Szabad Földműves, 1976. július-december (27. évfolyam, 26-52. szám)
1976-07-17 / 28. szám
SZABAD FÖLDMŰVES_______________________________________________- 1976. július 17. 10 A spanyol köztársaság hős védője A tömegtájékoztató eszközök nemrégiben emlékeztek meg Zalka Máté, az író, a legendás hírű Lukács tábornok születésének 80. évfordulójáról. Az író és forradalmár azon antifasiszták közé tartozott, akik fegyvert ragadtak a törvény spanyol népfront kormányt megtámadó francoisták és külföldi segítőikkel szemben. A Nemzetközi Brigád parancsnoka balált megvető bátorsággal harcolt, míg nem Huesca mellett egy gránát ki nem oltotta életét. Alig műit 41 esztendős, araikor a vértől áztatott spanyol földbe kerültek földi maradványai. Lukács Pál tábornok is egyike volt azoknak, akik életüket áldozták a spanyol nép igaz harcáért. Égy nagyszerű, igaz forradalmár és széles látókörű írót vesztett el a világ Zalkában. A fiatal Zalka önkéntesként vonult be az első világháborúba, mert azt hitte, ezzel hazáját védi. Ott döbbent rá, hogy tévedett. Megismerte a háború kegyetlenségót s megértette, kikért fogott fegyvert. Hadifogságban összekerült hazánk fiával, Jaroslav Hašekkal, és kölcsönösen színdarabot írtak a forradalmi hangulat szításáért. Zalka Máté a Szovjetunióban írta meg a háborúról, az önéletrajzi regényét Ooberdo címmel. A regény 1938-ban jelent meg Moszkvában. Ez az írás a nemzedékek és az író életének döntő felismerését örökíti meg. A regényben borzalmas jelenetek játszódnak le, emberek ezrei pusztulnak el, a rémület felborzolja a katonák idegeit és közönyössé teszi őket. Mit lehetne tenni? Erre kívánt az író regényében választ adni, vagyis megmutatni az utat, miként lehet megváltoztatni a világot. Csak azt kell tudni, kik ellen használják a kezükben levő fegyvert. Az alábbiakban Zalka Máté Doberdo című regényéből közlünk részletet. A S2ÖK.ÉS A parancsnokságon lázas kapkodás. Rohannak a küldöncök, szöl a telefon, pöfögnek az elrobogó motorbtclkltk, amelyekre futtában ugranak föl a kiadott utasításokat továbbító parancsőrtisztek. Egyszerre megértem, hogy szabad vagyok, hogy nem kellek már senkinek. Kimegyek a kapuhoz, és meglátom Huszárt. Magamhoz intem. Huszár vigyázzba mered. Huszár látott mindent. Huszár tud mindent. Már tízen is kérdezték tőle, ki vagyok, és miért jár ki nekem ez a nagy megtiszteltetés. Huszár motyog. — Mi az, Huszár? Nem értem, mit mond. — Itt- vannak mind a hárman a fóvártón, hadnagy úr, kérem. — Kik mind a hárman? Beszéljen értelmesen, Huszár. — Mikor a tábori csendőrrel Idéklsértük azt a nyavalyás, részeges, szoknyavadász Bogdanovlcsot, hát itt a fővártén láttam meg mind a hármójukat. Egri őrvezetőt, az öreg Remetét, meg Csordást, aki, tetszik rá ömlékezni, a harmadik szakaszból a megfigyeléseket folytatta. — Na és mit csinálnak azok itt a fővártán? — kérdem, semmit sem értve az egészből. — Le vahnak tartóztatva, hadnagy úr, kérem — mondja Huszár, suttogóra fogva a hangját — mint szökevények. — 4Ah, úgy? És hol fogták el őket? — Eh', hadnagy úr kérem, még csak Nova-Vaslg se jutottak. A Doberdőn, a második vonal állásaiban bújkáltak, ott csípték el őket a csendőrök — mondja Huszár, nem titkolva Egri Pál és társai ügyetlenségé fölött érzett lenézését. Egri Pál és társai. Remete, aki elsőnek hallotta meg a fúrást... Csordás, aki olasz kardból és csajkából szeizmográfot csinált... Egri Pali, aki elsőnek rohant Bacsó hadnagy után, mikor az a hírős roham megindult. — Hol az a fővárta? — kérdeztem Huszártól. Itt, hadnagy úr — mindjárt, ahogy itt a sarkon befordulunk, olyarr négyszögletes udvarú barakk. Elindulok. Huszár alig bír követni. Egri Pál és társai szökevények. A tábori csendőrség fogta el őket. Ezért hadbíróság elé kerülnek. Két tiszt, egy pap, három katona, éles töltény — a törvénykezés gyors és igazságos. Egri Pál, aki nem félt a szuronytól, aki ügyet sem vetett dum-dum golyóra, mikor a sebesült olaszokat kellett behozni a drót alól... Talán ő lőtt rá Novák őrmesterre. Egri Pál nem lett öncsonkító, öngyilkos lett a szerencsétlen, mert nem akart ok nélkül a levegőbe repülni. A fővárta ügyeletes főhadnagy felállt, kezet fogtunk. — Mit parancsolsz, kollégám? — Itt, nálad, három katonámat tartják fogva. — A te katonáidat? — Igen, Egri Pált, Remetét, Csordás Pétért... Ügy hiszem, Péter, de nem vagyok benne biztos. — És mit parancsolnál, kérlek? — Szeretnék beszélni azzal az őrvezetővel. Nagyon derék gyerek, de amellett hihetetlenül lusta fráter. Össze akarom szidni a naplopót, a fene! a képit! — Egrit? De hiszen az szökevény! Azt is a hetes vonalnál fogta el Mikolszky csendőrkáplár. Már második napja szökésben voltak. — Ez, kérlek, nagy félreértés. Lehetetlen. Légy szíves, engedd meg, hogy beszéljek az őrvezetővel. Egy percnyi ingadozás. Ez szabályellenes. De ki tudja, kicsoda ez a hadnagy, akit a hadosztályparancsnok csak úgy karon fog. — Kérlek. Bevezlt egy kis üres szobába. Az ablakon vasrács. .Valószínűleg zárka. — Mindjárt idekísértetem, csak kérlek, ne sokáig beszélj vele. — Legföljebb három percig. Csak meg akarok bizonyosodni... — Azt mondtam, hogy ez félreértés. De hátha már bevallottak mindent, és a csendőrkáplár fel is vette már a jegyzőkönyvet? Nyílik az ajtó és bejön Egri. Derékszíj nélkül, lébszárvédő nélkül, kigombolt zubbonyban, kifűzött bakancsban, amely minden lépésnél le akar csúszni a lábáról. Az arca püffedt, szürke. Mikor meglát, elkapja rólam mélységesen fekete, fiúsán konok szemét, és a földre néz. Még az alsó ajkát is elbiggyeszti, még hasonlóbbá válik egy makacs kisfiúhoz. — No, mi az, Egri? Ml történt? — kérdem. Egri hallgat. Ott áll előttem, karja erőtlenül csüng, feje lehorgad. — Nos? Hallja, Egri? Lassan felemeli a fejét, és rám néz. Ez nem a parancsot szolgakészen váró katona kifejezéstelen, semmitmondó arca, hanem egy megsértett, agyon-klnzott ember arca, aki kész a védekezésre és a támadásra. — Menjen a hadnagy úr a dolgá- • ra ... Itt már rendben van minden — mondja Egri csendesen. — Szóval, maga elszökött? Nem válaszol, csak néz rám parázsló szemmel. Árpát elönti a vér. — Szóval, maga... — gondolkodom, mivel sértsem'meg szóval, Egri Pál, maga megijedt? Egy pillanatig az az érzésem, hogy rám veti magát Aztán egyszerre csak elfedi ke.zéyel az arcát és látom, hogy remeg a válla. Odaugrom hozzá és elrántom a kézét. Szeme könnyben úszik, és mosdatlan arcán a könny szétmázolja a piszkot. — Pali, ne legyen bolond, mondja el értelmesen mi történt. Hátha még lehet segíteni a dolgon. — Nem, hadnagy úr — mondja sírástól szaggatott hangon —, Nova- Vasban jegyzőkönyvet vettek fel. Megkínoztak, kezemet, lábamat tördelték, a hasamat verték ... — Mutassa! Fölemeli a zubbonyát és látom a hátán, a hasán a hosszúkás, duzadt véraláfutásokat. — Miért verték? — Mert nem vallottam. (... \ Keze bizonytalanul emelkedik. Nagy, fekete ujjai nehezen hajolnak, alig tudják kivenni a cigarettát. — Megmondtam, hogy szökésben vagyokI — Miután elverték? — Igen. — Na és? — Többet nSm mondtam. — No és valóban, Egri, hát miért szökött meg? — Legalább kialudtam magamat. Csak aludni akartam, hadnagy úr. — Ezért szökött el? — Nem tudtam ott aludni, hadnagy úr kérem. Két nap, két éjjel nem aludtam egy mákszemnylt sem. Az ember csak várakozik, hallgatózik, a hegy meg remeg. Ha mér meg kell halni, hát haljunk meg egyszerre, de nem lehet arra várni, várni.. > VERES PÉTER: Az utóbbi években már hozzászoktunk, hogy aratás idején soha sincs eső. Ha a nagy hőség után meg is változik az idő, legtöbbször porvihar van, vagy szél, amely felborogatja a kereszteket, kicsépeli a búzát, de utána még nagyobb lesz a szárazság, mert kisoványodik a levegő, és még harmat sincs. Egyszer-másszor rimánkodtunk is az esőért, hogy csak jönne már, mert ha szárazban takarítjuk be a búzát, nem lesz tengeri. Es főleg, hogy csak csinálna már az eső egy kis munkaszünetet, hogy kialudhatnánk magunkat, mert hétszámra nem jutottunk hozzá. No, az idén erre nincs panasz. Még Itt a legsivárabb szikvidéken is olyan esők vannak, hogy bizonyára még hosszú évek és évtizedek után is emlegetni fogjuk a gyerekeinknek, mint a kilencszázhatos, kilencszáztizenket tes és huszonötös esztendőket. Annak, hogy „valami idő lesz“, már egy nappal előbb sok jele volt. Megérzi az időváltozást az idegrendszer. Fejfájás, bágyadtság, levertség, álmosság előzi meg a vihart. De még jobban megérzik az ember körül levő állatok, helyesebben a rovarok. Előző este a szúnyogok már meg akarták enni az embert. Meleg és fülledt volt azt éjszaka, párás déli szél fújt, harmat nem hullt, és nem nyomta el őket. Egész éjjel nem hagytak békét az embernek. Ha betakarta a képét, izzadt és fulladozott a takaró alatt, ha kidugta, felinarták a szúnyogok. De a bolhák sem maradnak el az időjárás megérzésében. Ezek túltesznek mindenféle Siriuson. Megérzik a legkisebb hösüllyedést is, és ilyenkor menekülnek a földről, a száraz porbál, ahol kikelnek és tanyáznak, a várható sár és nedvessség elől fel az emberre. S aztán pár órával a vihar előtt egészen megzavarodtak a legyek. Ellepték embert, állatot, élelmiszert, minden ízes és szagos dolgot. Délben, amikor ebédeltünk, erőszakkal kellett leseperni «ket a kenyérről, s a kanál szélére, amíg az ember bográcsból a szájához vitte az ebédet, rászálltak. Dgy kellett ujjheggyel lefricskázni őket, mert egyszerű fúvásra és hessegetésre nem mentek el. Aludni persze nem tudtunk tőlük. Orrunkat, szánkat úgy dongták körül, mint méhek a kaptárnyílást. Általában az aratóembernek nemcsak az a baja, hogy sokat dolgozik, hanem az is, hogy keveset alszik, mert a legyek, szúnyogok ki akarják szívni a megmaradt kevés vérét is. Már ahogy a nap feljött, mindjárt hőség lett. A nap felforralta a levegőt, a levegő meg az ember vérét. Kilenc éra tájban már fürödtünk az izzadságban. Homlokunkról piszkos patakokban folyt a vfz. Mindenki elhányt minden felső ruhát, ingre-gatyára vetkőztünk. Csak azok nem, akik nagyon szégyenlősek. Esetleg azok a régifajta gőgös parasztok, akik azt mondják: rossz birka az, amelyik nem bírja el a gyepjét. Inkább főnek, szenvednek, izzadnak, de nem adják meg magukat. A vizet literszámra ittuk. Déltájban a hőség még fokozódott. Szerencsére már jöttek a fellegek, s egy-egy percre eltakarták a napot. Ilyenkor egy kis lélegzethez jutott az ember. Délután, amikor munkába állottunk, már kezdett borulni. A nap ereje nem érvényesült, de azért főtt, izzadt az ember. A szél csavargott. Reggel délkeletről indult, azóta már minden irányból fájt, néha pedig egészen elállott. Ilyenkor mindig más irányba fordult. Négy őrá tájban a „Bundlzúg“, a „rohadt sarok“, ahogyan a délnyugatot nevezik, elkezdett sötétedni. A fellegek színe nem fekete, és nem ólomszürke, mint a porviharoké, hanem sötétkék. Víz nézett ki belőlük. De azért még jó pár óra telt el, amíg felkészült. Itt-ott, egy-egy felhődarab megzendült, pár szem eső esett, de aztán megint eloszlott, széthígult. Már-már ráfogtuk, hogy úgy lesz, amint szokott ezen a tájon. Készülkészül, de nem lesz belőle semmi., Másutt lesz az eső, itt meg csak a szele. Egyszer aztán északnyugatról kemény kis hűvös szól kerekedett. Szembevágott a lassan gomolygó fellegekkel. A nagy meleg után fázni kezdtünk, és kabátot szedtünk magunkra. Közben a kis szél hatása alatt a fellegek rohamosan nőttek, terjedtek, höndörödtek. Lent, délnyugaton már zengett, vitlámlott, sötétedett. A fellegek mint óriási fodros, felfújt hurkák gomolyogtak lenn, a földszínén, de egyelőre nem felénk, hanem keleti irányba. Már úgy látszott, kimaradunk, nekünk csak a szárnyából jut, a vastaga, mint szokott, elhúzódik a Nyírbe. Igaz, lassan terült északnyugat felé a hátunk mögé, de az nem látszott veszélyesnek. Már csapkodott is az eső, a félben levő munkákat hirtelen összecsaptuk, a kévéket bekötöttük, bekereszteltük, a kereszteket lekötöztük, de a marok szedőknek már kiabáltunk, hogy szedjék a tarisznyát, és szaladjanak be felé a tanyába, az üres hodályba. Akik távolabb dolgoztak, azok meg kinn maradtak, és a keresztek alá hú zódtak. Bemehettek volna, de az em bőrnek annyi a poggyásza, hogy alig bírja. Meg aztán nem is hisz az ember az esőben, amíg nem esik, sokszor becsapódott, hogy betörekedett mész sze földről fedél alá, s mire beért, megállt az eső. Már zuhogott az eső, kopogott a tengeri- és tökleveleken, suhogott a száraz kalászokon, és még mindenfelől futkostak be az aratók a tanyába. Ekkor a fellegek és a szél hirtelen délkeletre fordult, s aztán a követ kező pillanatban már úgy pustolt, szinte sodródott, hömpölygött a földön, hogy 20—30 lépésen túl nem lehetett látni. A szél felborogatta á gyengébb lábon álló kereszteket, lebuktatta a boglyák tetejét, és kezdte a hodályrél a nádat és cserepet szórni. Az asszonyok a tanyában sopánkodtak. — [aj, istenem, micsoda ítéletidői — Jaj, most agyonveri a csirkéimet! — Jaj, vajon hol lehetnek a kislibák? — Vajon a csűrbe merre van? — Jaj, a háztetői — Jaj, az állatok! — míg csak nem csendesül. Jó félóráig zuhogott, hömpölygött a földre szakadt felhőkből a víz, aztán ahogy csöndeseden a szél, átváltozott bugyborékos záporesővé. A földön mindenütt áradt a piszkos, szürke víz. A tengeri a földig hajolt, s beleragadt a kovásszá ázott földbe, a búza lefeküdt, a még zöldes zab és a csalamádé meg úgy lesimult, mintha lehengerelték volna. Mi csak megvoltunk, mert ssárazon maradtunk, a gyerekek már tocsogtak a jó meleg tócsákban, de azok, akik künn maradtak, bizony jól eláztak. Nemsokára már vánszorogtak vizes gúnyáikkal, elázott tarisznyájukkal, ki a falu, ki a tanyák falé. Hiába bújtak a keresztek alá, nem ért semmit, borig áztak. De elázott a tarisznyában az élelmiszer is. ami még nagyobb baj. Az eső minden búvóhelyre bezúdult, akár a téli hófúvás. Az ember végül nem tehet egyebet, lekucorodik, maga alá veszi az élelmiszert, hogy legalább azt mentse. De most alulról is felvetette a vfz őket. Tíz perc múlva már bokáig érő vízben guggoltak. S a kenyér elázott, a tészta ceirizes lett, a só felolvadt és a paprika maggaluskásodott a zacskóban. Tele a határ aratóval, de nincs egy ember, akinek szűre volna. Hajdan, ha szegény volt is a földmunkás, gyerekkorában az első keresetéből szűrt vettek neki. Vőlegénykorában szintén minden legény vett újat, s ez elég volt öreg koráig. A szűr pedig páratlan jó dolog. Nemcsak az embert védte, nemcsak takaróul szolgált, de ha úgy fordult, megfért alatta a tarisznya és a marokszedö is. Utoljára, elnyűtt, csizmafányesltőnek használták. Most ócska, nagyujjas — akinek az is van — és ócska nagykendők volnának a felsőruhák, de ezek nem visszatartják, hanem csak megszűrik a vizet. Annyit magukba szednek, hogy alig bírja őket az ember. Lassan cammognak befelé az uradalmi aratók is, csúszkálva a bokáig érő sárban, vízben. Az asszonyokhoz hozzátapadt a ruha, fejükön lelapult a kendő. Arcuk a víztől murcos. Most át kellene öltözniök, de nincs száraz ruhájuk. Majd ber.n a hodály előtt tüzet gyújtanak, ás nagyjából megszárítkoznak. Aztán az éjjel majd megszárad rajtuk. De ez nem használ a testnek, s nem csoda, ha olyan sok a beteg földmunkás. Pihenőben: A közelmúlt napokban ünnepelte a határőrség megalakulásának 25. évfordulóját. A „kék hadsereg“ bátor tagjai a folyón őrzik szocialista hazánk határát. Foto: —tt—
