Szabad Földműves, 1974. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1974-01-26 / 4. szám
F A R K A SK A Már ki lett volna képes húznihalasztani azt a néhány kilométernyi utat Vydranyba (Hódosba ], ahol Gergő sógora élt és akitől egy karácsony előtti napon postát hozott az öreg levélhordó. Nem volt azon sok szóbeszéd, se díszes hívás, csupán egy tiszteltetlek, meg egészségben találjon rokoni szó, meg hogy szúrnánk a hízót, ha lenne segítség. Gergő ezt iziben megértette. Tudta, hogy azon a napon jól szelei a pipa a sógor padlásán szárogatott szüzdohánytól, meg le-lecsúszik a hugomasszony tltokban-főzte szilvapárlata is. Hát még a tornapi tőltöttkáposzta, májas- meg véreshurka, siiltkolbász meg miegymás apróság, és végül nem kutya ám a segítségért kijáró meggyömöszölt hátizsák sem, amit annak rendje és módja szerint hátára szokott lendíteni sógora, mikor nekiindul a vísszaútnak. Hitvestársa is forgatgatta a hívóírást. Ámbátor éppen ötödnapja, hogy kutya december szakadt rájuk. Csonttá fagyott minden. Kavarta a szél a havat, szalmakazlat, háztetőcserepet, és ügy vágott állatot, emberi mellbe, mintha kinek-kinek a lehelletét akarta volna beléje szorítani. Szóval zimankös tél volt. Borosa asszony szárnyára eresztette rábeszélő képességét, mivel féltette élete-párját. — Kend az isteneket akarja kisértgetni? Üldögéljen csak itthon a padkán, — így fejeződött be a hitvesi, kedves szózuhatag. Gergő rágondolgatott az elébb megpengetett jókra, megerősítgette lelkét és útjának érdekében házidiplomatává vált. Megértőén bólogatott és mindenbe beleegyezett. Mikor aztán Borosa asszony szuszogása a rábeszélgetéstől már kihagyogatott, úgy oda se neki, megjegyezte. — Éjszakának idején bizony ki nem húzna a meleg dunyha alól még Belzebúb pokolbéli főelöljáró sem, de reggelre csak kiegyezkedik a kinti pokol, meg a benti menyország, ezt megsúgta nekem a Marci szamár, az előbb almozáskor az ólban. Borosa asszony kitágult szemekkel hült el, eme istentelen beszéd hallatára, le is huppant a fejősszékre és latolgatta, hogyan kezdjen újra szóba. Gergő azonban tudta, most vagy soha, vitte hát a szót. — Marci kétszer is vicsorította a fogait az égre, ez pedig tudjuk, nagy szerencsét és fó időt Jelent. Ne is szóljon az 8 megérzéseibe senki bele, mert annak bedugul a lélegzőcsat oraája vagy szájába dagad a nyelve. Végtére is kell a segítség, hát menni kell és kár Marcival kikezdeni. Így tolta Marcit magit elé ménkőcsúsztatónak. Le is csilapodott Borosa aszszony háborgása. De mondhat bárki bármit. Másnapra Marcinak hallatlan igaza lett. Szélcsendben, sziporkázó téli napsütésben indult el Gergő kezében fütykössel, hátán hátizsákkal és szájában az elmaradhatatlan pipával. Gergő könyökig vájkált minden munkában, mintha csak aratott volna. Nagy tortartás rónak olyan finnyás orra volt, hogy minduntalan mondogatta: — Gergő most szippantott egyet a Kibicsaklónál — majd kissé később — most meg a Patakszög elején. Rótta szaporán az utat, hadd foggyék, ha már megy, pedig egy liter szilvapárlat gátolta a járásban, mert az dagasztotta ki a bekecs jobb zsebét és veregette a lábszárát. Simogató tekintettel nézegette az országútszéli almafákat és hirtelen arra gondolt, milyen jó kísérő társak ezek, mert amerre lépeget, mindenütt vele vannak, jobbra a mezők lankása lágy, hóval díszített fenyvessel . kacérkodott. mivelhogy az üvöltést nagyonnagyon felismerte. Hirtelen eltökélte magát, a végletekig fog viaskodni, de eszébe jutott, nehéz a mozgása, még csúful jár. A farkas megérezte a disznóölés illatát, amit a szél a hátizsákból kikapdosott és feléje repített, és mert nagyon ki volt éhezve, elszánt ügetéssel indult Gergő felé. Gergő sandítva feltekintett, látta, hogy a rusnya féreg már csak kétszáz méterre lompozza farkával a havat és jön megállíthatatlanul, mint a balsors. Megemelte hát lábait, gondolván, szégyen a jutás, de hasznos. Igen ám! Csak hát a teher sem kutya, egyet-kettőt az is beleszól a jószándékba. Gergő bizony hamarosan felismerte, nem a futás a kolbászok, hurkák megmentésének megoldása. Nicsak, hiszen legjobb az almafa. Ki is nézte az egyik telógó ágú nagyobb fát és megkísérelte, hogy felkapaszkodjék, de a hátizsák nem engedte, nehéz volt. Gergőnek, — szégyen ide — szégyen oda — veríték szaladt a homlokára, mert a farkas már csak száz méterre loholt utána. Most nagy igyekezettel akart kibújni a hátizsákból, de ezzel meg úgy vagyunk, hogy amikor kell, a tartó vállpántokat senki emberfia sem tudná kikapcsolni, úgy, mint most Gergő. Máskor, amikor nem kell, bizony állandóan kinyiladozik az maga is. Szorultságában a hátizsákot háttal rátámasztotta az egyik lecsüngő ágra, majd így meglágyítva a vállpántokat, nagy megkönnyebbülésére kiugrott a kapocs. Bizony már legjobb ideje volt, mert a következő lendítéssel egy ággal feljebb jutott a hátizsák és Gergő is lendült utána, mint egy mókus. Tudta, hogy egyetlen késedelmes pillanat elég ahhoz, hogy ez az oktalan barom a nadrágját megtisztelje. Csak éppen hogy feljutott, már a fa alatt fújta magából a párát egy hatalmas, barnásszemű szörnyeteg, körülszaglászta a fát is, néhányszor fel-felugrott, miközben csattogtatta villanó fogait, mint aki azt mutogatja, régen evett. A- mint Gergő meglátta, hogy ugrándozik és a csizmája felé kapdos, meg megérezte, hogy hafszáiai nagyon égnek emelték a süvegét, jónak látta, egy emelettel magasabb ágvilágba költözni. Ott két ág közé szorította először is a hátizsákot, egy másik ágvilágba 8 telepedett. Így várta sorsa jobbra fordulását, de úgy látszik, megmerevedett minden élet, mert az országút szakasztott kihalton húzódott végig a vidéken. Közben-közben lenézegetett és szórakozott a farkassal. Egy-Nem lehet kellemes érzés „farkas-szemet“ nézni egy éhező ordassal. —k— követte a sok munkát. Harmadnapra visszaindult. Valóban emberséges sógora van, mert a sok jó alatt, amivel a hátizsákot bélelték, szuszogott, mint a fóti mozdony, mikor a valód partra dohog. Hát még a jó illat, amely kiterjengett a hátizsák nyílásain, az volt csak pompás légízesítő. Érződött az messziről, különönsen ha megbővítette a kupakos-pipa füstrengetegével. Istók uccse, Vydranyn (Hódoson) még három órával később is megérezték, mert az útkapa-Balra csalitosok között bukdácsolt a Valóci-patak. Eléje vetődött az is, milyen jóságos falatozásban lesz otthon része, amikor asztalhoz ül és hitvese eléje teszi a paprikásra pirult friss kolbászt. Ösztönösen meg is nyalta a szája szélét. Mikor ínycsiklandozó gondolataiban idáig ért, felhangzott a fenyves széléről egy elnyújtott h-úúúúú üvöltés. — No Gergő, fütykösre fel, — húzta be a nyakát a gallérjába. A sporthorgászok eldorádója rossz fát tettem a tűzre. Hibáztam. Elhatároztam, hogy ezentúl figyelmesebb leszek, mert halat fogni nem könnyű mesterség. Nálam folyton harapott a hal. Siettem is a bevágásokkal addig, amíg a hal el nem határozta, hogy szünetet tart. Ezzel lehetővé tette, hogy újra és boldogan nyújtózkodhassak a földön. A Nap perzselt annak rendje és módja szerint. Alig hunytam be a szemem, amikor megismétlődött a riasztó suttogás: — Peti bátya! Halló! Peti bátya! — Megint harap? — kérdeztem, kezemmel alátámasztva a fejem. Könyököltem. Miközben Volik kétségbeesetten mutatott a táncoló úszóra. Nem tudom mi okból, de sajnáltam a halat, amely épp abban a pillanatban vívódott a halállal. Azt javasoltam: — Ne hagyjuk a halacskát harapni, amíg kedve telik? Hadd lakjék jól! Később újabb kukaccal kínáljuk meg. Mit szólsz hozzá? Butább javaslatot nem eszelhettem ki. Volik megsértődött. Fogta botjait és odébb ült, de még onnan is buzgón figyelte úszóimat. Olykor-olykor izgatottá lett, fel-fel ugrott, én meg abban a hiszemben voltam, hogy a halat a kukaccsali e pillanatban érdekli. Nem tudom mire vélni, hogy Volik horgain aznap nem volt kapás, ellenben nálam minduntalan éviekéit az úszó. Ilyen igazságtalanságot nem tud elviselni a vérmes horgász. Volik haragjában kihúzta horgait a vízből, felcsévézte a zsinórokat és hátra sem nézve hazament. Erre végleg felébredtem, de mert szégyennek tartottam futni unokaöcsém után, tovább maradtam ülni a vízparton. Kétségtelen, hogy belőlem sohasem lesz horgász. — Nincs kizárva, hogy azért, mert a természetet nem kísértem kellő figyelemmel — gondoltam magamban. Szedelőzködtem. Közben eltűnt az egyik úszóm. Attól tartva, hogy a horog megakad valamin, energikus mozdulattal magasra emeltem a botot. E pillanatban tompa rántást éreztem a zsinór végén, ami azonban csak pillanatig tartott... Elállt a szívverésem ... Valamennyi érzésem egyetlen óhajba olvadt: „Lehetőleg gyorsan partra húzni a zsákmánytl“ Nagyot rántottam a horgon. A horgászzsinór engedelmesen közeledett hozzám. Nem akadékoskodott ugyan, de csupaszon bújt ki a vízből. Kővé meredtem. Eddig teljesen ismeretlen szenvedély suhant el arcom mellett és meglegyintett szárnyával. Nem tagadom, hogy a víz mélyéből eredő rántást, még legalább egy percig szerettem volna érezni. Ez az érzés azonban hirtelen elmúlt, s én sietve hagytam ott a folyót... Orosz eredeti nyomán: Selmec Adolf A Vág vize Komárno (Komárom) déli sarkán ömlik a Dunába. Innen felfelé haladva több olyan szakasz sorakozik, ahol a sporthorgász minden fel tételt megtalál a halfogásra. Itt van például a vágóhíd, mely közvetlenül a közúti híd szomszédságában fekszik. A sporthorgászok előszeretettel keresik fel ezt a helyet, mert a vágóhídról lefolyó hulladékok idecsábítják a halakat. A kövezett part jó pontyozó hely. Éppen a közelmúltban volt alkalmam látni, amint az egyik sporthorgász egy körülbelül háromnégy kilogrammos pontyot emelt ki a folyóból hosszabb fárasztás után. Az említett helytől számítva körülbelül 200—250 méteres szakaszon tésztára (sok helyen máiénak hívják ezt a kukoricalisztből gyűrt és kifőzött pogácsát) kap legjobban még ma is a ponty. Azonban nem veti meg a kukoricát sem. Egy hosszabb szakasz, amely egészen a vasúti hídig húzódik, szintén szabályozott, partoldala kövezett, de a kövek között feltör a sás, a nád és az egész fűzfavesszővel övezettt. Egy időben kedves kiránduló hely volt és Aranyszigetnek nevezték. Hogy mit lehet egy ilyen jó horgászhelyen átélni, azt egyik horgásztársam esete is bizonyltja. Augusztus közepén már a kora hajnali órákban elfoglalta helyét a vasúti híd fölötti szakaszon. Kissé borult, de meleg idő volt. Éppen ilyet szeret a ponty. Barátom csaléteknek tésztát, kukoricát és rózsaszínű dróthernyót vitt magával. A két horognyelet felcsalizta, majd a kövek között helyet csinált azoknak, s Ijesuhintás után betűzte mind a kettőt. Amikor mindez megtörtént rágyújtott egy cigarettára és csendesen szemlélte a nyugodt vízfelületet. Talán negyedóra telt el gondolatokba merülve, amikor néhány méter távolságra egy karcsú fehér test csapódott föl a vízből. A látomás csak egy pillanatig tartott, de a kora haj. nali órában lenyűgözően hatott. Még jól el sem égett a meggyújtott cigaretta, amikor ismét hatalmas locssanás térítette vissza a valóságba, de már ugrani Is kellett, mert az egyik horgászbot szinte vízszintes irányban feküdt. Azonnal kézbe kapta a botot és bevágta a horgot, amelyen erős rántást érzett. A hal szabadulni szeretett volna, de barátom igyekezett engedni az orsón, majd ismét szorosan fogta a menekülő halat. Nehéz volt követni a síkos, éles köveken a zsákmányt, de nem akarta elszalasztani. A damil szinte pattanásig feszült, ezért töbször engedni kellett, nehogy elpattanjon. Ötödik érzékével érezte, hogy küzdelmét valaki figyeli, de nem mert megfordulni, nehogy a zsákmánynak alkalma nyíljék a szökésre. A küzdelem közel félóra hosszat tartott, végül is megadta magát a „bestia“. Amikor a part felé kormányozta a zsákmányt és megpillantotta formás testét, valami földöntúli öröm kerítette hatalmába. A zsákmány kiemelése azonban problémát jelentett, mert a nagy Izgalomban elfeledkezett a szákról, mely a többi felszereléssel együtt a vízparton maradt. Egy ismeretlen sietett segítségére, aki mint később kiderült, egy vasútas volt. Éppen vonalvizsgálatra indult, de amikor a hídról letekintve látta, hogy mi történik, megszakította útját és lejött a töltésről, gondolva, hogy szükség lehet segítégére. Egyesült erővel sikerült kiemelnie egy kapitális pontyot, amely 4,25 kilogrammot nyomott. Barátom megköszönte az Ismeretlen segítségét, majd összeszedve felszerelését, boldogan tért haza a zsákmánnyal. Azonban nemcsak a vasúti híd alsó folyása jó horgászóhely, hanem annak felső része Is. A folyó mindkét oldalán több olyan hely van, ahol a nap minden órájában, különösen hajnali és délutáni időben látni sporthorgászokat. Az sem szegi kedvü:ket, ha netán nem akad zsákmány a horogra, mert jól tudják, hogy egy-egy kapitális hal fogása ma már csak véletlen műve lehet. Azok, akik kitartóan járják a vízpartot és türelemmel várják a szerencsét, elöbb-utóbb elérik céljukat. A Zsltva-folyó Is sporthorgászt csábit, és nem véletlenül, mert vizében még ma Is bőven akad hal. Igaz, hogy a szenynyeződés következtében alaposan megcsökkent halállománya, de azért a kitartó sporthorgász ritkán tér haza zsákmány nélkül. A szennyeződés leginkább az alsó folyást érinti, mivel a hurbanovoi (ógyallai) sörgyárból az Ibolyás-patakon jut le a szennyezett víz a Zsitva folyóba. Nem egy esetben bizony jelentős károkat okozva. A folyóvizek partjainak szabályozása kövekeztében megszűntek az árterek, amelyek igen alkalmasak voltak a halak ívására. A mesterséges z«. Monyok, a holtágak, bedőlt fatörzsek, forgók megszűntek és vele együtt a haltanyák Is. Valamikor például jó pontyozó hely volt az ötös kilométer táblánál. Annak Idején úgynevezett vízválasztó volt, mert itt szakadt két ágra a Vág-folyó. Ez a hely egy forgót képezett, de Jé vízálláskor 3—4,5 méter mélységű vízzel rendelkezett. Sokan Jártak ide pontyra halászni, de még napjainkban is felkeresik a helyet, bár már nem olyan nagy a halbőség. Igen érdekes a pontytúrás. Rendszerint augusztus havában fordul elő, amikor a legalacsonyabb a vízállás és a nagy melegben a ponty túrja a folyó fenekén levő iszapot, ahol eleság után kutat. Ilyenkor a víz felületén bugyborékok jelzik á ponty túrását. A nemeshalak közül legméltóbb ellenfele a sporthorgásznak éppen a ponty. Rendkívül éber, de ha mégis horogra kerül, ugyancsak nagy szakértelem szükséges kiemelésére. Ä vele vívott párharc mindennél izgalmasabb. Ezt vallja a sporV horgászok nagy többsége is. Éppen ezért a pontyhorgászathoz a legnagyobb felkészülés szükséges. Napjainkban, amikor egyre több pihenni vágytí ember keresi fel a vízpartokat, akiknek többsége a SZKSZ komárími alapszervezetének tagja, nem nyerészkedésből, hanem passzióból üzl a sporthorgásza; tot. De sokan vannak olyanok is, akik törvényen kívül űzik ezt a foglalkozást. Azért mondom, hogy „foglalkozás“, mert' őket elsősorban a kifogott halért kapott anyagiak érdeklik. Ugyanakkor sajnálják a hivatalos engedélyért járó összeg befizetését, azzal érvelve, hogy úgy sem lehet már halat fogni. Az ilyen személyekkel szemben a törvény szigorával kell eljárni, mert cselekedetükkel társadalmunkat károsítják. Sajnos, még ma is igen humánusak vagyunk, nem tudunk élni a tői« vény adta lehetőségekkel és ezt a gyengeségünket használják ki a vizek kalózai! ANDRISÉIN IÖZSEP, Komárno (Komáromi Horgász-eszmecsere a Vág partján. (A szerző felvétele]'
