Szabad Földműves, 1977. január-június (28. évfolyam, 1-25. szám)
1977-02-19 / 7. szám
14 SZABAD FÖLDMŰVES 1977. febraár 19. Rétek és legelők a szálas takarmányok fontos forrásai I (Folytatás a 13. oldalról.) Javasolták. A hazai és külföldi trágyázást kísérletek azonban bebizonyították, hogy az állandó rétek trágyázáséra a hektáronkénti 100—150, az Ideiglenes rétek és legelők esetében pedig a 100—250 kg. nitrogén-adag felel meg a legjobban. A nitrogéntrágyákat száz kg-ig terjedő adagolás esetén egyszerre, vagyis tavasszal szórjuk ki, majd a következő kaszálás előtt esetleg körülbelül ötven kg-os adaggal fejtrágyázunk. A gyepnövényzet őszi trágyázása nem ajánlatos, mert a tél folyamán nagy nitrogénveszteségek keletkeznek. Hasonlóképpen előnytelen a kora tavaszi trágyázás ig. A foszfortrágyáknak hosszú ideig tartó hatása van. A talajból nem mosódnak ki, ezért az év bármelyik szakaszában és 2—3 évre előre készlettrágyázást végezhetünk. Leggyakrabban az őszi időszakban alkalmazzák. A fűnövényzet megfelelő ellátására évi 20 — 30 kg P/ba hatóanyag elegendő. Napjainkban a fűnövényzetet leggyakrabban a 14—22 százalék P2O5- tartalmú szuperfoszfáttal trágyázzák. Hatékonyságának teljes mértékű kihasználásához azonban szükséges a percellj alapos meszezése. A kálitrágyákkal nem lehet készlettrágyázást végezni, mert a talaj felszíni rétegéből könnyen kimosódnak. A nagyobb adagok alkalmazása esetén sor kerülhet ennek a tápanyagnak az ún. „fényűző fogyasztására" A takarmányok szárazanyagában a kálitartalom az eredeti 2 százalékról 3—5 %-ra emelkedhet, ami az állatok takarmányozása szempontjából nem megfelelő. A réti talajok túlnyomó részére kevesebb káliumot adagolhatunk, mint amennyit a talajból elvonunk. A nagyon szegény vagy tőzeges talajokon évente 80—100 kg K/ha mennyiséget adagolnak, míg az átlagos minőségű legelők trágyázására a 40—80 kg os adag is elegendő. Ezeket a trágyaadagokat legcélszerűbb ősszel alkalmazni. A mésztrágyákkal általában 4—5 évre készlettrágyázást végzünk. Az átmeneti rétek esetében elég, ha a növényzet telepítése előtt készlettrágyázunk. A meszezést az év minden szakában elvégezhetjük de az őszi, vagy a fagyos földre végzett téli meszezés megfelelőbb. A mészadagot a talaj kémhatása alapján állapítjuk meg. Gyengén savanyú kémhatás esetén egy hektárra 5 éves időszakra elegendő 1—2 tonna meszet adagolni, az erősen savanyú kémhatású talajokon ezt az adagot 2—3 t/ha-ra növeljük. A réti talajok rendszerint nemcsak elegendő, hanem gyakran fölösleges szerves anyagot is tartalmaznak, ezért itt a trágyázással a felbontődást kell elősegíteni. Ebben az irányban az istállótrágya fejthet ki kedvező hatást, de az adott viszonyok között mindig mérlegelni kell ennek gazdaságosságát. A folyékony trágyák (húgylé, hígtrágya) a természetes és mesterséges gyepnövényzét trágyázására hatékonyan hasznosíthatók. A trágyalé tápanyagtartalma a vízzel való hígítás foka szerint nagyon változó. A hígtrágya az ürülék és a víz 1:1 aránya esetén átlagosan 0,3 százalék káliumot, 0,2 4 nitrogént, 0,1 % kalciumot és csak 0,02 százalék foszfort tartalmaz. Ezek szerint 400 hektoliter hígtrágya adagolása esetén egy hektárra 120 kg K, 80 kg N, 40 kg Ca és 8 kg P jut. a kedvezőtlen kálíumfelesleget ki kell egyensúlyozni. A trágya léhez évente 20—25 kg P-t és 70—150 kg N-t adagolhatunk hektáronként. A juhok és szarvasmarhák karámos, szakaszos legeltetése a gyengébb minőségű hegyi legelők olcsó feljavítási módja. A körfnyű szerkezetű, áthelyezhető karámokban egy juhra 1, egy növendékmarhára pedig 8—10 m2 legeiőterülettel számolunk. Azokon a ieromjott legelőkön, ahol nagyobb a szőrfű előfordulási mértéke, a karámokat 3, a többi kisebb értékű lege lökön pedig 1—2 naponként helyezzük át. Az állatok utolsó karámba hajtása előtt felülvetést végezhetünk. Az eredeti gyep a karámozás folyamán többnyire tönkremegy és csak a tápigényesebb növényfajták élednek fel. A kiszórt magot az állatok a talajba tiporják, ezzel meggyorsítják a magvak kelését és az új gyepnövényzet fejlődését. A tápanyagigény megítélésének legfőbb kritériuma a gyepnövényzet botanikai és a talaj kémiai összetétele. A talaj kémiai elemzése azonban főként a szélsőséges termőhelyek esetében csupán kiegészítő adatokat nyújt. A kémiai elemzés eddigi módszerei alkalmasabbaknak bizonyultak annak megállapítására, hogy a növények az egyes tápanyagokat milyen mértékben képesek felvenni. A megfelelően kidolgozott trágyázást terv célja, hogy a takarmánynövények nagy hozamait a növényállomány összetételének vagy a tulajdonságok lerontása nélkül állandósítsa. Ezért a trágyázásnak kiegyenlítettnek kell lennie. Bármely tápanyag trágyázást tervből történó kihagyása csak átmeneti jellegű lehet. A gyepnövónyzetek hektáronkénti 100 kg N, 30 kg P és 50 kg К adagok kai való egyenletes és rendszeres trágyázása esetén a szénahozamot 2—3 t/ha val növelhetjük, s egyúttal lénye gesen javíthatjuk a takarmány minőségét is. A belterjes trágyázás tehát egyike a leghatékonyabb és egyúttal legolcsóbb intézkedéseknek, amelyekkel felújíthatjuk a gyepnövényzetek nagy részét. A gyepnövényzet ápolása A szakirodalom a rétek és legelők boronálását valamikor általánosan javasolta, s ezt a mezőgazdasági üzemek nagy részében még máig is fölöslegesen alkalmazzák. A jó minőségű fű- és hereféléknek a szántóföldi növényekkel ellentétben nincs szüksége a talaj porhanyítására. Ellenkezőleg, számukra a szilárd gyepréteg felel meg a legjobban. A gyakorlati életben a boronálást gyakran a vakondtúrások elegyengetése, valamint a moha és az elvénült gyeprészek eltávolítása érdekében végzik. A vakondtúrásokat azonban sokkal sikeresebben egyengethetjük simítóval. A gyepnövónyzet mohátlanltását a múltban speciális gépekkel végezték, amelyeknek a boronáktól eltérően talajvezérlésű késeik voltak. Ezekkel a munkaeszközökkel a mohát ugyan tökéletesebben távolították el, mini fogasboronákkal, de ennek csak rövid ideig tartó eredménye volt. Ezért hagyták abba a mohátlanító gépek gyártását. A réteken a moha ugyanis a talaj elégtelen tápanyagtartalmának a következménye, ezért belterjes trágyázás után önmagától is eltűnik a növényzetből. Az elvénült gyepnövényzet eltávolítása igen komoly problémát jelent, mivel a gyepszőnyeg felületón található elhalt növényrészek korlátozzák a talaj átmelegedését ás a talaj vizének elpárolgását, a nedves réteken pedig meggyorsítják a parcella elvizesedését. Az előző évről kaszálatlanul visszamaradt és elszáradt növényrészek felhalmozódása ellen a gyep termésének ésszerű kihasználásával kell védekezni. Az egykaszálású réteken évente 1,0—1.5 tonna elvénölt növényrész halmozódik íel hektáronként. amely a tenyészidó folyamán részben lebontódik. Az elvéníilt növényrészek gyepnövényzetből való eltávolítása legkönnyebben kora tavasszal lengőkéses járvaszecskázóval végezhető el. Ezeket az elszáradt növényrészeket értékes alomanyagként használják fel, vagy komposztot készítenek belőle, A gyepnövényzet sima hengerrel történő járatása sem minden réten szükséges, azonban az esetek túlnyomó részében nagyon fontos műveletet jelent. Erre főként azokon a termékeny réteken van szükség, ahol a vakondok Intenzíven tevékenykednek. A vakondtúrások egyengetése fontos szerepet játszik a termékeny rétek jelentős részének ápolásában. Ebből a célból a réteket a tenyészidó kezdete után. de a fűfélék szárfejlesztése előtt kell simítózni. Nagy vakondtúrás-előfordulás esetén a betakarítást követő 2—3 hét múlva ajánlatos simítózni. A vakondtúrásoknak azonban megfelelően számaknak kell lenniük, hogy könnyen szétteríthetők legyenek. A gyepnövényzet hengerezését mindig a termőhelyi és növényzeti viszonyok alapos mérlegelése után kell beiktatni. A héngerezésnek káros hatása is lehet, elsősorban a nedves és kötött talajokon, ahol ez a beavatkozás növeli a nedvességkedvelő gyomnövények versenyképességét. Ezzel szemben a közepesen nedves vagy a könynyebb és erősen humuszos talajokon kedvező hatása van. A hengerezés rendkívüli jelentőségű a lecsapolt tőzegtalajokon, amelyek felszíni rétege nyáron könnyen kiszárad, míg az alsóbb rétegekben elegendő nedvesség marad. Hengerezéssel növeljük a talajszelvények kapilláris vezetőképes ségét, így a sekélyen gyökerező fűié lék vízellátása folyamatosabbá válik. Az újonnan telepített gyepnövényzétek esetében az első két év alatt a hengerezés nagy jelentőségű, mert meggyorsítja a fűfélék bokrosodását és gyökeresedését, s egyúttal korlátozza az egy- és kétéves gyomnövények előfordulását. Ebben az esetben a növényzetet ősszel és tavasszal Is hengerezni kell. Az Idősebb növényzetek és a természetes rétek esetében elegendő a tavaszi hengerezés. A gyepnövényzet hengerezésére nem felelnek meg a könnyű szántóföldi hengerek. Erre a célra VLZ—170-e:nehéz fémhengert lehet használni, a mely vízzel töltve 0,5 kg cm2 fajlagosnyomást fejt ki. A henger feladatál a helyesen szervezett legeltetés is be tölthgtl, aiért « régebbi legelőket már nem hengerezlk. A gyepek fütermésének betakarítása A tápanyagveszteségek egyik legfőbb oka a rétek takarmánytermésének késel betakarítása. A lehető legrövidebb Időn belül fel kell számolnunk azoknak a konzervatív nézeteknek a maradványait, amelyek miatt későn látunk hozzá a betakarításhoz. A betakarítás Időpontját a gyepnövényzetek sokrétű tulajdonságai folyásolják be, főként az első kaszáláskor, amikor a növényzet általában a legnagyobb és legsűrűbb. A gyakorlati életben a rétek termését többnyi re jóval az optimális Időpont után takarítják he. Ennek oka többnyire a betakarítással és tartósítással kap caolatos technikai nehézségekben kereshető, de gyakran abban az igyekezetben is, hogy a takarmány minősé gére való tekintet nélkül minél na gyohb takarmánytömeget takarítanak bel Valamikor a rétek kaszálásának legkedvezőbb időpontjául a túlsúlyban levő növényfajok virágzásának kezdetét határozták meg, ám a belterjesen trágyázott növényzetek esetében a betakarítást még hamarabb, már a füfélék kalászolásának Idején keli megkezdeni. Általános érvényű az az alapelv, hogy minél jobb minőségű-a növényzet és minél belterjesebben trágyázzuk, annál hamarabb kell betakarítani. Ebből az alapelvből kell kindului a szőnabetakarítás időtervének a kidolgozásakor is. A fűfélék hozamnövekedése a kalászolás és a virágzás időpontja között a legnagyobb, de ebben az időszakban a legfontosabb tápanyagok, főként a N-tartalmú anyagok emészthetősége lényegesen csökken. Célunk nem a zöld- vagy szárított takarmány maximális mennyiségének elérése, hanem az, hogy hektáronként minél nagyobb mennyiségű emészthető tépanyagol nyerjünk. A betakarítás legmegfelelőbb Időpontját nem lehet minden növényzet számára egységesen — naptári Időpontban — megállapítani, még a fő fenofűzlsok (kalászolás, virágzás) szerint sem. A kukoricatermelő körzetekben a legnagyobb hozamú növényzeteket már május közepétől kezdve ajánlatos betakarítani, a répa- és burgonyatermelő körzetekben május utolsó dekádjában, a hegyvidéki viszonyok között pedig június elején. A trágyaleves öntözés alatt álló vagy a nagy tápanyag-adagokkal trágyázott növényzetek esetében a betakarítás időpontját rendszerint nem lehet a növényzet fenofázisai alapján meghatározni, mivel a kaszálást esetenként már a kalászolás előtt meg kell kezdeni. Erre főként akkor van szükség, ha a növényzetben a késön érő fűfélék vannak túlsúlyban és a növényzet már kezd megdőlni. A betakarítás idejének további fontos jele a fűfélék alsó, talajmenti leveleinek sárgulása, amelyek fényhiány miatt már nem asszimilálhatnak, sőt légzésük útján a felhalmozott tápanyagok és az energia egy része is kárbavész. Nálunk a rétek legnagyobb részét kétkaszálásúnak tekintik, ám egy részük héromkaszálással nagyobb menynyiségű tápanyagot nyújtana. Természetesen minden esetben gazdasági elemzés alapján kell dönteni a növényzet két- vagy háromkaszálású hasznosításáról. A háromkaszálású hasznosítást a legnagyobb tápanyagadagokkal végzett trágyázás és az öntözés esetén javasolják, amikor a száraz szénahozam meghaladja a 8 tonna mennyiséget hektáronként. A kaszálások számának hármon felüli növelésével a legtermékenyebb növényzetek hozamait ugyan növelhetjük, de csak a tartósított takarmányok nagyobb termelési költségei árán. ^ A kaszálások időpontja közötti Idő szaknak nagy befolyása van a réti növények földalatti részében elraktározott tartalékanyagok halmozódására vagy elvonására. Ez a készlet ugyanis jelentősen befolyásolja a fűfélék sarjadzását.és ellenállóságát. Ezért igyekeznünk kell, hogy a kaszálások közötti időszakot legalább egyszer meghosszabbítsuk és a növényeknek lehetővé tegyük a tartalékanyagok felhalmozását. A legjobb minőségű és legnagyobb tömegű hozamot rendszerint az első kaszálás adja, ezért ilyenkor a betakarítást gyors ütemben kell elvégezni. Az első és második kaszálás közötti időszakot fejtrágyázás után sem biológiai, sem szervezési szempontból nem célszerű meghosszabbítani. Ha az anyaszénát május végén takarítjuk be, akkor nitrogéntrágyázás után a sarjúl június elején, a gabonafélék betakarításának megkezdése előtt kell betakarítani. Ez a rétek háromkaszálású hasznosításának alapfeltétele, mivel a szeptemberig elhúzódó aratás Idején a fű-növényzet betakarítására már nem jut idő. A fűnövényzetnek a tartalékanyagok felhalmozására a harmadik kaszálású növényzet sarjadzása Idején kell lehetőséget adni, amikor a növényzetnek mór rosszabb feltételei vannak. Ha a második és harmadik kaszálás közötti időszak eléri a 10— 12 hetet, akkor a tartalékanyagok készlete kedvező hatással van a növényzet áttelelésére és a következő év első kaszálásának hozamára. Ezek szerint az utolső kaszálást a lehető legkésőbb, közvetlenül a tenyészidó befejezése előtt kell betakarítani. Köztudott, hogy a fűnövényzetet a lehető legalacsonyabban kell kaszálni. Ehhez azonban feltétlenül szükség van a rétek felszínének — erőművi beavatkozások útján való — egyengetésére. Ha a tarlómagasságot 1 cmrel növeljük,*-akkor a száraz szénahozam a növényzet termőképessége és a kaszálások száma szerint 0,2—0,5 t/ha-val csökken. Sok olyan rét van, ahol a növényzet magas kaszálása következtében évente 1—1,5 tonna szénát veszítenek hektáronként. A túlzottan magas tarló kedvezőtlen hatása abban is megnyilvánul, hogy a magasan haladó kasza a kisebb növényfajokat nem éri, g ezzel növekszik azok versenyképessége. A túlságosan nedves rétek a nagyobb tarlómagasság esetén fokozatosan elvizenyósödnek, mivel a gyep felszínén felgyülemlő száraz növényrészek akadályozzák a talaj nedvességének párolgását. A rétek növényzetének botanikai összetételét és azok termőképességét a betakarító gépek típusa aránylag kevésbé befolyásolja. A hagyományos fűkaszáló gép előnye, hogy a füfélék szárát és leveleit simán lemetszi, ám kicsi tarlómagasságot csak a kimondottan sík gyepen lehet elérni. A legtermékenyebb, sűrű növényzetű réteken ezt a gépet nem lehet alkalmazni. A lengőkéses járvaszecskázó a fűfélék földfeletti növényrészeit károsítja, a leveleket és a szárakat öszszeszaggatja, ezért a növények lassabban sarjadzanak. A fünövényzet betakarítására jelenleg a forgókéses kaszálógép felel meg a legjobban. A rétek termését a lehető legrövidebb idő alatt kell betakarítani, mivel ennék eltolódásával a veszteségek lényegesen megnövekednek. Ezért maximálisan ki kell használni elsősorban a nagy teljesítményű betakarító gépeket (például az SPS—420-as, az NTVS —4-es). A betakarítás meggyorsítása érdekében a többi, kisebb teljesítményű gépeket is be kell vonni. A takarmányok tartósításának vagy azok hasznosításának módja szintén közvetlenül átvetődik a növényzet tulajdonságaira. A feletetésre vagy a klasszikus silőtakarmány készítésére szánt zöldtakarmány szállításakor a nagy térfogatú kocsik a nedvesebb réteken keréknyomokat hagynak maguk után. Ezekben azután a nedvességkedvelő gyomnövények, főként a szittyófélék elszaporodnak. Ezzel szemben a rendeken száradó széna kedvezőtlen időjárás esetén hosszú ideig árnyékolja a gyepet, ezért az érzékenyebb értékes növényfajok (herefélék) elpusztulhatnak. A növényzet szempontjából azokat a technológiai eljárásokat tekinthetjük a legmegfelelőbbeknek, amelyeknél a takarmányok a rendeken csak szikkadnak. A nagyobb nitrogénadagok a koraibb betakarítással együtt megnehezítik ezeknek a lédús takarmányoknak a szárítását. Ezért a széna klaszszikus szárítása ugyanúgy, mint külföldön nálunk is háttérbe szorul, s a legtömegesebben alkalmazott technológiává a fonnyasztott takarmány szilázsolása vagy szenázsolása vált. Szervezési és gazdasági szempontból is úgy tűnhetne, hogy a legcélszerűbb lenne, ha egyetlen tartósítási technológiát alkalmaznánk. Ez a nézet azonban helytelen, mert nálunk az időjárás szeszélyei bizonyos években nem teszik lehetővé vagy legalábbis nagyon korlátozzák a tartósítás egyes módszereinek alkalmazását. Huzamos ideig tartó esőzések esetén a takarmányt szárítani, de még fonnyasztani sem lehet, ezért a friss takarmányt, esetleg valamilyen ada Iákkal együtt kénytelenek vagyunk még lényeges veszteségek érán is le silózni. Ezzel szemben a tartósan meleg időjárás esetén a legolcsóbb technológiai eljárás a takarmányok rendeken történő szárítása, amikor a túlnyomórészt fűfélékből álló növényzet minimális veszteségekkel takarítható be. A gyepnövényzet legeltetéses hasznosítása Az utóbbi években gyakran találkozunk olyan nézetekkel, hogy a szocialista mezőgazdasági nagyüzemi termelés fokozódó összpontosításával és szakosításával párhuzamosan a legeltetés elveszíti létjogosultságát. A sík, aszályosabb vidéken a tehenek legeltetésének már valóban nincs jövője. Ezzel szemben a hegyaljai és hegyvidéki körzetekben, ahol a nagy teljesítményű gépeket nem lehet kihasználni, a növendékmarhék és a juhok legeltetése a mezőgazdasági földterület legcélszerűbb hasznosítását jelenti. A legeltetés egyúttal a tenyésztői munka nélkülözhetetlen egészségügyi követelménye, mivel — elsősorban az üszők esetében — kedvezően befolyásolja az állat élettani folyamatait, s egyúttal hozzájárul a küllem harmonikus kialakításához. A juhok legeltetésével még a szárazabb vidékeken is hasznosíthatjuk az egyébként nehezen megközelíthető, meredek lejtőkön elterülő legelőket. A legelőgazdálkodásban is igyekeznünk kell ebben az ötéves tervidőszakban csökkenteni a veszteségeket, amelyek a szokványos legeltetés esetén 20—30 százalékot képeznek. A szarvasmarha-legeltetés hatékonysága fokozásának egyik legfőbb akadálya a legelő nem megfelelő tápanyag aránya. Tudatosítanunk kell, hogy a takarmányok emészthető nltrogéntartialma a belterjes nitrogéntrágyázás következtében lényegesen megnövekszik, de a takarmányadagban az előnytelen táparány miatt kevés szénhidrát és rostanyag található. Ezért a fokozódó nitrogén-adagokkal párhuzamosan növekszik annak szükségessége, hogy az állatokkal préselt takarmányokat etessünk, amelyek legnagyobb részét takarmánysaalma képezi. Gazdaságosság szempontjából a szakaszos legeltetési technnlka falai meg a legjobban, amikor két gulyás rendszerint két-három gulya legeltetéséről gondoskodik. A legelőt úgy kell felosztani, hogy egy szakaszt az állatok négy-hat nap alatt lelegeljlnek. A legelő kerítéseinek építési költségeit az NDK-ban gyártott Cerberus félstabil villanypásztorral csökkenthetjük. Az összefüggő legelő korlátlan, külterjes használata, — amelyet addig főkánt a hegyvidéki körzetekben alkalmaztak —, minden szempontbői előnytelen. Ez ngyanis növeli a kihasználatlanul maradt takarmányok mennyiságét, aminek következtében a szarvasmarha termelőképessége alacsony és ingadozó. Egyidejűleg fokozatosan rosszabbodik a gyepnövényzet összetétele is. A szabadon legelő jószág az ízletesebb füveket kiválogatja, a kevésbe Ízleteseket pedig meghagyja és így növeli a gyomnövények versenyképességét. A legelőgazdálkodás további fontos feladata a legeltetési idény tavaszi és őszi meghosszabbítása. A tavaszi legeltetést először a belterjesen trágyázott átmeneti legelőkön kell megkezdeni, amelyben a csomós ebír van túlsúlyban. Ezek a legelők meleg fekvésűek és megfelelő tápanyagellátás esetén késő ősszel is jól sarjadzanak. Így a legeltetési idényt mintegy tíz-húsz nappal meghosszabbíthatjuk, aminek nagyon kedvező gazdasági kihatásai vannak. A belterjes legelőket a nagy termőképességű gazdasági növények közé soroljuk, mivel évente 40—50 tonna zöldtakarmányt adnak hektáronként. Kísérleteink folyamán a mesterséges legelőkön 45—55 tonna terméshoza mot értünk el hektáronként. Ebből egy hektárra átszámítva 8—8 ezer liter tejet termelhetünk, vagy a növendékmarha legeltetése révén 450— B00 kilogramm élősúly-gyarapodást érhetünk el. A Tudományos Gazdálkodás Rendszerének Kutatóintézete a Cerná Voda-i legeltetési központban folytatott megfigyelései alapján az egy fonná zöldtakarmány önköltségei 39—52 korona között voltak. Az egy kilogramm élősúly-gyarapodásra jutó önköltség 14 korona értékesítési ér mellett csupán 8—8,55 korona között ingadozott. Ezek a példák is világosan bizonyítják, hogy a legelők iránti fokozott gondoskodás kifizetődő, s társadalmi szempontból igen hasznos feladat. A hatodik ötéves tervidőszakban fordulatot kell elérnünk á rétek és legelők takarmánytermelésében. A rendelkezésünkre álló tartalékok kihasználásának kedvező hatása a szarvasmarha-tartás költségeinek a csökkentésében és az abraktakarmányok megtakarításában nyilvánul meg. Az állandó gyepnövényzetek leltározásénak és osztályozásának eredményei szerint eddig a gyepterületeknek csupán a 44,6 százalékát használtuk ki belterjesen, 48,5 százalékát külterjesen hasznosítjuk, s 8,9 százalékáról a takarmányt egyáltalán nem takaríthatjuk be! A rét- és legelőgazdálkodás fokozatos belterjesítése folyamán figyelembe kell venni a helyi természeti és gazdasági feltételeket, s ezek elemzése alapján kell megválasztani a belterjesítés megfelelő mértékét. A legfontosabb feladatnak a nem termesztett gyepnövényzet, azaz az ősgyepek tervszerű felújítását, a differenciált tápanyagellátást, valamint a takarmányok hasznosítási és tartósítási veszteségeinek a csökkentését tekintjük.
