Szabad Földműves, 1974. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)

1974-01-19 / 3. szám

SZABAD FÖLDMŰVES 1974. január lSL Ю. JÓKAI ANNA: мннмншшннвнинниншммпянннв SOK KICSI SZÖRNYETEG Kedves vendége volt a közelmúlt hetekben a szerkesztőségünknek. Jevge­­nyij Nikolajevics Scseglov, a Szaratovi Kommunyist című napilap szerkesz­tője több mezőgazdasági üzem meglátogatása mellett a Szabad Földműves főszerkesztőjének kíséretében megtekintette világhírű fürdőhelyünket, Piei­­tanyt és az ott éppen nyitvatartott, a fürdő fejlődését szemléltető kiáll!« tást. JIRÍ WOLKER j ötven évvel ezelőtt 1924-ben halt meg Ji?I Wolker, a cseh nép ^ bátor, öntudatos költője. Költeményeiben a társadalmi igazságért í ^ harcol. Súlyos tüdőbaját a Magas-Tátrában kezelték, ott ts halt meg. á ^ Emlékére ott rendezik meg évenként a polianka! Wolker-napokat. Ž ^ A költő baráti kapcsolatot tartott fenn a szlovákiai Morvay Gyula £ ^ íróval és az ugyancsak szlovákiai — kassal — majd később Buda- ^ ^ pesten élő Palotai Boris írónővel. ^ Kevés olyan tragikus sorsú költőt ismer az irodalomtörténet, akt ^ ^ életében megírta volna sírfeliratát, s abban halálának pontos évét. ^ ^ JiPI Wolkernek, a cseh szocialista líra egyik megteremtőjének ez a á ^ keserű végzet jutott osztályrészül: súlyos tüdőbaja döntötte sírba g ^ Ifjúsága legszebb éveiben. Harcos költő volt, az igazság és a munkásosztály elkötelezett köl- ^ £ tője. Július Fuőíkhoz hasonlóan ő is a proletár nemzetköziség eszmé- ^ £ jében látta azt a lehetőséget, amely megoldhatja az emberiség közös á £ problémáit, s akárcsak később Fučík felé, feléje is azért fordultak g ^ annyi odaadással és őszinte rokonszenvvel a csehszlovákiai haladó í ^ magyar Ifjúság kortársfiataljai. Az sem véletlen, hogy József Attila ^ £ az ő nevét ismerte meg elsőnek a cseh szocialista költők közül, ^ 0. s több versét lefordította magyarra. á . . . Sírfelirat í Itt nyugszik Jirl Wolker. Költő volt. Szerette a világot, £ verekedni készült jogaiért. j ^ Meghalt, mielőtt kitárhatta volna ^ ^ szívét a harcban. Huszonnégy évet élt. (József Attila fordítása) ^ P Ž VXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXVvXXXXXXXXXXXXXXXXNXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXVXXXXXXVSNXXNXX A. Sz. Szerafimovicsra emlékezünk Az apám. jél tőlem. Pedig még so­sem bántottam. Ül a fotelben és a botjával rám mutogat: — Te szűrnyetegl — Eleinte ugrottam, de most már csak röhögök rajta. Egy legyet sem tudnék megölni, spéciéi. Nem mondom, annak idején elpróbáltam a tükör előtt Has­­felmetsző Jacket. Azt is tudtam, hogy intette Vili. Henrik pallos alá a jele­­ségeit. De, akkor még színésznek ké­szültem. Ma pedig bérelszámoló va­gyok az Egyesült Pamutnál. Micsoda különbség! Az öregem ugyanis negyvennégyben nyomást kapott. Ül a zsíros fotelben és fantáziái. Szerinte kitört a háború, vagy vége se lett, mit tudom én... És — ez a legvadabb rögeszméje — én vagyok az okaI Én meg a háború! Kezdem már unni. Szegény Bözsi, torkig van. Etetni, mosni rá... Jól a nyakunkba szakadt. Reggel hatkor beviszem ngki a teát. Hangosan szörcsöli. Megkérdezi: — Mi a harci helyzet? — Én türelmesen azt jelelem: — Semmi különös. Ha csak az nem, hogy mínusz tizenkettő és megint odafagy a kezem a villa­mos/ ogant у úhoz. — Es mi várható mára? — folytat­ja csökönyösen. Közben egy hosszú flanelldarabba köpködi a nyálát. Ilyenkor Bözst is beleszól, félig feltu­­pírozott hajjal, a fürdőszobából. Hal­lom, hogy odacsapja a fésűt. — Mi várható__ jóságos isten ... Este ötig stempltzem a leveleket. Ez meg ül itthon a kényelemben és kép­zelődik, a vén taknyos. Persze, én is ideges leszek. Kenern a vajaskenyeret. Zacskót keresek. — Mi várható? Egy nagy hámozott luftballon... Este megnézzük az An­gyal kalandjait, maga meg a fülünkbe szuszog ... — Ugye — mondja a papa és gyű­lölettel villan a szeme. Felémbökdös a botjával. — Ugye, utálod a békét? Szeretted nézni, ahogy bukdácsoltunk a hóban? Bumm, bumm ... Azért csináltad ezt az egé­szet ... Tessék, csak beteszed a lábad és már jönnek is a gépek... ZZZ ... te szörnyeteg! Mikor hagyod már ab­ba a heccet? Futunk le a lépcsőn, hogy el ne késsünk. Megcsókolom Bözsit a sar­kon. Érzem a lehelletén a tegnapi va­csorát. Ütközően eszembe fut: ma ta­lán jó kaja lesz. Hurka krumplival, cékla. Ez is perspektíva. Reggel, délben, este, mindig ugyan­az. És ha nem ugyanaz, akkor mi van? Ott az a két hét szabgdság. Dög­unalom és vége. Ezért szállt rám a papa. Egyszer kiböktem neki, véletlenül, hogy mit van úgy oda, a háborújával. Akkor leg­alább történt valami. Nem mintha visszakívánnám. Már nem vagyok kö­lyök. Harmincöt múltam. Tizenöt éve dolgozom ugyanazon a helyen. Tavaly kineveztek csoportvezetőnek. Kell a fenének a háború. Öldöklés meg min­den. Ötvenhatban sem tudtam semmi­ről. ' Éppen beteg voltam, kivették a vakbelemet. Egyhangú betegség volt, teljesen normális lefolyású. Egyikét puskalövést hallottam az egészből. Bosszankodtam, hogy mindig másfelé fut a személyzet. Még egy fia sebesül­tet sem láttam. Mire kijöttem, már tel­jes csend fogadott. A feleségem azt mondja, tiszta szerencse. Még beleke­veredtem volna valamibe! Kis csacsi. Nézelődni, azt igen. Lö­völdözzenek csak a lobogófejűek, akik azt hiszik, így vagy úgy, jobb lehet. Kapitalizmus, szocializmus ... Nem sok értelme van az egésznek. Gyerekkoromban is ilyen volt, ez az álmos egyhangúság. Jó, hogy nincs gyerekem. Akkor hárman unatkoz­nánk, közösen. Engem naphosszat pátyolgatott az anyám. Nem kellett bölcsődébe, óvo­dába cipelni. Papa jól keresett a gom­bokkal. Gombokat adott el. szürke csont el, szürke csontgombokat a Klé­­ber-cégnek. Reggel ment, este jött. Zörögtek á táskájában a mintagom­bok. „Mindenkinek lóestét, mindenki­nek.. “ — bólogatott kopasz fejével. Motozott a gombjai között. Mama nem dolgozott. Volt ideje. Minden má­sodik nap átszldolozta a rézmozsarat, rézhabveröt. A padlóról fagylaltot ehettünk volna, úgy fénylett. Megadtak mindent, ami jár. Délig iskola. Kettőt öl-háromig vertem a zon­gorát. Háromtól-ötig tanulás. Öttöl­­hatig séta anyámmal, mindig ugyan­azon az úton. Még most is emlékszem a cégtáblákra Postpischl Artur könyv- és papírkereskedő, Meinl csokoládé... Hattól fél hétig olvashattam. To­vább nem, mert féltették a szememet. Azután vacsora, rózsás porcelántányé­rok. Fürdés, lefekvés. Vasárnap roko­nok. Anyámnak nem volt kedve szóra­kozni. Ma sem tudom miért. Nagyon untam én ezt. A damaszt-párnát a fe­jem alatt, a bordó, rojtos lámpaer­nyőt, a szarvasos gobelint a falon. Mamát is úntam. Petrezselyemszagú ujjait, s az egyenletes hullámokat a hajában. Mama se volt másképp. Hallottam, ahogy maga elé motyogta a konyhá­ban: „Istenem, istenem, csak már tör­ténne valami.“ Papa meg azt mondogatta: „Egyre nehezebbek a gombok... fáradt va­gyok, nagyon fáradt... nehéz ez a gomb." —- Pedig nem is vitt olyan so­kat magával! Mit tehettem? Esténként odafűztem a Miatyánkhoz: — ... és add uram, hogy holnapra legyen valami... — sejtelmesen do­bogott a szívem. Aztán egyszerre meghallgatta az Isten a kérésemet. Anyám felzavart éjszaka közepén: búcsúzzam el a pa­pától! Viszik a frontra. Eddig nemigen hittem a háborúnak. Tanították ugyan az iskolában, hogy hős honvédeink hóban-fagyban védik hazánk határait, ae én azt gondoltam, ez is csak olyan olvasmányféle, pél­dabeszéd, mint a többi. Hiszen a mi életünkben nem változott semmi. Igaz, hogy jegyre adták a kenyeret, de én válogatós voltam, házi kalácsot ettem amúgyis. és most a papát elviszik? Egészen fellelkesültem. Kibújtam az ágyból, éjjel tizenkettőkor! Az ebédlőben bő­röndök hevertek. A mama sírt. Persze, én is bőgtem. Papa egy nagy zacskóba rakta a gombkollekciót, ide-oda to­tyogott vele a szobában, tanácstalanul. Mama elvette tőle és a sarokba dobta. Éttől kezdve egészen más lett az élet. Hol volt már a régi unalom? Mindennap történt valami. Például amikor először bombázták Pestet. Arra ébredtünk, hogy ragyog a szobánk négy fala. Mama nem akar­ta elhinni. Az ablakhoz szaladtunk, néztük a fényes vtlágitórakétákat. Mi­csoda látvány volt! Azóta se láttam olyat, pedig minden augusztus husza­­dikt tűzijátékot megnézek. Mint egy óriást, égő léggömbcsomó, ügy lebegtek az égen, egyre lejjebb és lejjebb ereszkedve. Tündököltek a kopott háztetők. A reflektorsugarak összekapaszkodtak az égen, néhány másodpercre ezüstösen megcsillantva a géptesteket. Távol bombák robban­tak. Nem féltem egy cseppet sem. Ragyogott a szemem. Mama a homlo­komra tette a kezét. „Csak nem vagy lázas?" Ezentúl így aludtam el, minden este: „... Vigyázz apámra az orosz hómezőkön és legyen űz éjjel légi­riadó .... Átköltöztem mama mellé, a dí­ványra. Az ablakon suhogott a fekete légópapír. A rádiót le se csavartuk. A skálálámpa tompán derengett. Ma­ma szuszogott. Én éberen vártam. Hirtelen megszakadt a zene. „Zavaró­­repülés . .. zavarórepülés ... Pécs . .. Baja..." — felültem. Budapest! Végre Budapest! Már húztam a harisnyám. Légive­szély! Felbőgött a szaggatott sziréna­szó. Mama jajgatott, szedegette a ka­­catokat. Néhányszor megesett, hogy vaklár­ma volt az egész. Ilyenkor visszafe­küdtünk és én csalódottan ütögettem az éjjeliszekrény oldalát. Legtöbbször azonban megszólalt a sikoltó sziréna is. Kellemesen lúdbö­­rözött a karom. Szaladtunk a pincébe. Külön helyünk volt. Mélyen beszív­­tam a penész- és szénszagot. Kicstt haragudtam, hogy a légóparancsnok lezárja az ajtót. Légitámadás után siettem az ötödik emeletre. A padlásfeljáró elől véglg­­tekinhettem a városon. Azok a lángok a tintafekete éjszakában! Ml volt ezek­hez képest a karácsonyt gyertya ígé­rete? Azért nappal sem volt rossz. Ilyen­kor a füstfelhöt csodáltam: a fantasz­tikus gomolyagokat a hétköznapi táj felett. Naplemente, bárányfelhők, köl­tészet, miegymás... Az volt az igaz! Egyszer lekéstük a riadót. Túl gyor­san jöttek. Már nem jutottunk ki az ajtón. Anya bedugott az ágy alá. Ezen az éjszakán bombázták le a szemközti házat. Ez volt a legnagyszerűbb élmé­nyem. Tíz ujjammal szorítottam a sodronyt. Hallottam a süvítést. Mama sikoltott. Potyogott a vakolat. Én be­pisiltem. Elázott a papucsom. Soha, semmi sem rázott meg úgy, mint akkor, az a félelem. Ott érez­tem, egyetlen egyszer életemben, hogy szeretek élni. Később hordtuk a törmeléket, ado­gattuk a téglát kézről-kézre, és a papa hazajött. Megint egyforma lett minden. Néhány évig még reménykedtem. Nagy színész leszek és megrázom a világot. Vagy engem ráz meg a világ. De elmúlt anyám temetése is — és nem változott semmi: Valahol összeakadtam Bözsivel. El­vettem feleségül. Most aztán melóz­tunk csendesen, vesződünk az öreggel. Nem rossz ez az élet. Végül még azt hiszik, panaszkodom. Mozi, színház, ismerősök. Múlt évben találtam egy nőt. Némi fantáziával azt mondhat­nám, szórakoztatott. Bözsi folyton a ruháival bajlódik: csináltat, alakít... A huszonnégy órából nyolcat al­szunk. Vasárnap tízet is. Nyolc órát tekerem a szorzógépet és aláfirkálom a nevemet. Bözsi meg bélyegeket nyá­­laz a postán. Egy órát mászunk vil­lamoson. Otthon ide-oda teszünk, csak a legszükségesebbet. Kimossuk a ha­mutálat, ha már nagyon büdös. így is marad napi két-három Órám szaba­don. Eljön hozzánk egy-egy család, vagy jegyet veszünk a környéki mo­ziba. Olvasgatni is szoktam. Végül is a kultúra fontos dolog. Erről ne fe­ledkezzünk el. Dumálgatok néha az öreggel Is, utóvégre az apám. S ö fél tőlem: rám mutogat a botjával! Pedig hát mit mondtam én neki? Csak annyit, hogy szép kis élet. Vi­­lágrahoznak minket, kérdezés nélkül, támolygunk itt egy kicsit, azután jó­­éccakát! S legalább történne valami. De nem történik. Bözst ruhákat válogat, a főnököm beül a kocsijába és mersztgeti a szemét. Karost bácsi apró mozdonyo­kat gyűjt. Ez a hobbija. Talán ha palotát építenék, fogpísz­­kálóból, nekem se jutna ez a sok semmi az eszembe. Vagy elfoglalnám magam, mint szegény papa: reggeltől estig hajtogatja ugyanazt az újság­­papírost, egyre kisebbre, egyre szabá­lyosabbra ... „hogy megakadályozza a háborút". és botjával rám mutogat. Valóban olyan ijesztő lennék? Ször­nyeteg? Hát igen. Üres zsák. üres ut­cában. Hiába, papa, még sokan va­gyunk, kicsi szörnyetegek, a világban. Huszonöt évvel ezelőtt, 1949. január 19-én hányt el a szovjet irodalom egyik tehetséges veteránja, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom utáni időszak Aj mondanivalóit! irodalmá­nak egyik jelentős úttörője. A. Sz. Szerafimovics. Ezernyolcszáz­­hatvanhárom január 19-én született (tehát ugyanazon a napon, amelyen 86 évvel később elhúnyt (Nyizsnye- Kurmujarszkaja falucskában, a Voj­­szka Donszkije megyében. Édesapja kozákkapitány volt. Tizenegyéves volt Szerafimovics, amikor felvették az uszty-medvegyicai humán gimnázium első osztályába. Egy évvel később, 1878 novemberében meghalt az édes­apja. Három'testvérével maradt ár­ván, édesanyját az apja halála annyi­ra megviselte, hogy belebetegedett és félő volt, hogy elméje elborul. Már gimnazista korában két nagy szerelme volt Szerafimovicsnak: az ol­vasás és a természet. Külföldi szer­zők, Mayne Reid, Fenimore Cooper és Jules Verne kalandregényei, Piszarev, Dobroljubov és Bjelinszkij tanulmá­nyai képezték kedvenc olvasmányait. Gimnáziumi tanulmányait 1883-ban fe­jezte be, majd a pétervári egyetem matematika-fizika fakultásának mate­matika szakára Iratkozott be. De láto­gatta a természettudományi és a jogi kar egyes professzorainak előadásait is. Matematikai tanulmányait nem fe­jezhette be, mert 1887-ben letartóztat­ták és az archangelszki kormányzó­ságba száműzték. Háromévi száműze­tés után került vissza a Поп-vidékre, s óraadással, vidéki lapok munkatár­saként. majd segédhivatalnokként tar­totta fenn magát. Szerafimovics 1902-ben kezdett el kizárólag irodalommal és újságírással foglalkozni, miután Moszkvába költö­zött. A Nagy Októberi Szocialista For­radalom kitörésekor tehát már más­fél évtizedes, nagyobb sikerekben még nem bővelkedő írói tevékenység állt mögötte. Ezerkilencszáztizenhétben a szovjetek (tanácsok) és a párt sajtó­jánál dolgozott, felhívásokat, röpla­pokat írt. Ezerkilencszáztizennyolcban lépett be az Oroszországi Kommunista Pártba. A polgárháború idején a ke­leti és a lengyel fronton, továbbá a Vrangel ellen küzdő fronton harcolt. Ebben az időben a Pravda haditudósí­tója volt. A szovjethatalom érlelte igazán nagy íróvá Szerafimovicsot. Egymás után jelentek meg új művei, melyek közül legjelentősebbek „A csoda“ („Csudo“), a „Két halál („Dve szmretyi“], a „Koca-traktoros“ („Traktoriszt ponyevolje“), az „Ifjú hadsereg“ („Junaja armija“) és a „Látogatóban Leninnél“ („V gosztyah u Lenyina“). Szerafimovics nevét az ország határain belül és kívül egy­aránt a „Vasáradat“ (..Zseléznij po­tok“) című regénye tette közismertté. Ez a műve a szovjet irodalom klasz­­szikus alkotásai közé tartozik és sike­re elsősorban annak tulajdonítható, hogy Szerafimovics ebben a müvében rámutatott a forradalom népi jellegé­re. A párt által vezetett hererákéit tömeg, a „vasáradat“ eltávolít az út­­jából minden akadályt, elsöpri a le­­győzhetetlennek vélt akadályokat. Ezt az áradatot nem állítja meg semmi, mert győzedelmeskedik minden ne­­sézség felett. A „Vasáradat“, melyet 1921-ben kez­dett el írni Szerafimovics, két és fél esztendő munkája. Ezerkilencszázhu­­szonnégyben jelent meg a regény első kiadása. Érdekessége a nagysikerű, teljesen realisztikus regénynek, hogy egyéni hősei tulajdonképpen nincse­nek is. 0 maga erről azt írja: „Regé­nyem főhőse az anarchista tömeg, amely nem veti alá magát semminek és bármely pillanatban kész szuro­nyait beledöfni a saját vezérébe is. Am szenvedéseken, kínokon át elve­zettem őket odáig, amíg szervezett erőnek érezték magukat.“ A szovjet kormány, a párt és maga Lenin is nagyra értékelték Szerafi­movics írói munkásságát, a szocialista realizmus célkitűzéseit megvalósító tevékenységét. Ezerkilencszázhar­­mincháromban, 70. születésnapja al­kalmából Lenin-renddel. 1943-ban, a 80. születésnapján pedig „A Munka Vörös Zászlaja“ érdemrenddel tűntet­ték ki. Halálának 2S. évfordulóján szeretettel emlékezünk a szovjet iro­dalom nagy klasszikusára, akinek több műve magyar nyelven is megje­lent, de a magyar olvasóközönség kö­rében is elsősorban a „Vasáradat“ aratott osztatlan sikert. Sági Tóth ibor ЧХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХЧХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХХ A Magas-Tátrában lévő nagy síugró sáncot napjainkban is sokat használ­ják élenjáró sportolóink.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents