Szabad Földműves, 1975. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)
1975-12-20 / 51. szám
10. SZABAD FÖLDMŰVES 197S. december 2d. A berlini kalendáriumok levelein a cifrára kacskaringózott szögletesre faragott betűk azt mondták, huszonnegyedik napja december havának az 1890-ik esztendőben. Délután szállingózott a hó, de estére kitisztult. Az uffnyi vastag hóval fedett háztetők mögül ostobán bújt elő a hold, ez a sajtképű, a napi söradagján kívül semmivel nem törődő naplopó. A császár rezidenciája, a postdami palota előtt szobor-őrséget állt a feketesisakos rézsasos sílbak. A karácsonyesti város tisztálkodott, ünnepre tollászkodott. A házak ablakai csukogatták a szemüket. Mögöttük kigyulladt a felcicomázott fenyő aranycsengettyűs meséje. A katonaorvos csizmája felszedte a vékony havat. A kopaszra taposott macskakövek kíváncsian leselkedtek utána és azt bizonygatták, hogy a Schumann utcából jött és ' a Ziegel strasse felé iparkodik. A Bergtnann-klinika előtt megállt, mintha fejbevágták volna. Félt, vagy csak tétovázott? Egy darabig bámulta a díszesre kovácsolt vaskilincset. Tanácsot kért tőle. Aztán megrántotta jelzőkolomp fogantyúját. Reiner főorvos Bergmann profeszszor első asszisztense a szobájában olvasgatott és a karácsonyt várta. Sietett a katonaorvos elé: — Behring kolléga? — Igen, az vagyok — húzta le a kesztyűjét a merev katona. Reiner főorvos akkor már tudta kivel állt szemben. A berlini orvosok sokat beszéltek arról, hogy a Mester — Koch Róbert professzor — Schumann utcai düledező házában dolgozik egy megszállott fanatikus katona, aki mesterségesen megfertőzött és a betegséget átvészelt állatok vérsavójával meg akarja gyógyítani a torokgyíkot, a diftériát. TorokgyíkI Szörnyű betegség. Valamikor halomra fullasztotta a csecsemők és kisgyermekek százait, ezreit. Aki csak egyetlen fulladozó kis diftériás haldoklót látott, az azt a szőr nyű kínlódást nem tudja elfelejteni soha életében. Reiner főorvos látott. Azért nézett most olyan furcsán a szótlan — talán önmagával is viaskodó — katonaorvosra: — Elhozta kollega úr? ... A katonaorvos kinyitotta a táskáját. A táskában üveg volt. Az üvegben vérsavó. Az, ami piár ott, a Schumann utcai laboratórium padlás szobájában a torokgyíkkal fertőzött kísérleti állatot meggyógyította... Léhát meggyógyítja az embert is? A fuldokló, vergődő kisgyermeket? Ez volt a kérdés. Ez volt a feladat azon az izgalmas karácsony éjszakán. A táskában feküdt az üveg. A tudomány újszülöttje. Talán a gyógyulás. Talán az élet. Aki megkapja, esetleg megéri a karácsonyt. Akt nem, az... No de kt tudhatja előre. — Hány diftériás betegük van? — Kilenc! — feszengett a főorvos, és csitította a riadt ápolónőket, meg a kórtermekből kitóduló jajgató édesanyákat. — Ötöt beoltok; Négyet nem! Az oltottak eredményét összehasonlítjuk az oltatlanokéval, — ... rendelkezett az orvosba bújt katona. Aztán megenyhült: — Válassza ki kolléga űr azt az ötöt! A klinika megmozdult. Forogni kezdett, majd fejtetőre állt. Minden sötét lett... Es fények villantak az éjszakában. A fénysugarak mászópóznái között az élet kapaszkodott, de lent a sarokban sunyin leselkedett a halál. Akit nem oltanak, lehet hogy meghal, akit beoltanak, talán életben marad — sírta valahol fent a fák között, vagy a felhőkön egy kétségbeesett gyermekkórus és a karácsony éjszakája orgonáit hozzá. A kéz mozgott. A dugattyú járt. Az oltótű villogott. — Kolléga úr, elfogyott a szérum! Hányat oltottunk be? — Kilencet. Mind a kilencetl — Dehát akkor? ... A bizonyíték? Ej, mindegy. Minden mindegy! Most már egy a lényeg: élet vagy halál?! A katonaorvos zavartan készülődött. Még a zubbonyát sem gombolta össze. Hajdani feszes, katonás magatartásából semmi sem maradt, иду lépett ki a Bergmann-klinika kezelőszobájának ajtaján, mint aki valamilyen rossz fát tett a tűzre. Vájjon ennek a fának a tüzénél melegszenek valamikor? Hazarohant. Nem jött álom a szemére. Forgolódott. Rémképekkel küzködött: terebélyes szörnyek gyötörték. Megismerte őket: a diftéria kórokozói, a Löffler-jéle bacilusok rémképei voltak. Vagy önmagával viaskodott? Alig pirkadt, újra ott állt a klinika kapujában és újra nem merte megrántani a kolompot. A klinikán csend volt. Furcsa, sokat ígérő csend. Csend és sötétség. Csak a portás ablakából szűrődött ki az éjjeli lámpa bizonytalan fénye. A katonaorvos szeme parázslóit az átvirrasztott éjszaka hamuja alatt. Köpenye lógott. Rezes sisakját elhagyta valahol. Korán kopaszodó homlokán izzadság gyöngyözött. A merev, feszes katona vergődő emberré vált, amikor ökölbeszorított kézzel megzörgette a kaput. A felriasztott portás kijött, ingben és papucsban. Hosszú nadrágtartója esetlenül úszott utána. Rábámult a korai jövevényre. Aztán megismerte. A katonaorvos megállt és nem mert szólni. Nem is kellett. A portás tudta, mit akar. 0 sem szólt, csak elkapta azt a lógó, ökölbeszorított kétkedő kezet és megszorította. Hálásan, melegen. ... A vergődő ember pedig orvossá, csodatévő tudóssá nemesedett, amikor megértette, hogy a kilenc kisgyerek él! A reggelt ködön átmosolygott a nap. A karácsonyi reggel napja. Nem a potsdami palotára sütött. A Schumann utcai ócska, düledező házra ragyogott, mert hiszen a gyógyulás karácsonyának fénye volt. Erre a karácsonyi éjszakára gondolt Emil Behring — a volt katonaorvos, a torokgyík gyógyításának, a passzív immunizációnak feltalálója — még akkor is, amikor 1901-ben átvette a Nobel-díjat. Dr. Buga László CSONTOS VILMOS: r TEH ENSK Kezd a falu csendesedni, Nem történik benne semmi. Reggel van csak sürgés-forgás, Autóbusz-fék nyikorgás. Visz az egyik dolgozókat, A másik meg tanulókat. öncélból is vannak, akik Mennek, s viszi a harmadik. Autóbusz, ez a három, Térül, fordul, télen, nyáron. Nyomukban, most, ha elmennek, Itthagyják az árva csendet. Hiányzik a gyerek-lárma, S az est is úgy szakad rája: A csend még nagyobbra dagad, — Szíved kerülgeti a fagy. A kultúrház sötétsége, A mi kultúránk mértéke. Világos — bezzeg a csárda, Csordul a pénz a pohárba. A pohárból be a hasba, —- Ez emel fel a magasba! к***#*-***-***-****#*I. PROKOPENKO: Mejlefetéf Képzeljék csak el, az ünnep előtti hajsza folyamán nem tolakodtam a csemegeboltban pezsgőért, nem riráánkodtam az ismerős borbélynál, hogy nyírjon meg soron kívül, nem idegeskedtem akkor sem, amikor a tükör előtt megkötöttem a nyakkendőmet. Ezúttal ugyanis mindent elvégeztem idejében. És bár az újesztendő megünnepléséig még egy teljes félóra maradt, én már kiöltözve, palackkal a kezemben látogatóba indultam. — Milyen gyönyörűen kidíszítették az utcákat! — ujjongtam menet közben. — Fenyőfa is van a téren! A Télapó meg, mintha csak élnél Éppen csak nem kacsint Es- akkor a Télapó valóban kacsintott egyet. Becsületszavamra, kissé behúnyta a szemét és alig észrevehetően elmosolyodott. — Nézzék csak, hiszen ez él — fogtam meg egy járókelő kabátujját. — Velem is előfordul néha — mondta együttérzően. — Ha többet iszom, mint amennyit bírok... Tényleg csak képzelődés volt? De amint ez a gondolat átvíllant az agyamon, a Télapó ismét behúnyta a szemét. — Szóval maga él! — mondtam örömmel. A Télapó nem felelt. — Ugyan, hagyja már abba ezt a komédiát — kezdtem méregbe gurulni. — Hunyorgat és úgy tesz, mint akt nem hall! A Télapó hallgatott, mintha hóval lenne tele a szája. Megrángattam a bundáját. Megcsiklandoztam a térde alatt. Meg sem mozdult. Hógolyót dobtam a gallérja alá — de nem mutatott semmiféle életjelet. Ekkor elhatároztam, hogy egy kipróbált módszert alkalmazok — elkezdtem vicceket mondani neki. — Tudja — kezdtem komolyai} — sikerült taxit kapnom! Nem reagált. — Akár hiszi, akár nem, egy órával ezelőtt a cukrászdában hatalmas csokoládétortákat árultak és még csak sorba sem kellett állni... Mintha nem is hallaná. — Egy hónappal ezelőtt pedig cumlit vettem a gyógyszertárban. A saját részemre. Ez sem hatott rá. Talán mégis tévedtem — gondoltam. — Tegnap megyek az utcán — próbálkoztam még egyszer —■ és megpillantok egy automatát. Bedobtam a pénzt, és képzelje el, az automatából kiugrott egy doboz cigaretta... Ezt a Télapó már nem bírta ki. Homéroszi kacaj rázta a vállalalt. — Nohát ilyen rossz viccet még életemben nem hallottam — mondta és letörölte a könnyeit egy csomó papírszalaggal. — Hogy került maga ide? — kérdeztem, amikor már újra lélegzethez jutott. — Hogy kerültem ide? Hát az utolsó erőmből. El se tudja képzelni, mennyire terhes dolog Télapónak lenni az év utolsó napján. Majd szétszednek minket! Végigmenni az utcán kész életveszély. Mindenki hívogat, kér, erővel elhurcol. Megálltam tehát itt, a fenyőfa alatt pihenni egy kicsit. — De hiszen már csak néhány perc van hátra éjfélig. Csak nem így fogja ünnepelni az újévet? Otthon bizonyára várják magát. — De mit tehetek, látja itt ül az őr. Nem enged el. Mihelyt kilépek a kerítés mögül, már rámkiált: „Apó, vissza!“ Amikor szolgálatba lépett, én már itt álltam. Hát most magyarázzon meg neki valamit 1 — Mit kell itt magyarázni, fusson el innét — javasoltam. — Ebben a ruhában? Ügy sem érnék haza. Valaki biztosan feltartóztat és meghív az ünnepi asztalhoz. •Hirtelen ragyogó ötletem támadt. — Tudja mit, elugrunk az Ismerősömhöz és ott átöltözik, jó? Az őr futott utánunk, de reménytelenül lemaradt. — Hát ilyen meglepetést biztosan nem várnak — örvendeztem, miközben sötét mellékutcákon rohantunk át a Télapóval. Egyszeresek egész tömeg állt előttünk, élén az őrrel, aki rám kiáltott: — Tolvaj, hová viszed a közvagyont? Beszaladtunk egy kapu alá, aztán fel az emeletre. Lentről még hallatszott üldözőink lépteinek zaja. Télapó kinyitott egy ajtót, s egy szobában találtuk magunkat, ahol az ünnepi asztalnál nagy társaság ült. — Ez meg az én meglepetésem! — kiáltotta vidáman a Télapó és rám mutatott. Elhoztam a körzeti lakatosunkat és szerelőnket! Egész évben jártam utána, míg végre mégis csak elcsíptem! — Ez remek! — fogadott engem a Télapó felesége, öt perc múlva lesz éjfél. Azt mondják, hogy öt perc alatt nagyon sok mindent meg lehet csinálni. Nos, javítsa meg a vízcsapjainkat. — Ml Jutott az eszükbe — kezdtem rimánkodva — hiszen a szerszámjaim sincsenek nálam! — Erre is gondoltam — mondta a Télapó és a kezembe nyomott egy szerszámkészletet...
