Szabad Földműves, 1975. január-június (26. évfolyam, 1-25. szám)
1975-04-26 / 17. szám
SZABAD FÖLDMŰVES 1975 április 26. 10 Ezerkilencszázharmincötben sötét jellegek kezdtek keringeni a vén Európa jeleit. Itt-ott a demokrácia tüze kialvófélben pislogott, sőt sok helyütt teljesen eltaposta a fasizmus vascsizmája. . Erről a munkásosztályt meggyalázó helyzetről beszélgettek Szlovákia egyik kisvárosának szűk munkásotthonában a párttagok. — Wéber már megint arról papolt a gyárban; „letörtük a szarvukat a bolsiknak“ — mérgelődik a pártszervezet elnöke. — De szívesen kicsavarnám annak az embernek a nyakát — ugrott jel Kovács, a legifjabb párttag. — No csak lassan a testtel —- inti le az elnök. Azzal még nem sokra megyünk. Lesz más Igazgató. — Hát akkor mitévők legyünk — néz egyikről a másikra tanácstalanul a türelmetlen fiatalember. — Mész mindig akad — szólt közbe az öreg Balog. — Még a templomajtót is bemeszeljük jelszavakkal. — Örökké csak jelszavakat mázolni — pattant jel Kovács. — Valami mást kellene csinálni, amivel meg tudjuk mutatni, ki a legény a gáton. — Hát akkor ki vele! Mi legyen az a nagy hőstett —mosolyog kissé gúnyosan Balog. — Van valami igaza Andrásnak — szól közbe az elnök. — Valamit ki kéne találni... Már jó éjfélbe nyúlt az idő, amikorra megszületett a terv. ★ ★ ★ Kovács Andris az apjával együtt szőlő alá fordított egy közeli tanyán. Már harmadik éve tették ki a gyárból az utcára a „véresszájú kommunistát”. Azóta mindenféle alkalmi munkával kereste a keserves kenyeret. Most is napi 15 koronáért reggeltől estig ássa, csákányozza az agyagos, kavicsos talajt. A vén nap már valahol a hegyek mögött járt, amikor befejezték az e napra tervezett utolsó csatornát. Kissé megpihentek, aztán szedelőzködni kezdtek. — Apám, én estére bemegyek a városba — veti oda András. — Van jó dolgod? — Megígértem. — Lány? — Nem éppen. — Hát akkor mi a szösz? — Azt nem mondhatom meg. — Saját apádnak? — Annak sem! — Egész nap figyeltelek, láttam, hogy nem ott jár az eszed, ahol dolgozol. — Akkor megyek, sietek vissza. — Hát ha annyira akarsz ... — De erről egy szót se senkinek! — Vigyen el az ördög azzal a nagy titkolódzással! Jócskán beesteledett, amikor a gyárhoz ért. Ott a fal mellé lapulva várakozott. Szórakoztatója a már oly régen nem hallott gépek összefonódott zaja volt. Kellemesen hatott rá a gépek ütemes lüktetése, a pléhtáblák éles csörrenése. Közel tíz évig napról-napra hallgatta a gépek furcsa, sokszor fülsiketítő zenéjét. Most mégis mintha szebbet, újabbat hallana ... Most érezte csak Igazán, mennyire vágyik vissza abba a gyárba, ahová gyerekfejjel lépett be először. Ahol mindig elégedettek voltak munkájával, csak a kommunista mivoltával nem tudott a gyár vezetősége kibékülni. — Inkább dolgoznak rosszabbul — torkollta le a jó munkást emlegető mestert az igazgató, amikor elbocsátották. — Csak ne lenne oly véresszájú. — Hu-hu. — Aztán megint: Hu-hu, — rezzenti fel gondolataiból valami bagolyhuhogás-féle. — Ez alighanem a Pista gyerek, — de azért még szorosabban lapult a téglafalhoz. — Andris, hol vagy? — suttogta félhangosan a jövevény. — Halkabban. Elhoztad? — A kabátom alatt van. Eleset kürtőit a gyár szirénája. A délutáni partit váltja az éjjeli. — Siessünk! Andrásnak a pelyhedzö szakállú Pista gyerek mellett sikerült besurrannia. A gépház ajtajánál megtorpantak. Pista, aki a fűiőházban inaskodott, körülkémlelt. — Nincs veszély, jöhetsz! — súgja társának. A kéményhez vezető vasajtót valaki „véletlenül“ nyitva felejtette. Halványan pislogó villanylámpa fényénél szorongva haladtak előre a keskeny folyosón. Még egy keskeny forgóajtó s máris a kémény alfában voltak. — Itt várj rám, míg nem jövök —, szól András Pistának, s máris kúszni kezd felfelé a kémény keskeny, kormos létráján. Lassan haladt előre a szemét maró füstben és a hulló koromban. A kegyetlen huzatban majd szétrobbant a dobhártyája. — Ha most rosszul lennék — riadt meg egy pillanatra. Es képzeletben már látta magát összezúzva a kémény alján. — Hogy is lehet most ilyesmire gondolni — hesegette el a kísértő gyávaságot. Lassan fogytak a méterek. Több mint hatvan métert kellett másznia, oly magasan nyúlt fel a sudár kéímény. A tüdeje, mely megtelt füstös, gázos levegővel, majd szétpattant. Kapkodva szedte a levegőt... Egyenként számlálni kezdte a vasfogak fogyását... A feje egyre jobban elbódult. Vissza-vtssza tekintett, de a gyérvtlágossáqú villanylámva fénye alig 1—2 méterre világított a jenekeletlen sötétségben. Vagy negyedórái ádáz küzdelem után friss levegő csapott az arcába. — Végre! — lélegzett egy mélyet. — Még néhány fokot kúszott és belebámulhatott a sötétszürke éjszakába. Gyorsan munkához látott. Az egyik kezével kopasz-' kodott, a másikkal drótot kotort elő zsebéből és ügyetlenül egy rövidke rudat erősített a legfelsőbb vasfokhoz. Hosszas kínlódás után végre szilárdan állott a rudacska. Dologvégezve elindult lefelé a koromsötét pokolba. Vagy húsz métert tehetett meg, amikor valami kopogásféle ütötte meg a fülét. Lélegzetvisszafojtva megállt. Kip-kop, kip-kop. — Valaki jön — szaladt végig a hideg a hátán. — Most mit tegyek? Kip-kop, hangzik egyre közelebbről. — Lelököm — szaladt hirtelen agyába a gondolat. Lentről ismerős krákogás hallatszott. — De hiszen ez a Pista gyerek... — Andris — nyöszörögtek lentről. — Mi az ördögnek Jöttél ide — gyorsan vissza. — faj, nem bírom ... — Muszáj. Végül nagynehezen sikerült lekászolódntuk. Pista erőtlenül rogyott össze. — Miért nem vártál? — Azt hittem, hogy valami bajod van és nem tudsz visszajönni — lihegte. Kisvártatva sikerült lelket vernie a legénykébe. — Most, hogy jutunk kt — kérdezte tanácstalanul András. — A tetőn keresztül. A hatalmas gépház másik végéről szórványosan hangok hallatszottak. Aztán néma csend. A két fiú óvatosan felmászott az egyik kazán tetejére és aztán kisegítették egymást a szellőztető ablakon keresztül a tetőre. — Ki a csuda jár itt? — hallatszott lentről. Fent mozdulatlanul lapultak a pléhtetőhöz. — Már megint kísérteteket látsz János — ismerte meg András az öreg Balog hangját. Néhány másodpercig még lapultak. Teleszívták megkínzott tüdejüket friss tavaszi levegővel. Aztán óvatosan kúszni kezdtek a tetőn. — Le kell ugranunk. — András választ sem várva lecsúszott. Hangos puffanás jelezte, hogy lehuppant a négyméteres mélységbe. Pista egy kicsit tétovázott, végül ő is nekibátorodott. Semmi komolyabb bajuk nem esett. A felhők közül itt-ott egy csillag is kibukkant, s ez kisé megtörte az ólomszürke sötétséget. A két fiú sokáig szótlanul szemlélgette egymást. Végül András elnevette magát. — Az anyád aligha ismerne Rád. — Festeni sem lehetne náladnál különb ördögöt — vág vissza a másik. — Aztán a ruhát elásni... — Ne félts Te engem. Más más irányba nekivágtak az éjszakának. András a szőlőnek fordított földbe jó mélyre leásta a kopott, koromtól fekete gúnyát. Ingbe, gatyába indult a szállás felé. — Ha most látna Pista, bizonyára kisértetnek vélne, — mosolyodon el. Az istállóvályúnál lemosakodott. Aztán nesztelenül beosont az istálló végén elrekesztett szállására. Az apja javában horkolt, a béreslegények az igazak álmát aludták. , Alig nyújtotta ki fáradt testét a szalmazsákon, amikor valaki nyikorogva nyitotta a rozzant ajtót. Andrásnak torkába ugrott a szíve. — Remélem döglik már mindenki — ismerte fel örömmel a béresgazda rekedt hangját. Olyan átkozott szokása volt az öregnek, hogy éjfél után amikor végigjárta az istállókat, mint valami barmokon, a béreslegényeken is végigcikkázott a villanylámpával. Andrást ez máskor nagyon bosszantotta, de most örült, amikor egy pillanatra mepihent arcán a villanylámpa fénye. Jól tudta előre, hogy gyanúsítani fogják. Ilyenkor jól jön az alibi. Jól is jött. Hiába kutatták hónapokig, nem sikerült megtudni ki járt május előestéjén a kéményben. ★ ★ ★ Hajnalra szétoszlottak a felhők. Mire a gyársziréna az éjjeli műszak végét jelezte, a kerekarcú napocska is kikukkantott a közeli hegyek mögül. — Szép időnk lesz — böki oda Balog a gépházból kilépő munkatársának. Kerekes felemeli tekintetét, aztán megkövültén megáll: — Gábor, Gábor — ragadja meg a Balog vállát. — No, mi az isten csudája van veled? — Nézd a kéményt... — Mit nézzek rajta? — Piros zászló van a tetején ... — Tényleg az, ebadta — mosolyodott el Balog tettetett csodálkozással. Sikerült a gyerekeknek — dörzsölte meg a markát. — Derék dolog — szólta el magát félhangosan. — Mit mondtál? — kíváncsiskodott Kerekes. — En, egy szó nem sok, annyit sem szóltam. A hír futótűzként terjedt el minden részlegen. Mindenki a gépház felé sietett. Izgatott találgatások a tömegben. Egyik munkavezető az igazgatóhoz rohant. Néhányon a munkásokat szólítgatták, hogy oszoljanak. Nemsokára az igazgató autójának csikorgóit a fékje. Vörös volt a dühtől. — Mit állnak itt, miért nem veszik le azt a vörös rongyot! Senki sem mozdult. — Süketek maguk? — nézett végig gyűlölettel a tömegen. — Gyáva kutyák valamennyien — szitkozódott. Mivel azonban látta, hogy senki nem vállalkozik, taktikát változtatott. — Akt lehozza, 500 koronát kap. — A munkavezetők kis csoportja egymásra nézett, aztán a kéményre, de rögtön inukba szállt a bátorság. — Ezrest, egy ezrest kap, aki lehozza —- licitált felfelé az igazgató. Mozgolódás a munkások között. Sokan szerették volna az ezrest. De amikor a jelentkezni készülök munkástársaik vtllámló tekintetével találkoztak, visszahökkentek. Amikor az ezres sem mozgatta meg az embereket, Wéber újból kitört: — Ezt még megkeserülitek, rohadt csürhe! — rohant hogy a tűzoltókért telefonáljon. Az emberek fellélegeztek. Zavartalanul bámulhatták tovább a csodát. Fönt a magasban a vörös zászlót, a szabadság hírnökét, vidáman lengette a friss májusi reggelt szellő. Tóth Dezső Május piros harangjai Irta: ÜGETI KAROLY ... Piros zászló lobog a levegőben, s forradalmi dalok zúgnak az utcák során. A munka fellázadt az ősi rabiga ellen, amelybe betörtek a hosszú ezredek és sápadt, rongyos katonái diadalittasan marsolnak a győzelmi lobogó alatt, amelynek a színe piros, mint a munka katoniának reá hulló vére. Csak most látni meg, milyen hatalmas ez a tábor, amelyen a tőke rablánca csörög, csak most látni meg, hogy ez a tábor tud csak világot rombolni — és új világot építeni. Az orosz ég alatt boldogabb sugár ragyog szemében a rongyos katonáknak, mert itt a láncot már összetörték, itt már a börtönt összezúzták — csak a lánctörte sebek fájnak még, csak az új hajlékot kell még felépíteni. Az orosz ég alatt szabad a proletár: gyűlölt hatalmai a múltnak ott fetrengenek a porban, s akárhány hidrafej is nő ki belőlük, szétzúzzák azt irgalom nélkül a munka hős katonái __ Az új világ vérben fogamzik; a szenvedés, a kín, az éhség a ringatói, reája les alattomos gyűlölettel minden ősi rabló, fojtogató kart nyújtogat feléje minden más világ, ahol még úr a tőke, úr a rablás, úr a börtön éjszaka. Május piros harangjai lázadó dalt énekelnek. Erőt a harcolóknak, bízást a csüggedőknek, és szent parancsot mindazoknak, akik még némán iiézik, mint hull a vér, amelyet a gazok öntenek, akik a piros katonákkal szemben állnak. Eltűnhet-e még egyszer a nap az égről? Lehet-e még éjszakája annak, aki maga teremtett fényt és derűt? Lehet-e szolga, lehet-e börtönlakó az, aki milliomodmagával szabadult fel s verte szét a börtönfalakat. Lehet-e mégegyszer úr a tőkés, mikor a fölszabadult proletárnak száz- és százmillió testvére van, míg az elnyomó mellett csak a rablók hitvány, törpe csoportja áll, amelyet körülvesz mindenütt a népek ősi gyűlölettengere. — Május piros harangjai konganak s ez a kongatás végigdörög a. véráztatta földön. Felrepül az égre a vörös sugár s elkergeti a szörnyű éjszakát, amely uralkodik ezredévek óta a világ felett s összegyűjti a forradalmár miliókat, akik letiporva a múltat, megteremtik a Munka szabad, boldog hazáját. Kondul-e szívetekben a tűzharang, testvérmilliők? Május kongatja az ő piros vészharangjait, hogy mindnyájan összegyűljetek a nagy világbarrikádra, megcsinálni a ti utolsó nagy forradalmatokat. Ne kongjanak hiába az idő tornyában május piros harangjai! Forradalom. Omszk, 1918. május 1. (ápr. 18.) Ragyogj! Egek napszeme, tiéd az erő! Pokolba a felhővel, mely kényesen lebeg! Vidám gyűlésre, csillagok, most bújjatok elő! Oszoljatok, mint burzsujok, ti kövér fellegekl Gyere ki, ember! Gyere ki, munkás! Bújj elő! A pince-sötétből fel, gyülekezz! Gyanakszol? Nézz hát, van itt, amit láss! Indulj! Gyere! Fuss ide! jól Igyekezz! Ész manométere! Mérd ma a számot, Számold, hány lobbanó szív tüzel itt. Keleti szélvész vihara támad? Kavarja a munkások porszemeit? Gyere te kormos, kátránytól ragadó! Ne áll egyedül! eljött a te órád! Ma itt 150 millió menetel — 300 millió láb. Dalolj! Menetelj! Zengő riadót fújj! Határok omlanak! A régi ellen, rajta! Egymilliárd és ötszázmillió ujj! Pipacsszínű zászlód emeld a magasba! Lázas ének, lázadj! Láncodad lerázzad! Nézzetek — mifelénk — lüktet és dagad, és 12 milliárd szív-dobbanás árad értetek, — értitek? — egyetlen perc alatt. Jöjjetek! Gyűljetek! Földkerekség népe! A Szovjet nyújt kezet, ingyen, nincs is ára. Serkenj egységes május elsejére és másodikra és századikára
