Szabad Földműves, 1977. január-június (28. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-22 / 3. szám
SZABAD FOLDMOVES 1977. január 22. 10 BOŽENA NEMCOVA: a Sumavában (RÉSZIÉT] — Amint tudják, szeretek időnként gyalogszerrel utazni. Ha Igaz az, hogy az idegen táj látása élesíti elménket, ahogy parasztjaink mondják, úgy vélem, nem jól teszi az utas, ha csak hintáról nézi a világot. Egy alkalommal — az első esztendőkben történt, hogy ideköltöztünk — Reznóból hazajelé tartva meghaltam egy csöpp falust vendéglőben és ott összeakadtam egy drótossal. Szalmán aludtunk és reggel együtt hagytuk el a fogadót. Noha útitársam jámbor, őszinte ábrázata nem adott okot a gyanakvásra egy erdőhöz közeledve mégis magamhoz szólítottam kutyámat, mely többször elkísért utóimon, kezemet a belső zsebemben lapuló pisztoly agyára teltem, másik kezemmel pedig erősen megmarkoltam jókora fütykösömet. Ugyan elég tapasztalattal rendelkeztem már akkoriban és tudtam azt is, hogy a nyütt kalap alatt éppúgy lehet okos je], mint a díszes süveg alatt, s az egyszerű szűrguba gyakran éppoly nemes, sőt, sokszor nemesebb szívet takar, mint a drága szövet és selyem: mégsem bírtam szabadulni a gyanakvástól, ha arra gondoltam, hogy egyedül vagyok a sűrű erdőben egy ^vadidegen drótossal. Én ezekre az emberekre soha különösebb figyelmet nem fordítottam, azt láttam csak, hogy rongyosan, nyomorúságosán járják a világot és alig nagyobb a becsületük az emberek előtt, mint a megvetett kóbor cigányoké. Nemegyszer hallottam, amint egyes elmaradott anyák a gyerekeiket ijesztgették velük, s a nép, jóllehet minden bizonyíték híján, különféle hitvány cselekedetekkel, sőt, rablással és gyilkossággal vádolja őket. Ezek az emlékek nem engedték, hogy bizalom támadjon bennem űlttársam tránt. A drótos útközben elmesélte, hol mindenütt járt Németországban és örömmel igyekezett Csehországba, ahol úgymond mégiscsak jobb. Mesterembernek vélt és érdeklődött, merre jártam, hová tartok. En azonban vak bizalmatlanságomban nem mondtam meg neki a teljes igazságot, mert úgy terveztem, hogy a legközelebbi városkában elválok tőle. Délre egy kicsiny faluba értünk és benyitottunk a kocsmába. Három férfi üldögélt a helyiségben és hangosan beszélgettek az ottani vidék német tájszólásában. Amint beléptünk, elhallgattak és élesen figyelni kezdtek bennünket, főképp engem. A drótos pálinkát rendelt magának, tarisznyájából előhúzott egy darab kenyeret és hozzálátott a falatozáshoz. Nekem még volt borom az útipalackban, és kérésemre a vendéglősné adott, amit tudott, ami akadt a konyhán: fekete kenyeret, sajtot, tojást. Meginvitáltam a drótost, hogy ebédeljen velem. Minden vonakodás nélkül elfogadta a meghívást. A három ismeretlen férfi nem vette le rólam a szemét és rövidesen megkérdezték, hová megyünk. Ügy válaszoltam, ahogy ilyenkor szokásos. Az ebédért, mivel nem volt nálam kisebb pénz, egy ezüst tallérral fizettem. A drótos meglepetve nézte a tallért, csodálkozott, hogy vándöfiparos létemre annyi a pénzem, s hogy egyáltalán úri módon viselkedem. Aggodalmamban, hogy esetleg ráéhezik a pénzemre, azt mondtam neki, hogy ez volt az utolsó tallérom, de nem félek, mert Csehországban akad bőven munka. Amikor elindultunk a fogadóból, a három ismeretlen ember is felemelkedett, mert hogy, úgymond, az ő útjuk is arra visz, amerre a miénk. Kérdésemre azt válaszolták, hogy gombát vásárolnak a környéken, amit valószínűnek is találtam. Üj útitársaim se igen tetszettek, de másrészt örültem, hogy velünk tartanak, mert még jó darabon erdőn át vezetett az út a városkáig, ahol majd — úgy terveztem — mind a négyüknek búcsút mondok. Őszre járt az idő, a nappalok már rövidültek, felhős, ködös volt a táj, s messze jártunk még az erdő szélétől, amikor már nyugovóra hajlott a nap. Az egyik ismeretlen férfi mellettem haladt, a másik oldalamon a kutyám, Bello, meg a drótos. A másik kettő hátramaradodozott. Egyszer csak akkora ütés érte hátulról a fejemet, hogy megtántorodtam, s ugyanabban a pillanatban Bello már rá is vetette magát a mögöttem haladó egyik férfira, a drótos pedig a másikra. Volt bennem annyi lélekjelenlét, hogy odaugrottam egy fához, nekitámaszkodtam, s előrántottam a pisztolyt. jobb kezemben a pisztolyt, bal kezemben a fütyköst szorongatva védtem magam a két támadóval szemben. Bello derekasan segített, a drótos pedig a harmadikkal birkózott. Késsel támadtak ránk, s látva, hogy másképp nem bírunk velük, elsütöttem a pisztolyt. Az egyik merénylő összerogyott, ugyanakkor a drótos is leterítette ellenfelét. Erre a harmadik kereket oldott. A drótos fején jókora zúzódás, beszakították vasgyürűvel, melyet a bajorok szeretnek viselni és verekedéskor használják. En több sebből véreztem, és Bello is kapott néhány szúrást. Nem maradt más hátra, mint elhagyni a csatateret és erőnktől telhetőén sietni a közeli városkába. A két merénylőt, abban a hiszemben, hogy halottak, otthagytuk feküdni. Am, alighogy kivánszorogtam az erdőből, ájulás fogott el, összeestem. A drótos, mivel nem bírt eszméletre kelteni, hátára vett és nem kímélve a maga fogyatkozó erejét, cipelt tovább. Szerencsére a városka felől szekerek közeledtek. A drótos kiabálására odakanyarodtak hozzánk, felszedtek bennünket, beszállítottak a városba és a fogadóban letettek. Tüstént, hogy a drótost kihallgatták, megindult a nyomozás a gonosztevők után, én azonban erről, meg a drótosnak irántam való gondosságáról is csak harmadnap vettem tudomást, amikor a lázam alábbhagyott és eszméletre tértem. A drótos bekötött fejjel ott ült az ágyamnál, mellette Bello. Mindkettő majd kiugrott a bőréből örömében, amikor megszólaltam. A drótos legelső dolga az volt, hogy odahozta és letette az ágyamra az őrizetében tartott holmimat: a papírjaimat, az órámat, az erszényemet meg a hátizsákomat és kért, hogy vizsgáljam felül, nem hiányzik-e valamim. Aztán eUtkúzta a maga sovány erszényét és kiszórt elém vagy öt tallérnál ezüstpénzt. „Mit csnáljak vele?" kérdeztem, mire ő azt mondta, tegyem el, kölcsönadja, mert hogy úgyse lesz miből kifizetnem a fogadóst. Négy-öt tallér a magunkfajta ember szemében nem nagy pénz, de aki krajcáronként kuporgatja össze a forintot és módos embernek számít, ha két-három százasa van, annak bizony töke az. A drótos pedig odaadta nekem a hosszú hónapokon át összekuporgatott egész vagyonkáját, anélkül, hogy tudta volna, ki fia vagyok és visszaadom-e a kölcsönt. (A népszerű cseh írónő 115 évvel ezelőtt halt meg.) Műteremlátogatáson Kopócs Tibornál Sokan szóltak, írtak már Kopócs Tibor grafikáiról, művé szetérői. Szép hazai és külföldi sikerek után, szinte évente jelentkezik újabb alkotásaival különböző tárlatokon, „hogy kérdéseket intézzen hozzánk és a világhoz, hogy ha pillanatokra is, de megállítson, elgondolkoztasson bennünket.“ Kopócs Tibor a „kevésbeszédű, egyszerű földműves emberek világából indult el“. Veiké Kosihyban (Nagykeszin) született 1937-ben. Középiskolai tanulmányait Komáromban, majd Bratislaváhan végezte és az eperjesi Pedagógiai Főiskola képzőművészeti szakán szerzett diplomát. Ezután több éven át az Oj Ifjúság grafikai szerkesztője, majd a Madách Könyvkiadó művészeti vezetője lett. jelenleg a Magyar Területi Színház díszlet- és jelmeztervezője. Első bratislavai tárlata után (1970-ben) több méltató és biztató írás jelent meg. Az Cj Szóban például Barsi Imre így fejezte be megjegyzéseit: „Ogy vélem Kopócs Tibor nemcsak tehetséges, de intelligens művész is, aki talentumának kohójában a példaképek hagyományainak felolvasásával és újjáteremtésével még sok kellemes meglepetésben részesít majd mindannyiunkat. Természetesen a tehetségnek, az értelemnek, a szorgalommal és az önkritikával kell párosulnia. Bízom benne, hogy Kopócs Tibor művészete megizmosodik és semmi esetre sem fog elkallódni. Am ehhez a magyar sajtó segítségére is szükség lesz, hogy dicséretével vagy bírálatával alkotó munkájában segítse“. Ennek figyelembevételével a Dunamenti Múzeum is Kopócs Tibor segítségére sietett, amikor még ugyanaz év júniusában megrendezte a fiatal csallóközi mű vész első nagyobb méretű önálló kállítását Komáromban. Kopócs Tibor elsősorban grafikus. Rajzain, metszetein a különböző kifejezési lehetőségeket igazoló mesterségbeli lírai és drámai elemek váltakoznak és a mélységekig hatolnak. Munkáinak színvonalát az alkotások összességének bátrabb problémafelvetése, rajzkészsége és tartalmi gazdagsága, biztonsága, képi kultúrájának érettsége igazolja. Rajzain, linovagy rézkarcain, vegyestechnikájú monotípiáin, tussal rögzített kompozícióin megteremtett egyensúlyát a gondolatszerkesztés jellemzi, stílusának cizelláltsága fémjelzi. De Kopócs Tibor Illusztráló művész is. Szemléltető ereje képi megvilágításaiban is egyénien jellemző és céltudatos. Lapjainak, ábráinak közvetlen hatása letisztultán veti fel a kérdést és szinte önkéntelenül kényszeríti szemlélőjét, hogy véleményt nyilvánítson, vagy serkentse őt a szöveg olvasása közben. Amit rajzol, annak hitele és tartalma van. Formarendszere alapvetően a szociográfiára és a népművészetre épül. Akár filozőfikus, akár ábrázoló igényekkel közeledik a valósághoz, egyformán a stilizálás eszközeivel él, még akkor is, ha bizonyos szakmai jártasság szükséges már alkotásainak a megértéséhez. Olykor zsúfoltnak tűnő tusrajzain, ha el is maradnak a fölöslegesnek vélt díszítőelemek, témái mindig a mondanivalót hangsúlyozzák s a formához illeszkedve váltják ki a megkívánt hatást. , Továbbá szcenográfus is, akinek művészete ezen a téren is az élvonalbeli. Díszletei korhű keretet adnak a játéknak: térben és időben jellemeznek. A szcenográfia olyan művészet, amely a színpadon tölti be hivatását. Aki látta a Kőszívű ember fiait, a Csongor és Tündét, a Vitéz lélek című játékot, az Igazolatlan őszt, a Tűzpiros virágról szóló mesejátékot, az Adáshibát, de sorolhatnám tovább is sikeres díszleteit, éppen a kulisszafalak, függönyök és egyéb díszítések megfogalmazásával, változatosságával és a jelmezek stílszerű megvalósításával kerülhettek közelebb az általunk szemlélt világhoz. S végül Kopócs Tibor az embor sem maradhat említés nélkül. Pedagógus, az érzelmektől fűtött művész, akinek probléma-felvető, gondolkodásra késztető egyénisége esztétikai élményt is biztosít számunkra, amikor képeit, rajzait szemléljük. Mert aki figyelemmel kíséri munkásságát és megérti korszerű humanista ábrázolásának képleteit az egyben meg is szereti művészetét. Az „érkező és a távozó tünetei“ című, több változatban is látható lavírozott tusrajz sorozata, a számvetésre és az önvizsgálatra ébredő lelkiismeret szembesítését sürgeti. Rézkarcai közül a Vágyódás, Tavaszelő, Ballada a szerelemről című alkotása poetikus hangulatú. Az Emlékezés, a Bikasorozat vagy akár a Kakasos kompozíciói, ha olykor szokatlannak is tűnnek első látásra, hangvételük szintén a költészet varázsát hirdeti. Grafikái választ keresnek az egyén és a társadalom erkölcsi-etikai kérdéseire, az emberi magatartások, a mikéntek és hogyanok mai értelmezésére. Legújabb alkotásai, a Nagymama, a Fábry Zoltán ciklus vagy munkásmozgalmi tusrajzai és egyre gyakrabban közzétett illusztrációi, elmélyült témavariációit fémjelzik. Drámai feszültségű, hármas felosztású lírikus hangú rézkarca, a Ballada a Szlovák Nemzeti Felkelésről című triptichonja, lenyűgöző megemlékezés. Kopócs Tibor művészeté szervesen épül bele napjaink grafikai művészétébe és nemcsak a mának szól, hanem a jövőnek is. S z u c h y M. E m i 1 Télidő Banská Bystrica új negyedében, Foto. — U— 4V«4XXXXXXX>XXXXXVS.XXXXXXXXXXXXXXXX^XXXXXVVXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX44.XXXXXVSX\»CS.XV4XNX л * ....................... V MAJAKOVSZKIJ: Vlagyimir lljics Lenin (RÉSZLET) A párt egyetlen fergeteg, a kis, vékony zöngéket dördülésre váltja, melytől az ellenség erődje megreped, mint ágyúk sortüzétől a dobhártya. Rossz ám az embernek egyedül. Jaj neki! nem harcos a magányos, mind, aki erős, fölébe kerül, sőt a gyenge is, ha páros. De ha kicsinyek pártba fognak össze — kezet fel, ellenség, reszkess, pusztulj! A párt millió ujj közös keze, amely, mint egyetlen ököl, úgy sújt. Egy ember badarság, egy ember semmi: egymaga — bármily kiváló lei® — öt hüvelyk vastag gerendát sem tud arrébb tenni — hát még öt emeletet. A párt: milliók egymás mellett, szorosan összeérő vállak. A párttal házakat égig emelnek, kik egymást segítve, segítséget találnak. A párt: a munkásosztály gerince. A párt: a mi ügyünk halhatatlansága. A párt az egyetlen, melyben sosöm csalódol. Ma inas vagyok, de holnap a térképen én törlőm le a határt Osztály-agy, osztály-ügy, osztály-erő, osztály-dicsőség: ez a párt A pártot és Lenint, mint ikerpárt történelem-anyánk egyformán kedveli. Azt mondjuk: Lenin — azt értjük: a párt. Azt mondjuk: a párt — azt értjük: Lenin.
