Szabad Földműves, 1974. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)

1974-05-18 / 20. szám

10.

SZABAD FÖItDMOVES

1971. május IS.

Peter Jilemnický

szlovák író, a szlovák szocialista realista irodalom egyik klasszikusa. A Nagy Októberi Forradalom és elsősorban Gorkij művészete hatottak fejlődésére. Az író 1928-tól 28-ig a Szovjetunióban élt.

A harmincas években műveiben reális képet rajzolt a szlovák nép nehéz életéről, az öntudatosodó parasztság mozgalmairól (Töretlen föld, Cukor).

Peter Jilemnický azok közé az írók és publicisták közé tartozik, akik először ismertették meg a csehszlovákiai nyilvánossággal a szovjet emberek életét, amint a hűbéri burzsoá rend leverése után a sztálini ötéves tervek, merész elvei szerint óriási mértékben építik hazáujkat. Újságírói és irodalmi riportjai úttörő jellegű művek, mint Ivan Olbracht,

Marie Majerová és Július F u ö i к riportjai, akik a kapitalizmus ideiglenes megszilárdulása idején a München előtti Csehszlovák Köztársaságban a Szovjetunió munkásainak, parasztjainak ás dolgozó értelmiségének életéről tett eleven tanulságokkal szépítették a hazugságnak és rágalmazásnak azt a sűrű szövedékét, amellyel a szovjetellenes propaganda igyekezett behálózni a néptömegeket.

Gazdag élményei és tapasztalatai a „Két esztendő a szovjetek országában“ című művében jutnak kifejezésre, amely a való életből merített tudósítások, irodalmi karcolatok és szépirodalmi epizódok meg életrajzok gyűjteménye.

Figyelemreméltó, hogy Jilemnický tudósításaiban és cikkeiben mi minden ragadja meg az ifjú figyelmét. Kevés olyan kérdés akad, amelyre ne adna feleletet; az életnek kevés olyan jelensége van, amely elkerülné a figyelmes fró éles szemét.

Tudósításai tájékoztató jellegük mellett művészi színvonalúak és a szlovák irodalomnak ebben az ágában úttörő munkát jelentenek. Bizonyítják, hirdetik azt is, hogy Jilemnický teljes mértékben értékelte a sajtó jelentőségét, amely az osztályharc hatalmas fegyvere, s hogy számára nem volt idegen az irodalmi munka olyan ága sem, mely a lapok hasábjain teljesíti és tölti be harci küldetését.

Legutolsó müvében, amely a „Garammenti krónika“ címmel jelent meg, a Szlovák Nemzeti Felkelés egyik részletéről ad hiteles és életteljes képet. E regényében a krónikásnak kort és hangulatot rögzítő szerepét vállalja, mint Író mindvégig meghúzódik a háttérben és a nép egyszerű fiának, egy erdésznek adja szájába emlékezéseit. Ez egy a sok ezrek közül, aki becsületesen és kérkedés nélkül a fasizmussal szembeszállók soraiba lépett, ahogy azt a lelkiismerete parancsolta.

Peter Jilemnický azok sorába tartozott, akik előkészítették a felkelés talaját és elhintették azt a magot, amely 1944-ben 30 esztendővel ezelőtt oly gyorsan szárba szökött.

rp.

z X X

Az alábbiakban a? író Két esztendő a szovjetek országában című kötetéből közlünk egy elbeszélést.

Romantikus csárda a Csallóközben, ahol az átutazók rendszerint megállnak az éhséget és a szomjat oltani.

—tt—

W\\V>\\VÄ\V\\Ví\\\\\\\\\\V\V\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\^^^

Legenda és valóság

*♦ ♦$,«2» .3» »> »*« ♦> «$• «$» <♦ ý ♦> «$♦ ♦> ♦> «$* ♦> ♦> ♦> <* •> ♦> »2» ♦> ❖ ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> ❖ ❖ *2» ❖ ♦> ❖ *!

Rak-tak-tak! Rak-tak-tak! Так! A puskák dühödten ugattak, mint a láncravert harapós ebek. Kizll-Orda mögött történt...

A Vörös Hadsereg katonáinak ma nevezetes napjuk volt! A becsületről volt sző! Piros arcuk csak úgy tüzelt a forró napon és a kirgiz sztyeppék rózsaszín pora belepte szemüket. A nap bolondul égetett.

— Az ördögbe is, ezt most biztosan eltévesztettem. Elmozdul a puskám. Az átkozott!

Szidorov vörösgárdista a homokban feküdt, pillantása át- meg átjárta az aranyba játszó rózsaszínű messzeséget. Jobbra egy kirgiz fejedelem ősrégi síremléke, világos agyagból, melyet a nap kőkeményre égetett. Fölötte három siralmas koronájú, széltől tépett jegenyefa. A sztyeppe meg száraz és puszta.

— Hm... Aligha érem el a pontok felét is. Rosszul aludtam.

Zamaskln elnevette magát és kezével belevágott a sűrű porba.

— Holnap majd meglátjuk! Holnapra megtudjuk a céllövészet eredményeit.

A katonák frissek voltak és fürgék, szemükben gyermekded mosoly tükröződött és vidáman hancúroztak a forró homokon. Messzi, messzi, délkeletre, a láthatár jelé kékes hegyláncok nyújtogatták fejüket — a meseszert! Tyan-San ormai...

— Őrmester elvtárs, mit gondol, — elúszik a vízzel a dicsőségünk? — tréfálkoztak, nevetgéltek a fiúk. Vezetőjük meg jókedvűen, mókásan rántott egyet a vállán:

— Ki tudja! De — annyit mondhatok, ha rosszul fogtok lőni, akkor — szavamra — elmarad a vacsora! Megteszem veletek, meg én! — és huncutul elmosolyodott.

A nap a hátára fordult, mint a katona, akit élűiről ért a végzetes golyó. A széles sztyeppén rózsaszín fátyolként porfelhők ülepedtek a földre. A távolból fájdalmasan stvttott fel egy mozdony — góbi szakszault vitt a vonat. Szakszaulszka, Csuli, Szolp-Tübe felől — az Orenburg! mezőségek irányába...

A porlepte úton — a Vörös Hadsereg katonát meneteltek. A mai nappal befejeződtek az ezred céllövő versenyei.

Elesik Varsó. Megremeg Berlin!

Miénk lett már a napsütötte Krim!

A Bugyonnij-induló hangjattól zengett a levegő, megremegett belé a nyugaton véresre sebzett égbolt...

0 0 0

A katonák közt nagy volt a zaj, az élénkség. Az egész ezred gyűlésre jött össze. Az ezred politikai vezetőjének beszéde, mely a nemzetközt helyzettel foglalkozott — végétért. A Vörös Hadsereg katonái csoportokba verődve vitatkoztak, — minden, mindén érdekli őket, amit ismerniük kell és amit mindegyikük ismer. Ennek a közösségnek az önbizalma egyre nő és komoly szavaikkal — akár a lelkiismeretes orvos — boncolgatják a pillanatnyi helyzetet.

Az emelvényre a század parancsnoka lép, hogy beszámoljon a céllövő versenyek eredményéről.

— A bizottság átvizsgálva az egyes elvtársak által elért pontok számát — az ezred legjobb céllövőjének Szidorov elvtársat ismerte el.

— Hurrái Éljen Szidorov elvtárs! — kiáltják a vörösgárdisták.

— Ami a díjat illett, elvtársak, — harsogja a gyülekezet elnöke és megrázza a csengőt, — azt Indítványozom, hogy az ezredbizottság döntsön Szidorov elvtárs díja felől.

Az egyik vöröskatona szót kér.

— Élvtársak! Különböző díjak kerülnek kiosztásra. Kitüntetések, oklevelek és hasonlók. Az én véleményem szerint, mindez — ördögöt sem ér! Olyan díjat kell kiosztani, aminek Igazában van értéke! Indítványozom,

hogy Szidorov elvtárs válaszoljon nekünk a következő kérdésekre — ezzel a gyülekezethez fordult:

— Szidorov elvtárs, mondd meg nekünk, mivel foglalkozol odahaza?

Szidorov ott áll, ott magasodik, — termete széles, izmos, haja szőke és tekintetében az égbolt kékje tükröződik, amikor válaszol:

— Földműves vagyok.

— Ügy. Aztán — milyen?

— Ktsparaszt.

— Hol?

— Csela-Kazaki falujában, — pispeki kerület, Karakirgiszi körzet.

— Aztán, milyen ott a mezőgazdasági termelés?

— Hát — leginkább kenyér és kukorica. Tök, arbuz és dinnye — valamivel kevesebb.

— No és, ami a gazdasági felszerelést illeti: van elég szerszámod?

— Nincs! Ami van, az többnyire régi faszerszám. Tudjátok, ezek a dolgok mlnálunk még elég drágák!... — közben úgy néz a kék szemével, mint egy gyerek.

— Elvtársak — a szónok most az egész gyülekezethez fordul, — én azt indítványozom, hogy Szidorov elvtársat kétcsoroszlyás vasekével jutalmazzuk meg. Ez az, ami kell neki!

— Es, hogy ezt a két ekét szállítsák rendeltetési helyére, a feleségéhez, egészíti ki valaki az indítványt.

Csela-Kazaki: milyen falu is az? Nos, kirgizek lakják és néhány orosz. Ott él Szidorov felesége is.

Reggel árnyék fekszi meg a házikó nyugati oldalát. Tarka szőnyegen és rongyokon kirgizek heverésznek. Délután — a házikó északkeleti oldalán találni őket. Fekszenek, csak fekszenek — és a kék eget nézik. Verik, ütlegelik a síró gyerekeket és az éhes kutyákat. És undorítóan és megállás nélkül tömködik magukba a nedvdsú dinnyéket és a vérvörös arbuzt. Lusta egy nép ez a kirgizI

Azon a napon, amikor Marfa Szemjanovna hazaszállította a kétcsoroszlyás vasekét, minden kirgiz odagyült z udvarára. Füstös, fekete arcuk csillogott a napon, mint a szalonna. Egyes férfiak le se szálltak a lóról és ott csetlettek-botlottak a gyerekek és asszonyok között, akik kidülledt szemmel bámulták a gyönyörű ekét.

A kutyák — mind megannyi dög — közömbösen feküdtek az árnyékban; a sövény mögött — népes ,.családja" társaságában — nagy anyadisznó túrta a földet. A tyúkok csőrüket tátogatták és üres szemmel hunyorgottak az ég felé.

— Es ki küldte ezt neked, Marfa Szemjanovna? — kérdezte nyergében himbálózva harsány hangon, kirgizül egy fiatal férfi.

— Az ezred parancsnoksága, ahol Szafranovics Palagyij szolgál. A férjem. Puskája mindig pontosán célba talál . . .

Csóválják a kirgizek a fejüket, csóválják, rázogatják. A vénasszonyok félve kerülgetik és tapogatják az eke csillogó részeit. Csodálkozva kiáltoznak — közben hatalmas keblük elő-előkandikál piszkos ingükből.

Kócos, feketefejű gyerekek hemperegnek a finom porban, a csirke-trágya között.

— Es hát: fizetni, — kérdi orrhangon egy laposorrú férfi, — fizetni nem kellett érte semmit?

Férjére büszkén vetette oda Marfa Szemjanovna:

— Nem!

Csóválják, egyre csak csóválják fejüket a kirgizek. Azelőtt — nagajkával vertek a kozákok. Most — ekét adnak. Ekét, de olyat, melyhez hasonló talán egész Kirgizföldön sem akad.... '

Mar fa Szemjanovna bemegy a szobába és férje legifjabb öccse előtt kiteregeti a levelet:

— Olvasd, Adrjuska! Ügy látszik, Szafranovics Pálagyijtól érkezett.

Andrjuska olvassa, lassan olvassa, nehezen silab\zálja a szavakat, — öreganyó a sarokban, az ikón alatt, széles mozdulattal keresztet vet magára. — „Es én úgy gondolom, —■ írja Szafronovics Palagyij, — hogy az orosz földnek jó ekékre van szüksége! A bolsevtkok is jól tudják A bolsevikok: a legjobb emberek a világonI Mindent keresztülvtsznek! Azt mondod nekik — át kell ömlesztent a tengert és fel kell ásni a Tyan-Sant: hát átömlesztik a tengert és felássák a Tyan-Sant!“

Büszke, nagyon büszke Marfa Szemjanovna. Es az öreganyó nagy csendesen veti, egyre veti magára a keresztet ... '

Néhány idősebb embertől érdeklődtem, honnan eredhetnek a határban levő dűlők nevei. A szájhagyomány alapján a következőket mesélték:

Sivít domb — sok török katona harc közben hagyta ott a fogát. Közös sír nyelte el őket. És így keletkezett síkságon a domb. Örökké sivított itt a szél, a gabonát akkortájt lovakkal nyomtatták, majd kivitték a dombra tisztítani, s az Így kiszeleit magot hazavitték.

Vörös erdő — a törökök többször kirabolták a községet. A nép sokszor fellázadt ellenük. Sok vér folyt a faluhoz közel eső erdőben. Nyárutón a fák mind vörösbe öltöztek. Az egyszerű nép azt hitte, hogy az elesett katonák vére festette be. „Vörös erdő“ most a falunak egy része.

Piroska — az arra járó májusban pipacstengert látott. Innen ered a piros, majd a piroska elnevezés.

Hajő út — esős időben nem lehetett, csak csónakkal elérni a kitűzött célt.

Böcsüd — Valamikor a Vág hét ágban folyt. Reggel egy tutajos belekerült Szímő (Zemné) alá, a lenyugvó nap sugarainál búcsúzhatott Szímőtől.

Amikor szabályozták a folyót, a két ág közti homokos megmérésre, böcslésre került.

Zsellér-rét — 1372-ben Gúg pusztáról a nép Szímőbe költözött. Minden ember kapott földet, még a legszegényebb is. A cigány — zsellérrétet. Az örömből csakhamar űröm lett, mert az üst (ezüst) gombos „nagy emberek“ kiforgatták kicsinyke vagyonukból is a szegényeket.

Barócs — ide jártak legeltetni a nádasszélre a gyerekek. Ha kifogytak a játékból tüzet raktak, s ebben lelték örömüket. Hamar lángrakapott a nád, égett, pattogott. Három hétig is égett. Ezután minden tavaszon meggyújtották a talpon maradt nádat. Innen ered a szímői mondás, ha valami jól ég valahol, hogy ég, mint a „barócs“.

Tormó — száraz, szikes talaj, szántáskor nagy rögöket fordított fel az eke. Ha nem esett, akkor nagy hantokban maradt a föld. Erre szokták, mondani, hantos mint a tormoli föld. Átvitt értelemben is használták a kicsi növésű emberre, gyerekre: akkora csak, mint a tormoli hant.

Schmidt L., N. Zámky

Bemutatkozott az Új Nemzedék

♦j* •*« •*< *** *** »J* »J« *2« »J» *j> *2« <« »J* »2* «2* »2* *•' *2* *2* *2* *** *2* *2* *2* *2* *2* *2* *2* *2* *2* *2* *2* •«' *2* *2* *2* *2* *2* *2* ♦♦♦ *2*1

Emlékszem még arra, hogy milyen nagy öröm volt számomra, amikor a „szakemberek“ által vezetett együttesek műsorából kezdett fokozatosan kitéblábolni a „ritka búzás, ritka árpás — népieseit“ stílus. De emlékszem a szomorúságra is, hogy ez még nem jelentett egyértelmű javulást, sajnos a legismertebb együttesek esetében sem. Van úgy is néha, hogy az egyik tévedés a másikat szüli meg, s minden marad a régiben. A Szőttes betörése, a gyakran csak népies tingli-tangii világba már felcsillanó remény volt. Azonban még akkor sem hihettük, hogy Quittner János együttesének vetése rövid idő alatt beérik, s legyőzi a nmgcsontosodott dogmákat. Nagyban hozzájárult az áldozatos munka sikeréhez a CSEMADOK KB segítsége, hogy felkarolta a Szőttest.

Az első aratás, vagy sokat Ígérő próbaaratás volt az Gj Nemzedék premierje is. A bizonytalankodó együttes válságos időszakában Illés Sándor vette át a csoport művészi munkájának irányítását. Illésnek sikerült viszonylag rövid idő alatt valóban együttessé kovácsolni a csoportot. Jó érzékére vall az egész műsor megkomponálása és a bemutatott táncok kiválasztása. Illés szakított azzal az egyáltalán nem rokonszenves, de nem ritka koreográfiái

gyakorlattal, hogy a vendégkoreográfusok munkáit csak úgy-ahogy betanítsa.

Nemcsak azért utaltam a Szőttes vetésére, mert az Gj Nemzedék repertoárjában Quittner-koreográfiák is szerepeltek, hanem elsősorban azért, mert az a tisztaságigény, amely a Szőttes műsorait átfűzi, az Gj Nemzedék stílusának is jellemzőjévé vált.

Valóban sokra értékelhetjük az Gj Nemzedék produkcióját, mert bár a műsoruk leghalványabb, zavaró pontja a kölcsönzenekar ellenére pontus, jól kidolgozott tánckompozíciókat vittek a közönség elé. Nem megfelelő az sem, hogy Illés saját koreográfiája a karikázó is egyértékűvé emelkedett a műsorba beiktatott kiváló feldolgozásokkal. Az ilyen együttes megteremti az alkotó környezetet és hangulatot.

Sajnálatos a zenekar gyenge szereplése, mert sokat rejtett el a táncok, csillogásából. Jó lenne a továbbiakban a népdalokkal szemben is olyan igényt támasztani, mint azt a táncokkal tette Illés Sándor, hisz éppen a népi kultúra tolmácsolásában hat legdiszonánsabban az oda nem illő előadó stilus.

Kívánom, hogy ez a szárnybontús sikereket hozzon, s haladjon az együttes a megkezdett jó úton.

Gágyor Pétor