Szabad Földműves, 1975. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)
1975-08-02 / 31. szám
SZABAD FÖLDMŰVES 11TS. augusztus Z. 10 Népi kultúránk seregszemléje Három együttes (Kis-Duna, a csallóközi és a püspöki művészcsoportok) közös tánca a Huppantós és Páros (Horváth Rudolf koreográfiája). JERZY PUTRAMENT: A legszebb Nem kísérte szerencse a CSEMADOK országos rendezvényeit. A zselízi népművészeti fesztiválon a népiegyüttesek szemet gyönyörködtető felvonulása után, rövidesen megeredtek az ég csatornái, és nem tudtak a csoportok fellépni a szabadtéri színpadon. Az együttesek jó része a gombaszögi dal- és táncünnepélyben reménykedett, ott szerették volna fáradságos munkájuk eredményét gyümölcsöztetni. A rendezők — talán a sokéves tapasztalatból kiindulva — a szokottnál későbbi időpontra tervezték a jelentős országos ünnepély megrendezését. Sajnos, amiről senki nem tehet, újból megjött a „váratlan vendég“, és már a műsor elején megzavarta a színpompás népviseletbe öltözött énekcsoportok fellépését. örvendetes tényként állapíthatjuk meg, hogy az utóbbi években párt- és kormányküldöttség vesz részt a CSEMADOK országos táncünnepélyén. Az idén Ľudovít Pezlár, az SZLKP KB Elnökségének tagja, a Központi Bizottság titkára vezette a szocialista társadalmunk jelentős képviselőiből összetevődő delegációt. A gombaszögí találkozón a CSEMADOK elnökének, Lőrincz Gyulának megnyitója után Pezlár elvtárs mondott ünnepi beszédet. Bevezetőjében méltatta a dal- és táncünnepély jelentőségét, és kiemelte annak internacionalista szellemét. Ezzel kapcsolatban a következőket mondotta: „Valamennyi művészeti fesztiválunk fontos vonását képezi az Internacionalista jelleg. Ez teljes mértékben összhangban van kultúránk szocialista tartalmával. Gombaszögön, Východnán és Svidníken egyaránt gyönyörködhetünk nemcsak a magyar és a szlovák, hanem a cseh, orosz, ukrán és más dalokban is. Azt kívánjuk, hogy tovább erősödjék és mélyüljön el a népművészeti fesztiválok internacionalista jellege, s ezek a rendezvények a szocialista internacionalizmus szellemében járulnak hozzá ahhoz, hogy különböző nemzetiségű dolgozóink még inkább megismerjék és becsüljék egymáát“. A továbbiakban hazánk felszabadulását méltatta, majd szólt arról az óriási fejlődésről, amely hazánkban végbement az elmúlt három évtized alatt. Végül annak a meggyőződésének adott kifejezést, hogy a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetsége fontos helyet foglal el a népművelés fejlesztésében. A CSEMADOK sokrétű munkáját bizonyítja a mintegy 500 öntevékeny művészeti csoport, szakkör, a galántai Kodályünnepségek, a komáromi Jókai-napok, továbbá a sok előadás, tanfolyam, szeminárium és számos más jelentős rendezvény. „A népművészet fejlett szocialista társadalmunk kulturális fejlődésének örök forrása. Merítsünk- hát bőven belőle, hallgassuk a csodálatos dallamokat, gyönyörködjünk a népitáncok varázsában“ — mondta beszéde befejező részében. Ä szombat esti sokszínű műsort a továbbiakban sem kísérte szerencse. Megszakadt az áramszogáltatás és a táncegyüttesek egy része nem tudta műsorával szórakoztatni a közönséget. Vasárnap reggel egy politikai akcióval kezdődött az ünnepség; megkoszorúzták a plešiveci (pelsőci) szovjet hősök emlékművét. A kegyeletadó ünnepségen is szárnyalt a dal, a rozsnyói énekkar lépett fel sikeresen. A rendezőséget dicséri, hogy a szórakoztató műsor mellett — hasonlóan mint tavaly — koszorúkat helyeztek el azok emlékére, akik életüket áldozták hazánk felszabadulásáért. A gombaszögi völgykatlanban a népviseletbe öltözött együttesek egy óriási sokszínű virágcsokorra emlékeztettek. Jónéhány esztendővel ezelőtt sok elmarasztaló szót hallottunk a népviselettel kapcsolatban. Valóban, esetenként ízléstelen „táncosruhákat“ láthattunk, nagyon szegényes kivitelben. Ezen a téren jelentősen gazdagodtunk, és a különböző tájegységek eredeti népviseletében gyönyörködhettek a gombaszögi találkozó résztvevői. A vasárnapi műsornak valóban megvolt az internacionalista jellege, hiszen szlovák, ukrán együttesek, az Ifjú Szívek és magyarországiak léptek fel a „Nemzetek és nemzetiségek örök barátságának jegyében“ elnevezésű mű9orrészben. Az öntevékeny népi együttesek felkészültségéről Is csak elismerően beszélhetünk. A közönség körében különös tetszést váltott ki három együttes közös tánca, amelynek tömegessége szemgyönyörködtető látványt nyújtott. A régi népszokást felelevenítő csoportokat is elismerő tapssal jutalmazta a közönség. Tény, hogy az utóbbi években eléggé mostoha volt az időjárás a megrendezett dal- és táncünnepségek idején. Az idén is nagyon megzavarta a szombat esti műsort, és vasárnap is szemerkélt az eső. Részben ez volt az oka, hogy eléggé „foghíjasak“ voltak az ülőhelyek s nem lehet dicsekedni tízezrekkel, mint néhány esztendővel ezelőtt tettük. Mi lehet az oka, hogy kevesebb néző volt a szokottnál, vagyis a látogatottság csökkenő irányú? Erre választ sokan kerestek. Voltak olyan vélemények, hogy sűríteni kellene a műsort. Kevés olyan néző van, aki négy-öt órán keresztül türelemmel nézze és lelkesen tapsolja — a minden pozitívuma mellett is — kissé egyhangú műsort. Többen kifogásolták a szombat esti műsor koncepcióját. Az eléggé hűvös gombaszögi estéken rövidebbre kellene szabni a fellépés idejét és olyan műsort „tálalni“, mely elsősorban a fiatalokat vonzza. Az ünnep előtti propagandára is nagyobb gondot kellene fordítani, és jobban igénybe venni a tömegtájékoztató eszközöket. A vélemények tolmácsolása nem jelenti azt, hogy a kisebb hiányosságok ellenére a dal- és táncünnepély (propagált együttes nem lépett fel, műszaki hibák) nem teljesített küldetését. De valamennyien azt szeretnénk, hogy Gombaszög még vonzóbb legyen, és tízezren találkozzanak a festői szép völgykatlanban. Biztosan tudom, a rendezők is ezt szeretnék. A jövő nyárig még sok idő van hátra, s nem ártana szélesebb körű véleménykutatást végezni, s az őszinte jőtanácsok figyelembevételével még vonzóbbá, rangosabbá tenni az országos dal- és táncünnepélyt. Nagyszerű horgász, autós és vadász volt. Magam is láttam, hogy egy augusztusi délután a Mamryn szpinntnggel két tízkilós és néhány másfél kilós csukát fogott ahogy mondani szokták: kommerszetl Igen, ez a legendás 48-as esztendő voltl — Mekkora volt a legnagyobb hal, amit ön az életében fogott? — kérdeztem. Ezen a napon semmi más nem maradt számunkra, csak az emlékezés. A környező tavak üresek voltak, száraz nád zörgött a lápokon és a szél tépte az útkereszteződésnél a szürke égerfalevél-halmot. Hideg коszalini április volt. — Ej, semmi rendkívüli nem történt velem — felelt. Ez nem volt tettetett szerénység, inkább átgondolt pszichológiát ravaszság. Minden erőlködés nélkül legyőztem ellenállását. — A megszállás alatt történt, azt hiszem, 1942-ben. Vilno mellett laktam akkoriban, nem dolgoztam, s ami a fontosabb, nem is kereskedtem, vagyis majdnem éhen haltam. A horgászás többet jelentett akkor a számomra, mint szórakozást. Egy márciusi napon kimentem a Wíliára lazacot fogni. Tudja, uram, fenn a város fölött, Wotokumpia és Kalwaria között. Hideg volt. Az igaz, hogy a hó elolvadt, de az ég éppen felhős lett, északnyugati szél süvített és a hó ismét esni kezdett. Már a fekete vízre hulló nagy hópelyhek látványától is lúdbőrös lettem, reszkettem. Ki-ktdobom a szpinninget az egyik oldalon; fél kilométert ereszkedtem lefelé, közben megálltam minden fordulónál, szakadéknál, örvénynél, odúnál, kőnél. Az ezüst villanás csobbanva hullt a vízbe, mint a golyó, elmerült, csavartam a zsinórtárat, egy ideig vártam az ütést, azután, ön is tudja, hogyan van ilyenkor az ember, még a gondolatom is elröppent, hogy halat fogok és csillapíthatom éhségemet, hiszen említettem, a megszállás alatt történt ez. Csak egy kis makacsság, vigasztalás maradt hogy legalább a friss levegőn vagyok és tornázom.- Ennek ellenére megpróbáltam mindent, hogy a hal felfigyeljen rám. A csillogó horgot mélyen, fent gyorsan, lassabban, egyenletesen, egyenetlenül vezettem, sőt cikcakkban, aztán kicseréltem a horgot és elölről kezdtem ismét az egészet. De mindhiába! Nemsokára azt a kis vigaszt is, hogy a friss levegőn vagyok, elvitte az ördög. A levegő túlságosan is friss volt. Az állandó mozgás, evezés ellenére egyszerűen fáztam. A hó szüntelenül esett, a környékbeli dombok nyugati lejtői fehéredtek. a hópehelyzápor fehérsége még jobban kiemelte a víz taszító feketeségét és a csónakot néhány ujjnyi vastagon belepte. Lábujjam megdermedt, egyszóval eljutottam a teljes bizonytalanságig,, amely a legmakacsabb horgász számára is a halászat végét jelenti, a bizonyosságig, hogy a mai nap rossz, hogy a halak ma egyszerűen nem harapnak. Ezt mondtam magamnak és levontam a kövekeztetést: vissza kell fordulni. Még álldogáltam egy keveset, gépiesen vetettem vízbe a horgot, csak azért, hogy a dobásszériát befejezzem. De mivel már nem hittem, hogy halat fogok, szabadabbnak éreztem magamat, nézegetni kezdtem a környéket. A folyót, a fekete Wiliát, amely gyors áramlattal száguldott el előttem. Es ekkor valami fehérséget pillantottam meg — olyan volt, mint egy papírdarabka — ami elvillant mellettem és eltűnt. Természetesen nem érdekelt. De néhány másodperc múlva ismét elvillant mellettem valami. Most már figyelni kezdtem. Ismét néhány másodperc: újra egy villanás. Látom, hogy hal. Döglött hal, fehér, sovány fehér keszeg. Ismét egy hal. Aztán megint... Mi az ördög ez, járvány a keszegek között? Felemeltem a fejemet, feljebb néztem a folyón, hogy megtudjam, honnan kerültek ide. Talán ötven méterre felfelé a folyón egy nagy sziklatömb emelkedett ki a vízből, körülötte örvény és odú. Onnan úsztak ki az ezüst halak. Az ötlet egyszerű, bár hihetetlen. Ennél a sziklatömbnél van a lazac. Mint ismeretes, a nemes lazac a nemző vándorlás idején egyáltalán nem eszik. Csak a reflex marad, aminek talán van egy csepp értelme: rávett magát a kishalra, hogy elűzze az ívás helyéről és megnehezítse az ikrák felfalását. Ott van a lazac, és máris csoportostól jönnek a keszegek. A lazac szélesre tátja a száját, oldalra fordul, elkapja a halat, összeroppantja, kiköpi ... Hogy lehetne másképpen megmagyarázni a döglött keszegek hosszú menetét? Ha járvány lenne, tömegesen úsznának lejeié, nem egyenként. Különben miért ne próbálhatnám meg. A lehető legcsendesebben felhúzom a vasmacskát, a part mentén tízegynéhány métert megyek előre az áramlattal szemben, végül húsz méternyire megállók a sziklatömbtől. Az áramlattal szemben dobom be a hörgőt, a sztklatömbön túl célzok. A szél most engem segít, a horog jól repül, csobbanással esik a vízbe, s kezdem csavarni... Es váratlanul egyszerre két dolog történik. Valami őrülten rángatja a botot. Vízcsobbanás a szikla alatt. Dehogy csobbanás. Robbanás! Ez a legszebb dolog a szpinningban, ez a hirtelen átmenet a semmiből a robbanásba. A folyó egy része, nem nagyobb a csónaknál, felszökken, a magasba ugrik, csattog, és a fehér habból kilátszik a hál fehér teste, függőlegesen fill, felrepül a levegőbe, meghajlik és visszazuhan. A horgászbot meghajlott, a tárcsa őrülten kattog ... És mint egy örült... Higgye el, uram, ha valaki azt mondja, hogy egy ilyen pillanatban nyugodt, akkor hazudik. — No és? — Hát, kérem, aztán az ember természetesen megnyugszik. A többi már rutin kérdése. Tizenöt percig szép élményben volt részem. A lazac táncolt, felugrott a levegőbe, majd a mélybe zuhant, helyben keringett, tudja uram, mint a csalogánynak, neki is gazdag repertoárja van. No, de mit jelent ez azzal a pillanattal összehasonlítva ... — Hány kilós volt? — Körülbelül tizenhat. Nem tudom pontosan. Egy púdnál mindenesetre több volt... Különben is: fontos ez? A legnagyobbról kérdezett, a legszebbről beszéltem. Színpompás népviseletbe öltözött lányok (csallóközi együttes). A rozsnyói együttes újból fellépett, a koszorúzási ünnepségen. A Dargov nevet viselő szlovák népi együttes énekcsoportja. CSONTOS VILMOS: A kenyér eposza Nem lehetek kenyérmorzsa, — Szomorú a morzsa sorsa, Terítéknek kevés lennék, Látatlanul elperegnék. Ö be jó, hogy kenyér lettem, j Kaláccsá nem fehéredtem, S mint dús asztal maradéka, Nem kerültem a moslékba. Sokszor asztalra sem tesznek, kérges kézbe vesznek, — esznek, Ott a mezsgyén, ahol éppen Tarisznyába nyúlnak értem. Kortyintanak vizet is rám, Így változom vérré — tisztán, S leszek annak az ereje, Kinek értem nyúl a keze.
