Szabad Földműves, 1974. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1974-04-27 / 17. szám
SZABAD FÖLDMŰVES 1974. április 21. 10 JAN NERUDA: Az 1890-ik év májusa „Május elseje volt.. Megbocsássanak, hogy még én is ezzel a mi költői szépségű, de már túlságosan elkoptatott frázisunkkal kezdem! Dehát ezúttal igazán nem megy másképpen! Minden esztendő május elseje körül ezerszer, tizezerszer hangzanak el Csehországban Máchának ezek a szavai, de az idén — és itt engedjék meg, hogy ismét egy nagyon ismert, agyonkoptatott frázist használjak — szeretném, ha annyi forintom volna, ahányszor éppen ebben az évben elmondták nálunk Mácha szavait, gyakran szinte csak önkéntelenül — mintha álomban, csöndesen suttognák. Igen: az 1890-ik év május elseje volt! S aki felnőtt, gondolkodó ember átélte ezt az ünnepet, élete fogytáig soha el nem felejti! Érdekes volna egy cseh nyelven írt, igazi költészetet sugárzó, valóban „emberi“ gondolatokkal telt misztériumot olvasni, amelyben az év legfőbb ünnepnapjai vetélkednek egymással, vívnának szócsatát, hogy melyikük emelkedik ki a többi közül, melyikük a legelső. Előlépne példának okáért az újév napja. De nem az az üres, idegenből átplántált, nehéz és zavarosfejű, süketen és ellenszenvesen szertartásos, hazugsággal és tolakodó önzéssel telt újév! Hanem a cseh újév napja, amely ott él mindmáig falvainkban. Mikor a házban áhitatos csönd uralkodik. Mikor minden olyan tiszta, még tegnap kitakarítottak, beszereztek mindent, mára csak a legszükségesebb, halaszthatatlan munka maradt. Mikor az egyik ember a másikhoz csak félhangosan, vigyázva szól, óvakodva, nehogy felizgassa, megharagítsa valamivel. Mikor templomba indulva az emberek legszebb ruháikat öltik fel. odúrve buzgón imádkoznak és az új munkanap reggelén mindenki boldog, megelégedett. Vagy karácsony estéjének napja lépne elő, másutt vásári zajjal teli, költséges lakomák, kölcsönös, meglepő ajándékozások napja — falvainkban csak a mi szegényes életünk képe, de az otthon boldogságától bearanyozva. Mikor a hétköznap megszokott sürgése-forgása után leszáll a csöndes este, az emberek, hogy zajt ne csapjanak, lábujjhegyen gyűlnek össze a szobába, körülülik az asztalt, megelégedetten eszik a gombalevest, a zsíros gombócot, a lepényt, a leforrázott aszalt gyümölcsöt — majd még közelebb ülnek egymáshoz, s különös históriákat mesélgetnek régmúlt időkről, messzi földekről, arról, hogy hogyan születik meg az Üdvözítő, a szent éj, hogy borult hirtelen minden nappali fényre, az angyalok énekeltek, hogyan indultak a szegények Betlehem felé, hogyan hódoltak a megváltónak elsőként ismerve fel, hogy az emberi egyenlőség jelenti az emberek megváltását — s mikor végül mind az elbeszélők, mind a hallgatók feje felett mintha fény derengene, a megváltás fénye, felállnak, keresztet vetnek, hogy együtt induljanak az éjféli misére, az új reggel felé! Vagy az énekszótól, muzsikától hangos húshagyókedd jelentkezne. Mikor minden szemben vígság csillog, a lábak táncra állnak, a szív megdobban, a száj ujjongó kiáltásban tör ki! S versenyre kelne vele a huncut, ugratásokkal és tréfával teli, fodros-bodros április elseje. Es végül május elseje lépne elő. Gyönge, tavaszi zölddel koszorúzva. Fényes hajában illatos gyöngyvirág. Aztán pacsirták dala. Vágyakkal teli szemében a szerelem szikrája. Költők ezrei énekelték már meg. Az emberi szívek milliárdjait dobogtatta meg forrón, boldogan. S mégis, aligha tudna valami bizonyosat, megfoghatót mondani, ami a versenyt az ő javára döntené el. Az ő hatáskörébe tartozik ugyan a szépség és szerelem határtalan birodalma, de rejtve, csöndben működik, sűrű erdők magányában, a feslő bimbóban, a feldobogó szívekben. Nem szereti a zajt, a lármát. Nem a hangos társaságokat, a tömegek mulatságait, két szempár gyöngéd tekintetében, két ajak édes suttogásában él. Nyilvánvalóan ezért — bár alighanem véletlenül — az emberiség nehézkes, igazi történelme mindeddig alig foglalkozott május elsejével. Azaz, csak a közelmúltig! 1851. május elsejéig, mikor megnyílt az első világkiállítás, mely összefogott minden nemzetet. S alig negyven év múltán, itt volt 1890. május elseje. Akik megértük, az emberiség történelmének legemlékezetesebb napját értük meg! Nehéz, biztos léptekkel sorakoztak fel 1890. május elsején a munkásság légiói csatlakozva az emberiség táborához, hogy ezentúl mindörökre együtt harcolunk a magasztos emberi célokért, együtt jogainkban, együtt küzdelmeinkben és együtt a győzelemben. Hatalmas, ellenállhatatlan erő volt ez, akárcsak a tenger áradása. Aki látta, megértette, mit jelent az „elemi erő“! Még átvitt, lelki, erkölcsi értelemben is. Különös nap! Csodálatos hangulat! Félelem? Nem! Ez szóba sem jöhetett! Valami bizonytalannak, teljességgel ismeretlennek, soha nem látott előérzettel rezgeti át az idegeimen. Igazán nem volt kellemes érzés. Csak két esetre — bár ezek különben semmiképpen sem hasonlatosak a harmadikhoz — emlékszem az életemben, amikor ilyes forma érzéseim voltak, a „bizonytalanságnak, az ismeretlennek az előérzete“. Első ízben 1848-ban, Prága bombázásakor, a bombavető mozsarak lövedékeinek becsapódásai közötti szünetekben. Másodszor 1866- ban, mikor a poroszok Prágához közeledtek. Különös nap! Olyan csöndes, nehéz, „ünnepi“. A prágai utcának egészen más képe van, mint máskor. Sehol egy kihívó, ficsúros sapka. Egyetlen egy hintót, még csak fiákért sem látni. Nem látni urakat. Nem látni hölgyeket. Csak akinek halaszthatatlan dolga van, vagy eféléket, mint mi, akiket a szegény munkás tévedésből „úrnak“ néz, de akiről az igazi úr rögtön tudja, hogy „munkás“. Hirtelen meglódult a tömeg a lőportorony felől: a munkások a karlíni gyűlésről a prágai táborba indultak. Készakarva szembefordultam az áramlattal. Vörös jelvények, vörös nyakkendők — cikkázó villámként röppentek át hirtelen az agyamon a kommün képei, az anarchisták vörös zászlói! Először láttam az embereken a világot átfogó szocialista mozgalom vörös színét: megremegtem. Csodálatos, csodálatos! Ugyanaz a szín; sötétvörös alapon fekete, mint amely a husziták, a vallásszabadság harcosainak feje felett lebegett. Ma a teljes szabadság harcosai menetelnek alatta. Ozönlik a tömeg. Nem sűrűn, készakarva ritkán, de annál végtelenebbül. Mindnyájan ünneplőben, kimosakodva. Kezükben könnyű sétabot. Egyik-másik kézen kesztyű, alighanem éppen a legkérgesebbeken, de ma nincs napja a kérges tenyerek mutogatásának. A tömeg szakadatlanul özönlik, de úgyszólván semmi zaj nem hallik. A munkások szinte hangtalanul járnak, mintha estefelé munkából térnének haza, csöndesen, szófukaron, megmutatva igazi arcukat — amely ma különösképpen igaz és elszánt Nézz csak körül! Látod? Itt az „elemi erő“ az arcokon! De nincs ok a félelemre. Érzed, hogy az erő a mértéktartó gondolat igazgatója. S egyszerre — csodálatosképpen — megérted az idei „május elsejét“, meglátod, hogy megváltozott az egész társadalmi és politikai helyzet, de nemcsak mára! S a tömeg végtelen áradatban özönlik, siet a Vadászszigetre, a táborba. Eltárgyalnak ott vagy egy-két órácskát. Elsősorban napi munkaidejüknek megrövidítéséről. Tekintettel arra, hogy az úristen, akinek mind a két keze telisted-teli van számukra munkával, aligha segít rajtuk. No, de azért isten segítsen benneteket! De az utcán a tábor ellenére is tovább folyik az áramlás. Egész nap, egész este. Sőt óráról órára mindig több a nép. Tagadhatatlanul becsületesen ünnepelnek! Munkások, jobboldalukon asszonyaikkal. Arcukon jóindulatú mosoly, szemükben az öröm szikrája. Es velük, és köztük egész Prága, békésen, örömteljesen. Különös — nagyon különös nap! Valóban, mintha maga a természet Is meghajolt volna az új törvény előtt. Reggel még fojtó szürke köd, nehéz levegő — s egyszerre előbukkant a nap, minden fénybe, aranyba borult, boldog lett. — 1890. május elseje volt! A bratislavai Kultúra és Pihenés Parkjában ezekben a napokban van nyitva a színpompás virágkiállítás, amelyet százezrek látogatnak meg. Foto: — tt— MAJAKOVSZKIJ: Ragyogj! Egek napszeme, tiéd az erő! Pokolba a felhővel, v mely kényesen lebeg! Vidám gyűlésre, csillagok, most bújjatok elő! Oszoljatok, mint burzsujok, ti kövér fellegek! Gyere ki, ember! Gyere ki, munkás! Bújj elő! A pince-sötétből fel, gyülekezz! Gyanakszol? Nézz hát, van itt, amit láss! Indulj! Gyere! Fuss ide! Jól igyekezz! Ész manométere! Mérd ma a számot, Számold, Hány lobbanó szív tüzel itt. Keleti szélvész vihara támad? Kavarja a munkások porszemeit? Gyere, te kormos, kátránytól ragadó! Ne állj egyedül! Eljött a te órád! Ma itt 150 millió menetel — 300 millió láb Dalolj! Menetelj! Zengő riadót fújj! Határok omlanak! A régi ellen, rajta! Egymilliárd s ötszázmillió ujj! Pipacsszínű zászlód emeld a magasba! Lázas ének, lázadj! Láncodat lerázzad! Nézzétek — mifelénk — lüktet és dagad, és 12 milliárd szív-dobbanás árad értetek, —■ értitek? — egyetlen perc alatt. Jöjjetek! Gyűljetek! Földkerekség népe! A szovjet nyújt kezet, ingyen, nincs is ára. Serkenj egységes május elsejére és másodikára és századikára
