Szabad Földműves, 1975. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)

1975-07-26 / 30. szám

10

SZABAD FÖLDMŰVES

1975. föliiíí 2Ö.

A mint megjöttünk az iskolából, jó hideg, habart paszulylevest jattunk kenyérrel; szórtunk az aprójószágnak valami magot, a vályúkba friss vizet töltöttünk, aztán szaladtunk ki a mezőre a szüléinkhez. Velünk rohantak a szomszéd gyerekek is, a Marci bátyánk Andrisa, Janija és Julkája, csak ők a mezéi kútnál más dűlőre fordultak.

Három gyerek itt ts, ott ip; ámde mi mindhárman fiúk voltunk, odaát pedig volt a Jutka is, velem egyidős, együtt jártuk épp a első osztályt. De együtt jártunk mi emlékezetünk kezdete óta. Vagy tán még előbb, amikor hason csúsztunk a nagy eperfák alatt a lehulló szemekért?

Kiérvén, láttuk már messzebbről, hogy jó darabon ki van már ott forgatva a földből a krumpli, nekünk csak szednünk kell, zsákokba kell öntenünk, vagy halomba raknunk. Édesanyánk, meglátva bennünket, elibénk jőve leült egy cseppet a föld végén levő akácbokrok alá, és alsószoknyájával megtörölgette az arcát. Vizet is ivott a korsóból, s csak azután kérdezte meg:

— Ettetek?

— Hajaj!

— A jószágnak adtatok rendesen mindent?

— Még szalmáztunk is a két tehén alá — mondotta legidősebb bátyám, tizenkét éves kamasz volt ő már akkor, a hatodikat járta —, úgy tudom nevetni a Kedvest, ha megjön a csordából; szinte táncolni jön kedve a friss almon.

Odajött persze apánk is, pöfékelve a meggyfa pipájával:

— S abból a jó kis paszulylevesböl hagytatok-e?

Nevetnünk kellett.

— Egy kummát se — mondotta kisebbik bátyám; ő is nagy legény volt már, ötödikbe járt.

— Semmi baj — legyezgette magát mama —, olyan krumplis tésztát csinálok nektek estére, hogy hét ágra áll majd a fületek. Ha akartok hozzá tejet, lesz. Ha akartok mellé kovászos uborkát; van még. Friss napraforgóolajunk van hál’isten. És ebből a most kifordított krumpliból én is annyira megkívántam ezt az étket.

Aztán mentünk a dologra.

— Vasárnap — szólt még apánk — nem engedjük csordára a két tehenet. Vasárnap hazahordjuk a termést,

Ö, de boldog, szép nap ez, gondoltam, semmi, más nem hiányzik, csak a Jutka mellőlem, akinek még a szatyrát is hajlandó voltam vinni, ha ő virágokért vagy őszi lepkékért futkározott iskolába menet, vagy onnan jővén. ,

A munka olyan szépen ment, hogy azt ember akár nem ts hiszi. Arra is jutott időnk: milyen nagyságú szem mehet eladásra, melyikből lesz jövőre vetnivaló, mélyik marad nekünk étkezésre, s melyik megyen az állatoknak. Az indákról leráztuk a legkisebb bogyókat is — majd dugunk belőlük a Kedves meg a Rózsa tehén szájába egy keveset, nem annyit, hogy felfúvódjanak tőle, mert akkor nagy baj lesz, hívnunk kell a mindentudó Joákim bácsit, aki fél liter pálinkánál az ilyenfajta betegséget nem adja alábbi

Még éppen csak készülődött lehajolni a nap, mire utolértük apámékat. Végigvittek még egy-egy sort, aztán édesapánk azt mondta, megtisztítva a kapáját:

— Mi most anyátokkal hazamegyünk. Tegyetek rendbe mindent, borítsátok be a zsákokat és a halmokat kpumpliindával, de úgy. hogy bármiféle zsivány keze nyomát felismerjük. Nem árt az ilyesmi, bárha jó csőszünk van.

— Ügy lesz, apa — mondotta a legidősebb bátyám.

Bevégezve mindent éppúgy, ahogyan a felelős felnőttek, a mezei kútnál jót húztunk a mohos favödörből, felső testünket és lábunkat lapulevelet gyűrve össze, jól megcsutakoltuk, s akkor aztán indulás haza. Nagy rend volt már otthon, az aprójószág elzárva, az udvar felseperve, mintha valami ünnepre készülnénk. A két malac mocorgott csak, de nem kifelé már, inkább csak egymásnak röfögve; Kedves és Rózsa kérődzőit, nem fekve, és nem olyan tempóban még, hogy el ne fogadjanak tőlünk egy-egy szem nyers krumplit. A szemük, a nagy, gyönyörű szemük is milyen csodálatos volt ezen az immár végképp bukó napon.

Apánk megborotválkozva, ünneplőbe öltözve, csizmában indult épp. Csak néztünk rá. hogy vajon hová ilyen módon s ilyenkor?

— Legyetek anyátok körül — intett ránk —, legyetek a keze ügyében. Már nem gyúrja, nyújtja a tésztát. Meglesz a jó vacsora, mire visszaérek. Csak ne féljetek.

De miért is féltünk volna? Mama a pitvar nagy asztalára tett gyúródeszkán nyújtotta a tésztát. Ott fürgén járt a két keze a nyújtójára tekeredő tésztalevélen, mint a fürjmadár szárnya a hirtelen fölröppenéskor. S a levél vége éppúgy csattant a deszkán, akárha csattan hirtelen villám után az alacsonyég.

— Pucoljátok a krumplit —- mondta mosolyogva édesanyánk. — Kockára vágjátok, úgy hamarabb fő. Gábris — nézett rám —, te csak a tűzre ügyelj. Állandóan és jól égjen a tűz. Sok vizet tegyetek oda, akár öt edénybe is. Elfér azon az átkozott nagy, rossz spóron minden edényünk.

Aztán kissé később, amikor a nagy kést élesítette a vékonyra nyújtott tészta metéléséhez, mintha pílledtebb lett volna:

— A hagymát vékony karikára vágjátok, aztán a karikákat is kockára. Láttátok már tőlem.

Sóhajtott:

— 0, hogy nincs egy lányom. Botkezűek.

Pedig igyekeztünk mindhárman kedve szerint tenni. A rengeteg víz mind a spór tetején, a lábasban elkészítve a krumpli, a vaskrajszonban a hagyma, a tűz pedig égett, mint a máglya.

Majd leült anyánk, bal kezét a félig fölmetélt tésztalevéltekercsen hagyva annyit mondott:

GALAMBOS LAJOS:

— Menjetek ángyóért. Szaladjatok.

Ángyó, a nagybátyánk felesége

ugyan csak neki volt ángya, de mi is úgy hívtuk őt. Rohanvást rohant, minket pedig kiparancsolt a házból. A nagybátyánkat is.

— Itt most semmiféle férfira nincs Szükség. Takarodjatok. A pulykákat — intett a férjére —, helyezd el éjszakára. Elférnek ott, ha hegyinhátán is.

Szomszédok voltunk, a közös kútnál levő ösvényen pár pillanat alatt már a másik portán lehettünk. Jutka akkor terelgette nyugvóhelyükre az akaratlan libákat.

— Na, majd két oldalról — mondtam neki.

Aztán pedig?

— Tudod-e, hogy ma nálatok alszunk mind?

— Miért? — nézett rám.

— Azt pedig honnan tudjam? Én csak azt a jó kis krumplis tésztát sajnálom, amit mama ígért estére.

— Hiszen nálunk is az lesz. Olyan Jéligformán tartunk a főzésével.

— Szakasztott, mint nálunk.

A négy nagyobb fiú rongylabdát rugdosott az udvaron, mi meg Tulkával kockáztunk a homokban, amíg volt még a nap lenyugvása után valami világ.

Telt az idő, mintha nem is lenne. Keresztapánk korsócska borral állított be, nemkülönben a nagybátyánk komája, aki a vedlett kártyát is elővette a zsebéből, mire édesapánk fényes homlokkal megérkezett. Há valóban idegyűlik minden férfinép ma?

De még mielőtt leültek volna, Marci bátyánk áthozta mitőlünk a vacsorához előkészített mindenséget a nagy gyúrótáblán és a komája keze ügyébe ctdta. Ez az ember sok mindenhez értett a világon, amihez éppen kedve kerekedett. Hozta a kártyát meg a borocskát, tehát nyilván kártyázáshoz jött kedve ma. Ám nem fanyalgott a főzéstől sem most, hamarosan elébünk rakta a pitvar közepére a háromlábú, tizenöt literes vaskondért, onnan viliáztunk mindannyian. A férfiak is, bár állva, hisz ülve nem fértünk volna el a kondér körül.

Fejedelmien sikerült az étel, a kártyás koma még az enyhén odapirult alját is kikaparta. Ök bort ittak utána, mi pedig vizet.

— Most pedig — mondotta Marci bátyánk —, befelé mindannyian. Itt, a pitvarban most nem alhat senki, mert nekünk kell. A négy nagyobb

fiú megosztozik a nagy ágyon, Gábris és Jutka pedig a dikón. A fiúknak a kemencesutban is akad egy hely. Rendben van?

— Nagyon ts — szóltam én elsőnek,

— Akkor pedig aló mars, lámpát odabent nem gyújtunk, elég, ha a pitvari világít, drága a petró.

Ugyan mit kellett vetkőznünk? Ing s gatya volt rajtunk, épp csak be kellet bújnunk a pokrócok alá. Nem lópokrócok voltak ezek, nem szúrósak, jó simák. A nagyobb kölykök az ágyból kihúzott szalmaszálakat tördelték darabokra; sorsot húzván, hogy kié legyen a kemencesut.

De a ricaajozásuk nem maradt abba sokáig.

„ Én azt súgtam Tulkának:

— Emlékszel nagyanyánkra?

— Hisz csak egy éve temettük!

— Sokat mesélt nekünk a vén tanító nénitől kölcsönkért könyvekből.

— Szép meséket — mondta Julka.

— Én a legnagyobb meséskönyvből emlékszem egy festett képre Is.

— Melyikre?

— Amelyiken egymás mellett feküdt a ktrályft meg a királykisaszszony.

Fogtuk a kezünket a pokróc felett, s tán lassan el is szundítottunk volna, ha nem rtcsajoznak annyit a nagyok.

— Ml most olyanok vagyunk? — suttogta Julka.

— Mint azok a képen? Tán olyanok.

Hiába, gondoltam még szemlehunyva, gyönyörű nap volt ez a mai; sok ilyen szép, boldog nap kellene.

Marci bátyánk nyitott be a többiek nagy nyughatatlansága miatti.

— Lesz már csend, vagy vegyem a nadrágszíjat?

Résnyire nyitott ptlláim alól láttam, hogy bekukucskál a kintt fényből Julka keresztapja is. A fény felénk esett inkább.

— Azok meg milyen szépek — mondta.

— Azok? — dugta vissza a pipáját Marci bátyánk. — Bár csak ne lennének édes unokatestvérek.

De nem sokat aludhattunk így ezen a halk orgonaszónál finomabb estén. Fölrázott bennünket ángyó.

— Na, mehettek hazafelé, egykettő.

A szemem szúrásából érzékelve éj-' fél tájt lehetett. Apánk derűvel az arcán vezetett bennünket át az ösvényen. A mi pitvarunkban pedig kit láttunk, elfelé készülődve? Berta nénit, Joákim bácsi feleségét, a bábaasszonyt.

— Ö meg?

— Menjetek csak beljebb — mondotta apa —, be az anyátok ágyáig.

Világosság volt ott. Édesanya homlokán még apró verejtékgyönqyök ültek, de ilyen szépnek, ilyen tisztának tán még sohasem láttam őt. S egyik keze az ágy mellett levő bölcsön pihent.

Csak most értettem meg, hogy az utóbbi időben miért járt apa annyit a padlásra vizes kancsóval a kezében. Nyilván locsolni a bölcső eresztékeit, hogy ne nyikorogjon, ha szükség lesz rá.

— Leányka — mondta édesanyánk. — Na, mi legyen a neve, botkezűek?

— Julka — mondtam én hirtelen. — Kicsi Julka. — és szerettem volna azonnal két karomba szorítani a szuszogó, hajnalpiros cseppséget. De csak néztem, s arra gondoltam: lám, van az életben annál szebb is, mint a nagy-Julka mellett aludni, $ fogni az ö kezét. Mérhetetlen csoda lett az az éj váratlanságával és újdonságával.

Másnap persze ott álltam a teknő mellett, amikor Berta néni Jürösztötte a babát. S megpillanthattam azt is, még mielőtt a nagy-Julka iskolába hívó szava beszabadult volna hozzánk, hogyan emeli édesanyánk kts- Julkát a kebléhez.

Ideje volt már bizony igyekeznünk az iskolába, legalábbis a nap állásából ítélve.

— Fogd a szatyrom — parancsolta egyszerre nagy-Julka. — Amott egy szál őszirózsa. Épp nyílik.

— Én már nem viszem többé a szatyrodat — mondtam.

— S miért vajon?

— Van már nekem másik Julkám.

ö akkor csak állt, állt párásodó

szemmel s borzongatóan öregasszonyos hangon azt mondta:

— Nem leszel te állhatatos ember soha. Soha, amíg élsz. Nyugtalan, boldogtalan ember leszel te, Gábris. Mindig.

— De erős! — és békítőén nyúltam a szatyra után.

Nem adta. Kemény lett irántam belül, érzéketlen, mint egy fadarab. Jól megéreztem én ezt akkor gyermekszívvel, s úgy tűnik föl, értek minden ilyesmiket ma, deres fejjel immár.

VLADIMIR VESTENECKÝ festőművész, 1919. december 14-én született Brusnón. A Szlovák Műszaki Főiskolán, majd a spanyolországi San Fernando Akadémián folytatta tanulmányait. 1944-ben volt Madridban az első önálló kiállítása. Aktív részvevője volt 1944-ben a Szlovák Nemzeti Felkelésnek. Igen sok jelentős csoportos és kollektív össz-szlovákiai és külföldi kiállításon vett részt. Utoljára 1973-ban a Nitrai Galériában állították ki műveit. 1972-ben megkapta az érdemes művész címet. Bratislavában él.

A fafaragás

mint kedves és hasznos időtöltés

Dr. MIKULÁŠ MICHALOVIC állatorvos kiállítása a Dunamenti Múzeumban

Hogy kiből lesz művész, erre aligha sikerült választ adnia bárkinek Is. Mégis érdekes a kérdés, méginkább, amikor a Dunamenti Múzeumban ismét egy öntevékenyen alkotó, amatőr művész jelentkezik első önálló kiállításával. Dr. Mikuláš Michaloviőról van szó, aki számot akar adifl mindarról, ami szabad idejében foglalkoztatja szobrászi fantáziáját. Mi az, amit eddig alkotott; merre tart kedvtelése, szenvedélyes faragó mintázgatása. Amit látunk ezen a tárlaton, az valóban már több egy kézműves barkácsoló puszta hobbyjánál. Michaloviő domborművel már a művészi kifejezés szándékából táplálkoznak. A formai összefüggések, a plasztikai elemek téri viszonylatai, a látványok, a megfigyelések itt arra utalnak, hogy az érzékeny kedély, a fogékony elme sok mindent tud a valóság szépségéről, a művészet meggyőző erejéről.

Az alkotás tulajdonképpen birkózás a feladatokkal. Szüntelen, kitartó keresés, műgond és igyekezet. Egyegy mű értékét a téma és az anyagmegválasztás milyensége is meghatározza. Bizonyítja, hogy köze van környezetéhez, főleg akkor, ha nem használ látványos, szemkápráztató megoldásokat. Michaloviő ismeri a szkulpturális műfaj érvényes eljárásait és tisztában van azok konstrukciós törvényeivel is. Kevés öntevékeny művészünk van, aki olyan jártas lenne e szabályok között, mint ő. Bármilyen fához nyúl, a deszkalap ornamentikus képpé válik kezében. Egyszer markáns színezettel, máskor gyöngéd lírával, olykor esetlen naivitással farag, hogy azután ez a jellemző vonás egyre letisztultabban jusson el a nézőig, az értő vagy akár a laikus szemlélőig.

Amikor először találkoztam Michaloviő doktor faragásaival, meglepett az az érett komolyság, az a művészet erejébe vetett hitp, amelyet az elémtárt domborművekről véltem leolvasni. Az ember iránti szeretető kér szót jellemzéseiben. Alakjaiban az egyszerű élményt, a látvány mögötti igazságot keresi. Az egyértelműen magyarázó formákat, s így a cselekvő alak lényegét kutatja. A virágok és az állatfejek megjelenésében, vagy az egyre dominálóbb fafaragásainak népi ihletésű figurádéban és fa-grafikának nevezett falidíszeiben is a díszítő jellegű megformálások, népies ornamentum már letisztultán érvényesülnek. Értőn, és a legtöbb esetben már mesteri szinten ismeri fel a fa alkati tulajdonságait, sajátosságait, így válnak jellemzővé alakjai, így minősülnek képi valósággá ezek helyzetei. Michaloviő a mozdulatokat láttatja. A rusztikumot vagy a humort keresi az arckifejezésekben. A test ritmusát véli kifejezni az esőben menő alakban, a napsugárral incselkedő aktban, vagy akár az állapotos asszony alakjában. Tehetségével, ügyességével, hozzáértő műgondjával azt a valóságtartalmat közelíti meg, amelyet csak a művészet képes viszszaadni, s amely a pillanatnyi helyzetek és hangulatok rögzítésén már valóban túlmutat.

Ifjúkori emlékei: a békés családi környezet, a kedvtelésből faricskáló pedagógus nagyapa — akitől talán a legtöbbet örökölt ezen a téren —, a megértő édesanya és a művészetért rajongó testvérei, az életadta sokféle tapasztalatok és kedvtelések kapnak most visszhangot munkásságában. Gyermekkora és Losonc, ahol hat osztályt Járt gimnáziumban, majd a két komáromi év, és az érettségi, Tiemkevésbé a Brnoban szerzett állatorvosi doktorátusa, hogy utána járásunk állatrovosi hivatalának a vezetője lehessen.

Már gyermekkorában felfigyeltek az ügyes rajzaira. Tanítói nem egyszer rótták meg azért, hogy „már megint meztelen alakot rajzolt“ vagy festett. Akkor még nem gondolt arra, hogy amikor a változó világgal vetheti össze emlékeiben élő reminiszcenciáit, hivatása mellett a fafaragást választja kedvenc és hasznos időtöltésnek. Lépésről lépésre érlelődtek meg elképzeléseiben a tartalmi sűrítések, amelyek erejét a Vietnami legény. Leány az esőben, Anyóka, A kiáltás, A dajka, A Felszabadulás de több más domborművében is felfedezhetünk.

Sok jót, illetve csak jót mondtam el eddig Mikuláš Michaloviő művészetéről. Pedig hiba nélkül senki sincsen. Lehet, hogyha a saját műveihez kötődő szeretete szigorúbb és következetesebb lesz, az ebből fakadó szelekció csak előnyére válhat a róla alkotott összképnek. Ha tovább halad az elmélyültebb fogalmazás és a tartalmasabb témafelvetés nehezebbik útján, egvre rangosabbá válhatnak művei, és korszerű kifejezési eszközeinek szüntelen csiszolásával az értő és e műfajhoz technikailag is hű művészeink közé sorolhatjuk.

Suchý M. Emil

Májusi tánc, jegenyefa.

Kos szilfa. V