Szabad Földműves, 1974. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1974-01-26 / 4. szám
Nem sok kellet ahhoz, hogy horgász legyek Előfordul, hogy az ember azon töri a fejét, hogyan lesz valakiből horgász? Tapasztalatból tudom, hogy a horgászás nem jelentéktelen időtöltés. E kezdetben — látszólag — nyugodt tevékenység, idó múltán szenvedéllyé fajul, amelynek egész szabad idejét feláldozza az ember. Szenvedélyes halászok elbeszélései szerint két részből áll a horgász élete. Egy hosszabból és egy rövidebből. A hosszabb rész a kellemeset, vízparton éli át a hor gász. A kisebbik részt lényegileg nem egyéb, mint a horgászkirándulás előkészítése, amely főként a horgászfelszerelést árusító boltban, a baromfi piacon, a munkahelyen és részben otthon zajlik le. Belőlem eddig senkinek sem sikerült horgászt faragnia, pedig ahhoz már három ízben is kinálkozot kitűnő alkalom. Két ízben barátaim tettek erre vonatkozó kísérletet velem, akik azonban csak éppen annyit tudtak a horgászatról, mint jómagam. Első kísérletük koránt sem volt veszedelmes, de a második kis híja, hogy nem formált belőlem horgászt. Első ízben így történt a dolog: Kézi hálóval kárászt akartunk fogni. Késő estig áztunk a vízben. Majd a lelkünket rázta ki a hideg. Kimásztunk a vízből, és fütyörészve száguldoztunk a folyó partján, hogy megmelegedhessünk. Végeredményben mit sem fogtunk. A legközelebbi alkalommal Ismét társaim vittek kísértésbe. Meggondalás nélkül hozzájuk szegődtem, mert fenékhorogról volt szó. Amennyiben az első kirándulás élénken emlékezetembe vésődött, feltettem magamban, hogy senki fiának sem sikerül vízbe csalni engem, nehogy megint csurom víz legyen a ruhám. Barátaim igyekeztek meg győzni arról, hogy fenékhorgászáskor nincsen szükség arra, hogy vízbe másszék a horgász, mert hiszen ott nincs is mit keresnie. És igazuk volt! Kezdetben úgy ment minden, mint a karikacsapás. Tüzet raktunk. Elfogyasztot fűk konzerv halainkat, még daloltunk is hozzá. Később váratlanul megeredt az eső. Bőrig áztunk valamennyien. Reszkettünk a hidegtől. Dideregtünk. Újra fütyörészve vágtattunk vé gig a parton, hogy kissé átme legedjünk. Azóta eltelt jő néhány esztendő, de egyetlen egyszer sem jutott szembe, hogy horgászni menjek. A minap azonban táviratot kézbesített a postás. — Jöjj hozzánk stop várunk stop Voljuncsik horgászni kíván veled. A horgászat ezen újabb emlegetése zavarba hozott. Egyrészt azért, mert nem tudtam mi fán terem Voljuncsik, másrészt pedig azért, mert nem volt világos előttem, hogyan akar Voljuncsik horgászni? Velem-e mint személlyel, vagy pedig velem, mint csalival? Gondolatokba merültem, hogy megfejtsem e talányt. Nem volt abban kétség, hogy szabadságom utolsó napjait hol fogom tölteni. Húgomnál. Levélben értesítettem őt tervemről. Régen láttam utoljára. Nagynehezen eszembe jutott, hogy ez a Voljuncsik valószínűleg a húgom tulajdon fia. Vsevology, akit régebben „Szevjuncsiknak“ is neveztek. Ez a fiú most horgászni akar velem__ Emlékszem rá, mint pujók, pockos fiúcskára, aki szűnösszüntelen a „Peti bácsit“ következetesen „Teti bácsinak“ mondta. Amikor elképzeltem, hogy milyen komolyan fogjuk együtt taposni az utat, a horgászhely felé, elnevettem magam. Elképzelhető, hogyan hatott rám, amikor a nővér, néni, nagymama társaságában egy cingár, nyurga talán tíz éves fiúcska üdvözöl engem, figyelmen kívül hagyva az egész női társaságot. Félre állt és szemrehányó tekintettel kisérte a hármas-csók szertartását. A fiúval rövidesen megértettük egymást, mert az ilyen becézgető szokásnak én sem voltam híve. Nem volt kedvemre sem „Voljuncsik“, sem a „Szevljuncsík“, sem a hármas puszi, s ezért, amikor rám került a sor, a fiút egyszerűen Voliknak neveztem és kezetfogtam vele. Véleményem szerint túlságosan sok volt a családban a nő. Volik bizonyára unokaöccse, unokája, unokafivére ,lehet a jelenlevők valamelyikének. Annak ellenére, hogy itt még egész tömeg rokon volt jelen, a fiúnak még sem volt itt nagybátyja és valószínűleg ez volt az oka, hogy reggeltől estig járkált utánam és a legkülönbö zőbb kérdésekkel árasztott el. Vacsora után kézenfogott és valószínűleg szíve legtitkosabb vágyát árulta el nekem: — Tudja mit, Bátya! Holnap horgászunk! Jól emlékszem a két előző horgászkirándulásömra. Ha van időtöltés a világon, amely iránt abszolút közönyt táplálok, úgy a horgászást illeti az első hely. Amikor a véleményemet akartam kifejezni, meglepett a fiú magatartása. Volik sipító suttogással fejezte ki kérését. Hozzám hajolt és türelmetlenül nézett a szemembe. Nem volt szabad elutasítanom a fiút. Őszintén szólva egész özön negatív megjegyzést vártam a nagymamák részéről, de ez nem történt meg. Csodálkoztam, hogy voltak nénik, akik fejbóüntásnal jelezték beleegyezésüket. Épp itt vált érezhetővé az apa — a szenvedélyes vadász és halász hatása. — És m'.vel fogunk halat? — kérdem a fiút. — Horgászbotokkal! — sietett Volik válaszával és erősebben szorította meg kezemet. — Mindenem van, kukacot meg azonnal ások. Hát mit mást tehettem volna, mentem. A folyó nem volt meszsze. Lelki szemeim elé a következőt varázsoltam: „Ebéd után kimegyünk a folyóhoz. Levetem a kabátomat meg az ingemet. Lábamról lehúzom a cipőt. Leheverek a homokba és sütkérezem a napon. Olykor-olykor felnyitom a szemem, hogy megtudjam, hogy nem fullad-e Volik a vízbe. Ha melegebb lesz, megfürdök és néhányszor alá merülök a vízbe. Nem szeretem a sokáig tartó úszást. Azután kimegyek a vízből, ismét leheverek a homokba és folytatom a napfürdőzést. Estefelé hazeindulunk. Mindketten megelégedetten, én a szabadságommal, Volik pedig a zsákmánnyal: felpillantó küllőjével.“ Csábítónak tűnt mindez előttem, ezért teketória nélkül beleegyeztem. A legközelebbi pillanatban azonban kiderült, hogy tervem pipadohányt sem ér. — Három óra tájt kelünk fel mi ketten! — jelentette ki izgatottan Volik. — Éjszaka három órakor? Miért olyan korán? — Édesapámmal mindig virradatkor horgásztunk ... Reggel harap a hal legjobban! Harap? — Na igen, csalit! Ennyi tudástól szinte megzavarodtam. Reményem szikrája azonban lappangva Izzotl bennem. — És ki ébreszt fel? — A nagymama, hiszen mindig ő ébresztette apámat, meg engem is. Bizalommal tekintettem a nagymamák irányába. — Felébresztelek benneteket! — mondotta egyikük — csak aludjatok nyugodtan! Bámulatba ejtett Volik, amikor megláttam gumicsizmában, átvarrott vattás kabátjában, szíjjal átövezve, hosszú horgászbotokkal a kezében ... E horgászkészség ügyességről és arról tanúskodott, hogy tulajdonosa el van tökélve elviselni bármilyen gyötrelmet, kínlódást. Én pedig kalappal a fejemen, narancssárga szandálcipőben úgy festettem mellette, mint valami műkedvelő siheder, aki csak a véletlen következtében furakodott egy praktikus ember társaságába ... Volik azonban ügyet sem vetett külsőmre, komolyan motyogott valamit és ujjait mozgatta. — Horog? Van elég ... Doboz is van, bicskát is hozok ... Alig léptünk ki a házból, sűrű ködbe kerültünk, jó idő Ígérkezett. Alig tettem meg tíz lépést, éreztem, hogy csuromvíz vagyok. Nagy volt a harmat, ami nem volt kellemes, ösvényen haladva rövidesen kikerültünk a faluból. A réten ballagtunk tovább. Friss volt a levegő. Minden harmatos levél megőrizte ragyogó cseppjeit és oly tiszta volt, hogy attól szinte dalolni volt kedvem. Valószínűleg hasonló érzés töltötte el a madarakat is. Hangjuk nem tudni honnan, de egyre gyakrabban hallatszott. Bizonyára éppen most fognak hozzá hangversenyükhöz, amely a halászok elbeszélései szerint egész napon át tart és a program sok számból áll. Most közvetlen úton haladunk a folyóhoz. Nyomot, négy sötét sávot hagytunk magunk után a harmatos fűvön. Amikor a folyóhoz értünk, már nem voltam álmos. Örömmel ültem le a partra. Száraz, kopár helyet kerestem erre a célra. Volik mellettem ütött tábort. Gyors tempóban szedte széjjel az összebogozott készséget, kukacot csalizott a horogra, és vízbevetette, összesen négy horgászbotja volt. Belőlük kettőt nekem kellett ellenőrizni. Balról, túl a láthatáron vakító fénnyel jött fel a Nap vékonyka szegélye. A madárénekkar dalolása pedig percről-percre erősödött. A szólóénekeseket már alig lehetett megkülönböztetni. A folyó túlsó partján bőgve vonult át egy tehéncsorda. A fű kissé megszáradt és lehetővé tette, hogy hanyatt feküdjek és hátizsákot dugjak a fejem alá. A heverés nagyon jól esett a reggeli nap szűkös sugárzásában. A horgászat legfőbb varázsa az édes semmittevés! (Dolce far niente), — gondoltam magamban lelkes elragadtatással. Most már értem a dolgot! Úgy látszik mégis horgász lesz belőlem! Olyan jól érzem magam ... — Peti bátya! Nálad harap a hall — suttogott szomszédom. A szokatlan izgalom, amelynek kíséretében elhangzott a suttogás, arra kényszerített, hogy a mennyből visszaszálljak a földre. Hol harap? — Ott, azon a horgon! ... Most már tudtam, miről van szó. Figyelemmel kisértem a táncoló úszót és magam is suttogva kérdeztem. — Mitévő legyek? — Vágjon be! — Most mindjárt? — Na persze! Bevágtam, de a horgon nem hal, hanem a kukac hitvány porcikája lengett. Örömömben elnevettem magam s egyben Volikra néztem, aki szánalmas ábrázatot vágott. Rákvörös lett. Felizgult, figyelmesen vizsgálta a horgot, újabb kukaccal látta el, azután megköpködte és a vízbe vetette. Meggyőződtem róla, hogy LAND szer ágakkal dobálgatta, máskor nyomorult fickónak tisztelgetté, különösen mikor majdnem a lábáig ugrott. — Ha a fütykös nem terült volna el a fa alatt, most kiverném azt a förtelmes két fogadon Ámbár igaz, hogy jóval több foga volt, de 6 csak a két tépő fogától irtózott. Most pedig már dél van, érezte meg Gergő, mert megkondult a gyomra is. — Megáll) te dög — így a farkasnak — nézegess csak felfelé, amíg ebédelek. Kibontotta a hátizsákot, és abból egy szép szál hurkát húzott elő. Előkerült a bicska is meg egy falat kenyér, ßs mint akinek legjobban megy a dolga, lekanyaritotta a hurka egyik pálcikás végét és e kis hulladék darabot ledobta a farkasnak. — Egyél, ne halj éhen! A farkas a kis semmiséget egyetlen nyeléssel el is tüntette, s ezekután egészen esdek- Vóen nézegetett fölfelé. Gergőnek az evés megolajozta agykerekeit, s mentő gondolata támadt. Előkotorászott a nadrágzsebéből egy zsineget. Majd a bekecszsebét dagasztó üvegből egy deci szilvapálinkát öntött a maradék hurkára és a bél jelső végét erősen lekötözte. Elkészült így egy furcsa csalétek, amilyennel emberfia farkasra még nem vadászott. Aztán a csalétket előbb néhány szór csalogatónak le-lebocsájtgatla, de minduntalan vissza is húzta. A farkas úgy ugrándozott, mint egy puli kutya. Mi kor már jól felcsigázta a kiéhe zett állat szaglóérzékeit, lebocsátotta a hurkát, amit az hallatlan étvággyal, egyetlen nyeléssel tüntetett el a gyomrában. Tetszett az eset Gergőnek na gyón. — Megetetlek én, ha ez a kívánságod! Iziben elkészített még egy hurkát. Abba is adagolt egy deci szilvóriumot. Nem telt bele három perc, és a farkas kecses mozdulatokkal elkezdett táncolni. Gergő látta, hogy a fejét jobbra nyújtogatta, hátulját meg balra riszálta és szabályos váltakozással ismételgette ezt a másik oldalra is. Még fütyörészett is neki. No, de a koma úgy látszik, idősebb volt a kelleténél, mert sokáig nem bírta. Mindig jobban és jobban kókadt a feje lefelé, míg egyszerre elterült. Hátravetette a fejét, és barnás szeméből ki lehetett olvasni bűnbánó beismerését. — ßn vagyok az erdő rossza egyedül... Gergőnek se kellett több. Lemászott, összekötözte a farkas lábait, nadrágszíjával átkötözte a pofáját is, hogy a két hegyes fogát többé ne lássa. E jól végzett munka után hátára vette a hátizsákot, vállára a farkast, kezébe a fütyköst és indíts haza. Amint hazaért, Borcsa aszszonyban egyszerre elhült a vér és csak akkor tért magához, amikor látta, hogy a farkas össze van kötözve. Gergő rászíjazott egy erős szájkosarat, bezárta az ólba és ment bejelenteni bűnét a nemzeti bizottságra. — Vigyék valahová ezt az ijesztgető barmot, mert én nem tudok vele mit csinálni. Még a tyúkokat is megvadítja! Gyónását rendben elkönyvelték, és ment a jelentés tovább a Szlovákiai Vadászok Szövetségének járási szervezetéhez, majd innen egészen a bratislavai állatkertig. Harmadnapra saját lábán, jól lakva, egy pompás ketrecben utazott az ordas koma gyorsvonaton az állatkertbe. Egy hét múlva két levelet meg két postautalványt hozott a levélhordó, és leszámolt az asztalra előbb ezret, majd még ötszáz koronát. A levelekből megtudták, hogy a SZVSZ járási bizottságától 1000 Kés jutalom érkezett, mert ez a taksa minden elejtett farkasért. Az ötszázat meg az állatkert igazgatósága küldi, mivelhogy így lett párja az eddig „özvegyi“ fátyolt viselő farkasné-szuka asszonynak Gergő eme dolgok felolvasása után szippantott egyet a pipából és csak annyit mondott: — Látod asszony, itt a szerencse, amit a Marci jósolt meg! SZIRMAI ISTVÁN Ez a januári vasárnap olyan volt, mintha március TM keze simította volna meg a hegyet, a falu apró házait. Még a nap is teljes pompájában ragyogott az égen, igaz mosolya nem olvasztotta meg az árnyékos helyeken terpeszkedő „dér-szőnyeget“, de a mogyoróbarkák már kidugták lógó fürtjeiket és vígan lengedeztek a bokor ágain. Sándor nem tudott bent maradni a jól fűtött szobában. Hívta a hegy, hívta a természet csodás világa, hívta a csend. Elindult hát, vadászkését zsebre vágva, csak úgy puska nélkül „mégnézni a hegyoldalt“. Elindult a lehullott levelek susogó ösvényein, ment a mogyorók és cserjék sűrűjében, hallgatta a pihenő csendet, nézte az alvó fákat, amint csupaszon nyújtották ágaikat a nup felé. A vágás szélére úgy osont, mint egy tolvaj. — Itt mindig akad valami — gondolta, s szétnézett a tájon. Tiszta volt a csend, pedig azt hitte roppan az ág. — De nicsak, ott lent, a hegy lábánál a szántóföldön, mozog valami — erősen nézett abba az irányba. Egy róka koma osont óvatos léptekkel éppen egérvadászatról. Húzta a lépést a sűrűbe. Lompos farka úgy úszott utána, mint egy tutaj. Találkozás — Eh, ez igen, nézzük csak a komát, még két óra sincs, s ő már vadászik. Ugyancsak éhes lehetett — gondolta magában Sándor és sokáig nézte a cserjést, hátha előbukkan a koma. De elnyelte a csend, mint ahogyan elnyelte a didergő madarakat, amelyek közül egyet sem lehetett látni a csendes hegyoldalon. Felment a tetőre. Felült a lesre, és onnan nézte, miként lépi át a nap a szemközti hegység mohás szikláit. Amikor megpihent kissé, ismét elindult, hogy „körülnézzen“. Léptei roppanására két őz ugrott ki a sűrűből, s ugyancsak szedték patáikat, nehogy baj érje őket. — Ne féljetek, kis buták — mosolygott Sándor, s fürkészve indult tovább. Szemei elé idézte a rohanó őzbakot, amelynek fején már ott dudorodott a növésnek indult „új agancs“. Elindult a fenyvesek felé, s mivel már jól benne járt a délutánban az erdő is mintha jobban feléledt volna. Egyszer csak különös hang ütötte meg a fülét. Mintha a nagybőgő vastag húrján brúgózott volna valaki. Először azt gondolta, talán völgyből hozza a zeneszót a szél. Óvatosra fogta lépteit, s próbálta meghatározni honnan jön a hang. Ment abba az irányba, és egyre különösebbé vált a brúgózás. — Szarvas lenne talán, amelyik agancsaival dörzsöli a fa kérgét — villant át az agyán, de erre a brúgózás abbamaradt, s majszoló-csámcsogó hangot hallott egészen közelről. — Űristen, ez vaddisznó — villant át agyán s mivel már egészen közel került hozzá, önkéntelenül a zsebéhez nyúlt, ahol békésen lapult a kés. Aztán szétnézett s megfelelő fát keresett, amelyre majd szükség esetén felmászhat. És ott voll a háta mögött a fa, felmérte a lehetőséget, és már kissé lejjebb dobogott a szíve. Gondolta, ha támadásra kerül sor, lesz talán ideje felmászni a fára, meghegyezni a kezében levő karót és elűzni a támadót. De úgylátszik a levegő ellenkező irányba húzott, mert a kan — mivel az egy hatalmas fekete sörényű vadkan volt — békésen turkált a bokrok tövében, jóízűen ropogtatta a csigákat és a mogyorókat. Sándor rágyújtott, gondolta ez talán elriassza a kant, de az még egy kis ideig túrta a zúzmarás földet, aztán mégis megérezhette a füstszagot, mert felkapta a fejét, megrázta hosszú orrát, fújt kettőt-hármat, elővillantotta gyönyörű agyarait s úgy elfutott, hogy csak a turkálás helye maradt meg utána, s a fagyökér, amivel „brúgózott“ amikor turkált. — Hát még Ilyet, s én puska nélkül jöttem a hegyre, nahát. Ez nem is igaz, egy ilyen kan — szinte megré szegülve támolygott el a fától, s vissza sem nézett rá. pedig először ugyancsak méricskélte megfelelne-e mentsvárnak. Nem is tudja, hogyan került le a faluba, de a kan kardként villogó agyara még most is ott lebeg szemei előtt. Farkas Rózsa, Háj (Aj]
