Szabad Földműves, 1976. január-június (27. évfolyam, 1-25. szám)
1976-06-05 / 22. szám
SZABAD FÖLDMŰVES 197B. jftnhiK 5. 10 GÁRDONYI GÉZA: Egy kínos perc Náci barátom névestélyét nagyon jól töltöttük. Ittunk, ettünk, hatalmas tésztokat mondottunk; legtöbbet Kúprum bácsi, ki mindegyiket így fejezte be: „Az Isten éltesse hát kedves barátunkat életnagyságban, mindörökké. Amen.“ Elég az hozzá, jól mulattunk. Már éjfél elmúlt, midőn utószor fogadván egymásnak szörnyű nagy barátságot, szétoszlottunk. Én magányosan haladtam a Hold által félig-meddig bevilágított úton, mely egy kis erdőn átvezet a negyedórányira eső lakásomhoz. Az élvezett italok kissé megkábítottak s menetközben különféle vad gondolatok kergették egymást agyamban. A vidéken, hol tartózkodom, zsivány, tolvajnép lakik; alig múlik el hét, hogy valamely betörési eset ne fordulna elő. Eszembe jutott ez nekem, s önkénytelenül is kapkodni kezdék zsebemben, melyben szobakulcsomat szoktam tartani; de ijedelmemre nem találtam. Remegve szorítám pisztolyom agyát, egyetlen védeszközömet. Eközben haza érek. A kulcs ajtómon vala.. Kevés tétovázás után beléptem. Néma, halotti csend. Szobámat sűrű sötétség borítá; nem tudtam megkülönböztetni a tárgyakat. Remegve gyújtóm meg a gyertyát és körülnéztem. — Nagy Isten! az ágy alatt van valaki, az inge kilátszik. Szörnyű fehér alak. Szédültem. Sápadtam. Majd életem veszélye jutott eszembe. Ha én meg nem ölöm, ő gyilkol meg — villant meg agyamban. Kissé lehajolva lőttem. Az én emberem meg sem mozdult. Nem találtam, gondolám s ismét durrant a pisztoly. — Ördög és pokol! Ki vagy? Semmi felelet. Lehajoltam, hogy jobban megnézzem, mi történt. Bár a rémülettől összefolyt szemem előtt minden, mégis kivehettem, hogy az ágy alatt — szégyen és gyalázat — a hálóingem parádézott. Ez volt hát az ijesztő, a rabló, a zsivány, mit bortól felizgatott képzeletem szült. Ördög bújjék beléd — mondám fogvacogve s magamra húzván, nemsokára elaludtam. Illllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllillllililllllllllllllllllllllllllilllíllllllliy A hír úgy járta be a falut, akár tiszta időben a harangszó: — ölik egymást!... Bicegő Szegedi már egy órája veri és kergeti villanyéllel legjobb komáját, Kaszás Jakabot ... A hírt Nótás Varga éjjeliőr hozta a majorból a faluba. A rendőrhöz vagy az elnökhöz akart menni először, de mivel mindkettő túl lakott a kocsmán, odaszaladt be először, hátha már ott leli valamelyiket. Vagy húszán voltak mar az ivóban, mert a kocsmáros öt órakor kinyit, hogy a hajnali utazók meg a gépgyárba igyekvők is megkapják a magukét, persze a kocsisokat meg a traktorosokat nem is számítva. Az éjjeliőr úgy darálta az újságot, hogy alig kapott levegőt az első féldeci után. Mivel többen is faggatták, megivott még hármat és csak utána indult elnököt és rendőrt keresni. A kocsmában az emberek hitetlenkedve ingatták a fejüket: — Ez nem igazi Szegedi és Kaszás a legjobb barátok. Valaki még ezt is mondta: — Ez a szélütött Nótás Varga már az este is ivott, és ha iszik, még az egyenruhás rendőrt is összekeveri a reverendás pappal... Pedig minden igaz volt. Az is, hogy ezen a hajnalon, a Nap utolérte a Holdat. A naptár; szerint július 11-e volt, A Nap 3 óra 58 perckor kelt és a Hold ugyanabban a percben tűnt el. A két égi óriás a földről nézve csak egyetlen pillanatra láthatta egymást. A Hold olyan gyorsan bújt el, mint akinek mindenből elege van, a Nap pedig azonnal csíllagszórót játszott: kéveszám küldte a fényt a Föld felé Ezek a fénykévék láthatták először a két öreget. Qe a fénykévéket egyetlen rendőr sem tudja kihallgatni. Az elnök meg a rendőr pár perc eltéréssel hét óra körül ért ki a majorba. Az elnök fekete Volgával jött, a rendőr biciklivel. A rendőr — csontos arcú, fekete ember — öt éve került a faluba. Az elnök itt született és amíg az eke szarvát fogta, minden titoknak bennfentes ismerője volt. Jó másfél évtizede az ő aláírásával tartotta magát a falu fele Akkoriban úgy nézett ki, mint egy vásári díjbirkózó, most meg, ahogy Nótás Varga mondja: „Olyan vékony, akár a gróf, és úgy szövi a szót, akár a pók a hálót...“ Tizenöt közös év festette szürkére a haját, az iskola meg a technikum, a gondokkal közösen, vitte el a gyomra felét. Két év óta üres szipkát rág a cigaretta helyett. Szinte beláthatatlan rét öleli a majort. Éppen a bejárat előtt cigányzab meg magvas tarackbúza kalászait ringatja a szél. Az elnök még a kalászok táncát nézi, amikor ráköszön a csontos arcú rendőr. — Igaz lenne?! Az elnök foga alatt hangosan recscsen a szipka lúdtollszára. Szinte csikorognak a fogai: — Mese! ... Ez a két öreg úgy volt •együtt mindig, hogy még a biblia se tud különbet. Aki mást mond, az hazudik, és ezt a Nótás Vargát úgy kéne fenéken rúgni, hogy még a faluból is kiszálljon. De az már a te dolgod! ... Hát van olyan épeszű ember, aki elhiszi, hogy egy életet barátságban leél két öreg, és a nyugdíj előtt három hónappal megölni akarja egymást?! ... Az öregek ügyet se vetettek az el-NÉMETH SÁNDOR: nőkre meg a rendőrre. Komótosan kivárták, amíg azok köszönnek. A rendőr vérnyomokat keresett, de az elnök azonnal észrevette, hogy Kaszás Jajobb szeme helyén csak daganat van, Bicegő Szegedinek pedig egyetlen gomb sincs a kabátján. A kérdezést a rendőr kezdte: — Igaz, hogy maguk ma hajnalban meg akarták ölni egymást? Az öregek először egymásra néznek, aztán az elnökre, a rendőrre, majd hunyorognak és mint akiknek más dolga sincs, röhögnek. A félszemű Kaszás felel: ~r Aztán ki volt az a marha, aki ilyet mondott?!... Amikor a rendőr már átment a tejkezelőbe, az elnök vette elő Kaszás Jakabot. Mindössze a daganat érdekelte. Az öreg Jakab ránézett a komájára, aztán sercintett egy hegyeset: „Hát ha ez érdekel, akkor nézd meg a Rózsit. Olyan bornyút ellett az előbb, hogy alig győztük segélni a komával. Ügy vergődött, hogy nekem csak a bal szemem örülhet...“ Az elnök a major kapujában várta meg az őrmestert. Nevetett, amikor a rendőr odaért. „Na, ugye megmondtam! Ezt a Nótás Vargát most aztán tényleg meg kell nótáztatní! ...“' Nótás Vargán, meg a fénykévéken kívül a mai napig sem sejti senki, hogy minden igaz volt. Bicegő Szegedi a két kezével, meg a villanyéllel szerzett magának igazságot. Azt ugyanis már alig tartja valaki száA Drezdai Képtárban... Foto: N. Kovács István mon, hogy Bicegő Szegedi valamikor Kaszás Jakab apjánál volt cseléd, kerek kilenc esztendőn át. A gazda fia akkor is barát volt és az maradt két héttel ezelőttig. Akkor ugyanis Bicegő Szegedi azt kérte barátjától, hogy a nyugdíj végett írjon már alá neki egy papírt arról a hajdani cselédségről. Ö már megíratott dátumról dátumra mindent a kérvényben, de hát tanúk kellenek, árrá illetékesek, akik tudják a valóságot és hitelt is érdemelnek. Ez a „hitelt érdemlés“ törte el a lándzsát Bicegő Szegedi tizennégy napon át kért, de az utolsón mégis csak kapott. Öt perces pofozás után. Tény: hogy a hivatalos szervek szabályosnak találták az aláírást. Arról, hogy ezen a hajnalon holdtölte volt, senki sem tudott a faluban. Lánykoszorú, szabadtéri színpadon. DÉNES GYÖRGY: (jL елс/е< Foto: nki PERESZLÉNYI GÉZA: ЛЛ Két kézzel a kezemben így születtem. S így halok meg, ahogy a világra jöttem. Légy az igazság hirdetője, a kérges markú nép regőse, ki minden örömében érzi, hogy verejtékszagú az élet, és kenyérnek és hegy levének a nép a termő humusza. A munkát, hogyha zengi nyelved, az ő szavával kell felelned, mert ő a törzs, s te vagy az ága, és ha gyökéren rág a féreg, el kell pusztulnod, te is érzed, hiába csókol fent a nap. Az álom, a cseresznyéskert örök kezdet, hol boldogan, két kézzel átöleltek. Hogy 'húsz éven át ütöttek-vertek, íme túléltem s két kézzel átölelnek. Ezerszer alázd meg magad hát, s ne szégyelld sohasem a fajtád, mert nem lehetsz te más, hiába, A te érdemed mindig ő lesz, Két kézzel a kezemben a világra jöttem. a tenyerére is csak 6 vesz, Csak úgy halhatok meg, ahogy megszülettem, a nép, az áldott óriás. A virágok árnyékában Sok embertársamhoz hasonlóan én is elindultam április utolsó délutánján a bratislavai Kultúra és Pihenés Parkjába, hogy megtekintsem a Fiúra '76 országos virágkiállítást. Bizakodva, reménnyel telve érkeztem. A csarnokok előtt tömött sorok kígyóztak. Ki türelmesen, ki meg a nyakát nyújtogatva és az „illetékeseket“ szapulva tűrte-várta, hogy az ütemesen hullámzó áradat végre őt is elsodorja oda, ahol már látni is lehet valamit. Tengernyi volt a szemet-lelket gyönyörködtető virág. Azt sem tudtam, merre forduljak, melyiket nézzem. Az egyik sarokban fényes zöld levelű, apró fehér virágocskákkal díszített Fatsia japonica, odább a Kelet-Indiában honos gumifa volt látható, középütt a virágkötészetben keresett, Dél- Afrikából származó fehér-sárga-piros telt virágú gerberák vonzották az ember pillantását. Jobbkéz felől szürkészöld levelű, skarlátpiros virágú proteák, kissé távolabbról strelitziák integettek érdekes alakú narancssárga és kék virágaikkal. A következő pavilonokban alstromeriák, sárgán és fehéren tarkázott levelű, Ázsiában őshonos szcindapszuszok, haragos zöld és fehérfoltos levelű buzogányvirágok, tulipánok, rózsák, krizantémek, orchideák, filodendronok, heliconiák, hortenziák — ki is győzné felsorolni mindannyit — ejtették ámulatba a látogatót. S mintegy ráadásul ott volt még a valóban nagy érdeklődést kiváltott „porcelánrózsa“, hivatalos nevén Phaeomeria magnifica, amelyet — az idei seregszemle jelképes virágaként — első ízben mutattak be hazánkban. Egyszerre csak kóvályogni kezdett a fejem a rengeteg színtől és illattól, a temérdek idegen és nyelvtörően cifra elnevezéstől. Meg egyébként is elegem volt már belőle, hogy a minden levelet emberközelből látni óhajtó és hozzám hasonlóan félre, oldalra vagy éppen hátrafelé fordított fejjel botorkáló bámészkodók minduntalan rátapossanak a könnyű nyári cipőm orrára. Minduntalan belekönyököltek az oldalamba és szinte törvényszerűen éppen akkor löktek odébb egy lépéssel, amikor némi lencseélesítés után megnyomtam a fényképezőgépem kioldőját. Elhitettem tehát magammal, hogy immár eleget láttam ebből a pompából. Odakint fellélegeztem. Mélyet szippantottam a Duna felől érkező friss levegőből — azután beálltam egy ugyancsak hosszan kígyózó sor végére, hogy hozzájussak valami szomjúságcsillapitóhoz. Bort kaptam, két decit. Annál a sátornál történetesen csak bort mértek. Hogy miért? Kortyolni kezdtem az italt. Jó hideg volt, éppen felhevült ember torkára való. Egy húszéves forma legénykének ízlett. Nagyott húzott a pohárból, azután hanyag mozdulattal nagy ívben a háta mögé hajította a poharat. A part mellvédjén át a Duna partjára. Lenéztem. Száz meg száz fehér folt, megannyi műanyag pohárka, galacsinná formált papírszalvéta, mustáros tálca, itt-ott kenyérdarabka s néhány üres borospalack jelezte, több száz kultúrát szomjúhozó látogatója volt néhány nap leforgása alatt Szlovákia metropolisának s a jól sikerült virágkiállításnak. Persze, az említett holmik nem csupán azért kerültek a folyampartra, mert néhol még ma is így szokás — hanyagul elhajítani, amire már többé semmi szükségünk —, hanem azért is, mert a rendezők nem gondoskodtak kellő számú szemétládáról. Jómagam egy kolbászzsírtól és mustártól csöpögő papírtálcákkal púpozott asztalkára tettem üres poharamat. Ennek az asztalkának is más volt eredetileg a küldetése! A Kultúra és Pihenés Parkjának bejáratától kissé oldalra eső buszmegállónál — odáig nem láttak el a főbejáratnál ügyködő rendvigyázók — villogó szemű fejkendős nénike igyekezett rámsózni egy barna bevásárló táskából előráncigált, gyűrött selyempapírba bugyolált, kétes tartalmú csomagot. Potom harminc koronáért. „Három szál szegfű, vegye meg, megérdemli a kedvese ezt a gyönyörű virágot.“ — hadarta, miközben a szeme nyugtalanul vibrált az arcokon. Mivel nem nyúltam a pénztárcám után, hátat fordított. „Már megint kifogtam egy városit“ sziszegte a fogai között, s egy öregúrhoz lépett. Ot megfőzte. Miközben kabátja zsebébe gyömöszölte a három tízeset, gyilkos pillantásokat lövellt felém. Útban hazafelé, a buszban egy másfélszáz kilós behemót alkalmi támasztékul használta a fél lábamat. Vagy százszor elhatároztam — soha többé virágkiállításra! Kár volt fogadkozni. Bizonyos vagyok benne, hogy két év múlva már csakis a szépre fogok emlékezni és a soros seregszemlén ismét ott leszek. Még akkor is, ha netán palacsintává tiporják a lábamat, ha letépik a fülemet, vagy éppenséggel sűrű bocsánatkrések közepette „véletlenül“ belöknek egy kaktuszágy kellős közepére. Szeretem a virágot. S e bemutatón igen sokat láttam a legszebbjéből, és ez mindent megér. De higgyék el, kedves rendezők és idelátogatók: kultúráltabb környezetben, lábtiprás és gyomorbakönyökölés, szitkozódás és környezet-szenynyezés nélkül — hogy gyanútlan embertársaink „megvágásáról“ ne is beszéljek — még szebb és maradandóbb élményt nyújtana az ilyen szemlélődés! Kádek Gábor
