Szabad Földműves, 1977. július-december (28. évfolyam, 26-52. szám)

1977-07-02 / 26. szám

1977. július 2. SZABAD FÖLDMŰVES Dicsertessék A nyár első, örömmel várt ünnepe аi aratás. Időpontja a természeti­földrajzi, illetve éghajlati viszonyok szerint változik. Kezdődik június vé­gén, s áttolódik júliusra, csapadékban bővelkedő nyarakon még augusztus elejéig is eltart. Az aratást mindenkor és mindenből tisztelni kell, évről évre köszönteni illik. Erre az egykor Csallóközből el­származott földművelő ember tanított meg. Ez az idős bácsi ugyanis Péter- Pál előtt —, amikor az eredő kalá­szok már fejet hajtottak a hegyek­ből lekarikázó pajkos, meleg szellő előtt —, rendszerint kiment a határ­ba, s letört egy telt kalászt. Ráncos, kérges tenyerébe pergette a szeme­ket. megkóstolta, mint gyermek a cu­korkát, majd megemelte a kalapját és balkan csak ennyit mondott: „Dí­­csértessék__1“ A ringó, zizegő kalá­szokra nézett, nem az égre, amikor a föld áldását, a termést és a munka Ígéretét üdvözölte. Pedig fiatal korában évtizedekkel előbb, az aratás az ő számára is rendkívül nehéz, fáradságos munkát jelentett. Ezt a tényt különben az idősebbek még személyes tapasztalat­ból, a fiatalabbak már csak olvas­mányélményeikből tudják, tudhatják. Sőt a földművelőknek valaha nem­csak a forrósággal kellett nyaranta megküzdeniük, hanem sokaknak az aratási szerződésért is harcolni kel­lett. Ez utóbbiról egyébként a nálunk is népszerű író, Veres Péter talá­lóan így emlékezik meg: „A tehetősebbek és a kezdő legé­nyek már hetekkel ezelőtt féldeci pá­linkákkal, kis- és nagyfröccsökkel biztosították a helyüket, a nagyon szegények pedig szzavakkal hízeleg­tek. Akik tavaly visszafeleseltek> vagy akiknek nem tetszett a munkabeosz­tás, a vizet poshadtnak, a szalonnát büdösnek, a rozst dóhosnak, a must­rabirka húsát soványnak találták, a paszulyra ráfogták, hogy tavasztól őszig sem főne meg, s a kása egér­húgyos, azonkívül az aratógazda nem dolgozik, a tanyában csavarog, vagy л dülőúti fák alatt hűsöl — azok most nem kellettek, jött helyettük más. A feltételeket senki se kérdez­te...“ Azok persze, akiket szerződtetett egy-egy aratógazda, vagy a földbirto­kos intézője, aratáskor nagyon korán­kelő emberek lettek. Általában haj­nalban, három óra tájban ébredtek. Még nedves, harmatos volt a gabona, amikor már a köteleket csavarták, hogy kévékbe tudják kötözni a levá­gott rendeket. Mire a Nap keletről, a hegyek mögül felbukkant és körül­nézett a tájon, a férfiak már kaszál­tak, a nők pedig sarlóval a markot szedték szorgalmasan. (A sarló kü­löben évszázadok óta az asszonyok aratószerszáma volt, mivel kaszára csak a XV., gépre pedig a XIX. szá­zadban tértek át a mezőgazdaságban, amikor az orosz feltalálók megépítet­ték az első lóvontatású arató-cséplő­gépet, a mai kombájnok ősét.) Aratáskor mindenkinek megvolt a maga szerepe és munkája. A gyerek kötelet terített — ha már nagyobb volt kötözött is —, a nagypapa hord­ta, keresztbe rakta a kévéket, a nagy­mama viszont otthon serénykedett. Ellátta a jószágot, ha volt, vigyázott a kisunokára, közben főzött és mire a Nap az aratók fejére ült, kivitte a szegényes ebédet a keskeny földsáv végére — vagy az urasági tábla szé­lére! —, az útmenti lombos fák alá. Oda, ahol megpihenni, cigarettázni, kaszát kalapálni, kockás szakajtóból, tarisznyából tízóraizni, uzsonnázni, htísölni és ebéd után egy kicsit alud­ni, szundítani jártak a felégett testű aratók. Ahol olyan jóízűt, jót lehetett kortyolni a letakart vagy földbeásott vizes bütykösből és öblös cserépkor­­sóból. Kora reggeltől alkonyatig, általá­ban így is csak egy holdnyit ha levá­gott, letakarított négy-öt arató. Mire pedig hetek múltán végeztek az ara­tással, minden porcikájukban érezték az emberek a fáradságot. Arcuk rán­cosabb, szemük beesettebb lett, el­nyűtt, izzadságtól zsíros kalapjuk alatt fehérebbé vált az üstök, az asz­­szonyok kék köténye kifakultabb, hajlottabb lett a hátuk, mint volt az­előtt. Tiszteljük is a közöttünk élő, néha botra támaszkodó, kicsit görbéb­ben járó falusi öregeket, akik végig­hajlongták a földeken egész életüket és később már ha akartak, sem tud­tak többé fölegyenesedni. De — kérdezhetné bárki —, miért is mondjuk most mindezt el, a nyár­ünnep alkalmából, amikor mezőgaz­dasági nagyüzemeink (szövetkeze­teink, állami gazdaságaink) modern gépekkel jól felszereltek és az ara­tás koránt sem jelent olyan nehéz küzdelmet, mint egykoron?! Amikor egy-egy KOLOSZ kombájn többszáz ember verííékes munkáját végzi el. A válasz egyszerű. Mindenekelőtt emlékeztetőnek idéz­zük fel a közelmúltat. Azért, mert — mint Erdei Frenc írta közel két év­tizede, egy kiadvány előszavában: — „Az idő múlása elhalványítja a még­oly égő fájdalmat, a mégoly kétség­beejtő nyomorúságot is. Az új gondok fölébe nyomulnak a régiek emlékének és sokszor a kisebb mai baj is job­ban fáj, mint a sokszorta nagyobb régire való emlékezés ... Szükséges emlékeznünk arra az időre, akkor is, ha nagyon fájdalmas is. Emlékezzünk, és gyerekeinket is emlékeztessük, legalább arra, ami különbség az ak­kori és a mai élet között van ... Se­gítségül kell hívni a múltat, hogy érezni tudjuk az akkori és a mai gon­dok közötti különbséget, s ilymódon is becsülni a jelen társadalmat, a dolgozókét. Napjainkban, szocialista hazánkban a régi emberek falvainkban is új, alapjaiban megváltozott körülmények között, s mindjobban élnek, lelkesen dolgoznak. Csupán — s ez örvende­tes —, egy valami nem változott az elmúlt évtizedek, évek alatt. Ez pedig az, hogy az aratás ma is az egész or­szág, mindannyiunk szívügye maradt, még akkor is, ha évről évre kevesb­­ben veszünk közvetlenül részt benne. Hivatásra, foglalkozásra való tekin­tet nélkül, a városi ember — az egy­kori részesarató gyereket is — elége­detten szemléli, nézegeti a határt, az aranyló gabonaföldeket. Kirándulások során sokan letörnek egy-egy telt ka­lászt, mint a csallóközi bácsi, féltőn morzsolják a kövér szemeket... Ag­gódunk valamennyien a szeszélyes, hűvös, esős, szeles időjárás miatt, szurkolunk a száraz, meleg, napos arató-időért, a gyors és szemveszteség­mentes betakarításért, mérgelődünk az út mentén itt-ott elcsurgatott sze­mekért. A hozzáértőkkel, szövetkezeti földművelőkkel együtt, hetekkel a gabona érése előtt méregetjük az „életet“, a „kenyeret“, találgatjuk, vajon milyen is lesz az idei termés? Nos, a korszerű gazdálkodás, a lel­kiismeretes munka — a jelek szerint — ez évben is meghozza a várt ered­ményt. Bízunk a gazdag aratásban és joggal reméljük, hogy a hektár­hozamátlag eléri, vagy meghaladja a tavalyit. A föld jól fizet, bár úgy tű­nik, hogy az idén is megkéri majd a termés árát. Ez az aratás sem lesz könnyű. Előfordulhat, hogy a hetek óta készenálló, jól felkészült embe­reket, s üzemképes gépeket is próbá­ra teszi majd. Dícsértessék a föld áldása, a szö­vetkezet) gazdák mindenkori kemény helytállása, a kombájnok első útjával ránk köszöntő nyárünnep ... Dícsér­tessék, jó aratás! KANIZSA ISTVÁN Múltidéző. Foto: N. Kovács István Bűnügyi történet Álarcban — és anélkül Városperemi gyárban dolgozott. Minthogy bölcsője Nové Zámkyban (Érsekújváron) ringott, nevezzük csak Szép Ilonkának. Mert, valóban szép, s fiatal... — Biztos megcsinálja a szerencsé­jét — mondogatták munkatársnői. Dehát, nem csinálta meg. Férjhez ment ugyan egy nálánál sokkal idő­sebb férfihez, de valahogy nem jött ki a lépés... Falura kellett költöznie, férje anyagilag sem nyújtotta neki azt, amit tőle Szép Ilonka elvárt. Vá­lás lett a vége. A csinos nő visszake­rült a gyárba. Csakhogy közben már elszokott a munkától, nem „fűlt a fo­ga hozzá“. Szeretett volna szépen öl­tözködni, szebben, mint a munkatárs­női. Valahogy úgy érezte, joga van hozzá, hiszen szebb is sokaknál. De­hát, hogyan szerezzen pénzt? Barátnői könnyűvérüek voltak. Ezek nem győztek csodálkozni: „Ilyen szép, és pénzgondjai vannnak ...?“ Szép Ilonkának azonban nem volt gyomra az ilyesmihez... Igen. Pénzt kell szerezni, de nem így... Sűrűn olvasta az amerikai gengszter-történeteket, s megfogal­mazódott valami az agyában: „Hátha itt is meg lehetne valami hasonlót csinálni..." A terv: a volt férj. Tud­ta, hogy van pénze, a varrógépben tartja. Annakidején csak azért nem mert hozzányúlni, merthiszen a gya­nú mindjárt reá irányult volna. Deltát most? Hiszen már másutt él. Hosszú idő eltelt azóta. Aztán meg egy kicsit bosszút is áll. azért, amit a volt fér] róla a válóper során állított... jó. jó, dehát ilyesmit maga nem végezhet el. Ide segítőtársak kelle­nek! Rövidesen akadtak is Jóska és Dezső személyében. Fiatalok, mint ma?a Szép Ilonka. Hamar ráálltak a dologra, hiszen a csinibaba sok pénz­ről beszélt... — Igen ám, de egyszer majd a fér­jed felismer, s ránk bizonyítja a dol­got... Szép Ilonka csak mosolygott. Nem hiába falta az alnerikai krimiket. Előhúzott a táskájából egy harisnyát. — Próbáljátok kil Húzzátok a feje­tekre — mondotta Jóskának és Desző­­nek. — Láttok rajta keresztül? ... — Igen! — Válaszolták mindketten. — Most pedig nézzetek a tükörbe. Felismerhet titeket valaki harisnya­álarcban? Pláne, ha azelőtt sose lá­tott titeket? ... A két fiú kötélnek állt. így tehát a terv is kész volt. Harisnya-álarcban hatolnak be majd a szobába, a varró­gépig. Szép Ilonka kint marad az udvaron, vigyázni, mert őt alakjáról is felismerné a férje, még a harisnya­álarc alatt is. ... A falu messze volt Bratislavá­­tól. Vonaton utaztak oda, s egy dara­bot gyalogosan. Éjfél tájt értek a férj házához, senki sem látta őket a falu­ban. A volt feleség jól Ismerte itt a járást. Arra vezette társait, amerre senkivel sem találkozhattak ily ké­sőn. Az udvaron felhúzták a haris­nya-álarcot. Elhangzott a suttogó utasítás: „Ha férjem a kopogásra azt kérdi, kik vagytok, mondjátok, hogy Bernáth Jóska küldött. Az a barát­ja ...“ Minden tervszerűen haladt. A férj a bemondott névre ajtót nyitott. De­zső és Jóska leütötték. A súlyos testi sértéssel majdnem halált okoztak. Ez azonban nem érdekelte őket. A férfi­vel lakó öregasszonyra, az anyjára ráborították a dunyhát azzal, ha csak mukkanni mer, megfojtják. A pénzt is megtalálták a varrógépben. Kevesebb volt ugyan, mint amennyit Szép Ilon­ka mondott, dehát Így is kitett vagy húszezret... Sikerült kijutniuk az ud­varból, sőt a faluból is. Zavartalanul visszautazhattak a Duna menti fővá­rosba. A nagy esetekben a krimikben is rendszerint egy narancshéjon csúszik el a tettes. így volt ez a jelen eset­ben is. Az egyik fiú későn vette ész­re, hogy a nagy sietségben az álarcot valahol elvesztette. A nyomozók azon­ban megtalálták, mégpedig az udva­ron. Aztán a rendőrkutya nyomra ve­zetett. A gyanú mindjárt az első pil­lanatban úgyis Szép Ilonkára irányult. Letartóztatták. A daktiloszkópia a társait is igazolta. Így a triumvirátus a nitrai járásbíróság elé 'került. A vádlottak beismerték tettüket. Jóska és Dezső azzal védekeztek, hogy csak lopni akartak, de nem rabolni és sú­lyos testi sértést okozni. Szép Ilonka pedig azt állította, neki az egész ak­cióban része sem volt. Jóformán azt sem tudja, mi történt. Egész idő alatt ő az udvaron sétált. A járásbíróság mindhármukat bű­nösnek ismerte el rablás és súlyos testi sértés bűntettében. Az értelmi szerző — a valahai feleség —, mivel büntetve azelőtt nem volt, négy évet kapott. Jóska (a büntetett előéletű) hat és fél évet, Dezső hetet. A Brati­slava! Központi Kerületi Bíróság jó­váhagyta az ítéletet. A trió tagjainak lesz idejük elgondolkozni azon, vajon megérte-e...? Mert, nyomozóink olyan gyorsak voltak, hogy még a pénzt is majd egészben találták ... Szép Ilonka Is elgondokozhat azon, mire vezet az amerikai krimik olva­sása. Jómagam egészen máson gondol­koztam el: Szép Ilonka elvált szülők gyermeke. Egészen fiatalon maradt szülők nélkül. Sem az apa, sem az anya nem törődött vele. A szülői ne­velés híján a magára maradt lány sa­játos, a társadalommal ellentétes er­kölcsöt alakított ki magának. Vajon gondolnak-e ilyesmiré, vagy hasonló­ra a szülők, mielőtt elválnak?!... Amint ott állt Ilonka a bíróság előtt, valahogy az volt az érzésem: sosem történt volna meg az eset, ha Ismeri a családi élet, a szülői nevelés mele­gét. Mértonvölgyi László Impozáns, korszerű bevásárló központ épült nemrégiben Dvory nad Žiťavou-ban (Udvardon). Foto: nki 11 Nyolcszázharminchét lafeőt számlál Šimonovce (SimonyiJ és a közigazgatásilag hozzá tartozó Drűa (Darnya). Gazdag falu, mondhatná a kívülről Jö­vő, idegen szemlélő. S valóban: házai, autói kétségtelen anyagi jólét látszatát előlegezik. Gál Barnabás, a hnb elnöke elége­dett a két falu helyzetével. So­rolja, mi-minden épült, szépült az elmúlt választási időszak so­rán. Renoválták a helyi alap­iskolát, s hozzáépítettek egy tantermet. Drrián körülkerítet­ték a temetőt' gyalogjárót épí­tettek; Simonovcében meghosz­­szabbították. Ugyancsak felújí­tották a hangosbeszélő hálóza­tot, s a két falu hálózatát ösz­­szekötötték. Sok ez, vagy kevés? Relatív dolog, hisz vannak községek, amelyekben többmilliós beruhá­zások valósulnak meg ennyi idő alatt. A község fő kormányo­sának bizakodó tekintetéből azt kell kiolvasnom, ez nekik elég. Ennyire van igény, s ezt ki tud­ják elégíteni. A felsoroláshoz tartozik még az óvodai vízveze­ték, a közvilágítás korszerűsí­tése —, hogy teljes legyen a sor. Az új választási programterv néhány beruházása szintén jel­lemző a helyi igényekre; pél­dául 1979-től kezdik az új tűz­­oltőszertár építését, egy évvel később pedig a jelenlegi egy osztályos, 28 férőhelyes óvoda helyett egy új, kétosztályosat építenek. Mintegy negyven igénylő van az óvodára mosta­náig, s éppen ezért szeretnék ezt a távolinak tűnő időpontot kicsit előbbrehozní. Valamivel rázósabb a helyzet a vízellátás­sal: eddig csak ígéretet kap­tak a járástól, hogy a községet bekapcsolják a Klenovecről (Klenócról) Luőenecre (Losonc­ra) vezető vízhálózatba. A szó­ban levő két faluban édes, me­szes az Ivóvíz. ’ Szőt ejtünk az orvosi ellátás­ról, a közbiztonságról, a közle­kedésről. Ezekre nincs panasz. Csupán egy jellemző példát említenék: a két üzlet és a ven­déglő évi forgalma mintegy négy és fél, ötmillió koronát tesz ki. A legnagyobb bevétele a textilüzletnek van, egyiüillió­­nyolcszázezer korona évente. S ez a nagyforgalmü üzlet alig szobányiI Megnéztem: éppen árút kaptak. A szövettekercsek és göngyölegek egymás hegyén­­hátán hevertek ördögi össze­visszaságban. Eladó legyen a talpán, aki itt rendet tud te­remteni. Raktárhelyiség ugyan van, de kicsiny az is. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. évfordulója tisz­teletére a lakosság vállalta, hogy az év végéig százharminc­­ötezer korona értékű társadal­mi munkát végez el. Eddig már csaknem a fele értéket létre­hozták. Járdaépítés, hidak javí­tása, ároktisztítás jelenti főleg a faluszépítési akciót. Ezer díszfát, illetve díszcserjét sze­retnének ültetni az idén. Simo­novcében zöldövezetet, s a hnb­­épület előtt autóparkolót akar­nak létesíteni. Szépül a falu, épülnek az új lakóházak. Egy bökkenő azért akad. A földvédelmet komolyan veszik a járás illetékes szervei, s az építkezési engedélyek ki­adásával nagyon csínján bán­nak. Tavaly mindössze hat-hét báztelek kijelölésére kerülhetett sor. A cigány-származású lako­sok esetében jobb a helyzet: a „seregből“ eddig tizenöt család költözött az említett két falu­ba. Felvásárolják a rossz álla­potban levő házaikat, s lehető­séget kapnak újak építésére. Ennek köszönhető, hogy Jelen­leg egyetlen elhanyagolt álla­potban levő házat sem találunk a falu végén. Tavaly a Járás ál­tal hirdetett A legtisztább ci­gánytelepért című versenyben a nagyon tisztes III. helyezést érték el. —kk—

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents