Szabad Földműves, 1974. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1974-09-28 / 39. szám
SZABAD FÖLDMŰVES 1974. szeptember 28, mm ■ atentírozott „mi- ЩС §g 1 niszterelnöki то- Ш soli/“. A hét szül M| bajusz alatt vonagйи M leppedt száj, M a fii mely ígyen beszél hozzád, óh hívsé■HHKH ges állampolgár: fVanttatum vanitas!" Ezzel a nevezetes örök mosollyal ajakán ül piros bársony karosszékében a megye min- Üenható ura. At a karszék, melyben fáradt tagfait pihenteti, azt mondják, édestestpére a miniszterelnöki széknek, az a kesernyésen gúnyos mosoly pedig szakasztott kópiája annak a világhírű mosolynak. Nagyon sokat beszélnek az emberek. Azt is mondják, hogy a főispán úr hetekig tanulmányozta, s a tükör előtt tanulta be ezt a nevezetes szájgörbítést, mit meghazudtolni nem tudván, inkább megnyugszom benne, de üzt már diffikultálnom kell: hogy mintha a méltóságos úr a szép sűrű szakállát erőnek erejével megritkíttatta volna, ezáltal is jobban akarván húzni ő nagyméltóságával! Azt sem hiszem, amit széliében kerepelnek, hogy a főispán űr csak azért viseli a zöld pápaszemet... A, szégyen! Én még ismételném ezeket a rágalmakat s szintén azt hívő volnék, hogy a főispán űr egy szikrát sem lát ezen az okulárén! Mondom, hogy nagyon sokat beszélnek. De most oly csendes mindenki, mint a sír. A tisztújítás — magyarul restauráció — küszöbön, hát ezt a sort veti-hányja meg mostan a megye színe-java. Az értekezlet mosolygó elnöke idegesen kapirgál hosszú, vékony lábszáraival a megyeház kistermének vtkszos pádimentumán: a megye színe-java — nőmén: főispáni párt — meg se moccan, s áhítattal hallgatja a főispán elölülő alig hallható, de mindenesetre numerózus beszédét. Egy impertinens egér cincogva szalad végig a termen; valószínűleg azt hitte ez a kis szürke jószág, hogy ezek az urak itt megint megyegyűlést tartanak, s jött meghallgatni: hogy lesz-e a jövő szemeszterre elég új szabályrendelet? A régieket már mind összerágicsálták a levéltárban, s most új fészek kellene a kicsinyeknek! Az elölülő beszédére ■ felharsogó egyhangú éljen riasztá el a kis tolakodót. Egy pillanatra ismét néma csönd. Csak a hátsó ajtó ripszfüggönyét suhogtatá valaki. Gyűrűs ujjak emelkedtek föl függőlegesen. — Csitt, a főispán úr beszélni akar! Hátranéztek. Az öreg főszámvevő állott, jobban mondva, a függöny rojtjába kapaszkodva roskadozott az ajtóban. Halotthalvány arcán látszott, hogy kihallgatta, amit itt az imént róla végeztek: „fel is út, le is üt neki, többé nem választják meg!“ Amit pedig ezek itt kimondanak, az olyan, mint a szentírás, az ellen nincs arkánum, sem apelláta. Az öreg Hajnácskövyt akár el is földelhetik! A vén ember kinyitotta elkékült ajkait, de nem jött azokra hang; percekig állt ott némán. A gyülésezők is hallgattak, meg voltak lepetve, csak a főispán úr szegte hátra idegesen fejét s a zöld szemüveg mögött huliyorgatott. A néma csendben a vén ember szakadozott csuklása hallatszott: erős természetével küzdött a könny, s ki akart törni. Es kitört. Egy öreg ember sírása! A falakon három homályos kép — hatalmas, izmos alakok, kiknek egyike hajporozott fopfot, de kipödrött bajuszt viselt —, bizony nem hullott le szögéről, pedig az öreg főszámvevő őse volt mind a három s fő-főmegyei portentum a maga idejében. Egynek alája Katharina-arannyal oda is vagyon pingálva, hogy „Petrus Hajnácskövy, de genere Geöd, vicecgmes". Ez a büszke alak volt ennek a szánalmas, könnyező öregnek az apja. A könny nyomán megjő a szó is. Petrus Hajnácskövy de genere Geöd — az ifjabbik — thalk, reszkető hangon beszélni kezd: — Vén vagyok már nektek. Igaz, nagyon vén: negyven év óta szolgálom e megyét. Igaz, a főispántok helyesen beszél, a vármegye nem lehet vén gyermekek tápláló intézete. Csakhogy kár volt határozatot nem hoznotok: mikor parancsoljátok meghalnom? Utat kell nyitni új embereknek, A vármegyei szélső ellenzék „réstaurácionális eľóértekezlete“. Egy álmos szemű cingár úr áll fel, s szónokolni kezd: — A kvalifikácionálís törvény ... Irtózatos zúgás szakítja félbe szavait. A fiatal úr mosolyogva néz körül a gyülekezeten: , — Hiszen én is azt mondom, honfiak, hogy hazaárulás!... Kitörő éljen. A szónok feszült figyelem közt folytatja beszédét: — Annyi bizonyos, hogy a kvalifikácionális törvény hozatala a kormány részéről több mint perfidia. — Tiszta hazaárulás. Ezért addig is, míg a tisztújítás mikéntje fölött határoznának, indítványozom: hogy intéztessék az országgyűléshez instancia, kérvén vád alá helyezni — a jent említett törvény hazaáruló meghozatala miatt — az egész kormányt, s hogy intézteisék a kormányhoz oly irányú melyben a semmiből fölcseperedett főispán tudtomra adja, hogy helyemet mással fogják betölteni, s némi kárpótlásképp felajánlja a főjegyzői állást, melyet... — Ön nem fog elfogadni! — Nem, egy Szentgyőry nem lehet más, csak alispán. — S egy Bodonyi grófnőnek a férje tulajdonképpen csak főispán lehet. — S lesz ügyvédi írnok! Mert lássa asszonyom, fiatal korámban úgy gondolkoztam, hogy nekem nincs szükségem olyan kutyabőrre, amelyre diploma vagyon írva, s most ha nem akarok önnel és Mariannel éhezni, hát majd körmölnöm kell naponként egy forintért, de a kegyelmi állást még sem fogom elfogadni. Ä méltóságos feleség megszorította tekintetes férje kezét. — Ezt elvártam öntől. — S várhatott-e mást?! Egy Szentgу őr у tői... Л vármegye ájro választ \ utat, kaput annak, ahol majd az egész vármegye kisétál. Vén vagyok, elesett, hasznavehetetlen ember; szemétre velem! Köszönöm nektek, meg is hálálnám, ha volna miből, megkínállak benneteket a halotti toromra, de azt hiszem, addig sem lesz miből élnem, amíg élek. Mikor negyven év előtt a megye szolgálatába léptem: kúriám volt, ma árendás házban lakom, és holnap? — az utcán. Vén vagyok, lomtárba velem... S a főispántoknak olyan nagy az atyafisága! Ez utolsó szavakra nagy zúgás támadt. Az urak felugráltak ülőhelyeikről. S a vén számvevő elrohant. Ami nem történt meg vele soha: még pipáját is a hivatalban hagyta. Hazatámolygott. Otthon éppen terített az anyjuk. Az öreg Hajnácskövy — de genere Geöd --lerogyott az avult bőrdiványra,. melyen ötven év előtt vígan kecskebukázott s a tányércsörömpölést hallva, susogta: — Ma még van mit enni, de holnap? Ha a vármegye újra választ! A pohárszék leeresztett szárnyán nagy butykosokban aranyszínű kisüstös. Azonban lehet ó szirmai is; ki lát ebben a töméntelen füstben?! Bana Gyurka is az imént kinyújtó karját pálinkás pohárja után, s im most semmi módon sem tudja megtalálni a száját ebben a vágni való homályban! Gyufát gyújt, mégspm talál rája. A gyülekezet röhög, Bana Gyurka pedig jenyegetődzik: — Megölök mindenkit, aki kétségbe vonja, hogy nem a sötét miatt nem találom a szájamat! Pedig már derengeni kezd. Elfújják a gyertyákat, s az ételmaradékokat eltisztítják az asztalról. Újra megkezdődött a tegnap este megnyitott gyűlés. beadvány, melyben a megye egész tisztikarának felfüggesztése kéretik, még pedig azon okból, mert a sokszor említett s a megyei autonómiát sértő, veszélyeztető törvény ellenében annak idejében föllépni elmulasztotta... Bana Gyurka időközben mégis megtalálta a száját s miközben a kisüstit szürcsölő, az indítványra felhangzó éljen közepeit megvakarta fejét, s maga elé mormogta: — Fenegyerek ez a Micu, hogy ez nekem nem jutott eszembe ... Fején találta a szöget! Soha jobb vicispánnak valót! De mikor a vármegye választ! Az alispán úr elolvasta az imént kézbesített levelet, aztán ingerülten a földre dobta. Széles, üde homlokán, melyre olyan fiatalosan göndörödtek le a még mindég szénfekete hajfürtök — megjelentek a düh és méltatlankodás széles ráncai. De csakhamar ismét fölvette a ledobott levelet, s odanyújtá a grófnénak, aki az 6 tekintetességének méltóságos hitvestársa. A méltóságos asszony egyet igazított rokokó vuklijain, a kilenc ágú koronával ®:telehímzett zsebbevalóval megtörölte feke csont „stecherjét“ s olvasott. Az utolsó sornál egész arcában elzöldülve a dühtől, levelet, stechert kiejtette kezéből, s férjének — már jó előre odatartott — karjaiba rogyott. Az önkívület azonban nem tartott sokáig, s 6 méltósága felocsúdva, szigorúan feszes állásba helyezte magát férje elé: '» — S ön? . — Megkérdheti!. Hát egyszerűen nem fogadom el a kínált kegyelmi állást. Ha nem kellek többé alispánnak, más helyet nem fogok betölteni a megyénél. Egyébiránt tudtam, hogy ez lesz a vége, s vártam e levelet, Halk, elfojtott hangon beszélgettek; a szomszéd szobában a comtesse zongorázott. (Az atyjóknál magasabb rangú anyától eredő leányok tudvalevőleg, az anyjok címét és rangját használják.) Marianne valami Beet hoven-f éle szonátát ■ játszott, nagy precizitással. Szép szőke, arisztokratikus fejét hátra-hátra fordítá a szomszéd szoba felé; izgatott hangokat hallott, de értelmet nem tudott kivenni. Fölkelt székéről, kopogtatott édesanyja szobájának■ ajtaján, s egész büszke testében megremegett, amint szülei hatvány arcát megpillantó. % — Mi az, papa? Az alispán úr elvesztő lélekjelenlétét, nem tudott ennek a büszke, királynői hatású leánynak hazudni; fátyolozott hangon hebegte: — Semmi. Csak az, hogy egy két hét múlván nem leszek többé alispán, a választók elhatározták, hogy kiejtenek! Marianne fölkacagott. — Csak ez, papa? Hát mit adsz te a választókra, hisz te parancsolsz nekik, s ha te akarod... Az „egy“ Szentgyőry kesernyés gúnyos jnosollyal suttogta: — De mikor a vármegye választ. « * « Nini, a szép Arzén, a deli főnótárius, tetőtől talpig feketében, hogy annál jobban kitűnjék még a szokottnál is halványabb, ideális arca. Csak fél szemmel, de azzal is oly búsan tekint a Marianne ablakába, ide, ahol annyi jó órát eltöltött, anynyit elfagyosodott a zúzós hidegben, még se fázott. Dobogó szívvel áll az ablaknál a büszke Marianne és nézi a deli alakot, de nagyon vigyáz arra, hogy ez észre ne vegye sovárgó tekintetét, amint hosszan, egyre utána néz. — Vajon hová megy? A szép Arzén a főispánt lakba nyit be. Öröm azt látni, hogy fogadja a méltóságos úr, mintha csak hosszú útból hazatért tulajdon gyermeke volna. A szép Arzén azt jött megköszönni, hogy a főispán úr kegyes volt őt az alispáni állásra ajánlani a választóknál. Ami annyit jelent, mintha márts alispán volna. A megye mindenható főnöke szabadkozott s mosolygott, de már nem úgy „miniszterelnökiesen“, hanem olyan módra, amint a közönséges lányos apák a vőnek való fiatal férfiúra szoktak. — Nem nekem, hanem már csak megsúgom, főképp az Irén leányomnak köszönheti. Ez a lány bevette a felébe, hogy önnek alispánnak kell lennie, s hogy a világon sincs erre a helyre jobb férfiú. Annak a lánynak pedig — tetszik tudni — van esze s judikatúrája! Ha már nem lehet alispán, hát — igazán alispánnénak teremtette az isten ... A szép Arzén a kipirult arcú Irént pillantotta meg a szomszéd szoba ajtófüggönye között leselkedni. Tudta, hányat ütött az óra. Megértette a méltóságos urat. Rég nem volt már előtte titok: hogy a méltóságos kisasszony halálosan szerelmes belé, s hogy évek óta szilárdan áll kijelentése mellett: „Vagy a szép Arzén, vagy senki!" Tudta, hogy ennek a vak véletlen szerelemnek köszönhet mindent, rohamos haladását, fénnyel kínálkozó jövőjét. S tudta, hogy mivel tartozik ezért, mit kérnek tőle. Gentleman ember volt, ki hiába nem fogad el mit sem. Ünnepélyes pose-ba helyezkedve, erős timbre-ü hanggal, de vonagló, remegő szívvel fordult a szívélyesen mosolygó méltóságos úrhoz: — Azonfelül van szerencsém megkérni az Irén kisasszony kezét. Egy pillanat s a zömök, barna leány ott- termett. A főispán úr pedig áldását adta az „alispáni“ párra. A szép Arzént mindjárt ott is marasztalták ebédre. Nagyon keveset evett és alig szólt. Fölületes lelkét a megsértett önérzet kezdte remegtetnl. Szorongatta jegyese kezeit: s egy büszke szőke szépre gondolt. Marianne régen ismádott arca merült föl lelkében, s az gőgös megvetéssel nézett rája. — Más kegyelméből ember! A szép Arzén szíve elszorult, de csakhamar sikerült magát megnyugtatnia: — Hisz a vármegye választ! A vármegye meg restaurált. — Es egy napon új alakok jelennek meg a fővárosban. Az állást kereső vidékiek rokon vonása: a támolygó járás jellemzi őket... A fővárosi járókelők, kik mint a gőzkocsi szoktak elrohanni egymás mellett, meg-megállnak mosolyogni a különös, szokatlan alakok fölött. — A sötétzöld atila, feszes magyar nadrág, a patriarchális ősz szakáll: nagyon tetszik az utcának. Hanem ezeknek az utca ... C! Ödön bútorokat hurcoltak be a vasútról a hordárok, s mulatnak a régiségeken, épügy mint a főváros „őslakói" a tulajdonos — jövevényeken. — Csak maga Budapest, ez a fiatal, még fejletlen, de máris hatalmas szörny fogadja egykedvűen s zárja be nyomorúságos karjába a benne reménylő, érte esengő, kenyér nélkül maradt vidéket... (1884j A CSEMADOK Központi Bizottságának SZŐTTES Népművészeti Csoportja TAG FELVÉT ÉLT hirdet tánckarába és éneklő csoportjába az 1975-ös évadra. Tagfelvétel a tánckarba 1974. október 8-án és 10-én 16,00—20,00 óráig, az éneklő csoporba 1974. október 7-én 16,00—20,00 óráig lesz a tánckar próbatermében (Bratislava, Námestie 1. mája 30.) A SZŐTTES tagja lehet minden 17 éven felüli fiatal, aki tehetséget érez magában a fent említett művészeti részlegek valamelyike iránt. Érdeklődni lehet személyesen a CSEMADOK KB titkárságán, (Bratislava, Mierové námestie 3—4.), vagy telefonon a következő telefonszámok hívása által: 533 94, 528 07, 511 47. Minden fiatalt szeretettel vár a SZŐTTES művészeti vezetősége. Ezekben a hetekben sokezren látogatnak el a Ban. Bystricán lévő Szlovák Nemzeti Felkelés emlékmúzeumába. —tt—
