak vóna kitI — felelt.

— Ej, hát nincs babája a faluban?.

A legény oldalra billenti, a fejét.

— Hát instállom, én már nem igen veszek el parasztjUjntt

A tiszt úr nevet. Persze, egy hete már, hogy „véglegesítve“ van Mihály úr.

Amint bejött a vonat, meg is mondta bizalmasan a vicinális kalauzoknak:

— Ajánljanak ennek a fiúnak egy nekivaló, rangbéli' lányt, mert ez már nem vesz el parasztot.

— Komendálok én magának, Mihály — szólt egy öreg, jóízű altiszt.

— Ojan egy jányt, mind a tíz ujját megszopja utána. ,

' — Ki lenne az? — kérdezte Mihály, mint aki nem könnyen áll kötélnek.

— A 37-es őrnek van két lánya. Л nagyobbik jó vóna magának. Nem igen csúnya, de nagyon dögös. A kisebbik igen szép, csakhogy nem szereti a munkát, csak a cifrálkodást.

. — Hm.

— Gyüjjön be az estt vonattal, majd a tizenegyessel visszagyün. Addig úgy sincs dolga itt.

— Megeshetik. 1

— Megalkudtak mán? —1 kiáltott feléjük a forgalmi tiszt.

— Meg.

— Akkor mehet.

S a takaros „kávédaráló“ döcögve, nyögve, szuszogva megindult.

‘ Így történt, hogy Mihály estére elkéredzett s bement a szomszéd városba a nagy állomásra. Ott már várta az öreg altiszt, aki mindjárt gondja alá is vette Mihályt s kivitte a szomszédos 37-es őrházhoz.

Jóestével köszöntek be.

— Nini, András koma, hol jár ittt

— fogadta őket a roppant nagy termetű őr, a túlságosan kicsiny és lányos csecsebecsékkel telezsúfolt szobában. Számos vasutas ruhadarab tette ismerőssé s szépen díszített házioltár tette ünnepélyessé a szobát.

András koma bemutatta a vendéget, ki légyen, mi légyen, mi járatban vagyon. Mihály sorra parolázojt s jól megfogta a lány kezét; mindjárt látta, hogy ez a nagyobbik, mert nem igen volt szép.

A másik lányt, sehol sem lehetett látni.

—Na tessék leülni.,. Csorba úr a jármi állomáson van?

Csorba úr, mármint Mihály, kihúzta a derekát, hátraszegte a nyakát s torokhangon beszélt, hivatalosan. S olyan szakszerű fejtegetésbe merültek, mintha a vizsgálóbizottság előtt volnának. A 37-es őr nagy fejével bólongatott, meg volt elégedve a fiatalember felfogásával, és azt mondta neki:

— Jövője van magának, barátom.

A nagyobbik lány ott ült a sarokban, egy karosszéken az anyja mellett s elörehajolva közömbösen hallgatta a pohár mellett okosan diskurálók beszédét. Mihály buzgón beszélt s oda se nézett rá, azon törte a fejét, hol lehet a kisebbik lány?

Egyszer csak fölállt és kiment. A konyhára volt kiváncsi. Jól számítottj

ott hevert a kisebbik lány az ágyon. Csinos, hétköznapi ruha volt rajta.

— Hát maga miért nem jön be?

— Minek? — vont vállat a lány s összébb tgazttotta magán a ruhát.

— Hát dtskurálni.

— Minek menjek? 'sz maga Julcsához jóit, nem énhozzám.

— Ahá — gondolta magában Mihály — hát a másik a Julcsa. Derék lány.

Elnézte ezt is.

— Takaros cseléd/ — gondolta róla s megszólalt:

— En ahhoz jöttem, aki nekem tetszik. Nem Julcsáhot, se nem Borosához.

— Hahal — kacagott fel a lány — én nem vagyok Borosa.

— Hát?

Mihály közbeszólt:

— Jó magának így is. Így is elég szép.

Rögtön megbánta, amit mondott.

— Elég szép ő. Kivált mikor felhúzza az orrát, mint a pulyka. Olyankor kell látni.

A kisebbik lány csípőre tette a kezét és visszanyelvelt.

— Tessék innen bemenni, hogy szedem rendbe magam. Olyan vagyok, mint egy izé.

— Egy borzoskatl — szólt Mihály.

A két lány elnevette magát. A nagyobb epésen, a kisebbik vidáman.

— Katinak hijják? — eszmélt fel Mihály.

— иду háti — mondta Julcsa.

— De bizony nem úgy, hanem KaticánakI — felélt a kisebbik.

— Ez a lány nem tud becsületet — mondta Julcsa.

A többiek nevettek.

Pár perc múlva olyan parázs, ütbsdi játék folyt négy közt az asztalon, hogy na!

Olyan hirtelen elrepült az idő, hogy mindenki elámult, mikor bejött a tizenegy órás vonat.

Mihály ezután sűrűn eljárt a 37-es Orékhez. Mindjárt második jöttekor valami furcsa megfigyelést tett. Julcsa alig vetett ügyet rá, egészen átengedte őt a Katicának. Mihály csak mosolygott s erősen megszorította a Julcsa kezét, amit ez kelletlenül engedett oda neki. S amíg Katicával hancúrozott, bolondozott, jól látta, hogy Julcsa egy percig sem pihen, dolgozik, mintha ö ott sem volna.

Már feltűnően sokszor volt itt. Jókedvűen jött, jütyörészve, mint aki tudja, hogy félve várják. Az őrék nem tudták mire vélni, hogy még most sem nyilatkozik. De Mihály nem hagyta apró megjegyzésekkel, tűszúrásokkal kivétetni magából, amit nem akart.

A szülök egy ideig sajnálták, hogy julcsa megint árván maradt, de lassan beletörődtek, azt nem lehet parancsolni, ki kit szeressen.

Így húzódott a dolog egész őszig.

Akkor a nagy darab ember, a 37-es őr megharagudott, ö nem hagyja tovább orránál fogva vezettetni magát.

— Majd bolond vagyok megmondani.

— Hát csak mondja meg', ha nem szégyellt.

— Majd.

A lány felült. Restellt olyan sokáig ott fetrengeni a legény szeme előtt.

Igazán formás, gömbölyű, pirosarcú, nevető szemű lányka volt; olyan hamis nézésű volt a szeme, hogy Mihály mindig nevetett, ha belepillantott.

— Na gyüjjön be, na.

— Itt is jó.

— Persze. Minek vóna jó itt, ha odabe is lehetünk.

Mihály már csak azért beszélt, hogy ne hallgasson.

Elkapta a lány kezét s húzta. De ez nem hagyta magát.

— Körmére ütök.

— De visszaütöm.

— Majd elő ts veszem a seprüt.

— De összetöröm.

— Haggya mán a kezem, mer olyant kiáltok!...

— De be is tapasztom a szájátI

— Beleharapok.

— Na!... — és odatartota nagy barna öklét, amelyben elveszett a lány gyermekkeze, annak az arca felé.

A lány a dulakodásban lefordult az ágyról s egyszerre csak ott volt a legény ölében. A két karja közt. Most már igazán nem volt menekülés. A Mihály fejét megcsapta valami hőség s hirtelen úgy átölelte a lányt, majd. összetörte.

Ebben a percben kattant a kilincs. Mire kinyílt az ajtó, már kibontakoztak. Julcsa jött ki. Az összeszorított szájú nagy lánynak villogott a szeme.

— Hívom, osztán nem gyün — szólt Mihály, mentegetőzve.

— Mér nem jössz! Egy-kettő. Tessék! — szólt rá a húgára Julcsa.

Az lesütötte a fejét, hogy eltakarja az égő arcát.

Én nem vagyok úgy kicsípve, mint te — mondta.

— Mer lusta vagy.

— Nem is vagyok olyan friss at őtözésre...

— Nem! Éppen te nem vagy! Egyebet se szeret csak cifrálkodást.

— Katica! — pittyesztette el a száját a Julcsa. Azzal kinyitotta az ajtót s előre eresztette a Mihályt.

A legény elfojtotta mosolygását s az asztalhoz ment; mindenki a helyére ült.

A két férfi a vasút mentén való tehénlegeltetésről beszélt, amibe az aszszony is beleszólt néha, hogy az álmosságától szabaduljon.

Mihály ránézett a kövér asszonyra, s látta, hogy a pillája majd lecsukódik s egyre ásít. Ettől őrá is átragadt az ásítás. Elfojtotta, de könny gyűli a szemébe az erőltetéstől.

— Álmos, öcsém?

— Én? Dehogy.

Es egyre jobban elálmosodva hallgatta a diskurzust. Még neki nincs tehene, nem érdekli a kérdés.

— Mennyit fizettünk tavaly szénáért, lányom? — kérdezte az apa s a lány komolyan, nyugodtan, biztosan felelt.

—Először hét forintot, azután ötöt, tavasszal húszat.

— Derék lányi — bólintott Mihály és újra ásított.

Végre bejött a kis borzas Kati is, aki most „helyre Kati“ lett, amilyen csinosan átöltözött. Egész kisasszony.

— Mán felöltözött? — kérdezte Mihály s már egy cseppet sem volt álmos.

Katica elnevette magát:

— Idebe halotti tort tartanak?

— Micsoda beszéd ez? — szólt rá szigorúan az apja, de a kislány nem respektálta a szigorú ráncokat.

— Nahát, hogy ilyen csöndben üldögélnek.

Mihály hangosan fölkacagott.

— A mán igazi — kiáltotta.

Katica felsrófolta a lámpát s amint világos lett a szobában, mindenkinek felderült az arca.

— Játsszunk valamit! Tud maga kártyázni? — kérdezte Katica.

— Pilkózni tudok.

— Azt elhiszem, hisz olyan ftlkó maga ts.

— Hát öcsém, — rukkolt ki — száz szónak is egy a vége. Szeretném tudni mi céllal, szándékkal jár a házamba.

— Hát kedves bátyárnuram, tudhatja azt maga, ha akarja.

— Tudni, nem tudom, de gondolom. A lyányom miatt...

— Igen. Feleségül szeretném venni a Julcsa lányát.

— A Katicát.

— Nem. A julcsát.

A 37-es őr elámult.

— Julcsát?

—• Azt.

Az apa fölállott s körüllépegetett a szobában. Akkor kikiáltott a konyhába

— Hé! Gyertek csak be, jányok.

— Bejött mindenik, Katica frissen, nevetve, Julcsa mogorván, kelletlenül.

Az apjok kézen fogta mindeniket s Katicát odapenderítette a legény elé.

—- Hát ezt akarod, ugye?

— Nem én ... aztat! — és fölkacagott — hát ha mondom, hogy a fulcsát, akkor a Julcsát!

Általános elámulás.

Katica elképedve vetette szemét az ott álló legényre.

— Hát akkor mit bolondított engem nyár óta?

— Én nem bolondítottalak. Nem eleget cicáztam veled?

— Hisz ép a. Cicázzon avval, akit el akar venni.

— Hál — mondta okosan Mihály — nem értesz te ahhoz húgám. Van akivel clcázunk. Van akit feleségül veszünk. Mert hát olyanok a jányok, ki szép, ki jó ...

És vidáman megfogta a Julbsa hirtelen boldogságtól remegő, becsületes dolgos kezét.

A kulturális tevékenység egyre szélesebbkörű mozgalommá terebélyesedik. A különböző tömegszervezetek égisze alatt országszerte szinte gombamódra szaporodnak a műkedvelő művészeti csoportok. Az általuk végzett kulturális munka, manapság már a népművelés szerves, elmaradhatatlan részévé vált. Bátran állíthatjuk: a hivatásos népművelőkön kívül a dolgozók — főként a fiatalok —■ ezrei vállalnak részt a kultúra terjesztéséből. Tegyük hozzá: elfogadható szinten. Tehát a körül-A

ményekhez, lehetőségekhez mérten színvonalasnak mondhatók a különböző rendezvények. Az Is tény, hogy évről-évre lelkes, tenni akaró követőkkel bővül a mozgalom, melynek értelméről felesleges részletes fejtegetésekbe bocsátkozni, hiszen a napilapok, folyóiratok, a rádté, a televízió állandó visszatérő témája a népművelés fontossága, társadalmi jelentősége. Egy dolgot azért leszögezhetünk. A dolgozók igényel változnak, fejlődnek, fokozódnak. Az anyagi gondok egyre inkább hátkultúra

térbe szorulnak, hiszen manapság úgyszólván kivétel nélkül mindenki boldogul, megtalálja számítását anyagi szempontból. így tehát az emberek kultúra, művelődés iránti vágya, érdeklődése került előtérbe. A mindennapi életben lépten-nyomon meggyőződhetünk erről. A sok milliós értékű művelődési otthonokban mozgalmas az élet. Különböző előadások, színházi bemutatók, vetélkedők, kulturális találkozók tanúskodnak erről. Értékesen, szórakozva tanulunk, tanítunk.

ünnepe

A Dunajská Streda-i (dunaszerdahelyí) járás országos méretben is a legjobbak közé tartozik. Gazdasági eredmények, s a kulturális tevékenység szempontjából egyaránt. Bizonyította ezt a közelmúltban Gabéikovon (Bősön) megrendezett XII. Csallóközi Dal- és Táncünnepély ts. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. évfordulója tiszteléret rendezett akció fő szervezői a CSEMADOK jb, a járási népművelési központ és a jednota fogyasztási szövetkezet voltak.

A hét-nyolcezer főnyi szórakozni, művelődni vágyó közönséget több mint 20 amatőr éneklft csoport, tánccsoport, cjterazenekar, fúvószenekar szórakoztatta. Az alkonyba hajló tartalmas műsort a CSEMADOK KB Szőttes Népi Együttese valamint Béres Ferenc és Talabér Erzsébet budapesti vendégművészek fellépése zárta.

A rendezvényen az idei különböző járási versenyek legeredményesebb csoportjai léphettek fel Bősön. Ezért egyben „erőpróba“ is volt ez. A vezetők, szereplők összehasonlíthatták műsorszámaik színvonalát. ’

„Nagyban elősegíti ez az összejövetel csoportjaink munkájának minőségi javulását.“ így vélekedett — joggal — a CSEMADOK jb egyik

képviselője.

A nagyszámú, s tegyük hozzá, lelkes közönség bizonyára elégedetten tőrt haza erről a — túlzás nélkül — nagyszerű seregszemléről.

Érdemes felfigyelni arra, hogy a járás szinte valamennyi ipari, mezőgazdasági üzeméből, népes csoportok alkották a közönség túlnyomó részét. Valamennyi szövetkezet tömegesen igényelt, s kapott belépőiegyet az ünnepélyre. Csupán az Okočf (Ekecsi) Éfsz nem Igényelt jegyet. Az ok, előttünk ismeretlen. Ebben a kérdésben csak az említett szövetkezet illetékesei foglalhatnának állást.

—bkf

Kánikulában,

vízben

a boldogság.

Foto: —tt—