Szabad Földműves, 1976. január-június (27. évfolyam, 1-25. szám)
1976-02-14 / 6. szám
SZABAD FÖLDMŰVES 1976. február 14. ■■■i....i......... .... Az „ügyes kezek“ — Tetszik, Sanyi? — Tetszik, hát. Nézd ezt a kardot, ilyennel harcolhattak valamikor a kurucok. A „Tenkesben“ is láttam ilyet... Illésné, Pauer Adrien, idősebb asszony. Hét unokája van. Festményeiben gyönyörködve, az ember tapasztalt, iskolázott művészre gondol. Adrién néni pedagóguscsaládból származik. Valamikor 6 is tanítóképzőbe járt, de megbetegedett és az Iskolának végeszakadt. Nem csüggedt azonban el. önállóan művelődött, képezte magát. Képzőművészet iránti tehetségét önmaga fejlesztette, csiszolgatta. Az eredmény?! Sokan ismerik őt. No meg a munka öröme. . Az „Ügyes kezek“ kiállításán, amikor a zsűri első díjjal jutalmazta gyönyörű festményei, szobrocskái alapján, a boldogságtól könnyek csordultak ki szeméből... — A Trhové Mýto-i (vásárvámosi) CSEMADOK, és a szövetkezeten belül működő Csehszlovák Szovjet Barátsági Szövetség együttműködésének eredménye ez a kiállítás — válaszolt mosolyogva Varga Béla tanító, amikor a nagysikerű rendezvény szervezési kérdései felől érdeklődtem. „Nagysikerű rendezvény“ — ugyan kérem, nem túlzás ez kissé, Így nyilatkozni egy falusi kiállításról? — gondolhatná egynéhány olvasó. Nem! Bizonyította ezt Bogyai Ferenc, a szövetkezet mechanizátora, egyben a CSSZBSZ elnöke is. követőkre várnak — Négy nap alatt közel háromezer látogatója volt a kiállításnak, — mondta. Tudja, azért rendeztük meg, hogy ezzel is rávezessük a közös dolgozóit, valamint a falu lakosságát a szabad idő nemes kihasználásának módjára. A művészet észrevétlenül, állandóan csiszolja az embert. Fejleszti a szépérzéket, a vele kapcsolatos irodalom tanulmányozására ösztönöz, tágul az emberek látóköre. Mondanom sem kell, hogy művelt dolgozókkal gazdasági téren *is, jobb eredményeket érhetünk el. Minél tovább nézegettem az egyszerű emberek készítette festményeket, vasmunkákat, különböző kisebb nagyobb fafaragványokat, a gyönyörű faintarziákat, annál jobban meggyőződhettem róla —, igaza van a szövetség elnökének. Rohanó tempóban élünk. Olyan gazdasági eredmények születnek a dolgozók keze nyomán, melyekről pár évtizeddel ezelőtt, álmodni sem mertünk, örvendetes, hogy kulturális életünk is lépést tart a kor egyre növekvő követelményeivel. Erre ékes példaként szolgál a vásárvámosiak törekvése, kezdeményezése. Ezért elismerés jár a „Csehszlovák—Szovjet Barátság“ nevet viselő Efsz vezetőségének, valamennyi dolgozójának, akik anyagilag támogatták a rendezvényt. Továbbá a pedagógusoknak, a járási művelődést osztály dolgozóinak, akik a kiállított tárgyak elbírálását vállalták magukra, s végül, de nem utolsó sorban, a huszonöt lelkes kiállítónak, akik munkája nélkül nem valósulhatott volna meg a szép rendezvény. —barak— Öt napig szolgáltam a ftliszteusok hadseregében. Naponta többször ts véres harcokat vívtunk a zsidó csapatokkal. A harcok közötti szabad félórákban a mi kis csoportunk (néhány zsidó és ftllszteus) egy egyiptomi szfinx lábánál gyűlt össze. Hegel Esztétikáját olvastuk. Egy filtszteus katona napi háromezer osztrák korona zsoldot kapott. Ugyanannyit kaptak a zsidó katonák. A zsidó harcosoknak az volt a véleményük, hogy nekik több járna, ök ugyanis szakállt hordtak, és mikor mi, filiszteusok már a villamos-végállomásnál ücsörögtünk, ök még a szakáll lemosásával voltak elfoglalva. Négy napos habozás után a zsidók küldöttséget menesztettek a főrendezőhöz, és szakállpótlékot követeltek. A főrendező türelmesen végighallgatta őket. — Egy mozistatiszta, az mozistatiszta — válaszolta. En nem ismerek különbséget zsidók és filiszteusok között. Én demokrata vagyok. — A Szasa-filmvállalatnál azok a vikingek, akik a tengerbe ugranak, kétszáz koronával többet kapnak, mint azok, akik üldözik őket, és akiknek nem kell a vízbe ugraniok! — Az a Szasa dolga. De ha érdekli magukat a véleményem, meg vagyok győződve arról, hogy a Szasa szamárságot csinál. A különdíjnak az lesz az eredménye, hogy jóval többen ugranak vízbe, mint ahánynak a film sikere érdekében vízbe kell ugrania. Ilyeténképpen a zsidók külön akciója nem vezetett sikerre. Pedig a háromezer korona napról napra, sőt óráról órára kevesebbet ért. Ausztriában dühöngött az infláció, és egy kiló kenyér, ami tegnap még 1800 koronába került, ma már csak 2700 koronáért volt kapható. A villamosjegy ára 370 koronáról 480-ra ugrott. Az a filiszteus század, amelyikben én szolgáltam, Delila asszony őrzésére volt kirendelve. Aránylag kevés dolgunk volt. Több, mint elég időnk maradt arra, hogy elkészítsünk egy olyan bérmozgalmat, melyben a zsidók és a filiszteusok vállvetve harcolnak. A mozistatiszták nem nagyon alkalmasak ilyen akcióra. Abban az időben (három évvel az első világháború befejezése után) Bécs találkozóhelye volt az egész Európa lecsúszott kalandorainak. Ezeknek a legaljából kerültek ki a zsidó és filiszteus harcosok. Legnagyobb meglepetésünkre fegyvertársaink hajlandók voltak részt venni egy bérharcban. Csak akörül folyt a vita, hogy a sztrájkvezetőségbe több osztrákot, mint magyart, és több olaszt, mint lengyelt kell-e bevenni. Valahogy megegyeztünk. A tárgyalások rövidek voltak, mert a vezetőség tagjai nemigen értették egymás nyelvét. A megállapodást egy véres ütközet után kötöttük meg, a már ismert szfinx háta mögött. Az akció vezetője egy zsidó főpap volt. Helyettesei: egy filiszteus katona és egy filiszteus miniszter. Szerencsénk volt. Másnap reggel egy úgynevezett „monstre jelenetet* fotografáltak. A főrendező a nyolcszáz statisztát úgy helyezte el, hogy a néző legalábbis húszezret lásson. A helyzet a következő volt: mi, filiszteusok fogságba ejtjük Sámsont, aki (hála Delilának) kopasz volt, mint egy biliárdgolyó. A zsidókat, akik a fogoly Sámson segítségére siettek — szétvertük. Sámson megkötözve állt közöttünk. Körös-körül zsidó holttestek ezrei. Es most a szfinx mögül előlép Delila, akit filiszteus harcosok kísérnek. Delila egy pávatollal játszik. Arca ragyog a boldogságtól és a büszkeségtől. öt-hatszor próbáltuk a „monstrejeleneteť. Minden úgy ment, mint a karikacsapás. — Figyelem! Felvételi — kiáltott szócsövön a rendező. — Rajtat KezdjükI Mi tehát megtámadtuk és foglyul ejtettük Sámsont. Megöltünk néhány ezer zsidót. A holttestek ott hevertek lábainknál, és mialatt a fényképészek lázasan dolgoztak, a szfinx mögül előlépett Delila. — Lassabban! Méltóságteljesebben — kiáltotta Delila felé a rendező. Es Delila mosolygott: büszkén és méltóságteljesen. Ebben a pillanatban mi (győztes filiszteusok) ezüstpapírral díszített pajzsainkat és lándzsáinkat az ég felé tartva, elordítottuk magunkat: — Ötezer-hatszáz koronán alul nem játszunkI ILLÉS BÉLA: ontson Harsány ordításunkra talpra ugrottak a halott zsidók, és ők is ordítozni kezdtek: — Ötezer-hatszáz koronán alul nem játszunk! A rendező veszettül káromkodott. Delila elájult. A fényképészek beszüntették a munkát, és igyekeztek eltitkolni, hogy a jelenet tetszik nekik. — Piszkos, aljas gazemberek! Elrontották a felvételt — ordított a rendező. — ötezer-hatszáz koronán alul nem játszunk! — A maguk durvasága megöli Delilát! — Ötezer-hatszáz koronán alul nem játszunk! Mikor a rendező rekedtre üvöltötte magát, megkezdődött a tárgyalás. Egy félóra múlva megállapodtunk. A rendező teljesítette követeléseinket. Másnap a villamosok nem jártak. A városban hírek keringtek arról, hogy Wiener-Neustadt munkássága sztrájkba lépett. Néhány filiszteussal és zsidóval másfél órán át gyalogoltunk, hogy odaérkezzünk ahol a mozifelvétel folyik. Útközben arról beszélgettünk, hogy mennyi pótlékot kérünk ezért a hosszú gyaloglásért. Kiérve a táborba, gyorsan átöltözködtünk, magunkra húztuk filiszteus kötényeinket, és feltettük gyönyörű ezüstsisakjainkat. Azután siettünk az udvarra, ahol a felvétel folyik. Az udvar kapuja zárva. A kapun egy hirdetmény: mintegy harmincunkat kizártak a munkából. Lándzsáinkkal döngetni kezdtük a kaput, mire a rendező megjelent a várfalon. Kezében szócső. A szócsövön át a következő beszédet intézte hozzánk, pontosabban szólva azokhoz a statisztákhoz, akiket nem zártak ki a munkából. — Figyelem! — így a rendező. — Vállalatunk vezetősége nagy felháborodással értesült arról, hogy önök elrontották tegnapi felvételünket. Kérésemre az igazgatóság elállt attól a tervétől, hogy az elrontott felvételek árát önöktől követelje. De ugyanakkor -utasított, hogy háromezer koronánál többet semmi esetre se fizessenek egy-egy mozistatisztának. Aki hajlandó ezért az összegért dolgozni, azt szívesen látom. Aki elégedetlen, — az mehet. Azokat, akik a tegnapi botrányt provokálták, kizártam a munkából. Mir elmondottam, hogy milyen elemekből tevődött össze ebben az időben a mozistatiszta-hadsereg. Így tehát nem szükséges hangsúlyoznom, hogy az óriási többség elfogadta a rendező feltételeit. Mi — kizártak — egy darabig még lármáztunk, aztán fel akartunk öltözködni hétköznapi, polgári ruhánkba. De, mint kiderült, a ruhatár zárva volt, és a kulcs a főrendező helyettesénél. A bitang nem volt hajlandó kinyitni a ruhatárt: várjuk meg azokat, akik dolgoznak. Mit tehettünk? Behúzódtunk egy kis erdőbe — néhány száz lépésnyire a mozivárostól. Ott leheveredve Hegel Esztétikáját olvastuk. Nem sokáig. Az erdő túloldalán, a nyitott mezőn, egy kis csoport jelent meg: fiatalemberek, munkáslfjúság. Mint ml, ők is olvastak. Nyilvánvalóan munkanélküliek voltak, akik más táplálék híján a tudományhoz fordultak. A szél időnként Marx nevét hozta felénk. Rövidesen megúntuk figyelni a munkásfiúkat, és meg is feledkezünk róluk, ha egy dal nem kelti fel ismét figyelmünket. Hogy lehet ez? Ezt éneklik a munkások? Prinz Eugen, der edle Ritter. Wollt den Kaiser wiederkriegen... Mintegy nyolcvan diák, gomblyukukban elegáns horogkereszttel, tűnik fel a mezőn. Néhány perc múlva a munkásfiúk már futottak a túlerő elöl. Egy munkásgyerek a horogkeresztesek kezébe került. Véresre verték. Mire a meglepetéstől magunkhoz tértünk, már az egész mező a horogkeresztesek kezében volt. — Csak nem tűrjük? Szét kell kergetni őket! — Mivel? — kérdezte egy óvatos főpap. — Lándzsával! Pajzzsal! — Papírpajzzsal? Falándzsával? — Gyerünk! Gyerünk! Egy percen belül a zsidó és a filiszteus harcosok egységes csapatba állottak fel, közrefogva néhány zsidó papot és filiszteus herceget. — Csapat kész! Rajta! Rajta! A napsugár megaranyozta papírsisakjainkat, fapajzsainkat. Kötényeink úgy lobogtak, mint véres harci zászló. Fatalpú szandáljaink alatt dübörgött a föld. — Rajta! Rajta! Rajta! A horogkeresztesek, amikor váratlanul eléjük kerültünk, nem tudták, hogy ők őrültek-e meg, vagy egy őrültekháza szabadult-e rájuk? Egy perc múlva mi voltunk a mező urai. A horogkeresztesek mindenüket hátrahagyva futottak szét. —- Győztünk! — üvöltötte egy ftliszteus. — A fene egye meg ezt a buta életet! — káromkodott egy zsidó főpap. — A falon túl bajtársaink háromezer koronát kapnak azért, hogy háborút játsszanak. Ml meg itt valóságos háborút csináltunk — ingyen. Alakítsunk falumúzeumot A lúči példa szolgáljon buzdításul azok részére, akik községükben hozzájárulnak a falumúzeum megalakulásához. (A szerző felv.) Habár számos fórumon szó esik róla, érdemes elismételni; „információ-zuhatagos“, modern világunkban kiveszőfélben vannak a régi hagyományokra támaszkodó közös összejövetelek, népies jellegű kiállítások stb. Az emberek saját ügyeikkel vannak elfoglalva, s csupán a tömegtájékoztató eszközök szórakoztató programjaikban keresik a pihenést, a kikapcsolódást. Ezt bizonyítja nem egy hagyománytisztelő népdalgyűjtő, néprajzkutató ismerősöm panasza is: „A múltkoriban több faluban is próbáltam dalárdát alakítani, — nem sikerült. Kifogások millióját hozták fel „védekezésül“ ... Gyűjtő munkám alkalmával olyan községekre bukkantam, hol a falut főleg idősebb emberek lakják, akik számos muzeális értékű tárgyat őriznek még a mai napig is. Beszéltem a lakosokkal. — Alakítsunk falumúzeumot! — a legtöbbje ezt a javaslatot nagy lelkesedéssel fogadta, különböző tárgyakkal, kétkezi munkájukkal kapcsolódtak volna be az akcióba. Azonban a község vezetőségét, néhány helybeli lakost a javaslat teljesen hidegen hagyta. Ehhez hasonló panaszok számtalanját sorolhatnám fel. Azonban — mint már ezt jeleztem — ezek a panaszok nem általánosíthatók: A Lúči (lúcsi) Efsz irodaépületének egyik impozáns helyiségében és az átalakított kastély kertjében az 1975-ös év elején falumúzeumot létesítettek. Azóta egy év telt el. Ez módot nyújtott arra — hogy feltehessek egy rövid kérdést az illetékeseknek: megérte a fáradságot? A válaszok adatokkal, konkrétumokkal bizonyították: nagyon is megérte, és a válaszadók a végén megjegyezték: „Ekkora sikerre magunk sem számítottunk“. Persze ennek a sikernek alapja van. Az összegyűjtött, népi hagyományokat tükröző nagyon szép tárgyakat csoportosítva, nagy szakértelemmel sorakoztatták fel a kiállítási panelokon, polcokon. A rokkák, régi lószerszámok, köpülők, rézmozsarak, cséphadarók, kézzel festett tányérok megtekintése nagy élményt nyújt mind az idősebb, mind a fiatalabb látogatónak. Az expozíciók egy részét az udvaron helyezték el. A gémeskút, borjúitató, parasztkocsi már messziről jelzi az érdeklődőnek, régi tárgyak kiállítására érkezett. Az említett „sikert“ a vendégkönyv is igazolja. A számos beírt név között megtalálható Lenárt elvtárs és kormányunk több magas funkciót betöltő tagjának aláírása, neves — magyar és szlovák néprajzkutatók névjegye, külföldi látogatók aláírásának számtalanja. (Például több japán vendég ittlétével is dicsekedhetnek a rendezők.) A sikeresen működő falumúzeum ábrázolása után aktuális feltenni a kérdést: A többi hagyománytisztelő falvak vezetőinek, lakóinak, terveiben vajon szerepel a falumúzeum megalakítása? Ha igen, egy nagyszerű célt tűztek maguk elé. A megvalósításához viszont nem szükséges más, mint felvásárolni egy régi házikót, (persze olykor megteszi egy helyiség is] társadalmi munka keretén belül felújítani, összegyűjteni a hagyományos, népművészetileg is értékes tárgyakat, és azokat ízlésesen elrendezni. A község lakossága — a falusi emberek — egy ilyen megmozdulás sikerét támogatásukkal biztosítják majd. Kalita Gábor
