Szabad Földműves, 1977. január-június (28. évfolyam, 1-25. szám)
1977-02-12 / 6. szám
SZABAD FOLDMOVES 1977. február 12. 10 MÓRICZ ZSIGMOND utolsó betyár Tél van, hideg. Olyan hideg, hogy megfagyott az egész világ. A földön kopogva gurul végig a göröngy, mini a kavics, ha a kóbor ember kővé váll csizmája orrával elrúgja. De megfagyott a csizmában a szalma, a szalmában a láb; megfagyott a boton a kéz, a mellben a szív, és az agyban a gondolat. Mégis menni keli. Mint egy romló gép, úgy haladt előre mindig lassabban egy ember. Nem tudva, honnan hová. A feje előre szegve, mint а Ы valyé, mikor jármot húz, a szeme véres és kidülledt, a htdegtöl vizes. Bgyszerre csak egy szélostor, csupa éles tűből vert korbács vág végig rajta s félrecsapva kurta gatyáját, mint a gereben eszi bele magát a kékre fagyott élő húsba.. A betyár megáll s hátat fordít a szélnek, míg az el nem repül. Akkor valami gondolatféle támad benne. Az jut eszébe, hogy azok a kutyák, akik üldözik, meleg mundérba vannak öltözve; ha megéheztek, pecsenyét sütnek, kulacsot nyakainak és adomázva kacagnak a futó betydton. ö pedig két napja nem evett s már a gyaloglás sem melegíti. — Megölöm a világot? — emelt fel botját s rémítő érzéssel gondol mindenkire, aki nem fázik és nem szén ved. Azután nekiindul. Ugyanazzal az egyenletes lassúsággal. Nincs hova siessen; nem ts tudja hol jár. Eltévedt a pusztán. Besötétedik. Mélységes barna-fekete köd telepszik a földre. Vigasztalan, reménytelen. Az ember csak megy, megy. Hirtelen nagy, fekete tömeg állja útját. Felnéz s szeme a váratlan meglepetéstől kimered. Ház van előtte. Két lépés az ablak. Odamegy, benéz. Fekete füstös, alacsony szoba, a pásztorkandallóban tűz világít, bent gyerekek kacagnak. — Megölöm mtndetl Az ajtón nem keresi a kilincs madzagját, nekiesik egész testével s majdnem bebukik rajta. Belép. Valami állati hang tör ki belőle. A botot fel akarja emeint, hogy üssön, de az ujja nem mozdul, csak a karját emeli. Arca eltorzul és szeme szinte kifordul üregéből. Rettenve hallgatott el a család. Csak a gazda, ki betegen fekszik, kiáltja: — Ki az? A bot koppon a földön. A tűz fellobban s a világosság megkápráztatja a betyár szemét. Tehetetlenül áll s csak gondolatban morogja: — Megölöm őketI — de a gyilkosság perce elmúlt. — fó estét bácsi. Adjon Isten jó estét, — szól az asszony s a gyerekeket leteszi a földre. Feláll, közelebb megy. — Ilyen időben Istent kísérteni! ...— mondja s szépen beteszi az ajtót. i A betyár nem szól, csak áll. A szeme egy fél sonkát lelt meg a kandalló gerendáján, szeretne rárohanni, mint a vad, de lám márts feltámadt benne az ember: nem akarja, hogy éhes kutyának nézzék. Rávetette szemét az asszonyra. Közönséges kis szélesszájú, benyomott arcú személy; vékony, száraz, semmi teste, de meleg, csak úgy árad belőle a melegség. Megfogta a betyár kezét. Azt, amelyikkel a botot tartotta, nem is sietett róla levenni s megindult a vér keringeni az etnber ereiben. — Jézus, Isten, hisz ez az ember megfagyottI — kiáltott az asszony. — Csupa egy jég a húsa. ügyi éhes ts, lelkem? A betyár megrántotta a szemöldökét, de a szeme újra odatapadt a sonkára, zöldes tűzzel, mint a farkasé. — Jaj, csak a tűzhöz ne menjen, üljön ide az ajtóhozI —s leültette egy lócára, mintha a tulajdon ura lett volna. Kifejtette merev ujjal közül a botot s pálinkát hozott elő. A betyár nem tudta megfogni az üveget, úgy kellett beletöltent az asszonynak. Mikor égetni s melegíteni kezdte bent a szesz, újra ez volt az első gondolata: — Megölöm mindetI Es ismételgette magában, de hagyta, hogy az asszony etesse, Itassa, levetkőztesse, s mikor fagyos csizmáját nem lehetett lehúzni, úgy tette bele mindenestől a lábát egy dézsa hideg, friss kútvízbe. Az asszony azzal a csudálatos oktalan jósággal súrolta, mosta hóval a fejét, vállát, hátát, amelynek sejtelme sincs róla, hogy most jót tesz... s a férfi azzal az egykedvű oktalansággal tűrte, amely nem is sejti, hogy jót tesznek vele. Hisz az természetes. Másképp megfagyna... Közben pedig egyre mondogatt: — Megölöm őketI De nem szólt egy szót sem. Megetették, lefektették. S 6 feküdt mereven, behúnyva a szemét s azt godolta, hogy most meg kell halni. Kinyújtotta a lábát, keresztbe lette a kezét, mint a halottakhoz Illik, s várta utolsó óráját. Másnap reggel fölpattant a szemhéjq s a nedves, kiolvadt kis ablakon át látta, hogy megindult a havazás, a hideg ts enyhült s odakint sűrűn hull a hó. A betyár elgondolta, hogy, ha ide nem akad, most ott fekszik kint, még merevebben, még csendesebben s beborítaná az Isten a fehér szemfedővel ... Mindig jobban kezdett dolgozni az elméje. Egyszerű eszével, mely soha nem váltott ki eddig elvont gondolatot, gondolkozni kezdett az életen. — Cudar dolog élni. Annak jó, aki ntncs. Mégts, hogy haragusznak ha az ember valakit bejuttat a másvilágra, pedig hisz ott van a paradicsom ... S lám, egy a vége mindennek: a gödör, fó megszabadulni a kínlódásoktól. S milyen könnyű is... Az asszony lármázni kezdett a gyerekekre, kik a hógolyózás után pirosán, kacagva s havason rontottak be. A másik ágyon a beteg, úgy látszik, nagyon rosszul van, keservesen nyöszörög. — Be’ jó volna, ha leszakadna a fedél s agyonütne mindenkit. Egy csomó szerencsétlennel kevesebb volna. Felnézett a rongyos kunyhó tetejére. Padlás nincs, a szalma fedél dérrel borítva, lecsüngő pókháló, mint kivirágzott rozmaring. — Rossz fázni, még rosszabb éhezni. Ez a baj, ez a kettő. Es vannak, akik sohasem fáznak, sohasem éheznek. De ha azokhoz megy be az üldözött, akiknek mindenük van... Hirtelen elképzelte, mi lett volna, ha az este nem ide téved, hanem valami kastélyba.,. Ojra feltámad egészen az ádáz embergyűlölete. — Megölöm őket. Mert azoknak büntetés, ezeknek megváltás a halál. Hevesen emelte fel öklét s leeresz tette újra. Csöndes lett. Behúnyta szemét s megszűnt gondolkozni. Egy meleg lényért érzett homlokán. Felnézett. Az asszony állt előtte. — Jó reggelt már na. — Jó reggelt. — Mit álmodott? öh, hisz már Jól van. — Jól. — Pedig bizony alig hittem; úgy állított be az este, mint az ijedelem. Jaj, jó ember, minek megy útra ilyen időben? — Hm. — Muszáj volt, ügyi? Csak az én uramat is meggyógyítaná már a jó Isten. Jaj, nem tudom én, hogy kell élni a világban. — Mi baj? — öh, egyebe sincs a szegénynek, csak a baja. Már most kifogytam mindenből, bementem volna a városba a sógoromhoz, kérni egy kis lisztet, mit, kölcsön, majd csak megérjük a tavaszt, de ez az én emberem mindennap rosszabbul van, most már magánál sincs. A pulyának főztem egy kis létyót... ér is az a habarék valamit, mikor csak csupa víz, se lisztem, se zsírom. De a gyerek, szegény nem bánja, csak legyen kanalazni. Aj, mennyit is kell sanyarogni, míg felnő a pulya... Így ömlött a szó, mtnt az Ócska daráló síró hangja. Az eleven nyomorúság a fekvő férfit úgy megrendítette, hogy felült s tevékeny elméje elfelejtett minden okoskodást. — Hát mi lesz veletek? — kérdezte olyan gonddal, mintha testvére lett volna az asszony. — Tudja a jó Isten. A betyár sóhajtott, lehajtotta a fejét s elgondolkozott. — Hány esztendős vagy? — int a legnagyobb fiúnak, kt az atiyja szoknyája mellől bámészkodott. A gyerek félretekerte a nyakát, s nem felelt. Az anyja szólt helyette. — Nagy lógó e már. Van vagy tíz esztendős, úgy tartom. De olyan szégyellős.... — Bejönnél velem a városba? Vásárolni ... — Be — szólt csendesen a kisfiú. — Hogyne, be bizony,, — kap a szón az asszony. — Hisz egy órányi út sincs ... faj, de nincsen nekünk pénzünk. — Van nekem — vágott közbe a JUHÁSZ GYULA: A rab titán A sziklán fekszik gúzsbakötve, némán, Mert az egekből tüzeket lopott, A máját tépi kondor keselyühad, Sötét, mint sorsa és gyors, mint a végzet. Magányossága zordon vánkosán 0 egy dicső holnapról álmodik £s néma, mint az éj és mint a sir, Melyből hajnal lesz és föltámadás. Nem érzi már az évülő sebet, Nem látja már az örvényt és a felhőt. De éjjel, nappal fényben és borúban Hallgatja édes, bánatos gyönyörrel, Amint a tenger végtelen mezőin A szürke és ezüst habok taréján Ós Okeános ifjú lányai Szélcsöndben és viharban őt zokogják És arany, ezüst és érc hangjukon mind, Mind énekelnek, róla énekelnek. betyár, — vagy lesz, — tette hozzá sötéten. Az asszony ránézett s csöndesen szólt. — Jaj, csak ne úgy kerítse ... Nein szoktunk mi ahhoz ... Tán inkább éhen halnék... Pedig bolondság... Bánom ts én, csak magának ne legyen baja ... Nem haragszik? A betyár megtorpadva hallgatta, hogy alkuszik az asszony a lelkiismeretével. ö is azt csinálta, a lelkiismeretével számolt. — Ne búsulj, nem olyan pénz... — szólt vontatva. Azzal felkelt és öltözött. — Ötözz — szólt a gyereknek is. Az asszony az apjok ruhájába bugyolálta a fiút, és elmondta a városbeli ismerőseit, rokonait, férjhez mentének a történetét. — Hát osztán mikor Jönnek vissza? A férfi nagyot hallgatott rá. — En nem jövök vissza. — Jaj, dehogy is nem. Ügyi, látjuk még. — Soha. — Pedig az én uram is úgy szereti a jó embert... Osztán Rudas Ferenc nevezetű a sógorom ... A betyár erővel tépte ki magát, sose volt ilyen keserves perce. — Isten áldja meg, — szólott s vitte a kisfiút az ölében. Az úton úgy eldiskurált vele, mintha a maga fia lett volna. Beértek a városba; beállítottak a sógorhoz. — Maga Rudas Ferenc? — En vagyok. — Legyen oly emberséges — szólt a betyár rendetlenül toldozgatva a szót. — Egy kis pénzvárandóságom van valahol, jöjjön el, hozzon is még valakit magával tanúnak. Ennek a gyereknek adom; tartozom nekik; osztán vegyen belőle zsírt, lisztet, meg amt kell — beteg az apja, — szállítsa ki nekik. e — Szívest örömest. Így mentek fel négyen, öten a komiszárushoz. A kapu előtt tréfálkozva szólt a betyár. — Hó, fiam, nem megyek be, ha csak nem viszel. Pedig ott mindent kapsz, ha beviszel. — Jöjjön be kend, jöjjön — s megfogta a ruháját. — A kezemet, fiam, úgy húzzál. A gyerek úgy tett. Ilyen módon mentek be az udvarra, be az irodába. — Kérdezd fiam, hol a csendbiztos úr. — Hol van a csendbiztos úr? — Itt vagyok. Mit akartok? — Mondtad fiam: Elfogtam a Kormost, adják kt a sallárlumot. A kicsi szépen utána mondta. — Elfogtam a Kormost, adják ki a sallalárét. Most tudták meg az emberek, kit kísértek. Bámulva nézett még a csendbiztos is a híres rablóra, akti három megye pandúrja sem tudott összeszedni s Ráday száz pengőt tűzött ki a fejére. No, te kutya, — rivalít rá dühösen — mégts megkerültél. — Meg, könyörgöm ... — szólt alázatosan. Aztán keményen tette hozzá. •— Látja, csendbiztos úr, kicsoda fogott el? — Látom. — Megkapja-e értem a százpengőforintot? — Meg ám. — Akkor jó. Mert a szentháromságra, senki Ide nem hozott volna, ha ez a poronty nem. A pandúrok körülvették, hogy békót tegyenek kezére, lábára. Kormos a sírva fakadó gyereknek mégegyszer megsimogatta a felét. — Osztán fiam, tisztelem az édesanyádat. fó ember legyen belőled. Könnyet törült ki a szeméből, s mikor elvezették, ezt gondolta magában: — Mindegy. Ha engem elótanak, olyan, mintha az egész világot megöltem volna... úgysem látom többet. S a tömlöc fenekén felnézett az ablakra, sóhajtva, reménnyel: — Úristen. Hátha nem is ítélnek halálra. 1903 ♦}» ♦♦♦ «$* «$* ♦*« «$♦ «$♦ «$♦ *»♦ »I* *i* *i* »I* *i* »I* *1* »I* Cséplés idején cséplEs IDEIEN Búg a cséplőgép a szérűn. Az uraéág a tornác hűvösén várja a magtárba érkező gabonát. Végre valahára jön egy zsákokkal megrakott szekér. — Teremtette ennyi idő alatt, csak ennyi gyűlt össze. Förmedezett az uraság. — Azonnal szorítsátok meg a dobotl Adta ki a parancsot. Mikor már vagy ötször szorítatta meg a dobot — hiába — maga ment a rejtély után nézni. — Tekintetes uraml Kiabál már messziről a gépész. Szoríthassuk a dobot, a helyzet az, hogy nincs szem a szalmában, se a törekben, se a polyvéban. — Hát akkor hol van? — Én is ezt kérdem, válaszolt a gépész. Mért a kalászhan sincs! A KORREKT ZSOLDOSVEZER Csallóköz nemcsak a török portyázástól szenvedett, hanem sokszor a török betöréseknél is súlyosabb megpróbáltatásokat okoztak azok a zsoldos seregek, amelyeket az udvar a török ellen küldött. A zsoldos seregek katonái — mivel a kincstár rendszarint fizetésképtelen volt — a lakosság javainak az 'elrablásával kárpótolták magukat. Vezéreik ezeket a túlkapásokat elnézték. Ritka volt az olyan zsoldosvezér, aki katonáit megfelelően fegyelmezni tudta és akarta volna. Ezen ritka hadvezérek egyike volt gróf Mansfeld Károly, aki seregével Komárom felé vonulva, Somor- Ján ütött tábort, s ugyanitt felakasztatott egy német zsoldost, egy kéve sásért, amit lovának az bgylk pajta tetejéről leemelt. Nem csoda, hogy seregében olyan nagy volt a fegyelem, hogy katonái az útmenti fákról gyümölcsöt csak fizetség ellenében mertek leemelni. LÓVÁSÁRON jó ló a Csilla meg a Ráró. Nem szívesen válik meg tőlük a tekintetes úr. De aztán mégis elmegy velük a szerdahelyi vásárra. Jönnek a szaszérek egymás után. — Tekintetes úr, majd én élszerzem a lovakat. — Tekintetes űr, én majd szerzek helyettükl A tekintés úr kerül fordul, s lovai máris elkeltek. Leveszik róluk a szerszámokat! — Csak kapnék helyettük ilyen Jókat. Válogat a tekintetes úr. Ez kicsi, az nagy... Végre egy pár megtetszik neki. Mégveszi, kifizeti. Százforlntja bánja, no meg a „farkapénz“. Hazamenet aztán váratlanul megszólal a kocsis. — Tésúr, ml baj volt a lovakkal, miért kellett ókét visszavennünk? — Mltl Mordult fel az uraság. Bizony, otthon aztán elcsodálkozott, mert amikor a kocsis kifogta a lovakát, a két okos éllat biztos megszokott léptekkel sétált be a helyére. Csiba László
