Szabad Földműves, 1977. január-június (28. évfolyam, 1-25. szám)
1977-02-19 / 7. szám
1977. február 19. SZABAD FÖLDMŰVES 13 ■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■мммнннтмншмнннмнмшмншннмныамнмнаннаимма Haladó tapasztalatok iskolája A CSSZSZk 1978—1980. évi gazda•ági és szociális fejlődésének irányelvei értelmében lényegesen fokoznunk kell a szántóföldön, a réten és a legelőn a szálas takarmányok termelésének intenzitását. Ennek a fontos népgazdasági feladatnak teljesítésétől függ az állattenyésztési termelés ésszerűsítése, valamint a gabonakérdés sikeres megoldása. A rétek és legelők külterjes takarmánytermelése az elmúlt években a mezőgazdasági üzemeket a szántóföldi takarmányok termőterületének aránytalan növelésére kényszerítette, ami akadályozta a gabonafélék vetésterületének nagyobb méretű kiszélesítését. A betakarítás és tartósítás folyamán keletkezett tápanyag-veszteségek miatt gyenge volt a takarmányok minősége, s az állattenyésztés növekvő termelési feladatait csak nagyobb abrakfelhasználással tudta teljesíteni. Az utóbbi években jelentős sikereket értünk el a gabonafélék terméshozamának növelésében. A rétek és legelők hozama azonban egy szinten maradt, s lényegében országos viszonylatban ma is a háború előtti szinten mozog. Ez elsősorban a gyepnövényzet iránti elégtelen gondoskodás következménye. Ugyanakkor azt is figyelembe kell vennünk, hogy a legelőnyösebb termőhelyeken a szántóterület bővítése céljából az utolsó két évtized alatt körülbelül 220 ezer hektár rétet és legelőt törtünk fel. A gyepek feltörése társadalmi szükséglet, ezért ezt az irányzatot ebben az ötéves tervidőszakban is folytatjuk. Ennek értelmében 1990-ig további százezer hektár gyepterületet kell bevonnunk a szántóföldi termelésbe. Ezért jóval nagyobb figyelmet kell fordítanunk a megmaradó rétek és legelők ésszerű hasznosítására. Hazánkban a gyepterületek jelenleg a mezőgazdasági földterület közel 24 (a CSSZK-ban 20, az SZSZK-ban 35) százalékát képezik. Országos viszonylatban azonban a rétek és legelők a takarmányalapnak csupán a 15—17 százalékát biztosítják. A rétek és legelők takarmánytermelése differenciált belterjesítésének alapelvei A gyepnövényzetröl bármilyen agrotechnikai beavatkozás nélkül hektáronként évi 1,5—3,0 tonna szénát takaríthatunk be. Ezzel a látszólagos előnnyel gyakran visszaéltek, ami a rét- és legelőgazdálkodás kültérjességéhez vezetett. Ezt a gyepterületeknek több mint a felén jelenleg is tapasztalhatjuk. Kedvező ökológiai viszonyok és nagy belterjesség esetén azonban hektáronként 7—10 tonna — szénára átszámított — termés is betakarítható, s ha számításba vesszük a takarmány minőségét, akkor a különbségek még ennél is nagyobbak lesznek. Egy kilogramm kitűnő minőségű réti szénából ugyanis egy liter tejet lehet termelni, de az elgyomosodott gyepnövényzetből készített széna értéke ennek gyakran csak a felét éri el, szélsőséges esetekben viszont még a létfenntartó adagot sem képes biztosítani. A rétek eltérő termőképességének okát az eltérő ökológiai viszonyokban, a gyepnövényzet botanikai összetételében és elsősorban a tápanyagpótlás színvonalában kell keresnünk. Ezért minden gyepnövényzet takarmánytermelésének belterjesítését sajátságos módszerrel kell megközelíteni. Az állandó gyep takarmánytermelésének tervszerű és gazdasági szempontból előnyös növelésekor a növényzet, de mindenekelőtt a rét és 10- gelő termőhelyt viszonyainak alapos ismeretéből kell kiindulni. Erre nem csak a . mezőgazdasági üzemeknek, hanem a termelés fejlesztési tervét kidolgozó járási, kerületi és központi szerveknek is szüksége van. A múltban nem volt pontos nyilvántartásunk az állandó gyepterületek tényleges terjedelméről, s nem ismertük a különböző minőségi osztályok részarányát sem. A rétek és legelők feljavítását ezért eddig ösztönösen — gyakorlati tapasztalatok alapján — gyakran teljesen „sablonszerűén“ valósítottuk meg. A differenciált belterjesítés érvényesítésére az állandó gyepnövényzetek 1968—1972. évi országos viszonylatban megvalósított leltározása és osztályozása teremtette meg az előfeltételeket. Minden egyes 0.5 hektárnál nagyobb rét esetében felmérték a növényzet hasznosításának belterjességét, a terület lejtősségét. a talajfelszínt, a talajtípust, a szántható talajréteg vastagságát, a VII. TANANYAG Rétek és legelők a szálas takarmányok fontos forrásai írta: Prof. Dr. Ing. V. Regal, DrSc. szerzői munkaközössége vízviszonyokat, a gyepnövényzet öszszetételét, a terület gazdasági fekvését és termőhelytípusát. Ezek a tényezők egyetemesen meghatározzák a termőképességet, valamint a belterjesítés lehetőségeit és sikerességét. A leltározás, esetleg a további aprólékosabb felmérések eredményei alapján minden mezőgazdasági üzemben gyorsított ütemben ki kellene dolgozni a rétek és legelők feljavítási munkálatainak ütemtervét. A gyepnövényzet feljavítására irányuló akciókat gazdasági szempontból a jobb minőségű termőhelyekre kell összpontosítani, ahol a befektetett beruházások hatékonysága és megtérülése nagyobb mértékű. Ugyanakkor figyelembe kell venni a nagyobb, összefüggő területeken elterülő rétek és legelők kialakításának lehetőségeit, ahol érvényesíteni lehet a nagyüzemi technológiát. A szélsőséges ökológiai viszonyokkal rendelkező termőhelyeken, — ahol a talajjavítás közgazdasági és műszaki szempontból is előnytelen —, továbbra Is a növényzetnek legeltetéssel való belterjes hasznosítására fogunk törekedni A vízgazdálkodási rezsim rendezése A takarmánytermelés belterjesítésének komoly akadálya a talaj elvizesedése, amely még a viszonylag termékeny talajokon Is gátolja a gépesítési eszközök kihasználását. A leltározás eredményei szerint hazánkban hozzávetőleg 400 ezer hektár rétet és legelőt érint az elvizesedés. A 6. ötéves tervidőszakban további 60 ezer hektárt szeretnénk — elsősorban a gyepterületek lecsapolása útján —. bekapcsolni a belterjes használatba. A talaj elvlzesedésének sok negatív következménye van. Elsősorban az, hogy a talaj elégtelen levegötartalma miatt a gyepnövényzetben a jö minőségű fű- és herefélék nem tudnak érvényesülni. Ezért az Ilyen gyepben az értéktelen savanyúfüvek vannak túlsúlyban. A gyakorlatban elterjedt nézetek szerint ezeknek a gyomnövényeknek az előfordulása a talaj savanyú kémhatásának következménye. Ezek a gyomnövények azonban a mésztartalmú és semleges kémhatású talajokon Is elszaporodnak, ha vizfelesleg mutatkozik. Ezért a savanyú réteket csupán meszezéssel nem lehet alaposan feljavítani. A talajjavító munkálatok ütemtervének kidolgozásakor a termőhely maximálisan elérhető, vagy potenciális bonitásábél kell kiindulni. Továbbá meg kell állapítani az elvizesedés okait, s ezek ilemzése alapján meg kell választani a lecsapolás legmeglelelőbb módját. Nem minden esetben szükséges a rendszeres, igen költséges alagcsövezés. Amennyiben csak egyes vízforrások előfordulásáról van szó, akkor teljesen elegendő, ha olcsó, szórványos alagcsövezést végzünk. Ha gyengén vagy csak időszakonként elvizesedett rétekről van sző, akkor esetenként biológiai talajjavítást kell alkalmazni. Köztudott, hogy belterjes trágyázás után a hozamok a fölösleges víz egy részét elvonják a talajból. Az utolsó kísérletek eredményei azonban megmutatták, hogy ez az eljárás nem hozza meg a várt eredményeket. Az enyhén elvizesedett rétek növényzetének összetétele és termőképessége a trágyázás után lényegesen megjavul, de a talaj többnyire kicsi teherbíró képessége miatt a gépeket továbbra sem lehet kihasz nálni. A talajvíz magas szintjének állandósulása esetén alagcsőrendszer kiépítésére van szükség. A csöveket a talaj tulajdonságai és a csapadék mennyisége szerint 0,8—1,0 m mélyen és égymástől 10—30 méter távolságra rakják le. A lscsapolást követő intézkedések terve talajjavítási feladatok részét képezi. A tulajdonképpeni lecsapolás lehetővé teszi ugyan a gépek használatát, ám az eredeti gyepnövényzet csak lassanként változik és jó minőségű takarmányból továbbra is kis terméshozamot nyújt. Ezeknek a lecsapolt gyepeknek a trágyázásával sem lehet lényegesebb eredményeket elérni. A nedvességkedvelő növények gyökerei ezenfelül vizet keresve mélyebben hatolnak a talajba és fokozatosan eltömik az alagcsöveket. Ilyen esetben a költséges beruházások kihasználása egyáltalán nem lenne gazdaságos. Ezért lecsapolás után az eredeti gyepnövényzetet fel keli számolni és mesterséges gyepet kell telepíteni, amely fű- és herefélékből áll. A takarmányfüvek ugyanis aránylag sekélyen gyökereznek, ezért az aLagcsöveket nem tömik el. A rétek és legelők öntözésének a legközelebbi években — a lecsapolástöl eltérően — csupán korlátozott jelentősége lesz. A gyep öntözése a kimondottan aszályos vidékeken nem gazdaságos, mivel az öntözés a termékeny területekre vetett szántóföldi növények esetében sokkal ésszerűbben alkalmazható. A gyepnövényzet felújítása Természetes gyepnövényzeteink túlnyomó része nagy mennyiségű, kevésbé értékes és kis termőképességű komponensből áll, amelyek nem képesek teljes mértékben hasznosítani a felhasznált trágyaadagokat. A trágyázás hatékonysága a mesterséges gyepnövényzet esetében lényegesen nagyobb. Ezért mindenütt, ahol ez elvégezhető, a természetes gyepnövényzetet fokozatosan felújítjuk. Az állandó gyep alatt évtizedek, sőt néha évszázadok alatt nagy mennyiségű nyers humusz halmozódik fel, amely hatalmas mennyiségű, de a növények számára felvehetetlen formában kötött tápanyagokat tartalmaz. Ezek a kihasználatlan tápanyagok a régi gyep megsemmisítése után felszabadulnak és bekapcsolódnak a gazdasági körforgásba. A savanyú réti talajokon azonban a gyep és a humusz csak lassan bontódik le. Ennek a folyamatnak a meggyorsítása érdekében az eredeti növényzet felszámolása előtt égetett meszet kell kiszórni. A gyengén savanyú talajok esetében elegendő az 1 t/ha CaCos-adag, de az erősen savanyú és nagy szerves anyagtartalmú talajokon az adagot 1,5—2,0 t/ha-ra kell növelni. A tőzeges talajokon a szerves anyag felszabadulása kisebb istállőtrágya-adagokkal meggyorsítható, mert ez élénkíti a talaj mikrőbák tevékenységét. A gyepek lebontódásának gyorsasága azok felszámolásának Időpontjától függ. A késő ősszel végzett szántás esetén a gyep csak minimális mértékben bontódik le, s a következő évben akadályozza a talajmunkákat. A füves gyep felszámolására — a legtöbb rét és ' legelő esetében — a júniusiaugusztusi hónapok felelnek meg a legjobban. A rétek helyes feltörésének legfon tusabb alapelve a gyep 180 fok alatti szögben való teljes átfordítása és lezárása, amit csavart kormánylemezzel ellátott előhántős ekével lehet a legjobban elérni. Az eke tökéletesebb munkát végez, ha az ekevas csúcsa előtt tárcsás csoroszlya van, amely megakadályozza a gyepréteg széleinek szaggatását. A nyáron vagy kora ősszel végzett szántás után a leszántott gyökér- és növénymaradványok a tél folyamén a hantok alatt maradnak. A talajmarókkal végzett munka ugyan költségesebb a szántásnál, de a forgókéses porhanyltó tökéletesebben lazítja meg az egyenlőtlen vastagságú gyeprőteget, s meggyorsítja a lebontódási folyamatot. A rétet vastagabb gyepréteg esetén kétszer ajánlatos talajmaróval lazítani. Az első munkaműveletkor a forgó rész fordulatszámát másodpercenkénti 130—180- ra kell csökkenteni és a dob lemezborítóját nyitva kell hagyni. Ilyen helyzetben a forgókés a talajhasábot hátra hajítja, ahol a fellazult gyökérés növénymaradványok a talaj felszínére hullanak és ott gyorsabban száradnak. A szikkadás után a talajt ismét talajmaróval műveljük, de ekkor már a dob lemezborítóját lecsukjuk és a forgó részt a legnagyobb fordulatszámra állítjuk be. A talajhasábok nagy erővel a lemezborítóba ütődnek, s ezáltal porhanyódnak. A dob lemezborítója hátul billenő fedélbe megy át, amely a megmunkált .talaj felszínén még megmaradt hantokat porhanyítja. A forgókéses porhanyítót előnyben részesítjük, de a kavicsos talajokon nem alkalmazható. A sekély, kavicsos talajokon csak a nehéz tárcsás borona alkalmazható. A tárcsázás ugyan a gyepnövényzet megsemmisítésének legolcsóbb módszere, da ezzel a talajt nem lehet tökéletesen előkészíteni az új gyep telepítésére. A nehéz tárcsák a gyepet széttépik és felhasítják, s ismételt harántirányú műveléssel a növényrészeket a talajjal és a mésszel részben összekeverik. Ahhoz, hogy a gyepet alaposan felhasítsuk és vetésre alkalmassá tegyük, ezt a beavatkozást négyszer kell megismételni, A gyepnövényzet megsemmisítésének vegyszeres módszerét néha helytelenül „vegyszeres szántásnak“ is nevezik. Valójában nem szántásról van szó, hanem a széles hatósugarú, káros utóhatás nélküli herbicidek alkalmazásáról. Erre a célra többnyire a Gramoxone készítményt használják, amely erősen károsítja a gyomnövényeket. Alkalmazása csak a sekély talajokon előnyös, ahol nagy az elgyomosodás veszélye és ahol sem a szántást, sem a rotavátoros talajművelést nem lehet alkalmazni. A Gramoxone elsősorban a levegő magasabb hőmérséklete és a nagyobb fényintenzitás esetén fejti ki a legnagyobb hatást. Ezért a nyári időszakban, a széna betakarítása után alkalmazzák, miután a növényzet magassága eléri a 8—10 cm-t. A jjermetezést harmatos növényzetre vagy közvetlenül eső előtt nem ajánlatos végezni. Hektáronként 7—8 liter Gramoxonet 500— 800 liter vízben feloldva kell alkalmazni. A perroetlevet egyenletesen, apró cseppekben kell kijuttatni. A növényzet a permetezést követő 3—5 érán belül megsárgul, 3—5 nap múlva pedig megszikkad, tehát hozzáláthatunk a növényzet gyors felújításához. A belterjes mezőgazdasági termelés keretében a gabonaféléket nem lehet a gyepnövények takaró növényeként termeszteni. Az utóbbi években takaró növényként a ritkasoros vetésű silózab bizonyult a legalkalmasabbnak, amelyet a kalászolástól kezdve egészen a tejes érés állapotáig takaríthatunk be". Kerülni kell a csapadékos időjárásban való betakarítást, mert ezzel károsítanánk az utónövényt. A csapadékosabb körzetekben és főként az első kaszáláskor az egységes vetőmag-keverék nagyobb területekre való vetése esetén komoly problémát okoz a betakarítás. Ezzel szemben a különböző koralságú, egyszerű vetőmag-keverékek vetése lehetővé teszi a munkatorlódás elkerülését és a betakarítás optimális érési állapotban való elvégzését. A legkoraibb betakarításra a gyepnövényzet vezérnövényéül a csomós ebirt, a középkorainál a réti csenkeszt, a kései betakarításra pedig a réti komócsint telepítjük. Az első két év terméshozamainak növelése céljából minden egyes gyep vetőmag-keverékébe hektáronként 3—7 kg lőheremagot elegyítünk. Minél szívősabb a növényzet, annál kevesebb heremagot elegyítünk a keverékbe. Amennyiben az alávetés elvégzésére nem rendelkezünk nagy teljesítményű vetőgéppel, akkor a gyepkeveréket tavasszal önállóan, közvetlenül a zab után a lehető leghamarabb vetjük. A gyepkeverékek optimális vetési mélysége X—2 cm, ezért a porhanyós talajokon a zab glvétése után hengerezünk, majd a gyepkeveréket harántirányban vetjük a zabvetésré. Nyári vetéskor a gyepet takaró növény nélkül telepítjük. Az alávetést a siiózab betakarítása után június végén vagy július első felében csak 30—50 kg/ha nitrogénadaggal fejtrágyázzuk, mert nagyobb adagok esetén a herefélék háttérbe szorulnának. Az ilyen gyepnövényzet már a telepítés első évében bőséges termést nyújt. A betakarítást a lehető legkésőbb kell elvégezni, hogy a növényzet elegendő tartalékanyagot halmozhasson fel a gyökerekben. Az újonnan telepített gyepnövényzetet ősszel nehéz réti hengerrel kell megjáratni, hogy jobb előfeltételSket teremtsünk a sikeres áttelelésre. A tápanyagok hatékonysága a gyepnövényzetekben A fűfélék gyökárrendszerének finom hálózata átszövi a művelhető réteg minden részecskéjét. Ezért a füvek a trágyázással adagolt nitrogént 59—70 százalékban hasznosítják, ami lényegesen több, mint a szántóföldi növények esetében. A nitrogén elősegíti és meggyorsítja a füfélék bokrosodását. Ezáltal elnyomják az alacsonyabb, kevésbé produktív gyomnövényeket. A nitrogéntrágyázással a tenyészidőt is meghosszabbíthatjuk, mert a fűnövényzet tavasszal korábban fejlődésnek indul és ősszel hosszabb ideig tenyészik. A nitrogén hatása a hozamok lényeges növekedésében és a takarmány minőségének javulásában tükröződik. Minden egyes kilogramm nitrogén 10 —30 kg-mal (átlagosan 20 kg-mal) növeli a terméshozamot és 2—3 kgmal az emészthető N-tartalmú anyagok mennyiségét. Ezenkívül növekszik a takarmányok emészthetősége is, mert a fűfélék levelei és szárai puhábbakká válnak. A nitrogén hatása azonban termőhelyek szerint erősen ingadozó. A sűrű és magas növényzet hajlamosabb a megdőlésre. Az alsó szárrészek és levelek huzamosabb ideig tartó árnyékoltsága miatt a talajmenti hajtások, s esetleg az apróbb íücsomők Is elpusztulhatnak. Ezért minél intenzivebben trágyázzuk a gyepnövényzetet, annál hamarabb kell gondoskodnunk a takarmányok betakarításáról. A nitrogén után a foszfor a gyepnövényzet legfontosabb tápanyaga. A rétek talajának több mint 60 százaléka nagyon kevés foszfort tartalmaz, ezért a hiányt ipari trágyák formájában kell pótolni. Hatása a nitrogénhez viszonyítva kisebb és lényegesen lassúbb. A takarmányok minőségét azonban jelentős mértékben befolyásolja, ugyanígy a herefélék fejlődését is. A tiszta fűnövényzetben hatékonysága kisebb mértékben nyilvánul meg, mint a herefüves keverékben. A kálitrágya hatása nagyon különböző, s elsősorban a talaj természetes kálikészlétének nagyságától függ. Réti talajaink többnyire sokkal több káliumot tartalmaznak, mint más alapfontosságú tápanyagot. A káliumnak, mint tápanyagnak szokványos adagolásban aránylag nagy befolyása van a növényzet növénytani összetételének változására. Az ipari- és az istállótrágya formájában alkalmazott túlzott káliadagok kedvezőtlenül befolyásolják nemcsak a növényzet összetételét, hanem annak minőségét is. Túlzott kálitrágyázás esetén elszaporodnak a ruderális gyomnövények és növekszik a takarmányok káliumtarfalma a csontképző hamuanyagok rovására, ami kedvezőtlen hatással van a kérődzők takarmány/el vételére. A rétek meszezésével lényegében а talaj *kémhatását szabályozzuk, de kodvezően befolyásolhatjuk a talaj biológiai életét, támogathatjuk a mikroorganizmusok fejlődését és meggyorsíthatjuk a nyers humusz lebomlását. A meszezés hatása lassan mutatkozik meg, s csak néhány év múlva értékelhető. Az ipari trágyák hasznosítása Az utóbbi évtizedben igen elterjedt a gyepek nagy adagokkal való trágyázása, ami az országok egész sorában a takarmányfélék hozamainak lényeges növeléséhez vezetett. Külföldön, de az utóbbi években már hazánkban is az élenjáró mezőgazdasági üzemek a széna terméshozamát 250 — 350 kg/ha NPK hatóanyag alkalmazásával 8—10 tonnával növelték hektáronként. A múltban sokkal kisebb (50 kg/ha körüli) nitrogén-adagok alkalmazását (Folytatás a 14. oldalon.)
