Szabad Földműves, 1977. január-június (28. évfolyam, 1-25. szám)

1977-04-30 / 17. szám

SZABAD FOLDMCVES 1977. április 30. 10 j^4\V\\\\\\\\\\\\\\\VVV\\\\\\\\\\\\\\\\\V\\\\\\\\\\\\\\\\\\^^^ „Tenni, tenni kell“ Böhm József hetvenegy éves. Félévszázada kul­­türmunkás. Ott volt már a CSEMADOK želovcei (zsélyi) színjítszócsoportjának bölcsőjénél Is, az­óta — ötven éve — dramaturgja, rendezője, dísz­lettervezője, áldozatkész szervezője. Amikor megtudtam, hogy már 1946—47-ben a zsélyiek magyarnyelven adták elő a Revizort, rendkívül meplepett. Nem a gazdag múlt, — a jelen. Miért? Több oknál fogva: köztudott, hogy a színjátszó­­csoport jelenlegi tagjai, magyar nemzetiségűek, de szinte kivétel nélkül valamennyien szlovák tannyelvű iskolába járnak. Elhiszem hát, hogy a íendezőnek komoly gondot okoz a szfep színpadi beszéd, hiszen úgyszólván meg kell tanítani e szereplőket magyarul. Az öt évtizedes gazdag múltra visszatekintő magyar nyelvű színjátszás utánpótlás nélkül pár éven belül a múltba vesz­het, lassan feledésbe merül. Ez olyan, mintha egy apránként verejtékkel, gürcöléssel megépített ház, üresen, élettelenül tátongana. Egy ideig ... Nagy gondot okoz a lakosság, a közönség pasz­­szivitása is. A kulturális rendezvényeken való részvétel bizony nem éppen dicséretre méltó. Ez azt hiszem általános probléma, nemcsak Böhm Józsefnek okoz bosszúságot. Teljes felelősséggé’ állíthatom, hogy falvaink túlnyomó részben közel­ről sem éri el a kulturális tevékenység azt a szintet, melyet szocialista társadalmunk jelenlegi helyzete követelne. Lehet, hogy az anyagiakban bővelkedünk, viszont kétségtelen, hogy a művelő désből sosem elég. Nagyon kevés olyan község akad, — tisztelet a kivételnek — ahol a hivatásos népművelők, lelkes amatőrök egy-gy kulturális rendezvény alkalmával ne bosszankodnának a kevés néző, a lakosság érdektelensége miatt. Zsélyben is hasonló a helyzet. Bár feltétlenül ked­vező Jel, hogy a színjátszócsoport frissen betanult előadását népes közönség tekintette meg. Lovicsek Béla: Ezüstlakodalom című drámáját adták elő. Nem hiába esett szó a fentiekben általános hiá­nyosságokról. A rendező szerint a felsorolt hibák rendkívül károsan befolyásolhatják a csoport jö­vőjét. Sokan talán meg sem értik, hogy létkér­désről van szó. Az idén ugyan még bemutatkozott három újonc fiatal, de mi lesz a következő évek­ben? Böhm Józsefet idézem: „Senki semmit nem akar csinálni a küszöbén kívül. Lusták kimozdul­ni az emberek. Néha még közérdekű gyűlésekre sem jönnek össze. Sok a pénz... A fiatalok szom­batonként hárman-négyen felkerekednek, be az autóba, aztán nyomós a környező falvakba, váro­sokba. Ott — ügymond — mozgalmasabb az élet“. Ismerős nehézségek. Ezt a véleményt bárki meg­­erősithetl a községben. Térjünk azonban át a játékra. Megkérdeztem a rendezőt, miért éppen Lovicsek drámát, és az Ezüstlakodalmat választotta? — Darabválasztásnál minden lényeges szakmai szempontot figyelembe véve, elsősorban a színmű mondanivalója érdekelt. A szerző, drámájában úgy érzem teljesen tipikus, mai problémát tár a kö­zönség elé. A szellemi és anyagi nehézségekkel küzdő emberek megrázó, ám figyelmeztető konflik­tusait, gyengék meghasonulását, az „erősek“ ki­tartását, győzelmét. Mi nemcsak szórakoztatni szeretnénk a közönséget, de inteni, nevelni is. Meggyőződésem, hogy a csehszlovákiai magyar drámaírókat is népszerűsíteni kell. Tehát játszani a műveiket. Többek között azért is esett a válasz­tás Lovicsek Béla színművére. — Ez a dráma '— mint már említette is — ko­moly kérdésekkel foglalkozik. — Nem befolyásol­ja a sikert a komolyság? — Sajnos, sok amatőr színjátszócsoport rende­zője, tagjai inkább vígjátékot tűznek műsorra, gondolván: elég az emberek gondja, ne terheljük még ml is őket. Olyan kell, amin „röhög“ a kö­zönség. Nos, ez szerintem helytelen vélemény. Azl vallom, hogy vígjátékot, bohózatot vagy komoly drámát egyforma igényességgel kell előadni. Az előadás színvonalától függ elsősorban, oda fi­­gyel-e a közönség. Komolyabb fajsúlyú drámákat is műsorra kell tűzni, hiszen nemcsak bál, szóra­kozás az élet. — Egy látszatra különálló, ám lényeges kér­dés: miért rendez? — Azt hiszem felesleges a hosszas magyarázko­dás. Egyszerűen: a szívemhez nőtt. Komoly jelen­tőséget tulajdonítok a színjátszásnak. — Mégpedig? — Annak ellenére, hogy az előbbiekben nehez­teltem a közönségre, az emberekre, nem viselik eléggé szívükön a kulturális tevékenységet, a mű­velődést, merem állítani, hogy a játék mégis csak vonzza az embereket. Én a jelenlegi falusi műve­lődés fő hajtóerejét a műkedvelő színjátszó cso­portokban látom. — Essen a szereplőkről is pár szó. — Mint említettem, eleinte sok nehézséget oko­zott a kiejtés, a színpadi beszéd. Az olvasópróbá­­kon egyeseket szinte meg kellett tanítani magya­rul. Többen palóc nyelvjárásban beszéltek, egye­sekre nagy hatással van, hogy az Iskolában vagy a munkahelyükön szlovák nyelvközegben élnek, dolgoznak. Végül Is a bemutató előadásra úgy érzem sikerült összehozni elképzeléseink jó ré­szét. A szereplők: Kajtor Tibor mérnök, Obertin Ica, Gáli Lajos, Schmidt Danica, Bányai Hilda, Kis­­simon István, Kopcsik Zsuzsa, kivétel nélkül tudá­suk legjavát adták. — Mit terveznek, milyenek az elképzeléseik a jövővel kapcsolatban? — Először is ezt a drámát szeretnénk előadnt az idén a környező községekben, sőt nagyon örül­nénk, ha résztvehetnénk a Jókat Napokon. Am ez még nyitott kérdés. A Jövőre nézve azonban konkrétan nem mondhatok semmit. Nem vagyok benne biztos, hogy ezek a lelkes szereplők vállal­ják-e a játékot a továbbiakban is? Ha netán "szük­séges, lesz-e utódom? Találkozásunk óta gyorsan elszaladt egy-két nap. Megvallom, most, ahogy felidéztem beszélge­tésünket, előbukkant a kérdés: honnét ez a lelke­sedés? Hiszen Böhm József sokrétű, társadalmi je­lentőségű tevékenysége mellett komolyan, magas­szinten régészkedik is... Talán már Itt érzem a választ a toll hegyén, csak nem tudom formába önteni.. Talán érezni, „tenni, tenni kell". Berak László 1 GOETHE: Májusi dal A természet mint fénylik feléd! Villog a napfényt Nevet a réti Fényed megáldje a friss mezőt s a földet elönti szirom-ködöd. Már minden ágból kitört a rügy, minden bokorból ezernyi fütty; 0 lány, leányka, szeretlek én! S te hogy szeretsz! Hogy villansz felérni s árad a szívből öröm, gyönyör. 6, kedv, vidámság, á napi 0 földi Mint dalt a pacsirta s hajnalt szeret, mint nyíló rózsa üde szelet. 6 szereleml te csupa arany hajnali felhőm ntt magasan! vérem füzével úgy vágylak én, ki ifjúságot öntesz belém. s új dalra, táncra kedvet adsz. Szeress örökre s boldog maradsz. Hajnal Gábor fordítása. természet újból magára maradt volna: sehol egy lélek. Minden csendes és kihalt. Ám ez a csönd s ez a kihaltság csak látszólagos. Bár nyoma sincs most ábrándozóknak, kik a parkok mélyén s a mély parkokon teljesen belefeledkeznek békés élményeikbe — vannak mások, kik az eget, a földet s a néma vizeket őrzik. Effel is ott állnak a munkapadok mellett, hadi­anyagot szállítanak a zajtalanul gör­dülő teherautókon, az első vonalban jekilsznek, őrséget állnak, s az ellen­séget kémlelik, vagy hajókon, légvé­delmi állásokban őrködnek, s éppúgy dolgoznak ezen a fehér éjszakán is, mint fényes nappal. Ugyanaz a fegye­lem, ugyanaz a megfeszített munka az egész városban — és ugyanaz a szépség, melyet még a háború sem tudott elpusztítani, bármennyire igyekszik is immár második eszten­deje. Ha ezen a költészettel teli éjsza­kán végig akartok suhanni e varázs­latos öblön, szánjatok gyorsnaszádra. Természetesen nem puszta szórako­zásból indultok útnak: dolgotok van, ám útközben legelőször is gondolta­tok vissza a régi békeidőkre. Köröt­tetek a csodálatos színekben pompázó csendes víz. A távolban jobbra a vá ros, könnyen felismerhető a tiszta le vegőben. Az Izsák Székesegyház szi­luettje is egész jól látszik a partvo­nal felett. Bal kéz felől Kronstadt jel­legzetes körvonalai bontakoznak ki: árbócok, kémények, hunyorgó fényje­lek. Előttetek köhajltásnyira a déli part keskeny zöld sávja. Emlékszem, hogy tértem vissza egy ilyen éjszakán Leningrádba. A gőz­hajó Londonból jött: oxfordi egyetemis­tákat és amerikai professzorokat ho­zott, kik most jártak először Orosz országban. Rajtuk kívül még más kül­földiek is érkeztek. Valamennyien ott tolongtak a fedélzeten, s le nem vet ték a szemüket a kibontakozó pano rámáról. A gőzhajó mintha tarka kris tályokon siklott volna be a csodála­tos színek káprázatos forgatóba: egy óriás kagylóba, mely a gyöngyház minden színében csillogott. Percről percre változtak ezek a színek, s gaz­dagságuk szinte ktmeríthetetlennek látszott. Mindenki hallgatott, csupán egy amerikai hölgy titkárnője kopogott rendületlenül az írógépén, s ez az egyébként jelentéktelen zörej való­sággal beledübörgött a bűvös cendbe. — Ugyan, hagyja már abba! — szólt rá titkárnőjére az amerikai hölgy. — Hogy tehet ilyet? Tekintsen Inkább körül. Alig hiszem, hogy látott már ennél szebbet életében. S miközben az öböl csillogó-vlllogó víztükrén suhantok tova, egyre nyo­masztóbbá válik minden körülöttetek. Ott, ahol a város fekszik, tűzklgyó tekereg, s óriás háromszög alakban befutja az egész partot. A sarok felöl és középről vörös meg aranyszínű fo­nalak kúsznak a város fölé az égre, és a fénylő csillagok szomszédságá ban csöpp tüzes meteorok tűnnek fel s hullanak szét a magasban. Tompa morajlás hallatszik. Légitámadás. A német légi kalózok a város fölé igye­keznek. Odalent a parton, hol eddig síri csend honolt, lángok csapnak fel, s ide hallatszik a szirénák hátborzon gató, szaggatott vifjongása. A légitá­madással egytdőben az ellenséges tü zérség is lőni kezdi Lentngrádot. S most, mintegy nagyot sóhajtva, megelevenedik a túlsó part is. Agyúink tüzelnek az öblön keresztül hogy elnémítsák az ellenség ütegeit. A finn partok felől morajlás hallat­szik, mely hirtelen szörnyű dübörgés be csap át: ég-föld beleremeg. Van ebben az új hangban valami megren dítö: megszólaltak az erödeink. Egy csapásra vége szakad a csend nek, s többé már nem kihalt a város. Nagyszabású, komor színjáték kezdő dlk: mintha az ég és a víz valameny­­nyi csillaga, kristálya súlyos, süvítő sztlánkok alakjában, íöld tajtékot verve zuhanna alá. Leningrád s mind­két part ágyúdörgéstöl hangos. Akna­­sivítás. zúgás, fütyülés tölti be a leve­gőt, fehér, vörös, zöld rakéták röp pennek jel innen is, onnan is, s fürge A jövő reménységei még apjuk nyakában, „lovagolva“ gyönyörködnek a színpompás májusi felvonulásban. Foto: —Ц— NY. SZ. TYIHONOV: Csodaszép, ünnepélyes fehér éjsza­ka borul Lenlngrádra. A Néva torko­latánál fekvő szigetek dús zöldjétől az akna- s gránáttűz perzselte ligete­kig az első vonalban, a Nyári Kert vén tölgyeitől, melyek közt azt éjsza­ka bűvös csendje honol, a folyóparti bozótig, s a városon túl, hol gránátok robbannak és felderítőink betörnek a német fedezékekbe — mindenütt ott vtbrál a fehér éjszakák különös fé­nye, s ott bújócskázlk a fák közt a hajnal vérpiros csíkja, s hol halvá­nyabban, hol erősebben csillan meg az öböl vizében. A mozdulatlan víz visszatükrözi a rakpart házsorait, s a hidak szinte súlytalanul lebegnek a széles víztükör felett. A karcsú tor­nyok csúcsai az égbe fúródnak, s a nyílegyenes utcák szembeszökő mó dón hirdetik, milyen hatalmas ez a város. Hosszú-hosszú kilométereken keresztül mást se látni, mint áttet­szőén könnyű épületeket és a kertek halványzöldjét. S a városokon túl is ugyanilyen éjszaka borul a mocsaras tőzegtelepek, a tavak s a fiatal feny­­veserdök fölé. Ügy tetszik, mintha a motorcsónakok cikáznak ide-oda. A vízre füstfüggöny terül: mögüle hajók körvonalai bontakoznak ki, mintha most bukkantak volna elő a kődből, — az imént még nem voltak itt, nem lát­ták őket. A csendes éj varázsa szertefoszlott. Az ellenséges part felöl szörnyű rob­banás hallatszik, és az erdő felett iszonyú láng vet lobot, s csap fel sis­teregve az égig. Odafenn repülőgépek húznak el. A mieink vagy ellenséges gépek — lehetetlen megállapítani. zúgy, morajlik minden, mindkét part tűz alatt van, közel s távol egyaránt lövöldöznek, a legkülönbözőbb ágyúk döreje száll a víz felett. A magasban géppuskák kerepelnek. Légi csata. E pillanatban, mint hatalmas tulipánok, világító rakéták ereszkednek alá az égből, és sárgásfehér, éles fényükkel beragyogják az öblöt. Egyre több van belőlük. KI tudja, honnan kerültek ide. Egy részüket a ml katonáink lőt­ték ki, a többit az ellenség — már minden összekeveredett. Nem nehéz kitalálni, hogy egyidejűleg a legkü­lönfélébb hadműveletek folynak, me­lyeknek, valószínűleg, semmi közük egymáshoz. Hajók suhannak el, mo­torcsónakok száguldanak tova, a füst­függöny cafatokra szakad, s a becsa­pódó lövedékek nyomán toronyma­gasra szökik a víz. Leningrád mintha egy soha nem látott ünnepi kivilágí­tás jényözönében fürdene. Odabent, a város szívében nyoma sincs e megszokott kép utánozhatat­lan szépségének. De itt tisztán lát­ható, mint izzik a haragtól és a gyű­lölettől az egész város. Egyre fénye­sebben lobban fel idegeink torkolat­­tüze, egyre gyakrabban keresztezik egymást a nyomjelző lövedékek, s az ágyúzás mind hevesebbé válik. Le­ningrád: akár egy működő vulkán. Akármilyen komor legyen is a lát­vány, mely szemetek elé tárul, azt hiszem, abban megegyezhetünk: ritka művész az* a festő, ki híven megfesti a látottakat: az éjszakai csata szín­­pompáját, a vizet, a földet, az égből tot, a leningrádiakat, a város hű fiait, Leningrád védőit. Annak a városnak л fiait, mely a lövőt üdvözölve emlék­szik vissza dicső múltjára. Leningrád kétszáznegyven esztendős.

Next

/
Thumbnails
Contents