Szabad Földműves, 1975. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)
1975-10-11 / 41. szám
10 SZABAD FÖLDMŰVES 1975. október lí. Űsz a sétányon. ALEKSZANDR KURLANDSZKIJ: Ä színvakság „haszna^ í. ég hathónapos klinikai kezelésem előtt három hetet egyik fővárosi kórházunk fertőző belgyógyászati osztályán feküdtem. Itt ismerkedtem meg annak a kicsiny, de szívós orvosi kollektívának a vezetőivel, akik a humán brucellózis megelőzésének érdekében az egész országra kiterjedő szűrővizsgálatokat szorgalmazzák, immár esztendők óta. E szűrővizsgálatokat oly mértékben szeretnék megvalósítani, ahogyan ez például a tbc esetében országosan fennáll. feltételezésük szerint az ország lakosságának 3—4 százaléka szenved, vagy szenvedett 1973-ban ebben a betegségben. A nálunk leginkább elterjedt Brucella abortus bovis által okozott emberi megbetegedés gyakran subacut, vagy krónikus kórlefolyást mutat, sajnos számos más kórképhez hasnló tünetekkel. Az általános orvosok, akik vidéken fejtik ki tevékenységüket a legtöbb esetben nem ismerik fel a betegséget, vagy ha felismerik, a betegek elégtelen kezelésben részesülnek. A lelkes kis csoport ennek veszélyeire valamint a terápiás lehetőségekre szeretné felhívni a figyelmet: az általános szűrés bevezetéséhez igen sok adat, a legkülönbözőbb szervek aláírásos kérelme szükséges, hogy majd ezt az orvostudományi egyetem megfelelő kara, és az Egészségügyi Minisztérium szentesíthesse, és kérhesse a Minisztertanácstól a szűrés kötelezettségének törvénybe iktatását. E betegséget nálunk — de más európai országokban is — bangkórnak, vagy máltai láznak is nevezik. Tünetei: láz, verítékezés, gyengeség, subfebrilitás, az Időnkénti lázak mellett rendkívüli ízületi fájdalmak. A beteg az egymást követő recidivák után végül talán magától is meggyógyul, ellenkező esetben a betegség krónikussá válik. A már említett évben a kór, csupán a vizsgált, tehát kórházi kezelésben részesültek közül négy halálos áldozatot követelt, gyógyíthatatlanná vált két személy, ismételt kezelésre szorult tizenhat ember. Mindez 96 intenzív kezelés alatt álló beteg közülI Mindezt országos felmérő- és kérvényt gyűjtő útjain rendszeresen elmondotta az illetékeseknek az említett kollektíva által megbízott tanársegéd, így egyik megyénk székhelyén is ahol a pártbizottság osztályvezetője mélységesen egyetértett akciójukkal. Sikeres munkát kívánva támogatásáról biztosíthatta az orvost. — Talán az állattenyésztési felügyelőséget kellene megkeresnie. Az 6 figyelmük e területen mindenre kiterjed. — Ki itt a vezető? — Itt a névkártyája doktor úr. Az orvos megnézte a- kártyát. (A valóságos nevet ezúttal figyelembe véve az orvosi titoktartás etikáját, bárha nem vagyok orvos, megváltoztatom.) Ez állt rajta: Koór Mihály, Agrármérnök-állomásvezető Teljesítményvizsgáló Állomás N... (öt számjegyű telefon, utca, házszám). — Gondolja, hogy bent. találom? — Nem. A lapocska hátán van a lakástelefonja. Ott talán most igen. Ügy hallottuk, betegeskedik, bár eddig nem volt semmi baja. Azok közé tartozik egyébként, akiket sem otthon, sem a munkahelyén nem lehet megtalálni. Sokat jár-kél. Pedig néhányszor komolyan szerettünk volna a szemébe nézni. — Talán nem tiszta ember? — Önnek mondva — szólt az osztályvezető —, mi, magunk között, igen enyhe kifejezéssel élve, a „lopós Koórnak“ nevezzük. Megkíséreltük figyelni. Semmi bizonyítékunk ellene, sehol. Munkakörét határozottan látja el. — Hívhatnám innen a lakását? — Hogyne. Nyugodtan. Az orvos tárcsázott, az osztályvezető folytatta mondőkáját: — Véleményem szerint nem stimmel körülötte valami. Nem a névtelen bejelentésekre hivatkozom, hisz ki ne tudná jobban, mint egy orvos, hogy ezeknek se értelmük se hitelük. Tavaly az érettségire készülő lánya, Krisztina, a Természetvédelmi Parkban rendezett karneválon a megye szépségkirálynője lett. Nem mintha nem érdemelte volna meg, gyönyörű leány. Az anyja is- ilyen volt régen, ismerem húszéves korától. De ha ma meglátja Koórnét, egyszerűen el fog képedni. Negyvenéves korára mint egy csonttá aszott, ezerráncú, vénséges-vén cigány asszony. Szörnyű rátekinteni. A szépségversenyen háromszász szavazócédulát lehetett vásárolni. 250 előre elkelt, 257 szavazattal lett első Krisztina. — Attól még lehet valós az eredmény — tette le a telefonkagylót az orvos. Természetesen. — A telefonra intett. — Nem veszik fel? — Kicsöng, de nem veszik fel. — Akkor biztosan otthon van. Ha valami szorul körülötte, két-három napra kiíratja magát az orvosával, de betegnek mégsem látta soha senki. Ennyi idő alat a felesége elrendezi a felbukkant adósságait. — Ilyen ember?-— Magas, egyenes tartású, állandóan hetyke kalapot viselő, szép szál férfi. A nők döglenek utána, magam is láttam, együtt voltunk egy külföldi úton, nem is olyan rég. Kirándulóútón, Spanyolországban. Mindenesetre bizonyos: olyan hírek keringenek róla, nemcsak a megyében, az ország más részeiből is, hogy kisebb-nagyobb adósságok maradnak utána. Próbáltunk utánanézni еду-két konkrétnak tűnő helyen. Adósságoknak se hírük, se hamvuk, sőt a megkérdezettek háborodtak jel! Egyszer, a kalapját le nem véve itt sem, csak följebb pöccintve, rágyújtott, s a szemünkbe fújva a füstöt, megkérdezte: vajon miért szaglásztok ti énutánam? — Már mindenki csak „lopós Koórnak“ említ téged — mondtuk neki. — Valahonnan, bárkitől, bárhonnan érkezett talán feljelentés ellenem? Hagytam valahol kifizetetlen számlát? Vagy mit loptam? Mit lophattam én? Kérjek talán magam ellen én a rendőrségtől kivizsgálást? Jelentsem fel magam valami általatok képzelt ügy miatt? — Ugyan, Koór elvtárs. — Hát akkor? — visszaigazította a kalapját, biccentett: — Isten veletek. — Es elment. — Beszélek az orvosával — mondta a pesti doktor. — Megkaphatnám az ő címét is? — Természetesen. Az n-i orvos nagy szeretettel fogadta neves kollégáját, nem győzte hangoztatni, hogy mindenben a rendelkezésére áll, bár 6, ügye, csak med. univ. — Főképp Koór Mihállyal szeretnék én beszélni. Ügy hallottam a megyénél, te kezeled. — A kutya meg a mája — nevetett doktor med. univ. — most valóban beteg a kalapos fickója. Erősen dagadt a felső karizma, a kulcscsonttól a felső kar közepéig. Egy kis Tetránkúra nem árt neki. Borocska helyett aludtejecske, semmiképpen nem árt az meg neki. 2. Amikor jómagam a fertőző belosztályra kerültem, Koór Mihály már három hónapja feküdt ott. Engem három nap után el lehetett volna bocsátani, de ha már ott voltam, végig kellett esnem minden belgyógyászati vizsgálaton. Így legalább nyílt lappal kerülhettem majd igazi gyógyulóhelyemre, a pszicho-neurológiai klinikára. Először is az emberre figyeltem fel, a kalapra. Hogy a sétálófolyosón, sőt, bent a kórteremben, az ebédnél is a fején tartotta. Megkérdeztem tőle: — Minek szüntelen az a kalap? Ügy tűnik szép, barna hája van. Vagy talán bőrbetegség kínozza? — Ugyan, kérem — s levéve kalapját, megmutatta a fejét. — Még hogy bőrbetegség! Nekem! — Akkor pedig? — Kalapban férfi az ember. Más brucellózisban szenvedők úgy vélekedtek róla: — Tán nem is igazi beteg. — Akkor miért tartják itt? — Az orvosok dolga. Kezdett érdekelni ez az ember. Ekkor tudtam meg orvosától, mindazt, amikről már előbb szó esett. — Szeretnék belelátni mielőbb — kértem a tanársegédet. — De én nem maradok itt soká, a hozzáférkőzéshez pedig idő kell. Nem lenne segítségemre, mondjuk holnap, egy injekcióval? — Ha annyira óhajtja. — Igen — mondtam. Másnap, a csendes pihenő Idején meghallottam a járkálását a sétálófolyosón. Kiléptem én is. — Maga sem tud pihenni? — kérdezte azonnal Koór. — Mert én nem. Szeretnék repülni, kimenni a magam életébe, azonnal . Hátramentünk egészen, a már homályban levő cígarettázóasztalhoz. — Hát milyen a maga élete? — Uram amióta vagyok, akt vagyok, az én életem valóságos paradicsom. És soha nem az én pénzemből, vagy csak ritkán. Akik valami módon eljutottak a feleségemig — akkor még ö volt a főkönyvelőnk —, azok megkapták a pénzüket. De a többi? Nők, férfiak, éttermek, kocsmák, presszók! A számuk tán ezerre is tehető. — De hogyan csinálta? — Beültem pl. a sofőrömmel, s mielőtt rendeltem volna, hívtam a vezetőt. Néhány baráti szó, felmutattam a névkártyámat: talán csak nem tudod, ki vagyok? Akár tudta, akár nem, mi lehetett a válasz? Ól Én pedig: küldj egy tisztességes pincért. Ettünk, ittunk, aztán azt mondtam a pincérnek: majd. Sőt utánaszóltam: adjon nekem még két száz forintot készpénzben. Hiszen tudtál „Hogyne, kérem alázattal.“ Ez a megyében így ment. Némelyik vezető megsokkalta, sőt megfigyelve a névkártyámat, beszemtelenkedett hozzám a munkahelyemre. No, öreg, mondtam neki, mi a baj? „.Tudod, kérlek, magas már a számla.“ Miféle számla? Hol van? Aláírtam én valamiféle számlát? Mutasd. „Nem, nem, ilyen nincs, de a beosztottjaim szerint...“ Hát akkor mért nem vonod őket felelősségre? — No és a nőkkel? — Mi sem egyszerűbb. Jóképű gyerek vagyok, pedig már a negyvenötödiket taposom, de egy mosoly, egy elegáns kalappöccintés, és szomorú sóhajjal egy mondat: szívesen tölteném magával az estét, aztán, ki tudja, talán az egész további életemet, ha nem lennék momentán olyan átkozott üres zsebü. „Ö, hát csak ez az akadálya? Nem kell ilyesmire gondolni. Majd lesz nálam." De akkor hozz még ötszázat külön. — Mindig bevált? — Általában jó a szimatom. Tizenöt-húsz százalékot levéve a százból, általában bevált. Egy kis tyúk a spanyolországi kiránduláson minden pénzét rámköltötte. Nekem nincs, majd otthon, tudod, hisz nem szakad meg a kapcsolatunk, remélem? Neki volt pénze bőven, dollárral látta el orvosférje. De nem vett az semmi ajándékot még a két gyermekének se. Ottani utolsó vacsoránkra — pezsgő, vörös bor, édes istenem! — úgy kunyerálta össze a pénzt az útitársaktól. Én nem szóltam bele. Az ő dolga volt. Rá se néztem a vacsora kezdetéig. S természetesen azóta sem. Gyönyörű férfitestemmel fizettem én. — Említett férfiakat is. — Egy kis ivászat, aztán felhős homlok: mit csinálok az estémmel? Öszehoznék egy jó kis kártyapartlt, huszonegyesre, ultira, vagy bármire, ha lenne nálam pénz. De hát úgy leülni? „Ugyan, csak össze tudunk dobni neked egy ötöst, vagy egy ezrest ...“ Aztán én majd természetesen ... mondtam nekik. — Megyén kívül? — Most megyét fogok változtatni már, elég volt a jelenlegi. Egyébként a megyén kívüli szállodaszámlákra rávezettettem a sofőröm és a magam fogyasztását is. Ezek a feleségemhez kerültek. El kellett, hogy számolja őket, hiszen én már a hivatalban aláírhattam mindent, a visszaigazolást is. — A felesége hogyan viselte el ezeket? — Belerokkant a gyönge, ártatlan lelke. Ma már undor nélkül rá sem tudok nézni. Pedig valamikor! Szebb volt tán, mint a lányom, aki a múlt évben megyei szépségversenyt nyert. — Maga életerős és fiatal maradt. — Most egy cseppet birizgál a váltam. De rendbe jövök akkorra, amikorra szükségesnek látom. Addig húzom. Nem veszem be a gyógyszert, satöbbi. Beszélt még sokat. Én fáradtam bele. — Nos? — kérdezte másnap a tanársegéd. — Nem klinikai eset — mondtam. — Hanem? — Kriminalisztikai. De mindenkit elkap egyszer a gépszíj. Ez az ember ugyanis nem „lopós“ valóban. Szélhámos. 3. A napokban találkoztam egy ottani öreg betegtársammal. Örömmel újságolta, hogy bár csak két hete, de végre gyógyultan engedték el. Ekkor jutott eszembe a kalapos ember. — Emlékszik még rá? — Maga után ó sem soká volt már bent — mondta az öreg. — Talán egy hónapig. Sok betegtől kért kölcsön a hazautazásra, és azt mondta, majd, amint hazatér. Mindenkinek felírta a nevét, címét, de azóta sincs semmi. Én kétszázat adtam neki. Egy tisztelendő úr hatot. De csak később tudódott ki, hogy mennyiőnktől kért. Hát nem nyilvánosan csinálta ezt, gondolhatja. Olyan kétezer-ötszáz forintnyi összeggel távozott. —• Nem tettek feljelentést? — Hol? Kinél? Kinek jutott eszébe, hogy papírt kérjen tőle az aláírásával? Még a tisztelendő úrnak se. Van bizonyítékunk? Nincsen nekünk semmink, csak a szavunk. A szó pedig elszáll. — Legyintsen rá, kérem — mondtam búcsúzóul az < öregnek. — Maga sokat élt ember, tudhatja: egyszer mindenkinek beteljesedik a sorsa. Ültem otthon és néztem a televíziót. Ám hirtelen valaki rámcsengetett. Sietve ajtót nyitok, és kit látok magam előtt? A barátomat. Látom az arcáról azt is, hogy valami nincs rendben körülötte. — Tudod, kérlek, tudod — kiabálta már a küszöbön —, hogy válók a feleségemtől?! — Nyugodj csak meg, kérlek, nyugodj meg — mondom neki. — Mostanában a válás a divat. Te meg úgy látszik, nem akarsz elmaradni a kor divatjától. — Hát igen. De te még azt sem tudod, hogy miért akarunk válni. — Igazis. Miért? — Ö — A nejem... Hogy is mondjam, hogy pontosan megértsd. —> Igen, megvan: a feleségem színvak ... Nem képes különbséget tenni a színek közötti — Kérlek, mondtam barátomnak, én nem akarok beleavatkozni a magánéletekbe, de nem tudom pontosan felfogni, hogy milyen értelemben is színvak a feleséged? Egyáltalán, hogy érted te azt, hogy színvak? — Ne játszd az eszedet! Nem tudod, mi a színvakság? — A házaséletben nincsenek tapasztalataim. Mint te is nagyon jól tudod, nőtlen vagyok. — Ez itt nem bír semmiféle jelentőséggel. Ez egészen más dolog, nem az, amire te is gondolsz. Színvak, a szemeivel színvak. — A szemeivel? — Igen. Színvak az az ember, aki nem képes megkülönböztetni a különböző színeket. Neki a piros is, a kék is, az ibolyaszínű is pettyes. — Az lehetetlen! — Erre becsületszavamat adom! Ajándékozol neki piros rózsát, ő azt hiszi, hogy nefelejcs színű. Elviszi az ember üdülni a Fekete-tengerre, neki tökéletesen mindegy, mert azt hiszi, hogy az északi üdülőövezetbe, a Fehér-tengernél üdül! — Hát így ez külön haszon is lehet. Vidd el a Fehér-tengerhez, ott jóval kevesebbe kerül az üdülés. A barátom gondolkodni kezdett: — Te nem érted ezt... Neked tökéletesen mindegy... De én nem tudok tovább így élnil Te nem tudod elképzelni, hogy mennyi kínszenvedés együtt élni egy színvakkal. Ajándékozol neki virágot. Hogy milyet, az neki tökéletesen egyre megy!... Ha több színűt válogatsz össze, akkor is... És ez így van a parfümökkel is. Tökéletesen mindegy, hogy „Fehér orgonára“, „Vörös mákra“, vagy „Arany gyönygyvírágra“ szórod a pénzt! — De várj csak, barátocskáml A parfümöket nem a színük szerint válogatják és osztályozzák, hanem az illatuk szerint! — Ezt meg, hogy érted? Ez meg nekem magas... — A választás végtelen egyszerű. Lecsavarod a parfümösüveg tetejét, beleszagolsz, és kész! — És miért kell beleszagolni? — Hogy ki tudd választani a neked legjobban megfelelő illatot. — Miféle illatot? — Köztudott, hogy minden illatnak megvan a sajátos aromája! Így valamennyi különbözik a másiktól! — Én ezt eddig sohasem tapasztaltam ... Szerintem valamennyinek teljesen egyforma az illata. — Szerinted teljesen egyforma?! — Igen. — Akkor hogyan különbözteted meg őket egymástól? A színük alapján. Egyik sárgás, a másik rózsaszínű, a harmadik fehér. — És az illata? — Miféle illat? — Mondtam már, hogy valamennyi parfümnek sajátos illata van. — Sajátos, sajátos, de milyen? Mi az, hogy illat? Egyáltalán mi az? Ml az az illat, amellyel te itt engem gyötörsz. Megmondtam neked világosan, hogy minden parfümnek teljesen egyforma az illata. — Figyelj rám jól — mondtam barátomnak. — Nagyon sajnállak, de meg kell, hogy mondjam: valami baja van a szaglószerveidnek... A tény az, hogy valóban minden parfümnek megvan a maga sajátos illata. — Ez a szín igazság? — Ez a színtiszta igazság. — Becsületszavadra? — Becsületszavamra. A barátom elgondolkodott, majd így - szólt: — Tudod mit? Az az érzésem, hogy a feleségem ezt már régen tudja rólam. — Látod, és mégis szeret téged! — Igen. Hibát követtem el ellene... Ezután rámnézett, elmosolyodott, és örömében kitört: — Vedd úgy, hogy ez az egész egy nagy ostobaság! A fontos az, hogy szeretjük egymást. A többi egyáltalán nem bír semmiféle jelentőséggel! Mindkettőnknek van fogyatékossága... És aztán? Egy kis időre elhallgatott, majd ismét megszólalt: — Hamarosan születésnapja lesz... Ajándékot fogok neki venni. Értékeset. Egy televíziót. Régen álmodozik már színes televízióról. Az meg, hogy színvak, az még előnnyel is jár. Odalépett hozzám és suttogva folytatta: — A megvásárolt televízióról azt fogom neki mondani, hogy színes. A kegyes csaláson úgysem fog rajtakapni soha. Sok színpompás népviseletet találunk Dél-Szlovákiában is. Ezek közé tartozik a varbói — az Ipoly mentéről —, amelyben a lakodalmast táncolják. Foto: —tt—
