Szabad Földműves, 1977. július-december (28. évfolyam, 26-52. szám)

1977-08-06 / 31. szám

SZABAD FÖLDMŰVES

1977. augusztus V«

Antifasiszta

békeharcos

Nemrégiben múlt hét esztendeje, hogy eltávozott közülünk a csehszlovákiai magyar irodalom kiváló egyénisége, Fábry Zoltán. Ha élne, augusztus 10-én töltené be 80. életévét.

Fábry Zoltán a Košice (Kassa) közelében lévő kis faluban, Stószon született és ott töltötte élete javarészét. Szerény, beteges ember volt s bizony a látogatók sokszor találták ágyban, ahová visszatérő betegsége ledöntötte. Bár eldugottan éli a jólevegőjű falucskában, mégis szellemi óriásként emelkedett ki a csehszlovákiai és egyetemes magyar irodalomban s művei halhatatlanná teszik.

Fábry Zoltán tömören ezt vallja magáról: „Amikor felcseperedtem, a rnzsnyói gimnáziumban tanultam. A gimnázium elvégzése után a háborúba, majd Budapestre kerültem egyetemre, de a fronton szerzett tüdőbaj hazahozott Stószra. 1919 óta állandóan itt élek. Az orvosok akkor tanácsolták, hogy legalább három évig feküdjek és pihenjek a fenyvesek között. A fekvő székben a német könyveket olvasva, egy egész világ tárult elém. Még jobban megértettem, hol jártam, milyen borzalmas dolog a háború. Ekkor kezdődött az eszmélés, amely a szocializmushoz vezetett.

Azóta Fábry Zoltán élete összekapcsolódott a munkásmozgalommal és annak vezető erejével, a párttal.

Már fiatal korában bekapcsolódott a helyi munkásmozgalomba. Az iró lakhelyén tartott előadásokat, amelyet a „demokratikus“ rend képviselői sokszor megzavartak. Nem véletlen tehát, hogy 1931-ben a kommunista párt listáján megválasztották községi bírónak. A község bfrája volt, akihez bármikor bizalommal fordulhattak az emberek, mindig orvoslást, vagy jótanácsot kaptak. Természetesen a jó tollú, a társadalmi mozgást alaposan ismerő Fábry irodalmi munkássága egyre terjedelmesebb lett. Aztán jött a fasiszta diktatúra, majd a megaláztatás évei, amelyet az író a némaság és a szenvedés esztendeinek nevezett. Ezt követték a termékeny évek s Fábry megírta társadalomformáló hagyatékát, és közben őszinte bizalommal segítette a feltörő fiatal csehszlovákiai

magyar írónemzedéket, egyengette a kibontakozásuk

útját.

Czine Mihály magyarországi irodalmi kritikus így fogalmazta meg Fábry életművének az értelmét: az ember védelme az embertelenség ellenében. „Ember az embertelenségben“ — ez az Ady-vers volt az indítója. Az ember védelme foglaltatta el vele, a humánum elkötelezettjével a publicisztika posztját; ezért lett nála az antifasizmus — műfaj. Az antifasizmus, mint műfaj, az ő meghatározásában a magatartás igényét jelenti: az embertelenséggel szemben riaszt és ellenáll.

„Ember az embertelenségben“ — ez volt Fábry Zoltán megélt 73 esztendejének minden nagy cselekedetében. Ennek a jegyében dolgozott, mikor Az Ot című szlovákiai lapot szerkesztette, s mikor a Korunknak, a romániai marxista folyóiratnak csehszlovákiai magyar szerkesztését vállalta. Akkor is, mikor Ludwig Ren-nel bejárta Kárpátalját, s megírta az Éhség legendáját. S akkor is, mikor Stósz bírói tisztét vállalta, s községe nevében lakóhelyet ajánlott a fasizmus által üldözött írónak, Heinrich Mann-nak.

Fábry Zoltán mindig hittel vallotta: az író elkötelezett ember, aki erkölcsi magatartásával, felelősséggel tartozik a társadalomnak, hazájának, az emberiségnek.

Fábry írásainak a többsége publicisztikai jellegű. Ennek a műfajnak kiváló képviselője és a politikai cikkeit nagy körültekintéssel irodalmi szinten írta meg. A politikai cikkek mellett irt művészetelméleti, irodalomtörténeti és irodalomkritikai esszéket is.

A haladó szellemű író munkásságát nem nézték jó szemmel és már az első könyvét, az Éhség legendáját elkobozták, mert abban reálisan megírta a burzsoá köztársaság legelhagyatottabb részének, a Kárpátukrajnának a helyzetét.

Fábry Zoltán tizennégy könyvet írt s azokban felveszi a harcot az embertelenség, az értelmetlen háború, a fasiszta veszély ellen. Mélyen taglalja és ítéli el a barbárságot, zsarnokságot és a háború sötét erőit.

Fábry Zoltán, a népének lelkiismerete, 80 évvel ezelőtt született és egy félévszázados életművet hagyott ránk. A gazdag örökségéből sokat meríthetünk, mert azokat áthatja az erkölcsi tisztaság, a humánum. Hazánk kiváló tollú írója igazi antifasiszta volt, a béke bátor őre az utolsó leheletéig.

Az alábbiakban az iró Csendőrgolyó — Történelem című politikai cikkét közöljük:

CSENDÖRGOtYÚ-TÖRTÉNElEM

A csendőrgolyó ma — történelem. Még mindig történelem.

Történelem volt 1905-ben, amikor a kozákok vad rohama tiport a munkát és kenyeret kérők tömegébe, és történelem volt, amikor 1929-ben a szociáldemokrata Zörgiebel rendőrei fojtották vérbe a berlini munkásság május elsejéjét. A Téli Palota, a weddingi barrikádok: kiradírozhatatlan történelem.

Ismerjük. Éljünk. Dux, Radotín, Huszt, Freiwaldau, Turja-Paszika, Mährisch-Ostrau, Brüx és legutóbb Holies, Telgárt, Pohorela: kiradlrozhatatlan történelem.

Nevek, állomások, egy nyelven beszélők. Kapitalizmus és kommunizmus ütközőpontjai. Áldozatokkal, halottakkal, munkáshalottakkal.

Mégis: van egy név, és vannak halottak, ahol az emlékezés mélyebbre nyomja a fejünket, egy név, egy hely, ahol a szájak némasága a proletárgyász itteni fogadalmi szavait először próbálgatta: Nemeskossút.

Emlékezzünk: csendőrgolyó, csendőrszurony most egy éve avatta történelemmé. Magyar falu. 142 ház, 1239 lakos. Kis hely, kis pont és Szlovenszkó, ez a lehetetlenül kiszabdalt földterület, ez a cseh tőke és irredenta aspirációk közt lebegő függvény, Itt, ezen a helyen társult a Téli Palotához, a weddingi barrikádokhoz, itt lépett be vérkontúrosan az osztályharc történetébe. A szlovenszkói munkássors, a kisebbségi magyar sors, ez a kétszeres kiszolgáltatottság, ez a kétszeresen érezhető elnyomás itt, ezen a vérkeresztségen lett valóság: látható vád, csendőrszuronynak feszülő számonkérés. Itt, ebben a tükörben látta meg a szlovenszkói összproletariátus a kisebbségi magyarság igazi arcát. Innen indultak a további' utak, mert itt kovácsolódott az egység, itt lett valóság a dolgező értelmiség és diákság harcvállalása. A három halott — Zsabka Sanyi, Gyevál János és Thurzó István —. azóta sose élt élettel él a munkástömegekben, és a llpótvári fegyházban is csak a 2895. számú rab ül, mert Major István nevét a földmunkások azóta élő zászlóként hordozzák soraik előtt.

Nemeskossút, Major: nevek, amiket nem lehet kiradírozni. De a történelmet meg lehet hamisítani, de a hallgatást meg lehet fizetni. Szlovenszkó magyar újságjai egy szóval sem emlékeztek meg az évfordulóról. A cseh kolonizátorok brutalitását, a magyar kisebbségnek küldött sortüzet patent magyarjaink elhallgattják: a sebeket, a halottakat a főldszegénység, a kétszeresen kizsákmányoltak kapták. A

magyar nincstelenség véres sebei nem fájhatnak az ezeréves múlt szajkózóinak, a grófi lakájoknak, a „maúcta“magyaroknak és kvaterkázóknak. Hallgatnak, és csak költőik szavalnak új arcú magyarokról. A három sírdombra nem szabad emlékezni, űzni kell a pünkösdi lidércet, mert a halottak, mert a börtönben ülő Major egyformán vádol. Egyformán cseh és magyar úri profitérdeket, nép bőrére kötött paktumokat. A České slovo és a Prágai Magyar Hírlap, a Híradó és a Reggel együtt és egy céllal hallgatnak. Vagy Békefi módjára Csernováról regélnek. Felháborodásuk, sordíjak szerint csepegő humanitásuk a régi magyar dzsentri-fricskát, a régi magyar csendőrgolyók történetét melegíti fel. A főszolgabíró, a kakastollas csendőr premier plánban, hogy elfelejtessék a mostani járásfőnököket és a demokratikus csendőrgolyókat. Csernovát — ezt a templomháborút — nem lehet kijátszani Nemeskossút ellen, ahol a munkanélküliség, a kenyértelenség, a kizsákmányolás vádló és számon kérő ordítását fojtották el a demokratikus állam csendőrei. Csernova 1932-ben! Hol van már a tavalyi hó?l De a kormánysajtó íródiákjait ez nemigen zavarja: tollúk a tőke szája íze szerint maszlagok így aztán nem csoda, ha Hodža lesz a megmentő és Major az izgató, Stunde a magyar nép atyja, és Major az aljas szándékból bűnöző. Hodža a magyar parlamentben valamikor a „csernovai vérforraló cudarságokért követelt megtorlást“, most pedig ugyanezek az emberek az okai a nemeskossúti és egyéb „vérforralő cudarságoknak“, És amikor ezek az urak börtönbe vetik a szlovenszkói földmunkásság vezérét, akkor íródeákjaik pirulás és szemrebbenés nélkül merik leírni Hodža apánk kijelentését: „Ügy látszik, hogy az elnyomott magyar földműves nép részére mi fogjuk kiharcolni azt a helyet, amely őt a nemzetközi paraszttársadalomban megilleti.“

Nem. Az elnyomott magyar földműves nép már tudja az utat, tudja a harcot, és tudja, hogy a harcban egyes-egyedül csak a kommunista pártra támaszkodhat. A háta mögött ott van: Nemeskossút, a véres pünkösd, de előtte a lehetőség: a győzelem. Győzelem Nemeskossút szellemében, győzelem Major láthatatlan vezetésével, győzelem a kommunista párt zászlaja alatt. Az enyomott magyar földműves nép épp a nemeskossúti évfordulóra bizonyította be, hogy Nemeskossút: útmutatás, név, fogalom, melyhez nem lehet többé hűtlen. Oj tavasz jött, ugyanolyan, mint a tavalyi — éhbérekkel. És ez a földszegénység mégsem ment el Hodža apánkhoz, és Stunde apánk sem jött el segíteni, nagyobb bért kieszközölni. Ezek a galántai magyar proletárok a tavalyi tűzpróba és vérkeresztség erejében lecsapták a kapát, és a harc állt. Sztrájk. Ugyanott, ahol egy évvel ezelőtt vérbe fojtották. De most egységesebben, összekovácsoltabban és — győztek!

A nemeskossúti halottak sírhantjára nem kerülhetett szebb koszorú, mint élő elvtársaik győztesen megvívott új harca. A lipótvári fegyház 2895. számú, fegyence is így fogja a legjobban tudni, hogy — él, erősödik és áll a harc a végső győzelemig!

(Az 0ť, 1932}

Szegeden több mint 180 szobor látható a köztereken, valamint a Dóm-tér körüli nemzeti panteonban. Foto: —tt—

erstöl, daltól, vitától volt hangos július első napjaiban a Komárno melletti Nová Sträž-i (Örsújfalu) kempingtábor. Mintegy ötven-hatvan hazai magyar értelmiségi jött itt össze jrégészek, irodalmárok, népművelők, képzőművészek, történészek, publicisták, s persze diákok), hogy megvitassa közéletünk és kulturális életünk problémáit.

A Nyári Művelődési Tábornak nevezett ötnapos találkozót a Salai (Vágsellye) Vörösmarty Klub és a CSEMADOK Komárnol Járási Bizottságának klubja szervezte meg. (A Vörösmarty Klub sokoldalú, hasznos tevékenységére jellemző, hogy nem-Táborozás

rég a hazánkba látogató Balogh Edgárral szerveztek találkozót.)

Gazdag program várta az érdeklődőket. Publicisztikai viták, irodalmi előadások, versmondás, népitánc...

Több tucat ember nem jön össze csak úgy, véletlenszerű elhatározás alapján. Vagy a tenni, jobbítani akarás, vagy az összegezés tudata ad egy ilyen találkozásnak mementót. Ezúttal is igény szülte megmozdulásról volt szó: nevezetesen arról, hogyan lehetne segíteni kulturális életünk sutaságain, pallérozatlánságain, s főleg: hiányain. Ez az igény volt a hajtóerő. Konkrétan: mi'módon lehetne publicisztikánkat, irodalmunkat, népművelésünket — közérdekű dolgainkat megreformálni. Sző esett többek közt iskolaügyről, hazai magyar tudományról; ami sajnos, csak nyomokban van jelen mindennapi életünkben. Kevés a helyesen magyarul iró tudós, kutató, szociográfus, szakember. KlubmozgaMunk — néhány kirívó példától eltekintve, pang, vagy nincs jelen. Közművelődésünk gyerekcipőben jár, s bizony még az iskolát (középiskolát, főiskolát) végzett diákok olvasottsága is megkérdőjelezhető. Tehát: rendezni végre közös dolgainkat.

Vitatkozó kedvben ezúttal sem volt hiány. Elhangzottak érdekes és értékes javaslatok, észrevételek. Például a CSEMADOK-nak lehetősége van anyagi támogatással jelentős mértékben fellendíteni hazat magyar klubmozgalmunkat. Olvasótáborok lehetősége, természetjárás, stb.

A magyar irodalom szlovák tolmácsolásáról Karol Wlachovský író, műfordító tartott szókimondóén szép előadást. Hazai költőink közül Gál Sándor és Tőzsér Árpád beszélt a költészet szerepéről, feladatáról. A történelmet Püspöki Nagy Péter képviselte, aki méltán aratott sikert a kettős Morvaországról tartott előadásában. Magyarországi vendégek is voltak. Tánccsoport Iesténként táncházban tanították a külöma Dunánál

bözö tájegységek népitáncait), s egy fiatal író, Mózsi Ferenc. Az utóbbi írói „hitvallásáról“ beszélt, s arról, hogyan vált szükségessé nála a nemzetiségeket féltve őrző figyelés.

Az értékek, jó ötletek mellett persze „helybenjáró" viták is kialakultak, s ez kétségtelenül rontott a találkozó hatékonyságán. S még egy hiba: gyakran az éppen hozzá nem értő emberek szorgalmazták olyan kérdések megoldását, amihez alig értenek. Ez önmagában véve még nem is lenne hiba, de a következménye a „vakvágányra futtatott beszélgetés“ lett sok esetben. Néhány illetékes vezető is megtisztelhette volna jelenlétével a tábort. Erre a jövőben ügyelni kell.

Egészében véve felemelő érzés volt ott ülni az esti tábortűz mellett, hallgatni a népdalokat, verseket, s tudni az öszszetartozás erejét. Tudni, érezni, hogy keressük egymást, hogy szükségünk van egymásra — megtartó erőnkre. S azért is jó egy ilyen alkalom, hogy felelősségérzetet csepegtessen az emberekbe, a jelenlevőkbe: mindenki forduljon magába, s feleljen őszintén: rossz magyarkodáson kívül mit tett ez ideig, s mit tehetett volna. S a lelkiismeret furdalás katarzisa az öl nap alatt: mit fog tenni ezentúl? Ezért, s a kezdő lépés lábmozdító erejéért érdemes volt ott lenni Örsújfalun.

—kvt—