Szabad Földműves, 1975. január-június (26. évfolyam, 1-25. szám)
1975-02-08 / 6. szám
SZABAD FÖLDMŰVES 1975. február 8. 10 lllllllililllllllllllllllllll lllllilllllllllllllilllllllllll A Uaccu/adász Bugár szomszéd nagyon jól ismerte Kovácsot, tudta, hogy mindig vadász szeretett volna lenni, sőt titkáról is tudott, bár ezt Kovács nem is sejtette. Nem egyszer látta, hogyan csalja tőrbe a nyulat, vagy kitudja honnan szerzett puskával lövöldöz a fácánra. Bugár csak várt a kedvező alkalomra, hogy miként csalhatja tőrbe folyton tréfáló szomszédját. A kert végére mindig káposztát ültettetett Kovács az asszonnyal, hogy oda csalogassa a nyulakat. És mire a nap az első sugarait a földre küldte, már ott lapult a mákföld sarkánál, és azon sóhajtozott... bár csak eltalálnám ha jönne valami. Bugár ismerte a jó szomszéd lövőképességét és nem egyszer esett rajta meg a szíve, hogy a sok fáradozása szinte mindig eredmény nélkül maradt. No, majd én segítek rajtad. így gondolkodott Bugár... És másnap hajnalban, mikor Kovács csöndesen, szinte hason csúszva lopódzik a mákföld barázdájában, mit látnak szemei ... egy gyönyörűen megtermett tapsi már ott hegyezi a fülét a káposztában. Uram isten! — sóhajt magában a titkos vadász, és a folyton kísérő gondolat, bár csak eltalálnám. És már emeli is lövésre a puskáját. A nyúl rá se hederít a reá leskelődő veszélyre, tovább álldogált. A lövés eldördül, bum-bum és a nyúl ottmaradt. Kovács mint az őz szökken előre és már az elejtett zsákmány mellett terem, sőt talán még a vadpecsenye illata is az orrába csap. Lehajol, hogy felvegye a zsákmányt, és mit lát a farka helyén ... szalma! Vagyis a zsákmány, szalmával kitömött nyúlbűr. Ekkor megérezte a tűzőnap sugarát a fején, és mintha kacagást is hallott volna, de körül sem nézett, hanem lassan a kert alatt hömpölygő folyóhoz ballagott, izzadt homlokát törölgetve, a puskáját a folyóba dobta. Pár hónap elteltével beállított Kovács a vadászgazdához és megkérte vegyék fel őt is a vadászegyesületbe. — Hát mégis csak rászántad magad, hogy leteszed a vadászvizsgákat? — kérdi a gazda. — Nagyon szeretném megtanulni a furfangos mesterséget, mivel szeretem az „igazi“ jó nyúlpecsenyét, — szólt Kovács titokzatos mosollyal. Gyurcsek Ilona A három kiállító; — balról jobbra — és Bodó László. zás, az útkeresés „szele“. Már dolgozik azokon az új grafikáin, melyek a reális, részleteire kidolgozott tárgyakat, élőlényeket elvont, absztrakt környezetbe helyezik, — meghátározva az itt betöltött funkcióját. Márk András művei ma már sok modern lakásban megtalálhatók; a Dielo vállalat időközönként felvásárolja egyes munkáit és eladja az érdeklődőknek. Harmadikként a vrakúüi Bodó Lász-Lipcsey György, Márk András — Mivel már a nagyapám és a dédnagyapám is kovács volt, a vas volt az az anyag, ami a kezdetben inspirált, alkotásra ösztönzött. Készítettem is néhány ebből készült tárgyat, azonban ezt a kedvtelésemet hamarosan abba is hagytam... A fa jobban vonzott, mivel ez melegebb, „élőbb“ anyag. A plasztikai hatások elérésére — amit kiváltképp szeretek — a fa nagyon is alkalmas. Bodó László művein kiváltképp a KERES HÁRMASKIÁLLÍT ÁS U a egy rövid hír foglalkozna a *■ szóbanforgő eseménnyel; az így szólna: „A közelmúltban színvonalas kiállítást rendeztek a Kutníky-i (Hegyétei, dunaszerdahelyi járás) kultúrházában. A hármaskiállításon műveivel szerepelt Lipcsey György fafaragó (Kútníky), Márk András amatőr grafikus (Veiké Blahovo), valamint Bodó László (Vraküíi) amatőr fafaragó.“ Azonban a néhányszavas jelentésnél ez a rendezvény többet érdemel, mivel egy olyan akcióról van szó, melyet másutt is követni kell, s követni érdemes. Lipcsey György munkásságával lapunk a közelmúltban bővebben foglalkozott. A fiatal faragónak először nyílt alkalma — falujában Hegyétén — nagyobb közönség előtt bemutatni művelt. Ezek közül külön említést érdemel legújabb alkotása — „Az ítélet“. Ez a nagyméretű szoborkompozíció kifejelő szürrealista vonásokat visel magán, hol a mű főszereplője egy haldokló, akit figurálisán kialákított hóhérai — a megtestesült betegség — vesznek körül. A 25 éves nagyabonyi Márk András, aki jelenleg a Slovnaft nemzeti vállalat alkalmazottja, szintén először állította ki jelentősebb műveit. Az amatőr grafikus nem azok közé a műkedvelők közé tartozik, kik korán kezdtek alkotni. Húsz éves volt, mikor a benne rejlő — elvont és való — képzeletvilág a felszínre kívánkozott. Első grafikai próbálkozásai reménytkeltőek voltak, s egyben jelezték; a fejlődés lehetősége adva van. Az első próbalépések után sorra születtek az egyes alkotások, melyek a grafikus széleskörű látásmódjáról árulkodnak. Márk műveinek egy csoportját a geometrián alapuló kifejezésmód jellemzi. Ezek az alkotások nagyban hatnak a néző hangulatára, ami a későbbiek folyamán helyes irányba vezeti tovább — a mű szemlélésekor kialakult gondolatokat. A kiállításon — Márk grafikái között — jelen voltak azon alkotásai is, melyeknél a központi motívumot az ember, a figurális megoldás jelenti. Az amatőr grafikus — ezeknél a tusrajzoknál sem választotta az „olcsó“, történésmentes megoldásokat; a mindig bizakodó és küzdő világ jellemvonásai tükrözik az említett csoportba tartozó müveket. A kiállított anyag Márk András múltbeli gondolatvilágát, alkotásmódját Jellemzik: Mint minden kezdő művészt, őt sem kerülte el a próbálko-Lipcsey: „Békét Chilének“ című kompozíciója. népies motívumok jelei mutatkoznak meg. A kiállításon erősen érezhető volt, hogy a falun élő fiatal saját közvetlen környezetéből meríti témáit, melyek nagyon változatosak. A figurális megoldásokon kívül olykor a tájadta szépség, történés rajzolódik ki művein. A „Vadlibák“ című faplasztikánál Bodó érdekes megoldást választott, — kihasználva"\egy sokfelé nyúló faág kompozíciős lehetőségeit. A „Pásztor“ címet viselő faszobor rövid szemlélése után az a vélemény alakul ki, hogy ez egy nem kidolgozott, elnagyolt faragvány. Azonban a valóság más. Éppen ezek a vontatott, kemény vonások teszik hangulatossá a szó való értelmében — népiessé ezt a munkát. Bodónak ezen alkotása Prešovban egy országos amatőrversenyen elnyerte a fődíjat. Habár a faragót látásmódja nem ösztönzi az elvonť, impresszionalista gondblatokat is magukon hordozó művek alkotására, a népies vonatkozáson kívül Bodó munkásságában további utakat keres; a valóság leegyszerűsített ábrázolási módjának lehetőségét. Szép példa erre a „Királyfej“ című alkotása, hol néhány vonallal éles plasztikai hatásokkal fejezte ki — az önteltséget, az akarnokság jeleit — a mondanivalót. Bodó László jelenleg egy Dunaszerdahelyi tanonciskolában a címfestői szakmát sajátítja el. Hogy látásmódja, gondolatvilága gazdagabb, szélesebb körű legyen,' esti iskolán kívánja tanulmányait tovább folytatni. Az ilyen — falun megrendezett — kiállításnak megvan a sajátos hangulata. Jó volt nézni azt, mikor idősebb parasztemberek meg-megálitak egy nem éppen a saját ízlésükre „kreált“ szobor előtt, s nagy áhítattal, figyelemmel kísérve ezt — próbálták megérteni mondanivalóját. Reviczky Ferenc feleségével és pici unokájával jött megtekinteni a kiállítást. Mikor beszéltem Feri bácsival, az nagy büszkeséggel említette: „Tudtam én mindig, hogy Hegyétén és környékén ügyeskezű emberek laknak“. A fiatalabbak természetesen már más szemszögből figyelték a kiállítást, olykor heves vitákat folytattak az egyes művek mondanivalójával kapcsolatosan. Az érdeklődők között Novotnýné segítő szándékkal szólt az egyik fafaragóhoz, Lipcseihez: „Gyuri, van égy nagydarab száraz körtefatörzs az udvarunkban. Ha kell gyere el érte ...“ Befejezőül még szükséges ehhez a rendezvényhez hozzáfűzni azt, hogy; a hegyétei példa szép és követésre méltó. Remélhetőleg azon falvainkban, hol szintén élnek és alkotnak amatőr képzőművészek, — nagyon sok ilyen község van — a falu vezetőségével való közös kezdeményezésre megszervezik az ilyen irányú kiállításokat. Ezzel egyrészt támogatva lesz a szóbanforgó képzőművész, másrészt a falu egy saját forrású kulturális rendezvénnyel gazdagodik. KALITA GABOR ló amatőr faragó állított KI. Annak ellenére, hogy még csak tizennyolc éves, kifejezőképessége nagy rutinra, többéves gyakorlatra vall. Mikor a kezdetről, s arról hogy: mi adta a vésőt a kezébe, miért éppen a fát választotta alkotásainak anyagául? — a felelet a várakozástól eltérően hangzott: Bodó László: „A pásztor“ című faszobra. Az emberek különféleképpen értékelik tetteiket. Minden az ember feliemétől, kulturális színvonalától és főképpen szerénységétől függ. Már megszokottá vált: akt kevesebbet dicsekszik, azt jobban megbecsülik. . Borisz Vaszin, Guszevka község lakosa így ír részvételéről a Nagy Honvédő Háborúban: „Hazámat hősiesen, bátran, önfeláldozóan' védelmeztem, és meg is védtem. Hétszer fmás levelekben — 'nyolcszor/ küldtek engem az ellenség hátába... Egész életemre rokkanttá váltam három súlyos sebesülés és zúzódás következtében ...“ Valóban, Vaszint 1942. december 7-én behívták a hadseregbe. Pontosan három hónap múlva megsebesült a karján. Hónapokig feküdt a kórházban, végül másodfokú rokkantként visszatért Guszevkába. Az államtól havonta S3 rubel nyugdíjat kap. Rendelkezésére bocsátották az első, majd a második „Zaporozsec" gépkocsit, rendszeresen beutalót kap a szanatóriumba. A Szovjetszkij Szovhoz lakást utalt ki neki, ellátja takarmánnyal a személyes tulajdonában levő állatokat, 1972-ben megjavíttatta lakását, és garázst építtetett neki. Felesége fejőnőként dolgozik a gazdaságban. Ketten együtt már szép kis gazdaságot hoztak össze: van tehenük, borjújuk, juhaik, baromfijuk, méhesük. Egyszóval: élnek, mint Marci hevesen! Vaszin azonban mégsem örül, mégsem elégedett. Tíz évvel ezelőtt egy gondolat fészkelődön be az agyába: miért „szerényebb a lakásom az osztályvezetőjénél?“ Már tíz éve csak mennek és mennek a levelek Guszevkából Moszkvába, Szaratovba és Balasovba. Befejezésük mindig azonos: „Adjanak utasítást, hogy a hazáját bátran és önfeláldozóan védelmező kiszolgált katonának haladéktalanul építsenek házat, garázst, kutat stb.“ Minden úgy történik, mint a szövegkönyvben: megérkezik Guszevkába a bizottság, mindent kivizsgál, és lezárja az ügyet azzal, hogy Vaszin lakása megfelelő és elutazik. Vaszin meghívja ivócimboráját, akt az írástudatlan rokkant helyett megírja a panaszt az ellenőrző bizottságra: szívtelen, embertelen. Ojra megjelenik a bizottság, ismét kivizsgálja az ügyet. Es így megy ez már egy évtizede! Ugyávákkor mennek a további panaszok: nem adtak kölest a baromfi etetésére, nem utaltak ki búzát — így a másik. „Nincsenek tekintettel a nyomorékra, nem ' hagyják élni a rokkantat“ — hullatja könnyeit Vaszin. Nyugalom csak akkor van, ha az örökös panasztevő „zárkába kerül": már kétszer ítélték börtönbüntetésre a szovjet törvények megszegéséért. S ha nem lenne a Földön emberi jóság, akkor Vaszin még többször kerülne börtönbe: például Krjucskova fejőnő bántalmazásáért, aki megakadályozta a kolhoz silójának lopásában, verekedésért Dunajev traktoristával, aki utána két hétig kórházi ápolásra szorult, egy akkumulátor ellopásáért, a vezető és más dolgozók sértegetéséért. Vaszin jellemtelensége legjobban akkor nyilvánul meg, amikor panaszairól beszélnek vele. Felolvassák neki levelét, ő azonban közbevág: „Ezt nem én írtam, én nem tudok sem írni, sem olvasni, honnan tudjam, 6 mit írt.“ „0“ — a fogadott írnok. Szerepét leggyakrabban Lukjanov tanító vállalta, akit pedagógushoz nem méltó viselkedése miatt bocsátottak el az Iskolából, lla megfelel, bevallom, ha nem, letagadom. Így gondolkodik Vaszin. A helyi lakosok, dolgozók, a szovhoz hivatalnokai már régóta méltatlan* kodnak Vaszin tettein. Már néhány éve próbálkoznak szégyenérzetet ébreszteni benne, szerénységre bírni. Hiába! A szovhoz dolgozóit figyelembe se veszi, a vezetőt meg az igazgatót durván sértegeti. Közös leveleikben és a gyűléseken hozott határozatokban egyre nyomatékosabban hangoztatják: távolítsák el a rendbontót a faluból, már éppen elég szégyent hozott rá. Nemrég a gyűlésen A. Sz. Labogyin traktorista a következőket mondta: „Az orvosok megállapították, hogy Vaszinnak fáj a lába, és ülő munkát javasoltak neki. ö meg szépen elvitte a 60 kg súlyú akkumulátort. Otthon 50 kilós zsákokat emel. Halászik. Es hány verekedés van a rovásán! Vaszih magatartását bírálva a szovhoz dolgozói egyértelműen elégedetlenségüket fejezték ki, hogy a kollektív leveleikre senki sem reagál. Végül felfigyelt rá a területi orvosi bizottság, és felülvizsgálatra idézte be a hadirokkantat. Vaszin megkapva a táviratot, kijelentette: „Beteg vagyok, nem jelenhetek meg. Beült, a „Zaporozsec“-be, és elrobogott Balasovba. Vaszinnak azonban most is segítségére siettek: a területi orvosi bizottság Guszevkába utazott. A bizottság és kliense találkozása méltó arra, hogy leírjuk. Négy orvos, a helyi szovjet küldötte, két közéleti személyiség, a szociális biztosítás körzeti osztályának, az SZKP körzeti bizottságának, a szovhoz pártbizottságának a képviselői és mások letelepedtek a szovhoz irodájában. Ide hívták meg Vaszint. Neki azonban esze ágába sem jutott oda menni. Válaszul a meghívásra letette a füstölőt, amellyel a méhesben dolgozott, bement a házba, és lefeküdt a heverőre. Hirtelen megbetegedett. A szovhoz irodájában várakozók tehát libasorban elindultak Vaszin házába. Bementek. Vaszin fekszik a heverőn, és nyögdécsel. Amikor azonban meglátta B. K. Podasul villanyszerelőt, aki az utolsó gyűlésen könyörtelenül megbírálta őt, felugrott a heverőről, felkapott egy botot, és rárontott. Három férfi alig tudta lefogni a házigazdát. Vaszint aztán szépen leültették a bizottság elé. Ekkor elhatározta, hogy megjátssza a gyengeelméjűt, amelylyé a fején elszenvedett zúzódás következtében vált. Nem tudott visszaemlékezni, hány éves volt, amikor bevonult a hadseregbe, milyen alakulatnál szolgált, miért küldték az ellenség hátába, hol történt mindez. Azt azonban nagyon jól emlékezetébe véste, mibe kerül a piacon egy kilogramm méz. Ha elfelejtené, esetleg olcsóbban találná adni. Azt sem felejtette el, hány, méterrel, az útkereszteződés előtt kell megállnia az autóval. Ha nem tudná, még megfosztanák a hajtási engedélytől... A Nagy Honvédő Háború rokkantja! Csupán néhány szóval fejezik ki az ember jellemét, aki méltó a stovjet nép megbecsülésére. Ezek az emberek hazatérve a háborúból továbbra is hősök maradtak. Vaszin meg idejét arra használta fel, hogy vodkát igyon, verekedjen, börtönben üljön, panaszokat diktáljon. Most pedig írjunk néhány sort egy másik volt frontkatonáról. Ugyanebben a kerületben jól ismerik Viktor Szergejevics Tolkacsev nevét. A volt hadnagy első fokú rokkant, akinek mindkét lábát amputálták, már harminc éve fáradhatatlanul dolgozik a Szoczemlegyelije Szovhozban, hat évig vezette a szovljoz egyik gazdaságát, s mennyi kenyérgabonát termesztett társaival együtt az alatt az idő alatt! Hát a rokkant pedagógusok, akiknek a háborúról szóló elbeszéléseit lélegzetvisszafojtva hallgatják a gyerekek és a felnőttek egyarántI Csaknem minden nagyobb községben élnek, lektorokként, agitátorokként működnek, és mindenki megbecsüli őket. A körzetben több mint hétszáz első és második fokú hadirokkant él. Korántsem kapott mindenki közülük gépkocsit, sem beutalót a szanatóriumba. Vaszin azonban mindezt megkapta, és nem is egyszer. S a válasza erre: végnélküli panaszok, elégedetlenség az élettel. A rendbontónak és elégedetlenkedőnek most már keményen meg kell mondani: elég volt! Elég volt a visszaélésből mindazzal, amire joggal büszkék vagyunk! Elég volt Vaszin koholt panaszait hallgatni az egész kollektívában megbecsült, tiszteletre méltó emberekre! I. M. Sirsin
