Szabad Földműves, 1975. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)

1975-12-27 / 52. szám

SZABAD FÖLDMŰVES 1975. december 27. 10 Uát ez igaz — ■* köhintett. szólt Holub detektív, és szerényen — Ml nem szeretjük a szokatlan, extra dolgokat: és nem szeretjük az új embereket sem. Egy régi, bevált go­nosztevő, az sima munka, először Is, ha Ilyen fickó kö­vet el valamit, akkor mindjárt tudjuk, hogy 6 csinálta, mert ez a szakmája, másodszor tudjuk, hol keressük, és harmadszor az Ilyen nem vacakol sokat, és nem Is ta­gad, mert tudja, hogy úgyse megy vele semmire. Az ilyen tapasztalt alakkal öröm dolgozni, uraim. És meg kell mondanom, hogy hivatásos gonosztevők a börtön­ben Is közkedveltségnek és bizalomnak örvendenek, az újoncok és dillentánsok a legmegátalkodottabb elége­detlenkedők és renitensek, semmi sem tetszik nekik a börtönben; a régi Bűnöző viszont tudja, hogy a büntetés nem egyéb a munkával járó kockázatnál, és így nem nehezíti meg fölöslegesen a maga és mások helyzetét. De ez már nem tartozik ide. Egyszer, vagy öt évvel ezelőtt, mindenünnen jelenté­sek futottak be hozzánk, hogy a vidéken egy Ismeretlen házasságszédelgő garázdálkodik. A leírás szerint idő­sebb, teste, kopasz fejű úriemberről volt szó, akinek öt aranyfoga van, és aki Müller Procházka, Sírnék, Se­bek, Sinderka, Hromádka, Pivoda, Berger, Bejček, Sto­fes és még sok egyéb néven mutatkozott be áldozatai­nak. A fene egye meg, ez a leírás egyik házasságszédel­gőnkre se passzolt; az aranyfogú tehát csak valami új ember lehet. Egy reggel behívatott a tanácsos úr, és azt mondja: „Holub, maga a vasúthoz vaň beosztva; ha majd utazik valahová, nézzen körül egy kicsit, hátha véletlenül találkozik azzal az öt araňyfoggal.“ No jó; a vonatban elkezdtem figyelni az emberek fogait, és tizennégy nap alatt három olyan urat is kihalásztam az utasok közül, akinek öt aranyfoga volt; igazoltattam KAREL ČAPEK: Egy házasságszádelgó viselt dolgai őket, de Jézusmária, az egyikről kisült, hogy tanfel­ügyelő, a másik is valami hasonló volt, a harmadik meg, rosszul vagyok, ha eszembe jut, országgyűlési képviselő, hát urak, ne kérdezzék, mit kaptam tőlük, meg feljebb­valóimtól. Ez aztán megdühített, és most már elhatá­roztam, hogy azért is elkapom azt a vén kujont. Nem az én esetem volt ugyan, de fejembe vettem, hogy bosz­­szút állok rajta. Pusztán magánszorgalomból elutaztam azokhoz az ár­vákhoz és özvegyekhez, akiktől házassági ígérettel pénzt csalt ki ez az aranyfogű csirkefogó. Nem hinnék el uraim, mennyit beszélnek és pityeregnek a kisemmizett árvák és özvegyek. De abban legalább mindannyian megegyeztek, hogy a pasas intelligens, szolid úriember, hogy aranyfogak ragyognak a szájában, és hogy nagyon szépen és Ildomosán szokta ecsetelni a családi élet gyönyöreit; de még ujjlenyomatot se vett róla egyikük sem — borzalom hogy milyen hiszékenyek ezek a nők. A tizenegyedik áldozat — egy kamenicei lány — köny­­nyek között mesélte el, hogy az az űr háromszor járt nála, mindig délelőtt fél tizenegykor érkezett, és amikor az utolsó alkalommal, a kicsalt pénzzel a zsebében bú­csúzott tőle, felnézett a házszámra, és azt mondta: „Nini, Marenka kisasszony, hát nem Isten akarata-e, hogy összeházasodjunk? A maguk házszáma 618, és én mindig a 6 óra 18 perckor induló vonattal utazom ma­gához; hát nem jó jel ez?“ — Amikor meghallottam ezt, így szóltam a lányhoz: „Kisasszony ez becsületszavamra jó jel.“ Mindjárt elővettem a menetrendet és keresni kezdtem, honnan indul 6 óra 18 perckor olyan vonat, amelynek a 10 óra 35 perckor Kamenicébe érkező vo­nathoz van összeköttetése. Mikor mindent kikerestem és összevetettem, láttam, hogy a keresett vonat minden va­lószínűség szerint Bystfice—Novoves állomásról indul. Hiába, egy vasúti detektívnek el kell igazodnia a menet­rendben. Magától értetődik, hogy az első szabadnapomon el­utaztam Bystfice—Novovesbe, és mindjárt megkérdez­tem, nem lakik-e itt egy testes, aranyszájú úr, aki fel­tűnően gyakran utazgat Ide-oda. „De Igen — felelte az állomásfőnök —, Itt lakik az alsó utcában, Leclnának hívják, és a foglalkozása kereskedelmi utazó; éppen tegnap este érkezett meg valahonnan“. Hát elmentem Lacina űrékhoz; apró termetű, tiszta asszonyka nyitott ajtót. „Itt lakik Lacina úr?“ — kérdeztem. „A férjem, — feleli —, de most alszik. Mindig aludni szokott ebéd után.“ „Az nem baj“ — mondtam és megyek befelé. A díványon egy alak fekszik ingujjban, és azt mondja: ,Nini, a Holub úr; anya, hozzál neki egy széket.“ Minden dühöm elpárolgott, hiszen ez Plichta, az öreg sorsjegyes; mi tudniillik így hívjuk a sorsjegycsalókat; ez már legalább tízszer ült. „Adj isten, Vincék — mon­dom —, hát te már nem sorsjegyekkel foglalkozol?“ „Nem, nem — feleli Plichta, és felül a díványon —, tudja, Holub úr, a sorsjegyekkel sokat kell szaladgálni, és én már nem vagyok mai csirke. Ha az ember ötven­két éves, akkor szívesen elüldögél valahol: házról házra járni, ez már nem nekem való foglalkozás.“ „Azért adtad magad a házasságszédelgésre, te vén kujon“ — mondtam neki. Plichta csak felsóhajtott. „Valamit csak kell csinálnia az embernek, Holub úr. Tudja, amikor utoljára ültem, elromlottak a fogaim, azt hiszem, a sok lencsétől. Szóval meg kellett csináltatni a fogaimat; és nem fogja elhin­ni, Holub úr, milyen hitele van az embernek, ha arany­­fogak csillognak a szájában. Az aranyfogak bizalmat keltenek, az ember elkezd jobban emészteni, és meg is hízik. Hiába, azzal kell dolgoznunk, amink van.“ „És hol a pénzed? — kérdeztem. — Itt a noteszom­ban tizenegy csalásod van feljegyezve, és ez nettó két­száztizenhatezer koronára rúg. Hol a pénz?“ „Ugyan, Holub úr — feleli Plichta —, hiszen tudhat­ná, hogy szokott az lenni. Itt minden a feleségemé. Az üzlet, üzlet. Nekem nincsen egyebem, csak ami nálam van, ez i>edlg hatszázötven korona, egy aranyóra, öt aranyfog. Anya, én most elutazom Holub úrral Prágába. Holub úr, még ki kell fizetnem az utoló részletet a fo­gaimért; ez háromszáz korona, szóval ezt a pénz itt hagyom.“ „És a szabónak is tartozol százötven koronával“ — szólalt meg „anya“. „Igazad van — felelte Plichta. — Holub úr, én na­gyon vigyázok arra, hogy a dolgaim rendben legyenek. Az embernek meglátszik az arcán, ha rendben van a szénája. Ha nincs adósságod, nyugodtan nézhetsz akárki szemébe. Ez már az üzlethez tartozik. Holub úr. Anya, keféld ki egy kicsit a kabátomat, nehogy szégyent hoz­zak rád Prágában. No mehetünk, Holub űr.“ Öt hőnapot kapott. A nők mind kijelentették az es­küdtszék előtt, hogy önként adták oda a pénzüket, és hogy megbocsátanak neki. Csak egy akadt köztük, aki semmit sem engedett el, egy gazdag özvegyasszony, akit pedig csak ötezer ko­ronára vágott le. Fél év múlva megint hallottam két házassógszédelgősi esetről. „Biztosan Plichta“ — gondoltam, de'tovább nem törődtem a dologgal. Abban az időben éppen Pardubicé­­ben volt dolgom, mert ott ütötte fel tanyáját az egyik kofferes, ugyanis így hívjuk a Vasúti tolvajokat. A csa­ládom éppen Pardubice közelében nyaralt egy faluban, hát vittem magammal egy kis bőröndöt, tele virslivel meg egyéb hentesáruval, hiszen tudják, hogy az ilyesmi falun nagy ritkaság. Útközben, csak úgy megszokásból, végigmentem az egész vonaton, és az egyik fülkében felfedeztem Plichtát, ahogy egy Idősebb hölggyel a mai világ romlottságáról cseveg. „Vincék — szólítom meg —, már megint házasságot ígérsz valakinek?“ Plichta elpirult, és gyorsan bocsánatot kért a hölgy­től, mondván, hogy sürgős beszélni valója (van ezzel az úrral, és amikor kijött a folyosóra, korholó hangon ok­tatni kezdett: „Holub úr, idegenek előtt nem volna sza­bad ilyesmit tennie velem; elég, ha rám kacsint, és jö­vök. Miért keres? „Megint van két esetünk, Plichta — feleltem. — De nekem ma más a dolgom. Pardubicén átadlak a csend­őröknek.“ Plichta egész Prágáig azt a nőt szidta. Higy­­gyék el, hogy ilyen erkölcsi felháborodással még nem találkoztam életemben. Amikor Prágában kiszálltunk, azt mondja: „Holub úr, tudom, hogy ezúttal hét hónapot kapok; és nekem nem tesz jót a börtönkoszt. Nézze, szeretnék még egysz.er tisztességesen jóllakni. Az a ti­zennégyezer korona, ami magánál van. az minden, amit az utolsó ügyem hozott ... hát legalább egy jó vacsorám legyen belőle; meg aztán szívesen revanzsálnám magam azért a kávéért is.“ Elmentünk egy Jobb vendéglőbe; Plichta rostélyost rendelt, megivott hozzá öt sört, én meg elővettem a pénztárcáját és kifizettem a számlát, miután Plichta háromszor is utánaszámolt, hogy a főpincér nem csa­pott-e be minket. „No, most gyerünk az igazgatóságra“ — mondom. „Egy pillanat, Holub úr — szólalt meg Plichta. — Sok kiadásom volt a legutóbbi esettel kapcsolatban. Négy­szer utaztam ode-vissza; az negyvennyolc koronájával összesen háromszáznyolcvannégy korona. — Felvette a cvikkerét, és egy papírdarabon számolni kezdett. — Az­tán a napidí], mondjuk, harminc koronájával... nekem rendesén kell táplálkoznom, Holub úr, ez is hozzátar­tozik az üjzlethez. Szóval ez százhúsz korona. Aztán itt van még a virágcsokor ára, amit a hölgynek vettem, ez harmincöt korona, tudja, Holub úr, az ember legyen ud­varias. A jegygyűrű kétszáznegyvenbe került... csak aranyozott volt, Holub úr, ha nem lennék becsületes ember, azt mondanám, hogy arany volt és hatszázat szá­mítanék, ugyebár. Aztán vettem neki egy tortát, az har­mincöt korona, aztán itt van még öt levélnek a portója, az öt korona, és az apróhirdetés, aminek az alapján megismerkedtünk, ez tizényolc korona. Tehát jár nekem összesen nyolcszázharminckét korona Holub úr. Ezt a pénzt magánál hagyom, és ha kiszabadulok, átveszem. Szeretem a rendet, Holub úr; legalább a rezsim legyen fedezve, ugyebár. No, és most mehetünk.“ Amikor már a rendőrigazgatóság folyosóján voltunk, még eszébe jutott valami: „Holub úr, hiszen én egy üveg kölnit is jándékoztam annak a hölgynek; ez megint húsz korona; legyen szíves ezt is levonni a javamra.“ Aztán gondosan kifújta az orrát, és nyugodt lélekkel engedte, hogy elvezessék. Zádor András fordítása ZS. NAGY LAJOS: Emberke, küzdj! Az írás küzdés, a mondatok kap­csolása, a mondanivaló, az érthetőség kivitelezése, a megfelelő hangnem húrjainak pengetése — bármilyen ter­jedelmű is legyen, as alkotás küzde­lem. A magyar irodalomban nem külön­legesség, hogy az író, költőként in­dul és mint prózaíró fejezi be pálya­futását. Azonban ez sem jellemző, hiszen Illyés Gyula minden műfajban — joggal állíthatjuk — remekműve­ket alkotott és alkot; versben, pró­zában, irodalmi esszében és drámá­ban egyaránt. Most azonban Zs. Nagy Lajos „em­berke küzdj“ című könyvéről akarunk szólni amely lényegében nem megle­petés, mivel prózát olvashattunk tő­le már előbb is, némelyik a kötetben is helyet kapott. Csupán az idő kér­dése volt, hogy Önálló prózai kötettel jelentkezzen. Ha olvasni kezdjük a könyvet, az a benyomásunk, hogy a könyvborítón a füljegyzetnek igaza van, humoros írásokat, karcolatokat fogunk olvas­ni. Idézem: „A csehszlovákiai magyar prózában a szatíra, a groteszk humor hangja felettébb ritka jelenség“... Felmerül a kérdés: Zs. Nagy Lajos humorista? Szerintem nem az, vagy legalább is a szó szoros értelmében nem humorista. Pedig Cirill történe­tei, majd a háromszöggyárban lezaj­lott események vérbő humortól csen­genek és a továbbiak is. A „kár vol­na még meghalni“ című Írásban vi­szont egészen más hangnemet vált. A szerző szülőfalujának (Zsély) teme­tőjébe vezet bennünket, emberekről ír, akik éltek, akiket szeretett, akik­kel együtt ólt, növekedett s közülük bizony sokan még élhetnének. A clmadá novella „Emberke küzdj“ látszatra egy kisfiú, embernyi-ember­­ke, Attila történetét, életéből egy pil­lanatot, de számára sorsdöntő pilla­natot tár elénk. Az író kisfia a szoba ajtajának kinyitásával küszködik. Az ZS. NAGY LAJOS: Kedves Cirilll Nem vagy te épeszű, éppen szil­veszterkor akarsz megnősülni, ahogy írod, s még kevésbé, ha csakugyan Magdolnát akarod feleségül venni. Persze, ez a Te magánügyed, de ha már a véleményemet kéred, engedd meg, hogy figyelmeztesselek: ez az áftatos asszonyság húsvétkor leha­rapta Becskési plébános úr jobb mu­tatóujját, mert a vérmes lelkipásztor állítólag gyóntatás közben saját ke­zűleg akarta elvégezni a feloldozást; kapáláskor Varjú agronómus jobb fü­le, csépléskor Pataki elnök alsó ajka, kukoricatöréskor Csóvást csoportveze­tő jobb tenyeréből hullott egy falás­­nyi a vágyak oltárára — ahogy a költő mondaná. Tetejébe az egésznek, szüretkor váratlanul eltűnt Kelemen (tudod, az a nagy orrú postás) tel­jes orra. Ez hát a Te Magdolnád! Válóperek, botrányok, tűzvész, föld­rengés. Káosz. Szodoma és Gomora ... Szombatra a zootechnikus tagsági gyűlést szeretne összehívni, de az assszonyok vasvillával állnak a kis­kapuban. Éberen őriznek mindenkit, akin maradt még harapni való. Pedig új vezetőséget kellene választani, tit a zárszámadások ideje. Kit válassza­nak, és kik válasszanak. A féltékeny­ség minden kaput eltorlaszolt. Csupa Rózsi, a nötanács elnöke, kihirdette a kijárási tilalmat, persze, csak a fér­fiakra vonatkozóan. (Egyébként meg kell hagyni, okos asszony a felesé­gem, ő nem állott ki a kapuba se vil­lával, se fejszével mint a többiek: egy, rozsdás katonai bilinccsel vasalt a tűzhely lábához.) Ez hát a Te Magdolnád: erkölcste­len, húsevő bestia. . Nem győzök csodálkozni ezeken a felbőszült asszonyokon: egy kisujjal nem nyúlnának Magdolnához, sőt, egyenesen dédelgetik ajnározzák. A Magduska így, a Magduska úgy, attól tartok, hogy a végén szentté avatják. Most, hogy az üzlet csaknem egy hét óta zárva (látod, ezt el is felejtet­tem, Kropacsek üzletvezető mind a két hüvelykujját elveszítette), liszttel, eredmény: — „Az ajtó tárva, Attila a küszöbön ül, ésteli torokból üvölti: — O-ű-úffl Ilyen diadalmas arccal ülhe­tett lován Attila királyi Ráma főka­puja előtt, midőn a pápától átvette az „örökváros“ kulcsait.“ Eddig az idé­zet, azonban a gyerek újabb diadal után vágyik, újabb ajtó, de végül: „Attila vörös homlokkal, kisírt szem­mel dörömböl az előszobaajtón.“ A kis történetbe igazi drámát sűrí­tett az író, mert az életben az emberi küzdelem végtelen és vannak benne kis, de olykor-olykor rázós akadá­lyok is. Zs. Nagy Lajos kötete 42 novellát, karcolatot tartalmaz. A humoros, gro­teszk Írások számbelileg a maguk ol­dalára billentik a mérleg mutatóját, mégis az az érzésem, hogy a lírai hangnemben Irt alkotások, vallomásai önmagáról — fejfájásról, fogfájásról, fülcsengésről, agyszávai emberi dol­gokról — adják a kötet igazi értékét. Még annyit; ürömmel olvastam Zs. Nagy Lajos könyvét, reméljük prózá­jának less még folytatása. M. A. cukorral, sóval, miegymással segíti' a szép özvegyet. Kedves barátom, ha a fenti ször­nyűségek elolvasása után sem jönne meg a józan eszed, az alábbiak, re­mélem, meggyőznek, mekkora őrült­ség elkövetésére készülsz. Tegnap reggel, nyolc óra előtt, Magdolna végigment az utcán, kts­­fiát vitte az óvodába .. Tudod-e, te szerencsétlen, micsoda járása van annak az asszonynak? Mintha szivárvány hídon járna — mon­daná a költő. Mintha szellő... stb., nem ezt akarom mondani, de hát, jól megnéztem őt újfent, a feleségem moslékot vitt éppen a disznóknak... Persze, megnézték őt mások is. Pél­dául szegény Molnár leső, a túloldali szomszédom. Mivel a felesége be­­deszkázta az utcára néző ablakot, be­mászott a kéménybe, és nyolc előtt ott várta Magdolnát. S aztán, ki tud­ja, lehet, hogy infarktus, lehet, hogy agyvérzés (vagy csak pillanatnyi szé­dülés?): lezuhant, egyenesen a lánd­­zsás vaskerítésre és — vége. Holnap temetik, együtt a kövér Csurgó And­rissal, aki fel sem futott a tetőre — hogy is gondolhatta szegény hájast — beszorult a kéménybe, és megfulladt. Kíváncsi vagyok, elengednek-e a te­metésükre. Ez hát a Te Magdolnád! Összegezve: egy orr, egy fül, egy jobb mutatóujj, egy alsó ajak, egy te­nyérdarab, két hüvelykujj, két halott férfiú stb. Ez a húsvét óta eltelt ter­melési időszak szomorú mérlege Bu­­dacson. S Te őt akarok feleségül venni az év utolsó napján? Elment a jó eszed? Háromszázhatvannégy naptg kibír­tad? Mondom, ez a Te magánügyed, de a helyedben én azt mondanám, Szent Szilveszter reggelén: Араде, Satanasl Boldog új évet, sok szerencsét kí­ván barátod: Leó. Budacs, 1965. december 25-én. U. t. Kedves Cirill, férjem helyett én kérek elnézést a ronda írásáért, bár az enyém sem sikerült sokkal szebbre ezen a mozgó’, magasra akasz­tott postaládán. Sajnos, férjem bal kézzel írta ezt a levelet, mivel jobb­ját nem használhatja többé, vala­mennyi ujját elvesztette egy sajnála­tos baleset következtében. Nem kell félned: bár a levelet feltörtem, Leó írását képtelen vagyok elolvasni. Szeretettel üdvözöl: Leóné.

Next

/
Thumbnails
Contents