Szabad Földműves, 1974. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1974-01-26 / 4. szám
KÜLFŐILIDII KONZERVDOBOZOK A TENGER MÉLYÉN San Diegótól (USA) 80 km-re délre, a kaliforniai partok előtt, egy speciális oceanográfiai tengeralattjáróval 700 méter mélységbe süllyedtek a tudományos kutatók. Céljuk a mélytengeri növények és állatok felkutatása volt. Amikor leértek a 700 méter mélyen fekvő tengerfenékre — á vastag kémlelő ablakon keresztül nem élőlényeket, hanem rozsdásodó sörös konzervdobozokat pillantottak meg... (Das Tier 73)' PIKKELYELTÁVOLÍTÓ SZERKEZET % Jens ötletes készüléked szerkesztett, melynek segítségével gyorsan és gépi úton távolítható el a halak pikkelye. Az új berendezés 1800 nyugatnémet márkába kerül, ezt a szerző olyan üzemeknek, tógazdaságoknak ajánlja, melyek konyhakész „halszeletet“ visznek a piacra. (Halászat 73) NAGY FONTOSSÁGOT tulajdonítanak a halak testében felhalmozódó higany problémájának világszerte, mert már voltak olyan esetek Is, hogy rendkívül nagy mennyiségű halkonzervet kellett az emberre már káros híganytartalom miatt megsemmisíteni. Ojabban olyan készülékek vannak, melyek 0,01 ppm-ig kimutatják (vagyis 1 ton-nában 1 gramm). Az NSZK-ban a megengedett maximális mennyiséget (ami az USA-ban 0,05 ppm) 0,1 ppm-ben akarják megállapítani. A halak természetes higanytartalma 0,03 és 0,18 ppm között van. Azonban a finn és egyéb álláspontok különbözőek és ezért a cikkíró szerint az elővigyázat helyes ugyan, de nem kell hisztériába esni. Az USA-beli higanyos tonhalkonzervekef fogyasztó (hetenként ötször) egyének vérének hlganytartalma jelentősen megnőtt, de még csak 1 %-a a megenge- 4ettnek. (AFZ 73) ■ugondhatnánk lassan feledésbe merül a kecsege. Talán azért, hogy ma már eléggé ritkán akad horogra, s így nem nagyon van rá alkalom, hogy megkóstoljuk finom húsát. Napjainkban csak az Idősebb horgászok emlegetik ezt a halfajtát, akik abban a szerencsés helyzetben voltak valamikor, hogy ma elmondhatják: „Én is fogtam néhány szép kecsegét“. Főleg olyankor elevenednek meg a régi élmények, amikor egy-egy „nyomorult“ keszeget húznak napfényre folyóink rejtelmes mélyéről. Olykor mondogatják is, ma kénytelen megelégedni az ember ilyen szeméttel, bezzeg még öt-tíz évvel ezelőtt, amikor kecsegére horgásztunk ... Az volt talán a finom halcsemege s egyik hal sem vehette fel vele a versenyt. Valami lehet a dologban. Én is olvastam róla, hogy itt nálunk a Dunán, a Morva alsó folyásán, a Kis-Dunában, a Vágban, a Nyitra-folyóban, a Garamban, a Bodrogban és a Latoricában szép számmal fogták őket, a Tiszáról nem is beszélve. Sajnos, ma már ezeken a folyókon a horgász igazán ritkán találkozik vele. A Duna törzshorgászai még eldicsekedhetnek kivételes kecsegefogással, de a más vidékről oda látogató vendég nem igen kóstolja meg a kecsege húsát, ha csak nem sülve a helyi horgász jóvoltából. Két dolognak tulajdonítom az egészet. Az egyik oka, hogy számuk nagyon megritkult, a másik pedig az, hogy amennyiben kellően nem ismerjük tartózkodási helyét, csupán a véletlen segíthet, amire persze nem nagyon lehet számítani. A kecsege nálunk a védett halak közé tartozik, március 18-tól június 15-ig, mivel ívási ideje, mint a legtöbb halfajtának szintén erre az időszakra esik. Mivel téli pihenőt tartó halaink közé tartozik, horgászni reá, amint hallottam leginkább júliusban és augusztusban érdemes. A legtöbb esetben az éjszakai horgászat tilos, ezért a reggeli és az esti órák alatt érdemes fogásukkal próbálkozni. Beszéltem vágmenti horgászokkal, érdeklődtem a "kecsegék felől, de nem sok eredménnyel. Elmondták, hogy régebben, aki ismerte a folyó medrét, az esetleg foghatott kecsegét, de akkor sem mindenhol. A kecsege ugyanis szereti a mély vizet, s így a négyhat méteres vizekben keresték, sőt gyakran tíz méter mélységből került elő egy két szép példány. Amikor ezekről a halakról beszélgettünk eszembe jutott, hogy valamikor a mi vizeink is ilyen gazdagok voltak halban. Hány embernek adott foglalkozást a folyó és kenyeret a halászat. Az öreg horgászok emlékei között még szerepelnek a többmázsás vizák, az óriásharcsák, amelyek fogásához még az izmos, edzett halászoknak is meg kellett emberelniük magukat. Sajnos, ezek már a múlt emlékei, főleg ami a vizát illeti. De azért nem kell teljesen kétségbe esni, mert még napjainkban is van bizonyos remény egy-két szép harcsára, és a Dunán néhány kecsegére. Igaz, nem olyan nagyok a ma fogott halak, mint amelyekről nem olyan régen olvastam, miszerint a Szovjetunióban még manapság is akadnak nyolc-tíz kilogrammos kecsegék a horogra. Mi szerény horgászok vagyunk és a kilós kecsegével is beérnénk, főleg ha több is horogra akadna belőlük. A Duna mellett lakó horgász, aki jóformán naponta tapossa a part füvét, ismeri a folyó medrének minden részét, s bizonyára a kecsegék tartózkodási helyét is, az nagy előnyben van az olyan vendéghorgásszal szemben, aki csak ritkán látogathat el oda. Ezeknek a vendéghorgászoknak szeretnék egy-két jótanácsot adni, a szakirodalom és némi személyes tapasztalat alapján. Mivel magam is csak alkalomadtán horgászom a Dunán, igyekszem minden lehető módot megragadni, hogy ismereteimet bővítsem az ottani körülményekről, ami lassanként sikerül mert néha bizony tudatosan félrevezetik az embert. Ha már annyira eljutunk, hogy körülbelül ismerjük a kecsege tartózkodási helyét, csalit aránylag könnyen találunk számára. Igaz, a legkedvesebb tápláléka a kérész, de nem veti meg a lárvákat, a bogarakat, a trágyanyívet, s a földi gilisztát sem, sőt eredményt érhetünk el kisebb hal levágott farokrészével is. Mivel ennyi minden között válogathatunk, nem kell, hogy a csali gondot okozzon. Horgászatához nem kell különleges felszerelés, mert nem is annyira a felszerelésen, mint inkább a tartózkodási helyük felkutatásán múlik a jő fogás, az eredmény. A rossz nyelvek azt állítják, hogy ahol van kecsege, az még az üres horogra is ráakad. Én persze nem hiszek az ilyen meséknek, s főleg nem szeretek üres horoggal horgászni. Az azonban bizonyos, ha kapás van, úgy legtöbbször megakad a hal is. Néhány szó a kecsegéről is. De mint mondani szokás, az ember a saját eszét ne adja a máséért, s ez itt is érvényesül. A saját tapasztalatra mindig jobban számíthat az ember, persze míg a saját tapasztalat kialakul, csalódásokkal is számolni kell. Azt hiszem, hogy minden horgász tudja, bármely halfaj-, tára csak abban az esetben horgászhat eredményesen, ha ismeri a hal tartózkodási helyét és szokásait, s tudja mivel táplálkozik. Ez alól nem képez kivételt a kecsege sem. Aki jól ismeri ezeket a tényezőket, annak a kecsege esetében is megvan a lehetősége arra, hogy megízleljé annak húsát. Tudnunk kell azt, hogy bár a többi folyóban már alig, de a Dunában még akadhat horogra kecsege. Mivel ez a hal nem húz a tengerbe, megvan rá az eshetőség, hogy fenntartják magukat addig, amíg a víz tisztasága azt részükre megengedi. Keresésükre a főmederbe kell indulni. Ott is a négy, sőt akár a tíz méteres mélységekben akadhatunk rájuk. Amennyiben nem ismerjük a folyómedret, ha kecsegézni akarunk, elengedhetetlen egy-egy helyi horgász jóakaratú tanácsa, tapasztalata, ami sajnos nem mindig segít, Mivel folyómederben horgászunk, tanácsos keményebb végű nyelet használni, részben az ólomsúly miatt, részben pedig a bevágás erőteljessége végett. A szilonból elég a harmincas, harmincötös szál is. Horogból négyes-ötös, esetleg a hatos nagyságút használom. Erre rakok három-négy trágyanyívet. A kapást a nyél, vagy a szilon rezgése árulja el. A második kapásnál erőteljesen be kell vágni, s a kecsege legtöbbször biztosan akad a horogra. Ha már megakadt a hal, nyugodtan hozhatjuk a parthoz, csak a kiemelésnél kell vigyázni, nehogy felsebezze a kezünket. Á haltartóban sokáig elél. Az egy bottal való horgászata előnyösebb, mert így észrevesszük a legkisebb kapást is. Talán felébresztem az elmondottakkal egyes horgásztársak' kíváncsiságát egy majdnem feledésbe merült hal fogása iránt. Szabadságuk ideje alatt, esetleg elfogja őket is a kecsege utáni vágy, és rászánnak egykét délelőttöt vagy délutánt horgászására. S ha sikerül a fogás, talán egy-két kilós kecsegével is büszkélkedhet a szerencsés horgász. Q Adamcsík Ferenc, q Sala, (Vágsellye) ** 1. szAm BjKJvember első szombatjának hajnalán a dér fehérre meszelte a csallóközi tájat. A hideg pillanatok alatt vörösre festette az égre félve bámuló vadász arcát. De nem volt ok az aggodalomra, a köd hamar felszállt, és a nap hét óra felé már fényesen úszott a kék égen, jóllehet melegével fösvényen bánt. Dehát a vadászok nem is a naptól várták a meleget, hanem az egy-két kupica pálinkától, amit indulás előtt felhajtották. No meg egy kicsit a szerencsének is szólt a reggeli koccintás. Kosa József, a Calovoi (Nagymegyeri) Nagyhizlalda n. v. szerelője, a gazdaság kötelékében működő vadásztársaság fiatal tagja felfegyverkezve, elemózsiával a hátizsákban érkezett a gazdaság udvarára, ahol már a zöld uniformisba öltözött társak vitatták az elkövetkező órák várható és- váratlan eseményeit. Vele érkeztem én Is, a városból jött vendég, aki ezúttal a hajtői tisztséget vállaltam. Nagy örömmel persze, hiszen a városi embernek már alig jut valami a természet szépségeiből, tiszta levegőjéből. Néhány perccel később a megyeri határ csendjét a gazdaság mikrobusza zavarta meg, amely tömve volt emberekkel, puskákkal, kutyákkal. Megérkeztek a radványiak is, így a sorakozásnál mintegy negyven vadászt üdvözölhetett a szervezet vezetősége. у Az ellenőrzés és a napi program ismertetése után vadászok és hajtők együtt indultunk, hogy az őszi hangulatban fürdő határból kinyessünk egy nagy kört. Aztán eldörrent az első, majd a második lövés, aztán már számolni se lehetett. Fácánok röppentek, nyulak futottak rémülten az egyre szűkülő körben. Az előbbiek hamar eltűntek a körből, vagy azért, mert sőrétekbe ütköztek, vagy mért sikerült azokat kikerülniük. A nyulak azonban halálra voltak ítélve. Rohanás közben érte őket a találat, három-négy bukfenc után élettelenül terültek el a megyeri határ nagy asztalán. Egyre nehezebb lett a hajtők dolga, övükben fácánok hintáztak, és nyulak súlya húzta vállukat. Büszke voltam „főnökömre“, Kosa Józsefre, mert három fácánkakas volt Övembe akasztva és négy nyúl volt átvetve vállalom. Büszke voltam, de azért már örültem, amikor a majorhoz érkeztünk, ahol bezárult a kör. Megszabadultam terhemtől, a zsákmányt a többi mellé fektettem, és mire az utolsó hajtó is ledobta terhét, egy hosszú szürke és egy rövidebb színes sor vonult a földön. A második kör után frissítőt kapott a „hadsereg“, és egy kis pihenő után újra elindultunk, hogy egy másik területet fogjunk be. Kosa Józseffel és még egy fiatal vadásszal egy keskeny erdősáv mellett vitt útunk, amely mint később kiderült, nagy kincset rejtett magában. Letértünk az útról, be a bozótba, ahonnan egymás után robbantak égnek a fácánkakasok. Alig győzte puskáját tölteni a két vadász. A nagy lövöldözésre a nyulak is kiugráltak búvóhelyükről. Végül is tizenhárom fácán és hét nyúl akadt puskavégre. Visszatértünk a körbe, amely már nem sok eredményt hozott számunkra, de mi így is elégedettek voltunk. A negyedik „támadás“ volt a legizgalmasabb. Csak a fácánkakasok szivárványszínű teste volt az ellenség. Egy hosszú és meglehetősen széles sávban húzódó nádas volt a csatatér, amelyet tizenhat vadász fogott közre. A többiek a nádas másik végéhez ragasztott kiserdőt foglalták el. i Mi az előbbiekhez csatlakoztunk, és elindultunk a lengő nádszálak között. A puskák csendben várakoztak. Aztán ahogy haladtunk egyre beljebb, úgy szaporodtak az égen a nádasból felriasztott fácánok. Közben egy őz ugrott rémülten elő. talán a föld alól, és mene-Az idomított vadászeb jó szolgálatot tehet. —k— 1974. IANUÁR 28. A TARTALOMBÓL 0 Vadászaton / a Csallóközben 0 Farkas-kaland 0Í Találkozás 0 Özbaklesen 0 Vadásznaptár — — február — A A vízszennyezés veszélye és a védekezés lehetősége A Csuka-invázió A Tengerisünt játszanak д Nem sok kellett ahhoz, hogy horgásszá legyek 'A' A sporthorgászok eldorádója A Külföldi vizeken A Néhány szó a kecsegéről külés közben egy fatönkbe ütötte lábát. De futott tovább, mintha semmi sem történt volna. Talán később, egy békésebb helyen nyaldosni fogja fájdalmas sebeit. Bíztattam Józsefet, mutogattam a felröppenő kakasokra, amelyeket minden bizonnyal, az ő vadászszeme már jóval előbb észrevett. A sok lövés közben már nem is tudtuk, melyik fácánnak ki a gazdája. A nádas végében már negyven puska durrogott ismét. Sokszor az orrom előtt húztak el a sőrétek, vagy erejüket vesztve hullottak előttem a tarlóra. Amikor az utolsó fácán is leszakadt az égről, a puskák leereszkedtek, és csend lett. Csak a vadászok vidám- vagy boszszankodó szavai csapongtak az alkonyba öltöző tájban. Még egy puskavégre került róka körül folyt egy kis - beszélgetés, aztán ismét felsorakoztunk. A teríték tiszteletére a vadászok megemelték kalapjaikat. A frissen lőtt vad ismét ott vonult előttünk, míg a többi a traktorokon talált ideiglenes szállást. A vadászok jutalma két fácánkakas és egy nyúl volt, míg a hajtők tetszés szerint választhattak fácánt, vagy nyulat. Volt miből osztozni, mert mintegy 300 nyulat és 200 fácánt lőttek a nap folyamán. A sok gyaloglás és cipelés kifárasztotta az embereket, (Je egészséges fáradtság volt ez. Az élményekben gazdag nap, a csallóközi táj szépsége, a vadászat izgalma még sokáig bennem él majd. Köszönöm Jíósa József barátomnak, hogy meghívott, és gratulálok a vadásztársaságnak, amely azt a napot megrendezte. Vadászaton a Csallóközben Bodnár Gyula
