Szabad Földműves, 1975. január-június (26. évfolyam, 1-25. szám)
1975-03-08 / 10. szám
SZABAD FÖLDMŰVES 1975. március 8, 10. A teherkocsin áztak a bútorok. Fújta a szél a rájuk kötözött ponyvákat, átlátszó műanyag huzatokat, recsegve lobogtak. A fiú érezte, hogy nyakába csurog az eső. Csiklandós patakok indultak meg a gerincén lefelé, az alsónadrág Irányába. Jó konstrukció az emberi test; erre a célra függőleges csatorna van rendszeresítve rá, hátul, középen. A lány — hosszú haja nedves csomókba ugrott, kilógott a kendó alól — rohangált a lépcsőkön, föl a lakásba, le az utcára, röpködött a hórukkos emberek körül. Neki ez volt a feladata. A fiú pedig lent a kocsinál álldigált, Így beszélték meg, jó előre. Szekrény, ágy, asztal, polcok, zsákok, bőröndök, összespárgázott könyvkupacok vonultak fölfelé, mint egy karaván. Lassan kiürült a teherautó. A fiú úgy érezte, mindjárt őt is fölkapja valamelyik munkás, és viszi. Akár egy raktár, ahol részeges a raktárnok, olyan lett a lakás. Hogy magukra maradtak, leültek az ágynemfitartóra, néztek kifelé az ablakon. Az eső már elállt, a felhők résein kibújt a nap, besütött a szobába. „Déli fekvés!“ — gondolta a fiú, boldogan. Átkarolta a lányt, s egy kedves, fölszabadult mondat készülődött benne. Tizenegy óra tájt tetőzött a rumli, a csomagok már nyitva, minden szanaszét. A lány a konyhában, a fiú a nagyszobában próbált némi rendet teremteni, egyelőre eredménytelenül. Csöngettek. Három feszes, erőszakos zrrr. — Ki a fene lehet? A lány átmászott az előszobában torlaszkodó bőröndökön, kinyitotta a kisablakot. Idős hölgy állt az ajtó előtt. Furcsa kalapban. — Kit tetszik keresni? — kérdezte tőle a lány. Addigra a fiú is odaküzdötte magát: — Vilmuska! — mondta csodálkozva. Nyitotta volna az ajtót, de csak félig sikerült: megakadt egy könyvcsomóban. Az idős hölgy nem zavartatta magát, szó nélkül benyomakodott a résen. — Drága Vilmuska — kezdte a fiú —, nagyon örülök, hogy el tetszett Jönni... micsoda meglepetés... A hölgy kalapján megrezzentek a tollak: — Bemutathatnál a feleségednek! — Jaj, bocsánat, hát persze — hadarta a fiú. De közben az idős hölgy már kezet fogott a lánnyal. — Én vagyok az egyetlen nagynénje ennek a kölyöknek — közölte vele. — A többiek meghaltak — sejtelmesen mosolygott. — Hát... örülök, hogy megismerhettem — mondta erre a lány. Aztán, háziasszonyi mozdulattal: — Menjünk beljebb! — Tegyétek félre — intett a hölgy. — A kijárathoz vezető utat mindig szabadon kell hagyni! A fiú és a lány szégyenkezve tolta félre a csomagokat. A hölgy bement a nagyszobába, ők utána. — Üljünk le! — mondta a fiú. — Hová, te nagyokos? — szólt rá a lány. Próbálta kiszabadítani a székeket. — Hagyjad! — mondta a hölgy. Kalapját az ablakkilincsre akasztotta. Leült az egyik zsákra, Nagy, fekete táskájában selyempapirba burkolt üveget halászott elő, s a középen álló hajóbőröndre tette: — Ezt nektek hoztam. Az új lakás örömére. A fiú nagy levegőt vett: — Ejnye, Vilmuska, minek ... — Tudom — vágta el a hölgy —, minek vertem magam költségbe. Szegény apád is mindig ezt mondta. A fiú hallgatott, lábával egy rongyot piszkált a padlón. — Gizustól kellett megtudnom, hogy lakást kaptatok — mondta az idős hölgy szemrehányóan —, hát idejöttem. Remélem, nem zavarok? Dehogyis! — hazudta a fiú. A hölgy fölállt, tett egy kört: — Barátságos kis szoba! — Egyáltalán nem kicsi — tiltakozott a lány. — Négyszer négyes! — Négyszer négyes — bólogatott a hölgy. A falakat nézte. Aztán, hirtelen: — Miből van a ház? — Hogyan? — Miből! Azt kérdezem, miből van. Ml az alapanyaga? — Hát... — a fiú a lányra nézett —, beton. — Panel? —Olyasmi. A hölgy biccentett, de látszott az arcán, hogy nincs megelégedve a válasszal. — Ahhoz képest elég maszszivnak látszik — dünnyögte. — Figyeltem, ahogy jöttem, szép, nagy villámhárító van a tetején. — Mi? — Villámhárító. A fontos! Nagyon fontos. A fiú vállat vont. — Tessék jönni, megmutatom a konyhát — ajánlotta a lány. — Inkább a másik' szobára lennék kiváncsi! — mondta a hölgy. Indult az ajtóhoz. Ez olyan hurka-forma helyiség volt, hivatalosan csak félszoba. Az idős hölgy körülnézett, rágyújtott egy cigarettára. — Szép! — mondta. — Nagyon szép! — a falnak vetette a hátát. — De... — habozott —, miért nincs rács a kisablakon? — Milyen kisablakon? — a lány ütődött arcot vágott. —Odakint. A bejárati ajtó kisablakán. Rácsot kell rá csináltatni — mondta a hölgy. — Minek? — Rács kell — mondta az Idős hölgy, ellenállhatatlanul. — De nem arra az ajtóra. — Hát melyikre? — kérdezte a lány, összezavarodva. — Természetesen ki kell cseréltetni — mondt a hölgy. A plafon felé fújta a füstöt. — Kicseréltetni? Minek? — Minek, minek — az idős hölgy türelmetlen mozdulatot tett —, hát mert túl vékony. — Az ajtó? Vékony??? — ismételte a fiú, mint aki nem hisz a fülének. — Igen, vékony! — emelte föl a hangját a hölgy. — Süketek vagytok? Csönd lett. Az Idős hölgy ellökte magát a faltól, körbesétált. Рак, pák, pák, a léptei. Lóbálta a táskáját. Aztán megállt előttük: — Mi baj? Mért vágtok olyan fancsali képet? — táskájából fedeles fém hamutartót vett elő, a csikket gondosan szétmorzsolta rajta, belenyomta. — Én... — a fiú zavarban volt. — Na? — a hölgy megszagolta a fémkasznit, aztán visszadugta a helyére. — Mondjad! — Hát... — Ne hápogj, Péterke! — a hölgy megsimogatta a fiú arcát. — Nagy dolog ám az, hogy két ilyen taknyosnak lakása van. Becsüljétek meg! — Igyekezni fogunk — mondta a lány, csöppnyi gúnnyal. De az idős hölgy azt nem vette észre. — Helyes, helyes — énekelte. Az ablakhoz lépett, összeszorított szemmel nézte a keretet. — Redőny? — kérdezte. — Redőny nincs? — Tetszik tudni, ez modern ház — mondta a lány —, itt elsötétítő függöny van redőny helyett. — Elsötétítő? — kapta föl a fejét a hölgy. — Bizony — mondta a lány. — Baj. Nagy baj. — De miért, drága Vilmuska? — kérdezte a fiú. — A redőny sokkal jobb. Minden szempontból. — Szerintem a függöny praktikusabb — vetette ellen a fiú. — Mit tudsz te? Semmit se tudsz — legyintett a hölgy. A körmével megkocogtatta az üveget: — És ez a teschauer-ablak ... — csóválta a fejét. — Ml van a teschauer-ablakkal? — kérdezte a lány, ellenségesen. „Ennek semmi se jő“ — gondolta. — Nem lehet leakasztani külön a belső szárnyakat — mondta a hölgy. — Miért kéne külön leakasztani? — Hogy ne törjön ki egyszerre mind a kettő. — De hát az ég szerelmére — a lány kezdett ideges lenni —, miért törne ki egyszerre mind a kettő? —A légnyomástól — mondta az idős hölgy. A lány a fiúra nézett. Találkozott a tekintetük. — Ráadásul túl nagyok — folytatta a hölgy. — Hogyan? — Én nem értem — fakadt ki a hölgy —, poros a fületek? Túl nagyok az ab-la-kok! — Az is baj? — Hát persze! — Elnézést kérek, drága Vilmuska — kezdte a fiú —, de én úgy gondolom, az a jó, ha az ablak minél nagyobb. — Nem, fiacskám. Az a jó, ha az ablak kicsi. A hölgy megint a falat vizsgálta. A lány viszont egyik lábáról a másikra állt, türelmetlenül tipródott. A fiú várt egy kicsit, aztán nekirugaszkodott: — Hát akkor, nagyon szépen köszönjük a látogatást, kedves Vilma néni, de nekünk most... — Hol a kályhalyuk? — akasztotta meg az idős hölgy. — Kályhalyuk? — Vilmuska kérem, itt gázfűtés van — mondta a fiú az ujjait tördelve — minek kellene kályhalyuk. — És ha egyszer csak kikapcsolják a gázt? — a hölgy, akár egy kémiatanárnő. — Akkor mi lesz? — Akkor... — a fiú elakadt. — Akkor majd villannyal fűtünk. Van egy légmelegítőnk. — Micsoda marhaság! — a lány már nem bírta tovább: — Miért kapcsolnák ki a gázt? — A hölgy mintha meg se hallotta volna: — És ha a villanyt is kikapcsolják? Mert az is megtörténhet. Mindenre gondolni kell. — Kályhalyuk nincs, és kész — jelentette ki a lány. — Bízzunk benne, hogy senki semmit nem kapcsol ki. A hölgy föl-alá járkált. A sarka hűvösen kopogott a meztelen parkettán. Három, lépés ide, három oda. Egyre gyorsabb tempóban: рак, pák, рак — рак, рак, pák. „Megkergült“ — gondolta a lány. A hölgy hirtelen megállt az ablaknál. „Ha most megint a redőnnyel jön..." — a lány beharapta az ajkát. — Mi ez itt szemben? — bökött előre a hölgy. — Nem tudom — a fiú vállat vont. Nem vette észre, hogy a lány izgatottan integet, kibökte: — Valami gyár... — Ügy! Szóval gyár. Egy gyár. És ezt csak így mondod? — De Vilmuska, hát hogy mondjam? — Egy gyér mellé költöztetek? — Ügy van! — bólintott a lány, jókedvűen. — Nagy baj, ugye? — Veszélyben az életed! — mondta a hölgy rekedten. — Mi? — a fiú rémülten nézett rá. — Először mindig a gyárakat bombázzák. Géppuskafészek lesz a tetején. Egészen biztos, Odanézz! A fiú és a lány dermedten bámult a hölgy reszkető ujja irányába. — Ott, a kémény mellett. Az a szürke, kúpos micsoda? A gyár tetején, két koszladt kémény között egy apró, de jól kivehető, sárga bunkerszerfiség. Az innenső oldalán vékony, vízszintes figyelőrés. — Hát aztán! — a lány hangja élesen, idegenül csengett. — Kit zavar? — Az meg a légvédelmi sziréna! — az idős högy ujja már egész ijesztően remegett. — Hát persze! Minden gyáron van sziréna! — otthagyta az ablakot, megint járkálni kezdett, oda, vissza, akár az előbb. Mint egy gyorsított felvétel. Táskája széles ívben lengett a karján. A gyár tetején — a bunker mögött —másfél méteres vasrúdon négy egymásra tett fekete cintányér. A sziréna. — Nem baj — dünnyögte a hölgy menet közben —, ez nem baj. Legalább azonnal meghalljátok, ha valami lenne... — Mi lenne? — kiáltotta a lány. — Mi lenne? r Az idős högy akkor már nem volt ott, útja az előszobába vitte. Kint folytatta dühödt körsétáját, a kövön még hangosabban kopogtak a léptei. — Mindenre gondolni kell — remegett a hangja. Felüvöltőtt: — Mindenre gondolni kell! Enyhe visszhang volt a lakásban, fölerősítette a szavakat. — Vilma néni... — suttogta a fiú. A hölgy lerogyott a kőre, sírt. Odarohantak hozzá, betámogatták a szobába. Ledobálták a rekamléről a holmikat, ráfektették. A lány hozott vizet, az idős hölgy ivott egy kortyot, gyógyszert vett be. Táncolt a kezében a pohár. ' — Semmi baj.. . Semmi baj... — csak ezt ismételgette. Dél lett mire elment; szóltak a harangok. Bimm, bamm. Valamit itthagyott. j — Nézd, milyen muris! — mondta a lány. — Fölpróbáloml De aztán mégse nyúlt utána. A kilincsen — akár? egy fáradt zászló — ott lebeg a zöld vadászkalap. Ililli!!l)ll!lllllllllllllllllllllllllllllll!llllllli!lll!lllllllllllllllllll !llllll!llllllllllllllllllltltllll!IH<lllllllllllllllllltll)tlll!lll!!!lj ....lilll..Hí..illllllllllllllllll................ Kulturált életünkben egyre nagyobb jelentősége van, a kozmetikai ipar gyártmányainak. Napjainkban a nélkülözhetetlen iparág termékeit már majdnem mindenki használja. Az üzemekben, főleg iigyeskezű lányok, asszonyok szorgoskodnak. Foto; — tt— cuz> elä-SZôbá&Útl Tegnap regg >1, amikor kiléptem a kapun, mint tíz eset közül kilencszer, Cserrtetke Lajos szomszéd is kilépett, az Ъ kapujukon. Máskor más messziről köszön hangosan, most csak éppen motyog valamit az üdvözlésemre. Jobban megn ízem, s döbbenten látom, mintha tíz évet öregedett volna: az arca fakó, mindig vidám szeme vörös éí kialvatlan, járása bizonytalan. — Mi a ba/t — kérdezem. — Most mi r semmi... Csak borzalmas éjs: akám volt... Es meséli: Kis családommal a szokásos időben feküdtünk le aludni. En jó alvó vagyok — ahogy mondani szokták, ágyút süthetnek el a fülem mellett, akkor sem ébredek fel. Bezzeg az éjszaka rögtön fölébredtem, amikor a feleségem kétségbeesettet: megrázta a váltamat. — Mi történt — akartam kérdezni, de nem tudtam szólni, mert tenyerével bet^pasztotta a számat. — Pszt! súgta a fülembe. —< Valaki jár az előszobában. Ekkor már eljesen ébren voltam. Felültem, s a feleségem tekintetét követve riadtan láttam, hogy az előszobába vezető ajtó alatt fény szü'ődik be. — Az előbb motoszkált is — súgta a feleségem. — Telefonál rk a rendőrségre — súgtam vissza, s már bújtam is ki a takaró alól. — Nemi — fogott vissza a nejem. — Meghallja, beront, és... jajistenemi Beláttam, hdgy igaza van a feleségemnek, vi .lóban nem kockáztathatom meg z telefont, mert mire „kicsengem “ a rendőrségnél a hívásom, már hátamban lenne a kés, aztán köietkezne a feleségem, a kislán /от, mint abban a krimiben, ami az este láttunk. Mit tegyek hát? — Mert sze inted ugye felesleges a kulcs eb te az ajtóba! — szipogta a feleségem szemrehányóan a fülembe. — Az előszobát akkor is ki tudná rámolni —j sziszegtem vissza dühösen. — De legalább nem tudna bejönni — rebegi a feleségem, s megint jafisfenkedik —, s Lujzikát... jajnekem, Lujzikám, egyetlen kislányom! — Nem fog bejönniI — mondom, s elszánom talpra ugrottam. Körülnéztem a szobában, valami fegyvert ke -estem, mert a puszta kezemmel n égsem vehettem fel a harcot a ralióval. Sajnos, azonban nekem n ncs odahaza még egy vacak gé\ puskám se, így hát az asztalon le >ö jókora Ólomkristály vázát rác adtam meg. A víz kilocsant belőé, a virágokat én hajítottam a p idlóra, s nem törődve vele, hogy a feleségem szid emiatt, az éli szoba ajtaja felé lopakodtam. Ott megálltam a falhoz lapulva, a vázát magas-a emeltem, s elhatároztam, hog tha nyílik az ajtó, teljes erővel i isújtok a belépőre. — Jön — s igtam hátra a mellém óvakodó fi leségemnek. A hangom remegett zz izgatottságtól. — Nehogy mellé üss! — biztatott a nejem, s bátorításul megpuszilta a fül ‘impámat. Aztán nyílt az ajtó, surrantak a léptek, maji! eloltotta az előszoba lámpájá , és ez volt a szerencsém, mer: ... ha világosban jön be а к slányom, eltaláltam volna... Így azonban a levegőbe ütve nekiestem а \alnak, Lujzika átbukfencezett rajtam, a váza rípityára tört, s a feleségem hajnalig zokogott, hogi mit fog szólni Malvin néni, ha legközelebb eljön, s nincs mtg a váza. amit tőle kaptunk nászc jándékul? S. I.
