Szabad Földműves, 1976. július-december (27. évfolyam, 26-52. szám)
1976-12-31 / 52. szám
SZABAD FÖLDMŰVES 1976. december Sí. 10 Dr. Buga László Orvosnap lómból 1942 Kocsonyaízü, kristálycsíllogású, koccintást váró a Szilveszter este. Fáradtan ballagok hazafelé. A hő úgy csikorog a talpam alatt, mintha hitelbe rakta volna bele a kordovánt a mester. A Gurgyal szájában, a kaptatőn rámköszönt valaki. Két ünneplő, fekete árnyék botorkál a hőbuckák között. Az egyik görnyedt, terhit cipelő púposteve. — 16 estét, doktor úr! Megcsinálhatják azt a kis újévi nótát? Belemeresztem a szemem a csillogás árnyékaiba... Sanyi, a prímás, meg apósa, a bőgős. — Hát ti? Hol jártok? — Köszönteni, kérem. Aszongya az öreg, hogy fordítsunk valamit, amíg megkezdődik a basaválás. — De hát csak te, meg a bőgős? Hol van a banda? kezelek velük. Sanyi keserűen legyint, a hangszert a hóna alá vágja, a kiskabátja alá, úgy, hogy csak a hegedű kacskaringós fejeteteje kandikál ki a csokornyakkendő mellett. — Megette a fene! — szfv nagyot a tőlem kapott szivarból —, ilyenkor minden cigány átlépi a hatáskörét. Hiába kontrás, vagy terces, az most mind primázni akar, a saját felelősségére. Itthagytak. Ehun vagyunk-e, ketten a bőgősvei. Messze, valahol a faluban felhangzik egy gyalázatosán nyikorgó, talán nem hamis, de kifejezetten silány hegedőszó, többrendbéli kutyavonitás kíséretében. Sanyi felcsapja a fejét: — A kontrás! Hogy a ragya verji még azt a hamuszínű pofáját. Ez a muzsika őneki príma. Ezért lépi át valaki a hatáskörit. Ezért a — megkövetem — ganaj muzsikáért. Hát mondja meg a doktor úr, van ebben intelligencia? Megette a fene az egész összjátékot. No boldog újévet! Lám, ha a kontrást, a tercest, a brácsást — akik hónapokon át jóban, rosszban derekasan megállták a sarat — a jó kereset reménye, vagy a hiúság ördöge megzavarja, és otthagyják a bandát, mert prímázni akarnak: felborul a rend, megzavarodik az összjáték és dallamtalanná válik a muzsika. A helytállás, a kötolésségtudás, az összefogás, az egyensúly, az összhang — az egészséges szépség biztosítéka. Pavlov professzornak, a világhírű Nobel-díjas orvostudósnak a tanítása jut az eszembe: „Az emberi test egységes és oszthatatlan. Élete, egészséges működése az idegrendszer — legfelsőbb fokon — az agykéreg irányítása alatt áll.“ ... És mi lenne, ha a test egyes szervei nem engedelmeskednének a központi akaratnak? Ha bármelyik önállósítani akarná magát, ha úgy tenne, mint a kontrás, a brácsás, vagy a pikulás a szilveszteri zűrzavaros hangulatban? Ha az összhang lármává silányodhatna? Betegség? Betegség bizony! íme: itt az újévi program: A test csodálatos zenekara, összhangjának megtartása, biztosítása. Mert nagy, baj az, ha megbillen az egyensúly, ha kificamodik az összhang, csak azért, mert valami abbahagyja a munkát, vagy maga is prímázni akar. — No, boldog újévet nektek is, Sanyi! 3971. Délelőtt még gyönyörűén sütött a késő őszről ittmaradt nap. Az asztalnál ültünk. Róza néni, az unokaöccse: a Karcsi meg én. Az újbort kóstolgattuk. A félig kiivott poharak fölött légy körözött. Lassú, méltóságteljes siklórepüléssel ereszkedett lefelé, és odaszemtelenkedett egy félrehullott csöppre, a Karcsi pohara mellé. Karcsi percek óta figyelte, aztán óvatosan felemelte a tenyerét, hogy a légyre csapjon. De Róza néni megkapta a karját. — Nem szégyened magad? Agyoncsapnád az őszi legyet? Nem tadod, hogy szerencsétlenség költözik abba a házba, ahol Szilveszterkor és újév napján legalább egyszer elő nem bújik az élet: az őszi légy? Elképedtem. Róza néni nem ostoba. Annak idején az ismétlőiskolába is járt. Talán hallotta is a légyről szóló rádióelűadásomat, amikor elmondtam, hogy egyetlen áttelelt légypár a következő évadban az utódok utódaival félmilliós ivadékcsaládnak adhat életet. Aki tehát egy áttelelő legyet kiirt, több százezret üt egy csapásra, nemcsak hetet, mint az egyszeri szabólegény. ... Es most itt van ez az ostoba, babonás mendemonda, az újévi légyről! Vajon elhiszi ezt Róza néni? Vagy megszokásból csak a szája jár? Nem kutatom, mi van mögötte, de elmondom mindenkinek, hogy a téli hónapok alatt — igenis tartson légyvadászatot. És ha valóban megjelenik az az újévi légy, bátran csapjon a nyaka közé, mert élet ide. szerencse oda, az újévi légy kára vitathatatlan, kiirtása pedig hasznukra válik. Itt az ideje, hogy a felvilágosodott élet, a természettudományok ismerete végül is pontot tegyen a babonák, az ostobaságok, a tévhiedelmek végére. Nem akarjuk mi a régi, kedves szokásokat, a hagyományokat kiirtani, de ellenségei vagyunk mindennek, ami céltalan, hely- SZÜNET AZ ISKOLÁBAN télén és — főleg — egészségtelen. Abból még nem származik baj, ha valaki félrerakja a karácsonyra sütött mákos bejglit vagy töltött káposztát, hogy újesztendő napján abból is egyék a család. Mondom: nem, ha száraz, hideg helyen tárolja, hogy ne romoljon, ne penészedjék. Az se baj, ha a demizsonban „darabban“ marad a bor. Csak jól kell bedugni, mert a levegőn ecetesedhet, gyomorégést okozhat, hogy még a kutyának se való. A szilveszteri mulatozásnak, vígasságnak, táncnak sem ellensége az egészségért aggódó orvos, de attól már óva intek mindenkit, hogy egyék, igyék csak azért, mert van mit. Az egészség igényéi növekednék a falvak és tanyák népei között is. A falvak és városok között ma már alig van különbség. A babonák, a helytelen szokások kiveszőiéiben vannak. £s ami mégis akad, azt irtsuk ki — az újévi léggyel együtt. Foto: — tt--1939 Üjév vége. A délutáni megereszkedett sárból fagyos vigyorral jeget köpül a süket téli este. A szobákban a vénasszonyok álmosan nyújtóznak a csíkos dunyhák alatt, és együtt dorombolnak a pipázó kéményes, meleget lehelő ünnepi tűzhelyekkel. A kocsmaajtó párát ásít, é$ ki-kiköp egy félr'évágott kalapé embert. Zörögnek az ajtón, öregember. Fején göndörszőrfi sapka, a bajusza a szájába lóg. Gyanakodéan pislog. Bal kezében magaszerkesztette sétabot, de az is véres. A jobb nem látszik. Beborítja egy szennyes, véres törülköző. — Tudja... kint voltam a hegyen. Eltörött az üveg. Megvágott. Pedig be se vagyok rúgva... — keresi az egyensúlyt. Vágás a jobb tenyerén. Nem Utőeres, dfl az átvágott visszérből a gyalázatos kötésen át vidáman szivárog a vér. Leszedem, kitisztítom. Kapcsosom. Bekötöm. —- Hallja, hetvenesztendős vagyok, de most vagyok másodszor orvosnál. Nagyon rühellem, hogy idekerültem. Nem is gyüttem vóna, de az asszony elkergetett. Merthogy összekenem az ágyat... No, mit fizetek? — Es már megy is. En meg csukom az ajtót. Aztán megint zörögnék. — Csak én vagyok megint. Mert — megbocsásson — majd elfelejtem: boldog új esztendőt kívánok! ... Aztán továbbkocog a fagyon. Az új esztendő meg utána. Több napra kellene kiruccanni A pendelyesi földművesszövetkezet tagjai az idén is ellátogattak Dél-Morvaország'metropolisába, Brnoba, a nemzetközi gépipari kiállításra, öreg este volt már, amikor a fárasztó utazás és gazdag napi program után végre utolsót zöttyent velük az autóbusz a falu kultúrháza elótt. Másnap reggel az elnök, szokásához híven, már a reggeli fejéskor végigjárta az istállókat. A harmadik istállóban mintha a szokásosnál csendesebben végezték volna munkájukat az emberek. Az elnök gondolt egyet, s megkérdezte: — Maguk tegnap világot látni voltak, ugye? Mit láttak, meséljenek? Az emberük egymásra néztek, nem szóltak. Pém János bácsi, aki a legközelebb volt az elnökhöz, éppen a legjobban tejelő tehenei egyikének a tőgyét masszírozta. Látszott rajta, nem is igen szándékozik egyhamar abbahagyni ezt a most különösen fontosnak tartott műveletet. Pedig az elnök' éppen őt akarta szóra bírni. — Hát ilyen is van, hogy egy álló napig csavarognak, aztán még magának sincsen semmi mondanivalója, János bátyám? — csiholta a tüzet tovább az elnök. Az öreg félbehagyta a tehén tőgyének masszírozását, kiegyenesítette ropogó derekát és kivette szája szegletéből a sebesre harapott meggyfa szipkát. No... Csuda jó volt. Hogy mi mindent láttunk? Tíz órakor kiszálltunk az autóbuszból, nos, mire becsöppentünk egy barátságos kis kocsmába, már delet harangoztak. Még meg sem melegedett alattunk a szék, már menni kellett. Akkor meg a buszt nem bírtuk az istennek sem megtalálni. Hát ráértünk a városban nézelődni? Megforgatta ujjal között az üres szipkát, aztán szemellenzős sapkája alól lopva az elnökre pislantott. Az komoly volt, de cinkosan villanó szeme elárulta, örül, hogy megtört a csend és lassan fölenged a hangulat. Legyen, gondolta az öreg, s mély lélegzetvétel után még klbökte: — Máskor' két-három napra kéne kiruccanni... Hadd igyon meg a szegény dolgozó kényelmesen egy-két pohár sört! Kádek Gábor A népkönyvtárban — Ej, a nemjóját! — borultam ki a múltkoriban. — Éppen a könyvekről írunk a legkevesebbet. Mintha semmi közünk se lenne az irodalomhoz. Hát, hogyan is lehetünk ennyire mostohák a könyvekhez, amelyék segítőtársaink, tanítómestereink, az élet bonyolult, néha összekuszált problémáiban eligazítóink. Nos, a legutóbb Mátyusföldön — pontosabban, annak egy községében, Diakovcében (Deákiban) — Jártam. Ügy adódott, hogy nemcsak a szövetkezet székházába, hanem a községházára is bevetődtem. Afféle eszem-iszomba botlottunk. Csak éppen a tisztesség kedvéért ültünk le öt-hat percre, s koccintottunk az ünnepelt Egészségére. Már éppen elköszötünk, amikor a könyvtárosnő, Sándor Margit szól ránk, kissé rosszallóan: — Itt járnak, s a könyvtárunkat meg se nézik ...?! Nesze, neked tollforgató! Jól rád dörrentettek. S Jogosan. Nosza, Itt a törlesztés ideje... Szabadkozunk, hogy kevés az időnk (mint ahogy rendszerint mindig!). Node a kedves invitálásnak istenkáromlás lenne nemet mondani. — Csak pár lépésre van innen. Itt, az épületben. Hát, ami a szemünk elé tárult, az több, mint példás rend. к A könyvek a lehető legjobban ’ hozzáférhetők, szinte kínálják magukat a falak mentén, padlótól egészen a mennyezetig. Villámgyors felmérés következik. — Mennyi a könyvük? — Két évvel ezelőtt, amikor átvettem a népkönyvtárat, hatezer volt, most nyolcezer. — S van-e olvasójuk bővlben? — Szégyenkezésre nincs okunk. Szaporodik az olvasóink száma. Két évvel ezelőtt százhetvenét tartottunk nyilván, most meg közel félezret. Ma már elmondhatjuk, módszereink a könyv megszerettetését és olvastatását illetően jól beváltak. — Elmondaná, milyenek a módszereik? Nagyon szívesen válaszol: — Hetente kétszer rendezünk olvasókört. Mert, nemcsak kölcsönözzük a könyveket, itteni olvasásra is lehetőséget nyújtunk. A napi 40—45 könyv ilymódon is olvasott. Amit még érdemes megemlíteni: az lfjü9ág Itt tartja gyűléseit, az irodalmi esteket. Meg hívják maguk közé a jeles csehszlovákiai magyar írókat. Ügy tudom, a novemberi íróolvasó találkozóra Egri Viktort hívták, aki egyéb elfoglaltságára hivatkozott. Ezután Dávid Terézre esett a választás ... Közben egy kislány Jön, hóna alatt könyvekkel. Pókozdi Évának hívják. Szemem a visszahozott, kiolvasott könyvek címére tapad — Jókai: Rákóczi fia — Berkesl: A 13. ügynök, stb. — Melyek a legolvasottabb művek? — érdeklődöm. — Mit mondjak? A szépirodalmat, főként a történelmi regényeket, útirajzokat, ifjúságig vezésforma is, amelyről már az regényeket. előbbiekben szó esett. Vagyis, Hamarjában, mely írók, ml-| Iminél közelebb kerülni az ollyen könyvek a legkeresettebb'vasúkhoz, megszerettetni velük bek, s a leginkább olvasottak?’ |az írott szót, a könyvet, a tu— Főleg a klasszikus írók. A dás tárházát. Itt, ebben a májelenlegi csehszlovákiai magyarjatyusföldi községben valóban siírók közül pedig Egrit, Dávid került a lehető legjobban kö- Terézt. Szabó Bélát említeném.^ •zolférkőzni a tudásra szomjazó De szeretik Berkesi, Szilvást,! közönséghez. Hiszen a könyv- Kardos György ...— regényeit-, kölcsönzés közvetlen beszélgess. ( lésre, az olvasók problémáinak Az, hogy a deákl népkönyvb jmegismeréséréi is lehetőséget tár, Sándor Margit könyvtáros-1; nyújt. Az olvasók szellemi felsál az élen, már október elején, készültsége ismeretében könyteljesltette évi munkatervét, nyebb, célravezetőbb és eredönmagáért beszél. Node, ezen ményesebb a könyvek ajánlása, túlmenően dicséretes az a szer(kovácsi Sándor Margit, a népszerű könyvtáros.
