Szabad Földműves, 1976. július-december (27. évfolyam, 26-52. szám)
1976-11-13 / 45. szám
L 1ü SZABAD FÖLDMŰVES F M. DOSZTOJEVSZKIJ: Г ~u UTJ О Csodás éjszaka volt, olyan csodás, amilyen talán csak akkor lehet, mikor még fiatalok vagyunk, kedves olvasó. Az ég olyan csillagos volt, olyan fényes', hogy ha az ember felnézett rá, szinte ajkára kívánkozott a kérdés: hát lehetséges, hogy ilyen ég alatt annyi haragos és házsártos ember él? Maga ez a kérdés is fiatalokra jellemző, a nagyon fiatalokra, kedves olvasó, de adja isten, hogy lelkedet minél gyakrabban foglalkoztassa1 Ha már különféle haragos és házsártos urakról van szó, nem hagyhatom említés nélkül azt sem, hogy én milyen kifogástalanul viselkedtem egész nap. Már reggel óta valami különös bánat gyötört. Egyszerre úgy éreztem, hogy engem, magányos embert, mindenki elhagy, és mindenki megtagad. Persze, foggal lehetne kérdezni: ki hát az a mindenki? Mert már nyolc éve lakom Pétervárott, de meg jóformán egyetlen ismerőst sem sikerült szereznem. Minek is nekem az ismerős? Ogyis ismerem én egész Péteruárt. S éppen ezért, mikor egész Pétervár hirtelen kapta magái, és elment nyaralni, úgy éreztem, hogy mindenki elhagy. Borzasztó volt nekem, hogy így egyedül maradtam; mélységesen elszomorodva kóboroltam a városban három teljes napon át, és sehogy sem értettem, mi történik velem Akár a Nyevszkifen bolyongok, akár a városkertben, akár a folyóparton csatangolok — sehol egyetlen ember azok közül, akikkel egész évben, mindennap, ugyanabban az órában ugyanazon a helyen szoktam találkozni. Ök persze, nem ismernek engem, de én ismerem őket, mégpedig nagyon jól, hisz bőven volt alkalmam tanulmányozni az arcukat —- és gyönyörködnöm bennük, ha jókedvűek, bánkódom, ha elborul a tekintetük. Egy kis öregemberrel — akivel minden áldott nap, mindig ugyanabban az órában találkozom a Fontanka partján — már majdnem barátságot kötöttem; arcá olyan tűnődő; állandóan suttog magában, bal kezével hadonász, jobb kezében hoszszú, görcsös aranygombos sétapálcát szorongat, ö is észrevett engem, és jóindulatú érdeklődést tanúsít irántam. Ha egyszer úgy hozná a véletlen, hogy én a szokott órában nem jelennék meg a Fontanka partjának szokott helyén, biztosan búsulna, erről meg vagyok győződve. Ezért van az, hogy olykor majdnem köszönünk egymásnak, különösen amikor mindketten jó hangulatban vagyunk. Nemrégiben teljes két napig nem. láttuk egymást, és a harmadik nap, amikor találkoztunk, már-már a kalapunkhoz nyúltunk, de szerencsére mindketten idejében észbe kaptunk, leeresztettük karunkat, és barátságosan elhaladtunk egymás mellett. A házak is ismerőseim. Mikor megyek, mendegélek, mintha mindegyik elém szaladna az utcán, rám néz valamennyi ablakával, majdnem azt mondja: „Jó napot! Hogy érzi magát? Hála istennek, én is egészséges vagyok, és májusban még egy emeletetm építenek rám", vagy: „Hogy és mint? Engem holnap tataratni kezdenek“, vagy „Én majdnem leégtem, borzasztó ijedség volt“, és igy tovább. Vannak közöttük kedvenceim, vannak közeli barátaim; egyikük a nyáron építésszel akarja gyógykezeltetni magát. Feltett szándékom, hogy mindennap útba ejtem, és megnézem, nem kúrálja-e agyon valamiképp, isten őrizze szegénytl Sosem fogom elfelejteni egy elragadó, világos rózsaszín kis ház esetét. Olyan bájos kőházacska volt, olyan nyájasan nézett rám, olyan gőgösen nézett otromba szomszédaira, hogy örült a szívem, valahányszor elmentem előtte. A múlt héten megyek az utcán, s amint ránézek barátomra, egyszerre csak panaszos kiáltást hallok: „Ö, jaj, sárgára fognak festeniI“ Gonosztevők! Barbároki Nem kíméltek meg semmit: sem az oszlopokat, sem a párkányokat, és a barátom olyan sárga lett, akár egy kanárimadár. Láttára■ majd elöntött az epe, úgyhogy kis híján én is sárgaságba estem és még most sincs erőm ahhoz, hogy meglátogassam szegény elcsúfított barátomat, a házat, amelyet a Mennyei Birodalom színére festettek. így hát, kedves olvasó, bizonyára megérti, milyen természetű ismeretség fűz engem egész Pétervárhoz, Azt már'említettem, hogy teljes három napon át gyötört a nyugtalanság, • míg végre kitaláltam az okát> Az utcán is rosszul éreztem magam (ez sincs itt, az sincs itt, hát amaz hova tünílf — és otthon sem találtam a helyemet. Két estén át töprengtem: vajon mi hiányzik nekem az odúmban? Mi teszi olyan kellemetlenné az otthon-tartózkodást? — és értetlenül bámultam a zöld, füstös falakat, a mennyezetet, a pókhálókat, amelyeket Matrfona oly sikeresen tenyészt, fürkésző tekintettel nézegettem a bútorokat, minden egyes széket, hátha azokban van a hiba (mert ha történetesen valamelyik szék nem úgy áll mint az előző napon, akkor én már magamonkívül vagyok)t megnéztem az ablakot is... hiába, sehogy sem tudtam megnyugodni. Tanácstalanságomban már odáig jutottam, hogy behívtam Matrfondt, és atyai korholásban részesítettem a pókhálók és általában a rendetlenség miatt; de ő csak csodálkozva bámult rám, és anélkül, hogy egy szóval válaszolt volna, kiment, igy hát a pókhálók mindmáig háborítatlanul csüngnek helyükön. Végre ma reggel — ilyen sokára! — rájöttem, miről van szó. Ejnye! Hiszen ezek mind meglépnek tőlem nyaralnit Bocsánat a faragatlan kifejezésért, de most semmi kedvem a stílus előkelőségére ügyelni... hiszen mindenki, aki csak Pétervárott volt, elutazott nyaralni, vagy kiköltözött a villájába; minden tiszteletre méltó, tekintélyes megjelenésű úr, aki bérkocsin hajtatott, az én szememben rögtön derék családapává változott, aki napi hivatali munkája után csak úgy, csomagok nélkül családi fészkébe, környékbeli nyaralójába tart: mert most minden járókelőnek egészen szokatlan volt az arckifejezése, mintha minden szembe-Leningrádi városkép. Foto: -ttjövőnek azt hirdette volna: „Mi, uraim, csak úgy átmenetileg vagyunk itt, két óra múlva már indulunk is a nyaralóba.“ Ha valahol kinyílt egy ablak, amelyen előbb karcsú hófehér ujjagskák doboltak, aztán csinos leányfejecske nézett ki rajta, hogy odaszólítsa az utcai árust, aki virágcserepekkel házalt — mindjárt azt képzeltem, hogy ezeket a virágokat csak úgy megveszik, azaz egyáltalán nem abból a célból, hogy a fülledt városi lakásokban élvezni lehessen a tavaszt és a virágokat, hiszen az emberek rövidesen mind nyaralni mennek, és a virágokat magukkal viszik. Mi több, e különös, újfajta felfedezéseimben már olyan .sikereket értem el, hogy első pillantásra meg tudtam mondani, melyik ember, melyik nyaralóhelyen lakik. A Kamennijmeg az Aptyekarszkij-sziget, valamint a Peterhof út lakosat elegáns mozdulatokkal, finom modorukkal, legújabb divatú nyári ruhájukkal tűntek ki, valamint pompás hintájukkal, amelyen bejártak a városba. Pargolov és a távolabbi nyaralóhelyek lakói mindjárt az első pillantásra a komoly, tekintélyes emberek benyomását keltették; a Kresztovszkij-sziget nyaralóit rendületlenül jó kedélyük jellemezte. Ha teherfuvarozó kocsisok hosszú menetét láttam, amint kezükben a gyeplővel, kényelemesen lépkedtek a szekerek mellett, amelyeken mindenféle bútorok, asztalok székek, török és nem török pamlagok egész hegyei tornyosultak, legtetejiikben pedig többnyire valami ványadt szakácsnő trónolt, és úgy vigyázott gazdája holmijára, mint a szeme világára: ha bútorokkal, háztartási eszközökkel zsúfolt ladikokat láttam tovasiklani a Néván, a Fontankán a Csornája folyócska vagy a szigetek irányába — az én szememben a szekerek és ladikok száma megtízszereződött, megszázszorozódott; úgy tetszett, mintha minden felkerekedett és útra kelt volna, valóságos karavánok özönlöttek a környék felé, mindenki nyaralni ment. Mintha egész Pétervárt az a veszély fenyegetné, hogy rövidesen néptelen pusztasággá változik, s végül már úgy éreztem, hogy ami velem történik, az megszégyenítő, bántó, és elszomorító; nekem nem volt hova mennem nyaralni, határozottan nem. Hajlandó lettem volna elmenni bármelyik szekérrel vagy bármelyik tiszteletre méltó külsejű úrral, aki a szekeret bérelte; de egyik sem hívott meg, senkinek eszébe se jutott, hogy meghívjon; rólam megfeledkeztek, mintha csakugyan idegen volnék számukra! Sokáig kószáltam, és szokásom, szerint sikerült tökéletesen elfelejtenem, merre járok, mikor egyszerre csak azon vettem észre magam, hogy a sorompónál vagyok. Abban a szempillantásban felvidultam, átléptem a sorompó rúdján, mentem tovább, bevetett szántóföldek, és rétek között, nem voltam fáradt, egész lényemmel azt éreztem, hogy valami teher hull le a szivemről. A kocsik, szekerek utasat olyan barátságosan néztek rám, szinte köszöntöttek. Mind úgy örültek valaminek és egytől egyig szivaroztak. En is örültem, ahogyan még soha. Mintha hirtelen Olaszországba kerültem volna: úgy elbűvölt a táj.^olyan elragadtatásba ejtett a természet engem, a göthös városi embert, aki már szinte fuldokoltam a város falai kötött. Van valami kifejezhetetlenül megindító a mi Pétervár környéki tájainkban tavasszal, amikor hirtelen egész szépségükben, az égből nyert vonzóerejük teljében mutatkoznak meg, amikor minden rügyezik, lombosodik, virágokkal tarlcüllik... Engem a táj ilyenkor fiatal lányra emlékeztet, tüdővészes, sorvadó leánykára, akire .az ember néha szánakozva néz, néha valami részvétteli szeretettel, néha egyszerűen észre se veszi, de aki egy pillanatra, hirtelen, váratlanul és megmagyarázhatatlanul csodálatos szépséggé változik, úgyhogy az ember elképedve, ámultán gondol ja: mitől csillognak ilyen tüzesen ezek a szomorú, merengő 'szemek? Ml csalta a vért ebbe a halvány, lesoványodott arcba? Miért hullámzik úgy ez a kebel? Mi árasztotta el szenvedéllyel ezeket a gyöngéd arcvonásokat? Mi varázsolt ilyen hirtelen erőt, életet, szépséget e szegény leányka arcára? Mitől ragyog rajta ilyen mosoly. mi indítja ilyen élénk, gyöngyöző kacagásra? Az ember körülnéz, keres valakit, találgatja, hogy mi lehet a nyitja a dolognak... De a pillanat tovaszáll — és az ember talán már holnap megint a régi szórakozott, eltűnődő tekintetet látja rajta, ugyanazt a sápadt arcot, mozdulataiban ugyantza a megadást és félénkséget, valami bűntudat osságot, és valami halálos szomorúság, sőt a pillanatnyi kivirulása miatt érzeti keserűség nyomait... Es sajnálni fogja, hogy a pillanatra felragyogott szépség ilyen gyorsan, ilyen visszahozhatatlanul elhervadt, hogy ily csalóka és hiábavaló volt, hisz még annyi ideig se tartott, hogy az ernte megszerethette volna..'. Irodalmunk helyzete Október 26-án gyűlést tartott a Szlovákiai Írók Szövetségének magyar szekciója. A szövetség új klubjában megtartott összejövetelen beszédet mondott Rácz Olivér író, az SZSZK művelődésügyi miniszterhelyettese. Aktuális irodalompolitikái kérdésekről beszélt, majd rövid összefoglalót mondott a Magyarországon lezajlott csehszlovák kulturális napok irodalmi vonatkozású eseményeiről. A miniszterhelyettes beszédét követően élénk vita kezdődött, melynek felszólalói a szlovákiai magyar irodalom eddigi eredményeit taglalták. Lendületes vita volt, konkrét eredményeket, hiányosságokat érintő. Szóba került a marxista kritika szerepe. is,amelyre különösen nagy feladatok hárulnak az elkövetkező időszakban. Az értékes hozzászólások közül különös figyelmet érdemel egy új irodalmi folyóirat indításának fölvetése. Nem újkeletű probléma ez, s a felszólaló Varga Imre csak a régi tervet tolmácsolta ismét. Ezenkívül a jelenlevő Írók, költők és -kritikusok szót ejtettek könyvkiadásunk problémáiról, a műfordítás jelenlegi helyzetéről, a közeljövőben kiadásra kerülő antológiákról és más fontos, irodalmunkat érintő aktualitásról. —KV1— 1976. november 13. Ahonnan a történelmi ágyúdörgés elhangzott. Ütött az óra — türelemmel a sors tovább nem győzte már. És zúgva kivágott a tenger, s a döntő küzdelemre vár. A hullámtornyok nőttek egyre komoran, némán, fenyegetve. Hizelgő bókok közepett nézte a cár és nevetett. Az udvaroncok így beszéltek: < „Erős vagy ... Parancsold s akard, hogy vessen gátat mind e part f) az elemek veszett dühének! Tudod, hogy e gránitfalak ilyen csatát kiáltanak.“ Int büszkén az oroszok: cárja, : s ,a gőgös parancs már repül, míg 6 elégedetten várja: a forgó tenger majd elül. De a tönger tovább dacolva csak zúg, s már trónját ostromolja... ľ, S ő látja: elmúlt az Idő, mikor a nép feje felett néhány golyó elszlszegett,- s futott a sereg zendülő. S a cár riadtan, fejét vesztve az udvaroncait kereste ... Üresség ásít, és sötét. Egyedül várja végzetét... S büszkén á palota-oromra lépdel, kongó termek során, és tekintetét végtghordja dicső, hatalmas városán..-. ч
