Szabad Földműves, 1977. január-június (28. évfolyam, 1-25. szám)

1977-02-05 / 5. szám

1977. febmár S. SZABAD FÖLDMŰVES 1i Haladó tapasztalatok iskolája iiimiiHnimnHiimimiii Mezőgazdaságunkban a növény­­termelés hozamainak növelésé szakaszán számottevő és eddig ki­használatlan tartalékaink vannak, amit a hasonló természeti feltételek közt gazdálkodó üzemekben elért el­térő hozamok Is igazolnak. A mező­gazdasági üzemek közötti különbsé­gek nagyságának megállapítása érde­kében az efsz-eket az egyes gazdasá­gi növények termesztésében elért leg­nagyobb és átlagon aluli hozamú szö­vetkezetek csoportjába soroltuk. E két csoportba minden egyes termelő­hely típus keretében hozzávetőleg az 'efsz-ek egyötöde került. Ez a statisz­tikai-gazdasági összehasonlítás tette lehetővé az összemérhető természeti feltételek közt gazdálkodó üzemek hozamai közötti különbségek megálla­pítását. Ezt az osztályozást minden egyes hozamcsoporton belül az utolsó három éves időszakra végeztük el, majd kiszámítottuk a progresszív és regresszív hozamátlagot. Ezek az elemzések igen fontos eredményekhez vezettek. Minden egyes természeti fgltétel és gazdasági növény esetében számottevő hozamkülönbségeket tár­tak fel. E különbségek okainak mély­rehatóbb elemzése egyértelműen ki­mutatta, hogy a hozamok színvonala közvetlenül az egyes üzemek gazdál­kodásának általános színvonalától függ. A CSKP XV. kongresszusa és a ha­todik ötéves terv által előirányzott igényes feladatok teljesítése megkí­vánja az összes rendelkezésünkre álló tartalékok teljes mértékű kihasználá­sát, elsősorban azokét, amelyek moz­gósítása nem feltétlenül jár nagyobb mértékű beruházással. Ezek közé tar­tozik mindenekelőtt az átlagon aluli és az átlagos hozamokat elérő üze­mek hektérhozamainak az élenjáró mezőgazdasági üzemekben elért hoza­mok színvonalára való emelése. Az élenjáró üzemek az egyes termelési feltételek közepette már jelenleg is elérik a hatodik ötéves tervben élő­irányzott hozamokat. Ez a tény is iga­zolja a 6. ötéves terv feladatainak és célkitűzéseinek reális voltát. Ugyan­akkor arról is tanúskodik, hogy a ve­­tésterület húsz-harminc százalékán érünk el progresszív hozamokat, te­hát a többi területen a termést lénye­ges mértékben kell növelnünk. BÚZATERMELÉS Különösen nagy figyelmet kell for­dítanunk a búzahoaamok növelésének szakaszán rejlő tartalékok mozgósí­tására. A búza, a szemesek vetéste­rületének ugyanis a felét foglalja EL A búzatermelés előirányozott növelé­sét 80—90 százalékban a hozamok növelésével kell elérnünk. Ezeknek a feladatoknak a teljesíthetőségét az élenjáró üzemekben elért eredmények igazolják, amelyek 0,5—0,9 t/ha-val meghaladják az adott termőhely típus területén elért átlagos hozamokat. Az élenjáró üzemek az egész terület 20— 25 százalékán — országos viszonylat­ban — 4,5 t/ha hozamátlagot érnek fel. A 8. ötéves tervben kitűzött fel­adatokat a búza hozamainak az élen­járó üzemek színvonalára való eme­lésével teljesíthetjük. Az átlagosnál gyengébben gazdálkodó üzemek ese­tében a gabonatermelés belterjesíté­­sének legnagyobb és legjobban moz­gósítható tartaléka a fogyatékossá­gok és veszteségek kiküszöbölésé­ben, az irányító munka és az agro­technika színvonalának emelésében rejlik. Ezekben az üzemekben a búza hozama 0,5 t/ha-val kisebb az átla­gosnál. A hosszúlejáratú felmérések ered­ményei szerint a búza hozamaiban a termelési körzetek közötti különbsé­gek hozzávetőleg 2 t/ha-t képvisel­nek. Míg a hozamok a legkedvezőbb feltételek közt átlagosan meghalad­ják az öt, addig a legmagasabban fekvő és a leghűvösebb fekvésű terü­leteken csak 3 t/ha termésátlaggal számolhatunk. A legjobb feltételek közepette gazdálkodó élenjáró mező­­gazdasági üzemek csúcshozamai már most meghaladják a 6 t/ha, az átla­gosnál gyengébb feltételek közepette pedig a 4 t/ha átlagot. ROZSTERMELÉS A rozstermelés hatékonyságának növelése is elsősorban a hozamok fo­kozásának a függvénye. A 3,3—3,7 t/ha elérése országos viszonylatban verőben reális feladatot jelent. Az élenjáró üzemek már jelenleg Is el­érik a 3,9 t/ha átlagot. Am az átlag­nál gyengébb üzemek Csoportján be­lül elért átlagos hektárhozam csupán 2,7 t/ha. A rozs hozamaiban minden termőhely típuson belül nagy különb­ségeket tapasztalhatunk. Például a dombvidéki — V-7-es — termőhely­típus keretein belül gazdálkodó élen­járó üzemek 4,1, a lemaradozó üze-V. TANANYAG A belső tartalékok kihasználásának legfőbb módjai írta: Ing. Toman szerzői közössége mek pedig csak 2,9 t/ha hozamot ér­tek el. ARPATERMELÉS Az árpafermelés belterjesítése szin­tén a növénytermesztés igényes fej­lesztési feladatai közé tartozik. A ter­melés növelését elsősorban a hoza­mok további fokozása útján (legalább 4,3 t/ha-ra) kell megvalósítanunk. A hozamok 4,3—4,5 t/ha országos átla­gával szemben a legjobb feltételek közt 4,9—5,2 t/ha termésátlagot értek el. Az átlagosnál gyengébb feltételek esetében csak 3,0—3,3 t/ha hozammal számolhatunk. Az árpa hozamainak növelésével kapcsolatos igényes feladatok teljesít­hetőségét az élenjáró üzemek ered­ményei igazolják, amelyek már telje­sítették, sőt túl is szárnyalták az or­szágos viszonylatban 1980-ig előirány­zott paramétereket. Ezek átlagos ho­zamai 4,42 t/ha körüliek voltak. Az átlagon aluli hozamokat elérő üzemek viszont csupán 2,9 t/ha termést taka­rítottak be. Ezek a lényeges különb­ségek az árpatermelés szakaszán ta­lálható nagy tartalékokról tanúskod­nak. ZABTERMELÉS A zabtermelésben is minden igye'­­kezetünket a hozamok 3,4—3,0 t/ha-ra való növelésére kell összpontosíta­nunk. Az élenjáró üzemek eredményei már ezen a szakaszon is túlnőtték az előirányozott kereteket. A vegyes ter­mőhely típusban gazdálkodó üzemek egyötöde 4 t/ha körüli termésátlagot takarított be. A legtermékenyebb ter­mőhely típusok élenjáró üzemei lé­nyegesen túlszárnyalták fezt az átla­got, s 4,6—5,0 t/ha terméseredménye­ket értek el. KUKORICATERMELÉS A szemes kukorica termőképessége a gabonafélék között a legnagyobb, s 8,0—10,0 t/ha, vagy fennél is na­gyobb hozamok elérését teszi lehe­tővé. A termőképesség szakaszán ép­pen a kukorica esetében akarunk a hatodik ötéves tervidőszakban fordu­latot elérni. Az átlagon felüli és az átlagon aluli hozamokat elérő üze­mek csoportja közötti különbségek több mint kétszeresek. Az élenjáró üzemSk hozamai meghaladták az 5 t/ha színvonalat, a legjobbak viszont elérik a 6 t/ha, vagy ennél is nagyobb hozamot. A lemaradozó üzemek csak 2,5—3,0 t/ha közötti termést takarí­tottak be. A kukoricatermés növelé­sének legmozgósíthatóbb tartalékát az elért hozamok közötti különbsé­gek kiegyenlítése és a termőterületek kibővítése képezi. Ebben az esetben is az élenjáró üzemek eredményei bi­zonyítják, hogy a kitűzött 5,5 t/ha hozamátlag reális tErvet jelent. HÜVELYESEK Népgazdasági szempontból növel­nünk kell a hüvelyesek termelését is, amelyhez az elkövetkező időszakban a termőterület bővítésének 60, a ho­zamok növelésének pedig 40 száza­lékban kell hozzájárulnia. Az azonos feltételek közt gazdálkodó üzemek el­térő eredményei olyan tartalékokra utalnak, amelyeket a következő idő­szakban belterjesen ki kell használ­nunk. Az élenjáró üzemek hüvelye­sekből több mint 3 t/ha-t takarítanak be, ugyanakkor az átlagon aluli üze­mekben csak 1 t/ha-t. Minden termé­szeti feltétel közt ilyen eltéréseket tapasztalunk. A hozamok közötti kü lönbséget csak részben lehet a hüve­lyesek tiszta kulturás vagy vegyes termesztésével, valamint a termesz­tett fajtával megindokolni. A hüvelye­sek hozamaiban tapasztalható kü­lönbségek elsősorban a gondos ter­mesztői munka eredményei, s közvet­len kapcsolatban állnak a termelési technológiával és a termelés összpon­tosításával. OLAJOSOK A növénytermesztés fejlesztési ter­vezetében fontos szerepe van az olaj­növények, elsősorban a repce terme­lése növelésének. A repcetermelés növelését a vetésterületek bővítésével és a hozamok legalább 2,4 t/ha-ra va­ló fokozásával kell elérnünk. A ter­melés belterjesítésének legmozgósít­hatóbb tartaléka a külterjes hozamok növelésében rejlik. A repce hozamai­ban az egyes természeti feltételek közt tapasztalható különbségek szin­tén több mint kétszeresek. Ennek leg­főbb oka a tenyésztői gondoskodás — az agrotechnika eltérő színvonala. Azok az üzemek, amelyekben a repce szántóföldi részaránya magasabb, na­gyobb a vállalati összpontosítás, na­gyobb figyelmet fordítanak termesz­tésére és 3 t/ha átlagos terméshoza­mot érnek el. A legjobb repcetermelő üzemek 3—4 t/ha körüli tgrmést ta­karítanak be. CUKORRÉPATERMELÉS A cukorrépatermelés belterjesítését elősegítő egyetemes előfeltételek rendszeres kialakítása a növényter­mesztés fejlesztési tervezeteinek egyik legfontosabb láncszemét képezi. Az 1974-ben felért eredmények meggyő­zően bizonyítják, hogy nagyüzemi fel­tételek közepette a hozamok növelé­sére még nagy lehetőségek kínálkoz­nak. A prostéjovi répatermelő járás­ban szorosan megközelítették a 48 t/ha termésátlagot. Néhány nagyobb cukorrépatermelő üzemben az 50, sőt még a 60 t/ha termésátlagot is elér­ték. Ennek ellenére sem hagyhatjuk fi­gyelmen kívül az azonos feltételek közt gazdálkodó üzemek eltérő ered­ményeit, amelyek a felső és az alsó egyötödbe soroltak között 180 száza­lékosak. A cukorrépa hozamainak ter­vezésekor figyelembe kell venni a körzetek közötti különbségekből ere­dő befolyást. Feltehető, hogy a cu­korrépa körzetkőzi hozamdifferenciá­lódása az országos viszonylatban el­ért 40 t/ha átlagos hozam elérésekor a legjobb feltételek közt 44—48, a leggyengébb feltételek között pedig 34—36 t/ha között fog ingadozni. BURGONYATERMELÉS A burgonyatermesztés szakaszán a népgazdasági célkitűzések a hozamok növelésével és főként azok állandósí­tásával számolnak. A hozamok állan­dósítása ugyanis a szakosításra irá­nyuló tervek megvalósításának egyik alapvető előfeltétele. A lényeges üzemközi hozamkülönbségek fő oka a nem megfelelő termelői gondosko­dás és az agrotechnikai intézkedések elmulasztása. Ugyancsak szerepet ját­szik a szakosítás és összpontosítás el­térő színvonala is. A burgonya hozama 1973-ban az át­lagon felüli szövetkezetek csoportjá­ban 24,7 t/ha-t, az átlagon aluli cso­port efsz-eiben pedig 14,3 t/ha-t ké­peztek. Tehát a termelés belterjesíté­­se szakaszán valóban jelentős tartalé­kokkal rendelkezünk, úgyszólván az egész burgonyatermelős körzetben. A hozamok tekintetében tetemes el­térések mutathatók ki minden egyes szántóföldi takarmánynövény eseté­ben is. Például az élenjáró üzemek az évelő takarmányokból 8 t/ha-nál na­gyobb hozamot érnek el, ugyanakkor a gyengébb hozamú üzemek csoportja csupán 4 t/ha-t. Amint látjuk, minden gazdasági nö­vény hozamaiban találkozhatunk tete­mes üzemközi különbségekkel. A sta­tisztikai-gazdasági elemzések meg­mutatták, milyen nagy lehetőségek vannak a növénytermesztés külterjes hozamainak közepesen progressszív színvonalra való emelésében. Az összemérhető feltételek közt el­ért hozamok jelentős üzemközi válto­zékonyságának okai elsősorban az agrotechnika eltérő színvonalában, valamint a technológiai folyamatok és munkaműveletek irányításának szakmai színvonalában levő lényeges különbségekben rejlenek. Túlzás nél­kül mondhatjuk, hogy a mezőgazda­­sági termelés belterjesítésének leg­fontosabb forrását a hozamokban rej­lő tartalékok képezik. Azt sem lehet figyelmen kívül hagynunk, hogy az egyes üzemek területi nagyságának lényeges növelése útján ezek a ho­zamkülönbözetek üzemen belüli prob­lémává válnak. A termelés növelésé­nek forrásait és tartalékait nemcsak az üzemközi viszonylatban végzett összehasonlításokban kell keresni, hanem egyúttal az üzemen belüli elemzések, valamint az üzemi egysé­gek és alakulatok eredményeinek az összehasonlítása útján is. A mezőgazdasági termelés hatodik ötéves tervidőszakra szóló igényes célkitűzéseit csak abban az esetben teljesíthetjük, ha tervszerűen életbe léptetjük a bélterjesítő és ésszerűsítő intézkedéseket, amelyek között fontos helyet foglal el a termelés szervezése és irányítása, a földalap védelme, a növények tápanyagellátása és haté­konyabb védelmé, a fajtaösszetétel helyes megválasztása, az agrotechni­ka minőségének javítása és új for­máinak bevezetése, a talaj termőere­jének fokozása, a talajjavítási mun­kálatok, a rekultiválás, az öntözés, a földalap és a vetésforgók ésszerű szervezése, a gépesítés egyetemes ki­használása, a mezőgazdasági szállítás, tökéletesítésé, a betakarítási és beta­karítás utáni veszteségek csökkenté­se, a betakarítás utáni kezelést végző gépsorok kiépítése, a szárító üzemek, tárolótérségek építése stb. Hasonló intézkedéseket kell foganatosítani az állattenyésztési termelésben is. Ezek azok a tényezők, amelyektől a mezőgazdasági termelés belterjesí­tésének üteme függ. A jelenlegi idő­szakban azonban a növénytermesztés belterjesítésének és hatékonysága nö­velésének van döntő jelentősége. AZ ÖNKÖLTSÉG-CSÖKKENTÉS TARTALÉKAI A mezőgazdaság jelenlegi és jövő­beni fejlesztési szakaszának alapja a termelés hatékony belterjesítése, a­­melynek népgazdasági célja a legfon­tosabb élelmiszerekben való önellá­tottság színvonalának és a munkater­melékenység állandó növelése, vala­mint a mezőgazdasági termékegységre átszámított önköltségek csökkentése. Ezzel kapcsolatban előtérbe kerül nemcsak a termelési folyamatok terv­szerű irányításának és szabályozásá­nak a szükségessége, hanem az újra­termelési folyamatok gazdasági részé­nek, azaz a termelés költségalakulá­sának és pénzügyi-gazdasági haté­konyságának tervszerű irányítása és szabályozása is. Ez megköveteli, hogy az elemzések, valamint a termelési költségek és önköltségek alakulásá­nak tervszerű irányítása minden me­zőgazdasági üzem és termelési-szer­vezeti alakulat irányításának szerves részévé váljon. Az önköltségek csökkentésének sza­kaszán található tartalékok feltárásá­nak rendkívüli jelentősége van, mivel a terv, a technológiai és gazdasági fegyelem megsértéséből eredő hiá­nyosságokat az összesített termelési-, teljesítmény- és nyereségmutatók stb. gyakran elhomályosítják. Az önkölt­ségek nyilvántartásának kihasználá­sán alapuló konkrét ágazati elemzés feltárja a gazdaságosság tényleges tartalékait, a termelés hatékonyságát elősegítő tartalékokat, s lehetővé te­szi az egyes tevékenységek gazdasá­gosságának és gazdálkodási színvona­lának bíráló értékelését. Ezért szükséges az önköltségek színvonalának, dinamikájának és struktúrájának alapos elemzése, az ágazati elemzés minőségi elmélyítése, minden mezőgazdasági üzem terme­lési folyamata gazdasági lényegének megismerése, a gazdaságosság szaka­szán felmerülő fogyatékosságok fel­kutatása és megoldása, az ágazat ha­tékony belterjesítését elősegítő hatha­tós intézkedések foganatosítása, az el­ért eredményének a tervfeladatokkal és a műszaki-gazdasági normatívak­kal való összehasonlítása. A gazdasági elemzések jelenlegi színvonala a mezőgazdasági üzemek túlnyomó részében nem kielégítő. Az elemzés a legtöbb helyen formális jellegű, nem eléggé mélyreható és bí­ráló jellegű. A tartalékok hasznosítá­sának legnagyobb akadálya a minősé­gi elemzések hiánya és a hiányossá­gokkal szembeni türelmes álláspont. Aggasztó tény, hogy a mezőgazdasági üzemek többségében ágazati elemzést mindeddig egyáltalán nem végeztek. Ezzel a helyzettel az üzemen felüli irányító szervekben, de méginkább magukban a mezőgazdasági üzemek­ben nem békélhetnek meg. Az ágazati elemzés szakaszán ta­pasztalt fogyatékosságok korlátozzák a vállalat gazdasági döntéseit, elfojt­ják gazdasági aktivitását és akció­képességét. A műszaki-gazdasági ve­zetők az ágazati elemzés hiányában a szó szoros értelmében „vakon“ ta­pogatódznak a pénzügyi-gazdasági kérdésekben. A nagy mezőgazdasági üzemek be­­olvasztás vagy szektorközi elkülöní­tés útján való kiépítése főké"^ a >az­­deti időszakban nagyon sok igényes, új és bonyolult problémát, feladatot von maga után. Ezek közül a terme­lési folyamatok megfelelő szervezé­sét, a dolgozók, a technika, a gazda­sági állatok stb. megfelelő széthelye­­zését és kihasználását tekintjük a legfontosabb és legsürgősebb feladat­nak. Ugyanakkor azonban következett­­sebben érvényesíteni kell a nyilván­tartás, a számvitel és a költségvetés vezetésének irányzatát, az üzemi és az üzemen belüli számvetést, vala­mint az önköltségek csökkentésében rejlő tartalékok feltárására irányuló elemző tevékenységet. A termelékenységre jutó önköltsé­gek tervezésének és figyelemmel kö­vetésének jelentősége lényegesen fo­kozódik a termelés összpontosításá­nak idején. A termékegységre átszá­mított önköltségek problémaköre tel­jesfen másképp nyilvánul meg a kis területen gazdálkodó és nem szako­sított mezőgazdasági üzemekben, mint a nagy, szakosított üzemek vi­szonylatában. Az egyes üzemek terü­letének és ezzel a termelési-gazdasági méreteinek lényes növelése a jelen­legi feltételek közt a termelési-szer­vezeti bázis minőségi változásához vezetett. A mezőgazdasági üzemek gazdasági hatékonyságának értékelé­sére és elemzésére irányuló eddigi módszerek az új és minőségileg elté­rő viszonyok közt már nem felelnek meg. Ezeket a módszereket szervesen össze kell kapcsolni a mélyreható ágazati műszaki-gazdasági elemzés módszereivel, amelynek alapját a ter­melés önköltségeinek egyes ágazatok és tevékenységek szerinti nyilvántar­tása és értékelése képez. Az új viszo­nyok között ugyanis az elemző rend­szer alapja az ágazati termelési-gaz­dasági elemzés, az erre kapcsolódó üzemi elemzés. Minden egyes üzem gazdasági tevékenységében ugyanúgy mint a kooperáló körzet, járás, kerü­let és szakágazat keretein belül is lehet pozitív vagy negatív jelensége­ket feltárni. Elsősorban a mezőgazdaság fejlő­désének jelenlegi időszakában szük­séges, hogy az elemző és tervező munkát a gazdasági tevékenység min­den szakaszán a tartalékok feltárásá­ra összpontosítsuk. Az önköltség és hozamköltség vi­szonyának üzemközi összehasonlítása mind a természeti, mind a szervezeti feltételek között a növénytermesztés minden ágazatában számottevő és ed­dig kihasználatlan tartalékokról ta­núskodnak, amelyek elősegíthetnék a növénytermesztés hatékonyságának fokozását. A répatermelő körzetek összemér­hető feltételei közt az élenjró üzemek egy tonna búzát 800, sőt közülük töb­ben hatszázötven-hétszáz korona rá­fordítással termelik. Azokban az üze­mekben, ahol a természeti adottságo­kat és a tudományos-műszaki ismere­teket elégtelenül használják ki, egy tonna búza termelésére ezer, sőt ese­tenként ezernyolcszáz koronát is for­dítanak. A burgonyatermelő körzetekben az élenjáró üzemek egy tonna rozsra át­számított teljes önköltségei nyolcszáz­ötven koronát, vagy ennél keveseb­bet képeznek, ugyanakkor a lemara­dozó üzemekben eléri az ezerkétszáz­­ezernégyszáz koronát is. Hasonló a helyzet az árpa és a zab esetében, amely a répatermelő körzetekben hatszáz-ezerkétszáz Kčs/t között inga­dozik. Az egy tonna kukoricára átszámí­tott önköltségek az összemérhető fel­tételek között kilencszáz-háromezer­­ötszáz, a borsó önköltsége 1600—4000, a repcéé 1600—4500, a cukorrépáé 1400—3200, a burgonyáé 5300— 12 3000, a silókukoricáé pedig 80— 150 korona között ingadozik. A hozamok és költségek közötti vi­szony elemzése alapján arra az alap­vető végkövetkeztetésre jutunk, hogy nem minden költségnövelés vezet ho­zamnövekedéshez, tehát nem minden hozamnövekedést kell feltétlenül az egy hektárra átszámított költségek növekedésével összekapcsolni. A hozamnövekedés nem az utólagos előnyök eredménye, hanem elsősor­ban az agrotechnika, a szervező és irányító munka magasabb színvonalá­nak a következménye. A gabonatermelés példáján megmu­tatjuk až önköltségek csökkentésének forrásait és tartalékait. (Folytatás a 14. oldalon.)' I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents