Szabad Földműves, 1975. január-június (26. évfolyam, 1-25. szám)
1975-02-01 / 5. szám
10 SZABAD FÖLDMŰVES 1975. február f> ül a sámlin aprón, törékenyen, de az arca kőkemény; nem rideg, nem szobor, csak mozdulatlan. Még akkor Is, ha beszél. — Ahogy vénülök, és egyre jobban csak vénülök, úgy áll előttem mindig ttsz'tábban, mindig közelebb az apám. hálom, ahogy feláll innen, erről a sámliról, és bebiceg a méhesbe vagy hátra az akácok közé, elfigyelem mindenhez értő ujfainak szapora mozgását, megcsodálom hatalmas, mindig ktadfusztált bajuszát és vedlett kucsmáját, amit se télen, se nyáron soha, я legnagyobb forróságban sem vett le a fejéről. Nagyon tiszta és nagyon Csendes nyári estéken még a lélegzetvételét is hallom, itt dobol a fülemben. Különben is, kevés beszédű ember bolt: még kicsi koromban, leesett a rakott kocsiról, kezét-lábát törte anypyira, hogy többet nem bírta ä kévét, a zsákot, nem tudta lenyomni az ekét a barázdába — betelepítette hát magának ezt a homokos pár holdat akáccal, méheket hozott ide, s a falu többé nem látta, csak kiterítve. Ml, gyerekei hordtunk neki főttet, de sokszor még azt is elhárította, s ha nem 1st szótlanul kellett lenni, míg megette^ míg az edényeket elmosta. Mert úgy küldte vissza mindig, tisztán. Í9e egyszer, valami ételt vittem neki, ezt sose felejtem el, azt mondja hirtelen: „Nem maradsz paraszt, akibe mindenki belerúghat! ősszel felsőbe mégyГ Tízéves voltam akkor, s anyám nyáron beíratott a városba, a főgimnáziumba. A faluból én voltam az első gyerek, aki tanultam. Ment ugyan felsőbe az iskolamester fia meg a ttszteletes úr lányai, szegényebb emberek meg iparosnak kezdték adni a gyerekeiket, de hát az mind más. gazdaember arra addig nem vetemedett, hogy fiát úrnak neveltesse. Talán apám is csak ezért, mert leesett a kocsiról, nyomorék lett, és kihúzhatta magát a szabály alól. Éppen nyolcadikba jártam, mikor kitört az őszirózsás forradalom. Ma is így emlegetik, de talán csak kevesen tudták, hogy akkor mindjárt így hívtuk. Halottak napja következett, a piacon árulták a rengeteg rózsát, krizantémot, a katonák kijöttek a laktanyákból, neki a standoknak, mind a sapkája mellé tűzött egyet, a többit pedig szórták a nép közé. Beszéd nem volt. Énekeltek. Némelyik sírt. A Dunáról matrózok jöttek föl, azok a Marsetllaise-t is tudták, s mikor újból belekezdtek, akkor már mi, diákok is velük fújtuk. S utána mindent csináltunk, csak éppen tanulni nem akaródzott. De a tanároknak se tanítani: az egyik háborús élményeit mesélte, a másik a szarajevói pisztolylövést kárhoztatta, a harmadik Károlyi Mihály ellen ücsörgött, a negyedik meg valósággal lelkendezett érte. Aztán elfogyott a fa, dél felől francia csapatok közeledtek — hazaszéledtünk. , Tengtem-lengtem itthon egy darabig, de egyszer csak jött a hír, hogy Pesten megalakult a tanácshatalom, a munkások nem engedik, hogy az antant és a környező államok fqhér csapatai az egész országot eláraszszák... Es egyre csak csatlakoztak a tanácshatalomhoz napszámosok, parasztok, hivatalnokok. Verekedtek a ránk törő ellenséggel, de közben a napszámos földet akart, a paraszt állami hitelt és jó piacot, a tisztviselő jobb fizetést, mindez benne volt abban a harcban. Itt a faluban is rövidesen megalakult a direktórium, községi proletártanácsnak hívtuk mi azt akkor. S egy délben jön ám értem Dávid Gergely, távolról rokonom, hogy induljak vele a községházára, mert engem választottak a tanács titkárának. Csak álltam, nézegettem: hogyhogy?! De azt mondja az öreg, nincsen ebben semmi különös, én vagyok itt az egyetlen tanult ember. Kijöttünk ide, apámhoz. Ö azt mondta: — Jól van, én pontosan jegyzőnek szántam a fiamat, azért taníttattam. De hát ilyen zavaros időkben!... Ki tudja, mi lesz? — Akármi. De lejjebb nem kerülhetünk, mint ahol voltunk: a kasza, a kapa, a kalapács nyelét sohasem veszik ki a kezünkből! Apám felállt: — De a fiam kezéből éppen hogy kivehetik a tollat! Gergely bácsi mérges volt: — Önző vagy, mint minden magántulajdonos! Apám csak nézett rá: — Ha a szegény még önző se volna... Dávid Gergely lecsapta a sapkáját a földre, megtaposta. Mikor pedig kidühögte magát, azt mondta: — Na jól van, nézd! A fene egyen meg a kacska lábaddal meg a tanult fiaddal együtt! Hát ha levernek bennünket, akkor majd azt mondjuk, hogy kényszerítettük az írnoki munkára! — Megrántotta' a vállát rekedten nevetett: — Tőlünk kitelik. Mi?! Apám nem szólt, csak befordult a méhes ajtaján. Un pedig azt gondoltam magamban: fordul a világ, új idők járnak. Én sem húzódhatok vissza. Így gondolkoztam, kértem — $s feneketlenül ráfizettemi Majd három évet ültem a Margit körúton meg a gyüjtőfogházban. Prónayék többször is ott jártak, ahogyan mondták: alanyokat szedni, de én valahogy mindig kimaradtam. Apró voltam, gyenge falat a libatollas nagyvitézeknek. Végül is ítélet nélkül kiengedtek, mert vajmi keveset bírtak rámbizonyítani. Tulajdonképpen azt sem tudták kik voltak a proletártanács tágját, mert az erre vonatkozó papírokat még idejében elégettem. Itthon keveset járkáltam nappal, és akkor is az árnyékos oldalon. Tudtam a mindenféle helybeli hatalmasok Nem tudom, mi szállt meg. Azt gondoltam magamban: ha lehet tíznek Ötszáz ellen, akkor egynek is lehet tíz ellen. Puskát kaptám, és a Szőkecsatorna medrében elébük vágtam. Mikor a hídhoz értek, lőttem egyet a levegőbe, és elordítottam magam: — Hajrá, Lenin-fiúk! Látta volna, hogy rohantak! Miért tettem ezt akkor? Pillanatnyi elmezavar, ezt tudom mondani. Mert mit is szólhatnék egyebet, hogy elhiggye? Említsem, hogy Gergely bácsit picikorom óta szerettem? Dunai hajós volt az öreg, nyáron elvitt a nagyvízre és éjszaka magyarázta a csillagok járását. Vagy mondjam azt, hogy a proletárhatalom hetei alatt, mikor a falu minden gondja-baja a nyakunkba szakadt, valahogy minden direktóriumi taggal összerázódtam? Most tejet teremteni elő a gyerekeknek, most elhelyezni a franciák elől menekülőket, igazságot tenni a hirtelen alakult termelőszövetkezetekben. Az érettségit meg se próbáltam, s azt hittem, örökre vége az életnek. Kivittem apámnak a reggelit, elterültem a fák között, néztem a lombjukat. Elérhetetlen magasságban zizegtek, s fölöttük olyan messze húztak a felhők, hogy az már nem is igaz! Azoknak jó, a felhőknek — gondoltam. Délfelé hazaporoszkáltam, kihoztam kettőnk ebédjét, elcsámcsogtunk a csontokon, kovászos uborkát haraptunk hozzá. Egyáltalán, életemnek ebből a szakaszából erre emlékszem: ülünk apámmal a szeptemberi zsíros melegben, eszegetünk. Ekkoriból való a második mondása: „A paraszt mindig csendet, nyugalmat akar, mert csak békében nőhet a vetése, csak békében, csendben.“ Így mondta, negyven éven át, sokszor. Most, hogy felújítottam itt a méhest, meg pótoltam az akácsorok foghíjait, jönnek a gyerekek, kérdezgetnek. És mesélek nekik, rengeteget mesélek. De mindig csak apámról. Csak erre a két mondásra emlékszem, de mindenféléket kitalálok, hogy ne szuszmékolna már olyan morcos hallgatagon körülöttem a végtelen csendbe és tisztaságba nyúló éjszakákon. Ügy tűnik, aki ezen a télen havat akar látni,I a magas hegyek erdőségeibe kell ellátogatnia. Foto: —tt“ Božena Nemcova született Bécstalica melletti vjászmester volt. rában férjhez ко Százötvenöt évvel ezelőtt, 1820. február 4-én ben Božena NSmcová. Fiatál éveit a Česká í Ratiboŕicén töltötte. Apja hercegi családban lo1 A szülők akaratának engedve tizenhét éves ment. A cseh hazafiakkal állandó kapcsolatot tart< tt és ez megerősítette nemzeti öntudatát és nemzeti nyelv it. Kezdetben verseket írt, de hamarosan áttért a meseírásra, keséiből a nép Iránti forró szeretete árad.-Harcol az elnyomót ak igazáért és jogaiért, többször felveti; a nők egyenjogúságéi ak követelményeit. Az akkori társadalomban, ahol az egysze -ű dolgozó népet nem is vették nemzetszámba, ahol a nők j< gfosztása egészen természetes volt, az efféle törekvések forradalmilag hatottak. Božena Némcová leleplezte a polgári hasafiaskodásban rejlő mélységes önzést és eljutott a felismerési);, hogy a nemzet boldogságát a széles néptömegek sorsa határozza meg. Némcová ilyen irányú irodalmi tevékenysége hamarosan kiváltotta a reakciós burzsoázia haragját. Élete te le volt szenvedéssel, de sohasem tagadta meg a demokratikus elveket. Božena Némcová a cseh és szlovák nép testvi ri kapcsolatainak kiszélesítésén is fáradozott és ebben a szeli imben alkotott. Értékes cseh és szlovák néprajzi anyagot dóig izott fel. Elbeszéléseket: Sestry, Divá Bára, Pán učiteľ, Chyže pod Jiorami és terjedelmesebb prózát: Babička [Nagyanyój, Pc dhorská vesnice, V zámku a podzámčí, írt. Božena Némcová számos művét magyarra is lefordították. Fiatalon, 42 éves korában, 1862. január 21-én halt meg. rp. Hatványozott igényességet, nagyobb tenniakarást! XW^Ve«WW<X\.X<VeVSX<W4XNX4XXVXXVNXXXXXXXXVXXX4X4XXV4XXXXX\.XX>X4XX4WV4V^X4NX>NWXSX>XX>X4V>X^»»»AWr Énekcsoportok egész sora tevékenykedik íálvainkban. A közel háromezer lélekszámú Dolný Peteren (Alsópéteren) százhetven tagja van a CSEMADOK helyi szervezetének. A évzáré taggyűlésen aránylag gazdag, sokrétű tevékenységről adott számot Holec Vilmos elvtárs, a szervezet elnöke. Az elhangzottakból megtudtam, szinte egyetlen jelentősebb helyi megmozdulásról sem hiányzott a CSEMADOK. Esetenként értékes kultúrműsort is adott, szórakoztatta az ilyen vagy olyan alkalomból összegyűltek népes táborát. Így első hallásra az ember azt gondolja, milyen lelkes, kultúrát kedvelő, szomjúhozó és ápoló emberek lakják e községet. Am ha jobban utánanézünk a dolgoknak, furcsa képet kapunk. Rájöttem például, hogy Alsópéteren nagyon is kevesen vannak a község kulturális életének színvonalát fellendíteni, vagy legalább megtartani óhajtók. Mindezt abból következtetem, hogy e nagyközségben aránylag kevés tagja van a szervezetnek, s azok közül is csak húsz-harmincan számítanak a tevékenyek közé. Űk pedig zömmel — összesen tizenkilencen — a vezetőség tagjai. Irányítanak, gyűléseket tartanak, szerveznek, tagjai az éneklő csoportnak, színdarabot, esztrádműsort tanulnak be, s ha kall, vetélkedőkön vesznek részt, szórakoztatják polgártársaikat stb. A rossz nyelvek azt mondják: ,.ötven tagú vezetőséget kellene választani ebben a. községben, akkor legalább negyvenen dolgoznának és talán többre futná a CSEMADOK helyi szervezetének erejéből“. Meglehet, van benne egy jő adag igazság, de talán az eddiginél körültekintőbb agitácins és szervező munka Is jelentős javulást eredményezne. Sőt talán a fiatalokkal is lehetne kezdeni valamit. Ami a legszomorúbb, az idézett megjegyzés a taggyűlésen hangzott el. Mögöttem, a harmadik sorban suttogta egv harminc év körüli fiatalasszony, aki feltehetőleg szalmaszálat sem tett még keresztbe az évi tagsági illetmény befizetésén kívül annak érdekében, hogy tovább fejlődjön a falu kulturális élete. Meglehet arra vár. egyszer ma’dcsak beválasztják őt is a vezetőségbe, és ráér akkor jelentkezni az éneklő csoportba, esetleg színdarabot játszani. vagy mit tudom én. A gyűlés kezdete a tervezettnél jóval későbbre tolódott — vasárnap délután lévén, no meg az eső is permetezett. lassan gyülekeztek az emberek —, volt időm. körülnéztem a kultúrházban és környékén. Nem volt valami szórakoztató amit láttam. A színpad bársonyfüggönyét, a székeket és a csorbasarkú, félvak tükröket vastag porréteg borította, a régi díszítések falakon lógó maradványai és a padlót tarkító sötétebb világosabb foltok hivalkodva hirdették, szebb időket is megélt már ez á terem. Bár lehet, inkább az itteni kultórtársak ,,rendszeretetére“ akarta mindez felhívni az idegen figyelmét. A ruhatár és a bejárat előtt eltapoosott cigarettavégek keseregtek sorsuk felett, az épületet körülvevő kedves park tán évszázados fái alatt pedig papírdarabokat, szalvétákat és megannyi papírtálcát kergetett maga előtt le s föl a mind erősebbé váló északi szél. Persze, láttam törött Uvegpoharakat, elhajigált bprosüvegeket, kisebb rakásokra öntögetett hamut és egyj ,,jóképű“ szemétdombot is. Ezekután nem tudom, mingk építették a szeméttárolót? Az illemhelyről csak annyit, inkább későbbre halasztottam ebberi tennivalóimat, mintsem beléptem volna abba a..* Egy szó mint száz, a látottak sőhogysem voltak összhangban a nap eseményével. Csak e kis szemlélődés tapasztalatainak összegezése után döbbentem rá, miért fulladt kudarcba a szervezet és i község vezetőinek a kulturális élet fellendítését célzó Igyekezete, miért ilven kis létszámú a CSEMADOK helyi szervezete, s miért kénytelenek magnk a vezetők énekelni, színdarabot ját szani, hogy valamilyen kulturális tevékenység mégis ki mutatható legyen. Mert ugyebár, *ki nem törődik azzal milyen rend uralkodik a községben, a kultúrház környé kén, azt vajmi keveset érdekli, nii történik odabenn Pedig érdekelhetné, hiszen esetenként nemcsak egv kn», ség életének kulturális szintiéről ivan szó. hanem nem zetiségi kultúránk fejlődéséről iövőiérő! is. Illő volna hogy egy ekkora községben több igényes, tettre kész élmunkása — s nemcsak tagia! —j- legyen a r.sehszlová kiai magyar dolgozók kulturális őletének továbbfejlesz tését szorgalmazó CSEMADOK szervezetnek! Ha ez ígv lenne, akkor bizonvám nemcsak a szövetke zet rizlineiének hírneve miatt emlóeetnék széles e házé ban Alsópétert, vagy — hajdani nevén — Szentnétert hanem azért is. mert az itt élők kultúra iránti szeretete igényessége és sokrétűbb kultúrtfevékenysége kiváltaná az emberek őszinte elismerését. S szerintem ez mitsem vonna le még becsesebbé tenné azt! a régi hírnévből, csak KADEK GABOR KUNSZABÖ FERENC: előtt rajtam a bélyeg: vörös! Tanult gazdafiú létemre beálltam a rongyosok közé! De különösen azt nem tudták megbocsátani, hogy júniusban kiszabadítottam a proletártanács tagjait. Ogy történt, hogy a Kecskemétről kivert fehér lázadók közül vagy tíz elvetődött erre, s ráült a falura — illetve csak ültek volna, de a tanács föllázította a népet, és ellenük vonultak. Akkor a fehérek körbevették Dávid Gergelyt meg Rakenovics Milánt, és azt mondták, leölik őket, ha a nép mozdul! Így mentek ki a községből, felemelt fegyverrel. Ott állt a több száz ember és valami tíz fehér peckesen lépkedett köztük végig a főutcán! ... Furcsa volt, szinte hihetetlen.
