Szabad Földműves, 1974. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1974-01-05 / 1. szám
10. SZABAD FÖLDMŰVES ÍÜ71. fetinŔr S. TÉNAGY SÁNDOR: Tündöklő látvány: a iák ágain, a kerítések drótszálain ujjnyi vastagságú zúzmara, szinte roskadozik a fehérségtől a világ. Az utasok nem csatakosak, megfagyott a hó, ropog a lépések alatt. Minden olyan ünnepélyes, áhitatos, szinte félve mozdul az ember, nehogy megzavarja a természetnek ezt a békesség es, tiszta díszletét. Fiú és lány megy a járdán. Nem sietnek, de nem is sétálnak. Imbolyognak. Az esti fényességben két fekete folt távolodik s elvész az utcasarkon. Mennek, tmbolyognak egy másik után, végig a mérhetetlen fehérségben, mindaddig, amíg el nem érik a harmadik, az ötödik, a tizedik utcát. De az is lehet, hogy nem is akarnak elérni semmiféle utcát. Néha megállnak, topognak, mint a népi táncosok, a fiú megdörzsöli a lány dermedt kezeit, meleget lehel a kesztyűbe és indulnak tovább. — Szomorú vagy — mondja a lány. A fiú, mintha most ébredt volna, rekedt hangon válaszol: — A, dehogy... A lány közelebb húzódik, mintha félne valamitől, s mintha egyedüli oltalma ez a mogorva, de mégis szelíd férfi lenne. — Olyan vagy, mint az aszalt szilva — nevet a lány, s gyengén a fiú karjába öklöz. — Te meg mint egy ragyogó jonatán — mondja a fiú. Ezért is nem Ultink egymáshoz, gondolja, s lefogja a gyenge, játékos kezeket. Megállnak, hosszan néznek egymás szemébe. — 0, Kareszkám, én olyan boldog vagyok... Én meg olyan boldogtalan, gondolja a fiú, d nem szól, csak mosolyog. Nem, nem ts boldogtalan, valami más. Tehetetlen, bizonytalan. Élettelen, mint egy fadarab. Tulajdonképpen jól érzi magát a lány társaságában, szereti ezt a csevegő, eleven teremtést, sőt nagyon ts szükséges néha a lány jelenléte, hogy elfelejtse önmagát. Mégis, főleg az utóbbi időben egyre kínosabbak a találkozások, egyre inkább érzi ezt a fullasztó szomorúságot. Meg kellett volna mondani, még a kezdet-kezdetén meg kellett volna mondani. Megálltak a presszó előtt. Csendes, nyugodt hely, mint a mellékutcai presszók általában. — Bemegyünk? — kezdte a lány. — Fázom... — jó. Menjünk — válaszolt a fid. Cigaretta szagú homály, mormogó, alaktalan beszédfoszlányok. A kávéfőző gép fújja a gőzt, mint egy mozdony. Ismerős a pincér, mosolyogva köszön. A fiú és lány leült a szokott helyre, a sarki asztalhoz. — Ugye, milyen jó itt? — szólal meg a lány, s kibújik a vastag téli ruhákból. Arca piros, haját összekúszálta a sál, gyors mozdulatokkal megigazítja. — Szinte már törzsvendégnek számítanak ebben a presszóban ,.. — Gyújts rá — mondja a fiú, s letépi a Fecske celofánburkolatát. — Te állandóan a bűnre csábítasz —■ nevet a lány. — Tudod, hogy otthon nem szabad cigiznem, kidobna apu, s te mégis rászoktatsz a dohányzásra. — Annyi baj legyen — mondja a fiú. Néha sikerül teljesen kikapcsolni rossz hangulatát, s úgy röpköd a lány természetes derűjében, mint nyáron a bogarak a lámpák fényudvarában. — Igen?! és mi lenne velem, nem mondanád meg? Ha az apám kidob, itt maradok a nyakadon. S te még azt mondod, hogy annyi baj legyen... Nyár óta járnak együtt. A fiú életének legnehezebb időszakában ismerkedtek meg, közvetlenül kiszabadulása után. Olyan volt akkor Borka Károly, mint a kivert kutya. Kerülte az emberek tekintetét, lehajtott fejjel járt az utcán, úgy érezte, mindenki őt nézt, mutogatnak rá az emberek. A régi helyére sem ment vissza, nem tudta volna elviselni volt munkatársainak, barátainak titokzatos, megbocsátó pillantását. Pedig befogadták volna. Oj munkahelyet keresett, idegenek közt jobb lesz, gondolta. De nagyon rossz volt, még mindig nagyon rossz. Jött ez a lány, ez a tizenkilenc éves, csupa élet emberke, két év után 6 volt az egyetlen kapocs, ami összekötötte a világgal. A lány vidám volt, igyekezett ő is vidámnak látszani. S valahogy sohasem sikerült teljes őszinteséggel kitárulkozni a lány előtt. Kezdetben szégyellte megmondani az igazat, durvának, kiábrándítónak találta a „börtönviselt fiatalember vallomásait“, félt, hogy elveszíti a lányt. Pedig meg kellett volna mondani, a kezdet kezdetén meg kellett volna mondani. Ügy hordozza titkát, mint a sebesült a sőréteket, s a seb állandóan romlik, gennyesedlk ... Meg kellett volna mondani... — Most mire gondolsz? — szólal meg a lány. — Remek lány vagy — mondja a fiú zavartan, de őszintén; apró részletőszinteséggel nyugtatja meg magát. Remek lány vagy, folytatja magában tovább a fiú, mert itt vagy mellettem, mert erős vagy, nem nyavalyogsz folyton, élsz. mozogsz, cselekszel. — És most? — kérdezi rövid szünet után a lány. — Még mindig ugyanarra — válaszol kurtán a fiú, s hogy csináljon valamitt, szertartásosan rágyújt. — Nem valamt élénk a fantáziád — nevet a lány, melegen és szerelmesen, zavarba ejtő huncutsággal. — Megkérdezhetnéd például azt is, hogy mi üiság a gyárban . .. Igen, mi újság a gyárban ... Következik a napi beszámoló a világ legaranyosabb Kati nénijéről, akinél jobb főnökasszony nincs az egész világon, következik a kancsal Erzsi kardigánja, és hogy mit gügyögött tegnap a Piri egyéves kisfia, és kivel látták Magdit a Körtéren, és hogy milyen hálátlan is ez a Magdi, igaz, hogy a férje sokat jár külföldre, nem tud vele foglalkozni, de azért ezt mégsem szabadna megtennie... És azt miért nem kérdezed meg végre, hogy mi újság bennem? Tudod te egyáltalán, hogy ki vagyok? Örökké nem lehet csak csevegni, kényeskedni, bármennyire is kellemes ... Túl kell jutni ezen a ponton, miért nem segítesz, ha nekem nehéz a beszéd?! A fiú lehajtja fejét, hogy elrejtse indulatait. Összeszorítja ujjait, körmei a tenyerébe ásnak, érzi, hogy nem bírja tovább. — Remek lány vagy — motyogja fájdalmasan, arcán torz mosolyféle szalad keresztül. Hallja az ügyész szavait: „A társadalmi tulajdon ellen elkövetett bűntettéért kétévi börtönbüntetésre ...“ A lány megrémül: — Mi van veled, Kareszkám? ... Mindaddig tolvaj vagyok, bűnöző, amíg meg nem bocsát valaki. Amíg azt nem mondja valaki: Jól van no, tévedtél, de azért te rendes ember vagy, Borka Károly... — Mi van veled. Kareszkám? — hallja a lány hangját, de mintha egy pillanat alatt kijózanodna, nem hibáztat senkit, különösképpen nem ezt a lányt, akiről azt hitte eddig, hogy szereti. — Fizessünk, jó? ... Kilépnek az utcára. Szótlanul mennek, imbolyognak az esti fehérségben. Csönd van körös-körül, mellékutcai csönd, csak a megfagyott hó ropog a lépések alatt. A lány arra gondol, hogy milyen undok is ez a Karesz, biztosan van valakije. A fiú szeretne egyedül lenni, szeretné kiválogatni használható gondolatait, de eszébe jut, hogy amikor egyedül van, mennyire hiányzik a lány. Az a baj, hogy még barátai sincsenek. A régi munkahelyére gondol, ahová mégiscsak vissza kellett volna mennie ... Hómunkások dolgoznak az egyik utcasarkon. Két kopott ruhájú, öregedő férfi lapátra támaszkodva bámul a fiatal pár után. — Nekik a jó — mondja az egyik. — Fiatalok — mondja a másik —, boldogok és gondtalanok ... A fák ágain, a kerítések drótszálain ujjnyi vastagságú zúzmara, szinte roskadozik a fehérségtől a világ. — Ugye, milyen szép? — szólal meg élénken a lány, érzi, hogy nem szabad tovább hallgatnia. — Csodálatos, mintha üvegből lennének a fák. S milyen sok árnyalata van a fehérnek ... Nézd csak, sárgásfehér, kékesfehér, szürkésfehér... A fiú bólint, nem figyel. A lány néhány lépésnyire előre szalad, megrázza az egyik orgonabokor ágait. — Kár, hogy olyan hamar lehullik a zúzmara — folytatja a lány. — Egyik pillanatról a másikra lehullik. Volt, nincs... Fogadni mernék, hogy reggelre egy szemet sem látsz belőle... Mintha éjjel megrázkódnának a fák meg a bokrok, hogy megszabaduljanak ettől a súlyos fehérségtől ... Pedig olyan szép ... ugye? — Mondd — szólal meg váratlanul a fiú —, tudnál te hazugságban élni? — Miért? — kérdezi ijedten a lány. — Hazudtál? Nem szeretsz? Teljesen reménytelen, gondolja a fiú. Szavakkal nem hazudtam, de azzal, hogy nem voltam őszinte, hazudtam egy kicsit. Késő, hiába magyaráznám, úgy sem értenéd meg ... — De... de szeretlek. Biztosan szeretlek — mondja a fiú. Megrágja a drótkerítést, a hullámzás végigfut a drótokon. Igen, egy pillanat alatt lehullik a zúzmara. Megrág egy fatörzset is, nyakukba potyog a zúzmara. A lány kuncog, te bolond, mondja sziszegve, s indulnak tovább. Milyen jó is lenne, ha az emberek is megrázkódnának, mint a fák, s ledobnák magukról a fölösleges díszeket, gondolja a fiú. Vagy ha „megrúgná“ valaki az embert, a rázkódás előbb bekövetkezik. Persze, ez kellemetlen ts, hiszen a nyakunkba hull a zúzmara. De azért jó lenne... — Felhívsz holnap? — kérdezi a lány. A fiú morog valamit. Egyedül tmbolyog visszafelé, mintha könnyebb lenne a lépés. Eszébe jut, hogy milyen sok árnyalata van a fehérnek. Meg a szomorúságnak is. Tél a prágai Vencel-téren. A „Sztyeppék Virágai“ Turkménia nem messze fekszik a Himalája lábától. Tőlünk 6500 kilométernyire. Sztyeppéin nagyobbrészt pásztorok és földművesek élnek, s főleg juhokat nevelnek. Nemcsak egyszerű juhokat. Ha a számadó juhász, a „bacsa“, öt ilyen különleges juhot leszállít a felvásárló üzemnek, egy Moszkvics autó értékét adta át, mert ezekből a juhokból készül a világhírű perzsabunda. Ez Turkméniának a keleti szőnyegek mellett — legfontosabb kiviteli cikke. Nos ebből a távoli országból érkeztek vendégeink: egy színes turkmén népi együttes. Nem hivatásosak, hanem műkedvelők. A „Sztyeppék Virágait“ úgy mutatták be, ahogyan azok a pusztán nőnek. Tizenhárom éve alakultak, és ma már 78 tagot számolnak. Szlovákiába a barátság havában 45 tagú együttes érkezett. Sikerrel szerepeltek már Moszkvában, de talán ez volt első útjuk a Szovjetunió határain túl. Tegyük mindjárt hozzá, forró siker kíséretében. Az együttes Komáromban kezdte meg fellépését, Levicén, Nitrán, Fifakovon, Ružomberokban, Turzovkán és Ko- Sicén léptek fel. • Magam a Zobor alatt tekintettem meg a „Sztyeppe Virágainak“ szlovákiai bemutatkozóját. A Kultúra és Pihenés parkja színültig megtelt a látogatókkal. A jegyek már elővételben elfogytak. Mindenki kiváncsi volt erre a koncertre, melyet ez a távoli ázsiai nép a barátság havában hozott hozzánk. Lenin tiszteletére írt kórussal nyitott az együttes, pompás keleti népviseletekben. A nők hosszú földig érő színes ruhákban (melyeket sajátkezűig hímeztek), a férfiak nagy fehér szőrmekucsmákban léptek fel, majd a szép, színes csokor következett a sztyeppék virágaiból. Szólók, táncok, a csabanok következtek. A szilaj ugrásoktól egészen a turkmén esküvői táncig, melyet nagy tapsvihar követett. Redzsebov elvtárs, az együttes zenei vezetője, szlovák népdalokat játszott. Mégpedig nem mindennapi hangszeren: turkmén köcsögökön, melyek mindegyike más hangot ad ütés közben. Láttunk pásztorsípot, mely oly kicsiny volt. hogy a játékos alig tudta kezében fogni és mégis pompás keleti dallamokat varázsolt elő belőle. Lelkes hangulatban ért véget az előadás Szlovákia többi városában is, ezért nem tudunk a kedves vendégektől elbúcsúzni másként: Viszontlátásra! De minél hamarább! Mártonvölgyi László Jó reggelt, boldogság! ALEKSZEJ N. ARBUZOV VlGJÄTÉKA A THALIABAN Mindannyian elmondhatjuk, hogy valóságos regény az életünk. Ezért örülünk, amikor emlékezö-összegező színdarabokban oldódhatnak élményeink. Alekszej Nikolájevics Arbuzov: Jé reggelt, boldogság című színmüvének kifejező ereje is hasonló lírában fogant. Azokban a jelenetekben, ahol hőseinek érzelemvilágát akarja kifejezni, remek helyzeteket és megragadó párbeszédeket alkalmaz. Meseszövése is tetszetős. Cselekménye három személy bonyodalmában összpontosul: Baljasznyíkov, az öregedő bábtervező-mester, Kuzma, az ugyancsak bábfigurákat tervező főiskolás fia. no és Viktória, a kedvesen ravaszkodó, melegszívű leány, aki mindössze két bőrönddel érkezett Moszkvába, hogy megzavarja, felbolygassa, da ugyanakkor elbűvölje és álamvilágba ringassa az őszülő Baljasznyikov szinte már bogarasán furcsa életét és szerelmével Kuzmát is megperzselje. Ismert nemzedéki probléma tárul elénk: apa és fiú. Különböző izzási fokon hevülő szerelmek. Valóságos tények és helyzetek sora tárul elénk a játékban és a párbeszédekben. A konfliktus csúcsán tragédia érződik, amikor Viktória hirtelen visszautazik Leningrádba. Az érzelmek, a kedélyek lecsillapodnak. S talán éppen ez az érzelmi világ s kedélyállapot adja meg mindhármuknak azt az impulzust, amely továbblépésükhöz szükséges. A reményt, amely küzdésre bíztat, s rádöbbent eddigi életünk felemás voltára. Mert „senki sem élhet fél életet“ — mondja Arbuzov valamelyik drámájában — „az ember eszme és érzelmi gazdagsága, a munkás és becsületes élete, társainak és barátainak megbecsülése és segítsége, kell hogy jellemezze“. Ez a kommunista erkölcs alapja. Arbuzov most is megkísérli. hogy alakjainak szerepeltetésében érzékeltesse azt a társadalmat is, amely nemcsak új erőműveket épít, hanem külön hatásában új erkölcsöt, új embert is formál. Beké Sándor a realista ízlés-irányzat képviselője. Póztalan és érzelgösmentes színpadi beállításai tetszetősek. Amikor a párbeszédeket élénkíti, nyilván szándékosan lassítja le a cselekmény ritmusát, ezáltal elmélyül a lélektani rajz, meggyőzőbb és színesebb lesz a játék. Az idősebbek vagy az ifjabb nemzedékhez tartozók „egymást kiegészítve“, érvelő meggyőződéssel fejezhetik ki és magyarázhatják meg jelenünk ellentmondásait, szokatlanul frappáns fordulatait. A jóütemű rendezés mellett a sikerekben megérdemelten osztozik a díszlettervező (Štefan Bunta mv.) és a jelmezeket kreáló (Jozef Haščák mv.), akik ötletesen megfogalmazott, színekben is eredeti megoldásokkal fejezték ki önön mondanivalójukat. Gyurkovics Mihály belsó feszültségről tanúskodó Baljesznyikova és Várady Béla tekintélyt sugárzó Krisztofor Blhinje érzelemgazdag megfogalmazásban került a néző elé. Boráros Imre minden dicséretre rászolgál a fiatal főiskolai hallgató Kuzmin szerepében. Rokonszenves egyszerűséggel keltette életre Viktosa alakját Tóth Erzsi is, akinek játéka és emberábrázoló képessége egyre biztatóbbá, tudatosabbá válik. Csendes László remekül árnyalt, egy epizódnál nagyobb feladatot igénylő (Pufók) és Kusiczky Gyula, aki szintén ráérzett a kívánatos stílusra Ljovuska szerepében, színvonalasan helytálltak. Tették ezt mindannyian közösen és külön-külön, mert tudatosan követték a dráma szerkezetét, magukévá tették az ötletesen szórakoztató rendezői koncepciót és így jő ütemben pergették az előadást. S tegyük hozzá ismételten, a jó előadást. A közönség elégedetten távozott a hangulatos nézőtérről. Időszerű és korszerű volt jelenléte, hiszen együttesen — színház és néző — közösen teremtették meg a megérdemelt sikert. —szék.
