Szabad Földműves, 1977. január-június (28. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-08 / 1. szám
SZABAD FÖLDMŰVES 1977. január 8. 10 Ua nz ember térképről néz egy " tájat, a térkép arányát úgy megkicsinyítik ezt a Csallóközt, hogy nincs rajta mit látni — kis zöld folt, kék csíkokkal szegélyezve — keresztezve —, de ha végigjárja hosszbakeresztbe, ló darab föld ez. Még ha nem gyalog is — ilyen öreg lábaknak ez már alig bírható volna —, hanem autóval járja. Érdemes hozzátenni: még az a nekem mindig nehezen érthető tény Is világosabbá válik, hogy a hajdani gyaloglábas időkben a térképen olyan kicsinek látszó területeken, mint Athén, Théba, Korinthosz, Spárta, stb., stb., hogyan alakulhattak ki és hogyan élhettek olyan sokáig azok a kis országocskák. Mert ez a táj itt, a Csallóköz, de hozzátehetem, bár arrafelé nagyon futtában jártam a Mátyusföld is, fel egészen Nyitráig — hogy is mondjam? — „megvan ülve“. De maradjunk a Csallóközben, hogy ne essünk a sokat markolás hibájába. Ennek a földnek szinte minden talpalatnyi helye kéz alatt van, 'eke járja. Parlagon hagyott területeket alig látni, legfeljebb itt-ott a falvak szélén a vályoggödrök vagy a csordacsürhe hajdani gyülekező helyét. Nagy ritkán egy-egy elhanyagolt kertet, vagy a most épülő üzemek, ipartelepek (tetszik nekem, hogy a feldolgozó üzemeket a jó termőföldek közepébe telepítik) körül a szokásos elgazosodott üres, vagy limlommal behányt terepet. Kaszálatlan rétet, legeletlen legelőt, az egész Csallóközben, de különösen a legjobban megismeri dunaszerdahelyi járásban nem láttam. Töretlen tengerit, ásatlan répát sem. (November 3.) A titok nyitja: elegendő gép, elegendő ember. Néhol már: elegendő állat. -■ Azt a közismert kifejezést, hogy föld-anya (Földanya), nem a parasztok találták ki, hanem a költők (még ha azok a költők parasztflak voltak is,), mert a parasztnak, akinek a föld minden lépésnél vagy sár, vagy por, néha olyan lágy, hogy lehúzza a lábáról a bocskort vagy a csizmát, máskor olyan kemény, hogy alig lehet belőle kivájni a burgonyát vagy a répát, nemigen születnek ilyen fennkölt gondolatai. Mégis a költőnek van igaza: azt fejezi ki, amit legalábbis jó pillanataiban, amazok is éreznek. De mondom, az általános igazságok világából húzódjunk csak vissza a dunaszerdahelyi tárásba. Mert igaz, hogy Nyitrán is jártunk (előadásokon, tsz látogatásonI, Bratlslavába is benéztünk, Komáromon ts átszaladtunk, Érsekújváron és Nagymegyeren még и magyar gimnáziumban is voltunk, Gú ia mezőváros főterén is megadottunk, Galántán is ebédeltünk, mégis első sorban ezzel a járással ismerkedtünk jobban össze. Nagy,, népes járás, 97 ezer lélek, és a székhelye, Szerdahely is nemrégiben emelkedett városi rangra. Es ehhez már megvannak és épülnek a közintézményei is. Itt voll az otthonunk is. meri a CSEM ADOK (magyar kulturális egyesület) rende zésében, több napon át, egy magyar nyelvű kulturális konferenciasorozat folyt itt le. Engem elsősorban persze a harmadévi f1965f nagy árvíz nyomai érdekeltek. Olyan sok a baf a világon, s nekünk is annyi volt akkor, hogy akinek nem járt ki, s be a szennyvíz a háza ablakán, s nem vitte el párnáját, dunnáját, gyerekét, malacát, az nem őrizheti fejében-szívében a világ összes szerencsétlenségét, tűzvészét, árvizét. Én azonban nem jelejtettem el, hisz a saját jalumban is összeomlott akkor пфапу száz ház. Nem is árvíztől, hanem csak a belvíztől. Otthagytam hát a nappali konferenciákat, hogy lássam: jelépültek-e már az összeomlott házak helyén vagy helyett az új otthonok, s hogy egyáltalán visszaépült-e a helyére minden falu? Mert, bár örök harcban a hajdan is kiismerhetetlen Dunával, itt valóban sokszáz éves ősfaluk ülnek a kissé magasabb porongokon. Ahogy az idevalósiak ■ mondják, a mostani nagy áradásban, amely azért volt katasztrofális, mert a gátak közé szorított Duna túl magas vízállásból, tehát túl nagy erővel zúdult rá a tájra, minden faluban csak a templom és a körülötte levő házak maradtak lábon. Persze, meri az ősidőkben, amikor még szabadon járt itt a Duna, mindig oda települtek-építkeztek, ahova nem futott jel a víz. A kép megnyugtató. Jártam Csicsón is, ahol először szakította át a Duna a gátat: a falu áll: Kevés régi ház, sok új ház, egész új utcák. Kőalapon, sátortető alatt. Fürdőszobával, amely ha ügy akarják, nem lomkamra, hanem valóban rendeltetésszerűen használhatják. Annál inkább is, meri a legtöbb községben a végleges vízszolgáltatás, néhol már a csatornázás is 'kéz alatt van. Tudvalevő, hogy az olyan vidékeken, ahova kl-kijárnak a folyók, és fel-jgltör a „föld árja“, hiá ba sok a víz, kevés a jó ivóvíz. Ugyanezt láttam Tanyban, Füssön, Kulcsodon és az egész árvízverte te rületen, ahol megfordultunk. Igen. ez-gyor* . és. jó murtká volt. Erre a legfőbb bizonyság, hogy szinte az egész lakosság visszajött. Tegyük hozzá, érdemes is az ilyen földre viszszajönni. Ahogy a járási pártbizottságon mondták ebben az esztendőben, 1987-ben, a nagy árvíz utáni második nyáron, a háromhónapos aszály ellenére, a dunaszerdahelyi járásban a qa bonatprmés átlaga, hektáronként meg haladja a negyven mázsát (legelső lett az egész köztársaságban I, sőt. ahogy Dömény János, a nyárasdi szövetkezet elnöke mondja, az 6 földjeiken elérte az ötvenegy mázsát ts. A járás cukorrépatermése pedig öt év átlagában eléri az ötszáz mázsát. Holott ez a föld azért itt még nem színfekete föld, szürke, vtzhordta hbmokcsíkok és fehéres agyagfoltok is vannak benne, amelyek zavarják az én feketeföldi szememet. Csakhogy nincs igaza a szememnek, mert ez a föld öntésföld, hordványtalaj és nagyon meghálálja nemcsak a folyőnak a beiekavart iszapot, hanem az embernek is a hozzáértést, a jó munkát, a trágyát és a műtrágyát. En azonban jöl tudván, hogy a városi olvasót, még azt is, aki tegnap jött a faluról, nem a statisztika érdekli, hanem csak az, hogy mi van a boltokban és a piacon, s mennyi annak az ára, ezt a szakmai beszámolót abbahagyom. Anélkül, hogy az ő kérdéseire válaszolni tudnék. Nincs ts rá hely és nem volt időm végigjárni a dolognak minden ágabogán. Ezt jobban tudják azok a százezret, akik árucsere-ügyben lépik át a határt. En csak annyit tfidok ebből: van, ami ott olcsóbb, vein, ami itt olcsóbb ... Ami azonban engem talán még a földnél is jobban érdekel: az az ember, a nép. Sajnos, ez a nehezebb „anyag“ még nekem is, még akkor is, ha egy nyelven beszélünk. Néhány napi szaladgálás közben, amikor ráadásul az itteni emberek még azt se tudják, ki vagyok — legfeljebb fél fülheggyel hallottak valamit Veres Péterről, akt tán parasztvezér, tán iró, de még miniszter is volt, hogy is merhetnék hát csallóközi társadalomrajzot írni. Inkább csak egypár adalékot. A konferenciákon és az előadásokon persze csak az értelmiséggel találkozhattunk. jCzine Mihály volt az úti- és előadótársulm.) Az értelmiség azonban itt is, mint mindenütt a világon, még ha a népből vétetett is, még ha közötte él is, és ha akármilyen jól szolgálja is a népet, a lélek és az értelem útjain már nem jár együtt vele. Az elvont gondolkodásban való járatossdg teszi, amelyben ő otthon van, vagy Otthonos lehet, a nép pedig — legalábbis ma még — nincs jelen. Engem azonban mint írót, nemcsak tájnyelvi értelemben érdekel a csallóközi magyarság hanem az észjárás, a stílus, a népi logika tekintetében ts, mert a visszahívó föld mellett, ezek az igazi megtartó erők. Azt mondja például felmelegedő beszélgetés közben a nyárasdi téeszeinök, amiközben a jó szövetkezetért folytatott másfél évtizedes harcairól mesél: „... Engem leválthatnak az elvtársak, én nem félek attól, hogy éhen halok, mert ha koldulni megyek, ötször annyi kenyeret kapok, mint maguk, mert nekem fél kezem van..." (A háborúban vesztette el.) De a másik esetet is hadd meséljem még el. Körutaink során megállottunk egyszer Guta mezőváros főterén is. Itt 768 ház dőlt össze, 1526 pedig megrongálódott. Az áradás csupán 107 hajlékot kímélt meg. Vagyis víz alá került az egész vályogváros. Ezért az építkezés itt még folyamatban van. Főleg a nagyobb középületek maradtak hátra. De azért a félben levő főtér közepén már ott áll Nagy János csallóközi szobrász rokonszenves absztrakt szobra. Es amiközben a szobrot nézegetjük, körüljárjuk, magyarázzuk, odavetődik a különben néptelen téren (vasárnap van) egy kicsi, sovány (öreg, mégis sovány) paraszt. Szokás szerint megszólítom. Nem az újságíró vagy a tévériporter módján, hanem a magamén, amely általában alkalmas arra, hogy szóra szót adjanak. Nem a szoborról beszélünk, arról az a véleménye, amit megint a mt fálunk parasztja is mondhatna, hogy „nem nézek én ki ebből semmit se, hanem inkább a saját ügyeiről faggatom. — Ki volt, mi volt, mije volt, mije van, mit vitt el a víz és a történelem; hány holdja volt, hány éves, mennyi nyugdíjat kap? — Háromhektáros kisparaszt volt ő — amint mondja —, de bérelt is hozzá, amíg lehetett. — Volt-e háza és az is összedölt-e? — Igen, öszszedölt. — Es fölépillt-e már az új? — Igen, fölépült, de... de nincs befejezve. — Mennyit kapott a biztosító intézettől (itt most egyszer visszakapták a parasztok az egész életen át befizetett összegeket), és mennyi segélyt kapott hozzá? A sovány és kicsi, de igen eszes öregember rám néz, kicsit tétovázik, kifélék, mifélék lehetnek ezek itt? Magyarul jól tudnak, de az autójuk hosszú és fekete, annak hatósági -képe van ...ez az ember viszont — mármint én, — olyan magunkjélének látszik, még a csizmája ts megvan... igen. de a másik keltő valami úriember lehet... (mellesleg mindegyiknek paraszt az apja), végül is ktböki: — Kérem, én nem hazudok, ha nem muszály... Imint kiderült, túl nagyba, háromlakásos házba kezdett, és kevés lett a pénze hozzál) 0 — helyben vagyunk: ez az én emberem! Suli Kis Varga a Csallóközben! Magyar paraszti realizmus, némi öniróniával, enyhítve, ha úgy szükséges. Az én falumban is ezen. a nyel-, ven beszélnek. Persze, valamelyes „balog“ naivitással keverve, ami azonban biztosan itt is megvan, csak ebben a futós útban nem juthattam el a forrásig. Végére hát már psak az a sóhajtás illtk, hogy de jó volna valamivel fiatalabbnak lenni és ide még egyszer, legalább egyszer visszajönni.,. ' Nyolcvan évvel ezelőtt, 1897. január 26-án született Veres Péter népi iró. A részletet a Történelmi jelenlét című kötetéből választottuk. A honorárium Muzslán 1941-ben Vasárnap reggel beállított hozzánk I Jóska. A röhügős JAska. Hogy miért hívják völiögősnek? ízért, mart mindig, mindenen nevet. Falán nem is bent, hanem kint. Kitelé. Ügy, hogy aki beszél vele, vagy látja, azt hiszi, hogy jókedve van. Pejig lehet, hogy nagyon is búbánatos, ľalán az ábrázata tervezésével kap jsolatosan keveredett valami hiba és innak az eredménye ez az állandó rejtelmes derültség. Szóval bekocogott hozzánk a röhö;ds Jóska azzal, hogy velem akar beszélni. — No, mi újság Józsi fiam? — kérjem. — Csak azt akarom mondani, hogy meggyógyultam. — Jól van, örülök neki. De miért éppen most, vasárnap reggel jutott az eszedbe, hogy ezt bejelentsd? — Merthogy meg akarom köszönni I szívességit és máma ünneplő ruhában vagyok mert délután kimuzsikáljuk a lakodalmat. — Rendben van Jóska. Menj! Járj szerencsével. — Mogyek. de először meghálálom a szívességit a Doktor úrnak. — Derék ember vagy, a hálás kézfogás vasárnap reggel is jólesik. Köszönöm, hogy gondoltál rám. — Gondoltam hát. De most mondja csak meg, hogy mi a nótája? Elmosolyodtam. Ilyen köszönetben se minden falusi orvosnak van része. Ezt a vasárnap reggelt köszönti majd ez a hálás muzsika. Valami régi népdal ctm jutott az eszembe. Aztán megmondtam, hogy mi a nótám. józsi vigyorgó ábrázata egy pillanatra megmerevedett. — Hát én ezt nem tudom. De legyen szives fütyülje al a Doktor úr, én meg kontrázok hozzá, merthogy én a bandában is kontrás vagyok. Mit tehettem mást? Betámolyogtam és egy pohár pálinkával engeszteltem ki röhögős Józsit, azért, mert a dalolás egyelőre elmaradt. Dr. BUGA LÄSZLÖ Д minap a kávéházban összehozott a jó sors egy volt osztálytársammal, ki falun él, és tollforgatással is foglalkozik. — Szervusz, szervusz ölelkeztünk, összefonódva veregettük egymás hátát. A szokásos kérdések hangzottak el — hogy s mint élsz, — utána rátértünk a komolyabb témára, az irodalomra. Azt mondta, hogy — szeretem az embereket húzni, kifigurázni. Már persze azokat, akiket lehet, akiken van egy gyenge pont, mely az irónia nyilával célba vehető. Mentségül azonban felhozhatom, hogy ezzel a szellemi sporttal megnevettettem már sok embert, magam is jókat mulattam, egyeseket igaz meg is botránkoztattam. Azután előhúzott zsebéből egy papírlapot. — Itt írtam unalmamban mielőtt Idejöttél. — Olvasd el. Van a falunkban egy nagybajuszú kisember, az Abel bátyó, aki éjjeliőr. Két nagy rakás szenet őriz a raktárban, és az ^llomás egy félreeső rakodóján. Falujában, ahol azelőtt élt, már régen faképnél hagyta a feleségét és a szövetkezetét. Egyesek azt mondják azért, mert mindkettőt megunta. Az ábelellenesek szerint viszont őt únták meg. A mázsás felesége állítólag egyszer olyat billentett rajta a farával, A szenesember hogy szegény Abel a nyári konyhájuk falához csapódott. A szövetkezetben meg büdösnek találta a trágyát. Hát nem tudom, hogy volt. De akárhogy volt, talán az az igazság, hogy egymást únogattá: az asszony, Abel és a szövetkezet. Az viszont tény, hogy így külsőleg, Abel igen hitványka kisember. Szürke mint a denevér, szótlan mint a hal. Nálunk különben arról nevezetes, hogy nappal, soha senki nem látta még. Csak éjszaka, amint a nagy bottal ballag csendben egyik szénrakástól a másikig. Ha valakivel találkozik, nem köszön. Nekem néhányszor sikerült véle találkoznom éjjel. Ne vétessék rossz néven, de köszönés helyett csak anynyit mondtam neki minden alkalommal: — Lopják a szenet! t- Hadd lopják, van elég, válaszolt minden alkalommal. A minap arra ébredtem éjfél tájban kerti vikend házunkban, hogy farkaskutyám vadul ugat. Majd szét szedte a kifutót. Gondoltam, hátha a nyulaimat dézsmálják, melyek a kert végében nyaralnak. Petőfi Sándor költeményei SÍKOS a hö, szalad a SZÄN Síkos a hé, szalad a szán, Esketőre viszik babám, Esketőre viszik szegényt Mások kívánsága szerént. Hej, ha mostan hó lehetnek: A szén alatt beroskadnék; Fölfordulna, s kedves babám Még egyszer átkarolhatnám — Átkarolnám, ajakára Csókot nyomnék utoljára, S melegétől hü szívének Elolvadnék ... úgy halnék meg! FEKETE KENYÉR Miért aggódol, lelkem jó anyám, Hogy kenyeretek barna, e miatt? Hisz meglehet: ha nincs idehaza, Tán fehérebb kenyérrel él fiad De semmi azl csak add elém, anyám, Bármilyen barna is az a kenyér. Itthon sokkal jobb ízű énnekem A fekete, mint máshol a fehér. HAJAMNAK EGY FÜRTJÉT LEVÁGOM Hajamnak egy fürtjét levágom, Melynek most minden szála szög; S ha majd elmúlik ifjúságom, Ha majd megőszülök: A falra függesztem tükör helyett E barna fürtöt; így csalom meg szememet, Hiletve, hogy még fiatal vagyok... Ds vajon nem árul-e el A szív ülése, mely Majd mindig halkabban dobog? Csillagos, csendes nyárt éjszaka volt. Ügy gondoltam, hogy kutyámmal kerülő úton hátba támadjuk a tolvajt és lefüleljük. El is Indultunk. Amint lassan lopakodunk az utcán, látom ám, hogy Abel jön velünk szembe a nagy bottal. Éppen az Ivlámpa alatt találkoztunk. Legnagyobb meglepetésemre ezúttal 6 szólított meg engem; — Hová Ilyen késő éjszaka? — Lopják a nyulaimatl — Csak lopják, van elég — volt a rövid válasz, és tovább ballagott. — Jól megszúrta az orromat gondoltam. Akár csak a kutyám orrát egy sündisznő, melyet a tolvaj híján szeretett volna megkaparintani. Dr. Izsót Zoltán
